Halogatás.
Nagyon sokféle szellemi észérvet találunk ki arra, amihez nincsen kedvünk. Amit el akarunk halasztani, mert nincsen hozzá elegendő lelki erőnk megcselekedni. Mivel lelki erő hiányában, hiányzik a megfelelő motiváció az életünkből.
A halogatás lényege tehát az, hogy számunkra mindig van valami fontosabb, mint az, amit éppen elhalasztunk. Annak ellenére, hogy amit elhalasztunk, tulajdonképpen mindig valamiféle kötelezettségünk lenne. Amit, vagy mi magunk vállaltunk, vagy valaki reánk bízott, és elvárja tőlünk azt, hogy időben megtegyük. De ez, látszólag nem mindig egyszerű. Különben nem halogatnánk azt, hogy megcselekedjük.
Így a halogatás ténye, mindig a jogok és kötelességek egyensúlytorzulásáról szól. Amelyben a halogató személy, mindig azt érzi, hogy neki joga van azt csinálni, amit csak akar, és őt nem kötelezheti semmi egyéb. Még az sem, ami a kötelezettsége lenne. Mert miféle normális elvárás az, ami arról szól, hogy az értelmes ember, lemondjon a jogairól?
Ez a mentális álláspont, szembeállítja a szellemi szinten tudatosodott kötelezettségeinket, a lelki szinten érezhető jogainkkal. Amit természetesen, a szabad akaratunk megnyilvánulásainak tekintünk. Így aki nem gyakorolhatja zavartalanul a jogait, mert a kötelezettségei megzavarják abban, úgy érzi, hogy a szabad akaratának a gyakorlásában van korlátozva.
Csakhogy, a szabad akarat, nem a közvetlen módon megcselekedett tetteinkről szól, hanem arról, hogy az elménket, milyen módon használjuk. Egy bizonytalan kimenetelű, szellemi szinten vezérelt mentális utat választunk-e, vagy a biztosnak mondható lelki utat. A szellemi lehetőségeink széles választéka, széles utat biztosít a cselekedeteink végrehajtásához. Amely természetesen lehet jó is. De bizony, benne rejlik a hibázásaink minden lehetősége is.
Ezzel szemben, a lelki vágyainkat követve a szellemi gondolatainkkal, egy szűk lelki út bontakozik ki előttünk, ami kizárólag, csak jó lehet számunkra. Mert mindig pozitív lelki érzéseket aktivizál az elménkben. Amelynek eredményeként, pozitív életkörülményeket teremthetünk magunknak. Mert az erő, akkor is elvégzi a fizikai állapotváltozást jelentő munkáját, ha mentális eredetű. Mint a pozitív lelki érzéseinket képviselő mentális erőhatásaink.
A relatív szeretet azonban, szinte mindig közbeszól akkor, amikor valamilyen kötelezettség terhel bennünket. Mert aki relatív módon képes csak szeretni, mindig előtérbe helyezi azokat a jogait, amelyeket a kötelezettségei korlátozni igyekeznek. Hiszen a relatív szeretet, feltételekhez kötött szeretet, és így, eleve fontossági sorrendet határoz meg, a szeretett dolgok és események között. Így a sor végén, éppen azok a dolgok és események vannak, amelyeket kevésbé szeret az ember. Az a kevésbé megnyilvánuló szeretet azonban, már utálattá válik az elménkben, az igazán szeretett dolgokkal és eseményekkel szemben. Hiszen éppen azokat korlátozza az életünkben.
Sajnos, így működik, a szellemi szinten irányított relatív emberi szeretet is. Amikor két ember úgy szereti egymást, hogy feltételeket szabnak a szeretetük számára. Mert amikor a szellemi szinten meghatározott előfeltételeik nem teljesülnek, azonnal megszűnik a szeretet áramlása közöttük. A lelki érzéseik, negatív irányba polarizálódnak, és nem megnyugvást és békét teremtenek, hanem éppen ellenkezőleg, feszültséget és ellenségeskedést szítanak egymás között. Így a relatív szeretet, olyan szellemi szinten irányított feltételes szeretet amely, csak ideiglenes lehet. Mert bármikor kialakulhat benne, a „nemszeretem” állapot.
A jogok és kötelezettségek arányos voltát tehát, csak az abszolút szeretet képes maradéktalanul fenntartani. Mert az abszolút szeretet lelki érzései, kölcsönösséget határoznak meg. Amelyben az ember, azért cselekszi meg a kötelezettségeit, hogy örömöt szerezzen azzal, a szeretetben szintén aktív partnerének. Mert jól tudja azt, hogy a partnere is szeretettel végzi el, a vele szemben vállalt kötelezettségeit. Éppen azért, hogy az ilyen módon közössé vált örömélményeikben, a szeretetük minél jobban kikristályosodhasson. Mint olyan összetartó mentális erő, amely miatt nélkülözhetetlen a másik fél.
Az abszolút szeretetet gyakorló lelki ember, nem halogat. Mert amit kötelességszerűen tennie kell, azt a szeretett partnere érdekében teszi. Mint olyan önzetlen szívességet, amit ő maga is mindig megkap a partnerétől.
A halogatásra hajlamos ember tehát, nem képes abszolút módon szeretni a lelkével. Így csak relatív szellemi szintű szeretetre kényszerül. Ezért csalódások sorozatában él, amelyet nagyon sok esetben, éppen ő maga okoz azzal, hogy a kötelezettségeit elhalogatja, a jogai érvényesítése érdekében. Figyelembe sem véve azt, hogy a személyes jogait, a szeretett partnerével szemben, annak rovására cselekedheti csak meg. Akár a párkapcsolat rovására is.
A szerelemben és a szeretetben, az egymással kapcsolatban élők között, érdekazonosságot tart fenn, a természetes lelki hozzáállás. Míg a szellemi hozzáállás, éppen ellentétes cselekedeteken alapuló hatásokat vált ki.
Érdekes az, hogy miközben az ember, nagyon jól tudja azt elméleti szinten, hogy a szerelem és a szeretet gyakorlása feltételekhez nem köthető, a gyakorlati megvalósulás során, mégis ebbe az elemi hibába esünk. Nagyon sok párkapcsolat végét jelenti, az önös egoista feltételekhez kötött relatív szellemi szeretet. Mert a relatív szeretet képes arra, hogy a szeretetben résztvevő partnerekből, esküdt ellenségeket formáljon. Akik az emlékeikben már, csak gyűlölni képesek egymást.
Ahogy az abszolút szeretet, úgy a relatív szeretet által kialakul gyűlölet is, a sírig képes tartani. Mert az emlékeinkből munkálkodva, mindig negatív lelki érzésekkel terhelik az elménket. Ezek a rossz érzések, hosszú távon, pszichoszomatikus eredetű betegségeket idéznek elő abban, aki gyűlölködik. Vagyis röviden, szép lassan, de biztosan megöli azt. Mert a „pszichoszomatikus” jelző azt jelenti, hogy a hibás elmeműködés miatt kialakult szomatikus, azaz testi elváltozás jön létre.
Amelyben a hibás elmeműködést, csupán az a tény jelenti, hogy a kellemetlen szellemi gondolatainkhoz, negatív lelki érzéseket csatol az elménk. Akár közvetlen módon, akár a rossz emlékeink hatására. Mert a rossz emlékeink, a memóriánk háttértárolójából is aktívak. A nélkül, hogy közvetlen módon tudatosodna bennünk ez a dolog.
Egyetlen ellenszere a szeretet. Mert a szeretet, három alappillérre épül. A megértésre, a megbecsülésre, és a megbocsátásra. A jutalma pedig, a türelem. Ezért, amivel szemben türelmetlenek vagyunk, azt vagy nem értjük, vagy nem becsüljük, vagy pedig, nem tudunk neki megbocsátani. Így a megbocsátás lehetősége, alkalmat biztosít arra, hogy olyan dolgot is semmissé tegyünk, amit nem értünk meg még, vagy még nem tudunk kellőképpen megbecsülni. Ilyen értelemben véve, a megbocsátás képessége, a memóriánk „radírja”. Mert képes törölni a memóriánkból azokat a rossz emlékeket amelyekhez, csak kellemetlen szellemi gondolatok társulhatnak az elménkben.
Ezért a megbocsátás nem szívesség, a volt partnerrel szemben, hanem természetes lehetőség arra, hogy visszanyerjük a lelki békénket. Mert a lelki békénket, csak a pozitív lelki érzéseink biztosíthatják számunkra. Ezért a megbocsátást, egyáltalán nem érdemes halogatni.
Ráadásul, a jó magyar mondás szerint, „a harag, rossz tanácsadó”. Mert mindig negatív lelki érzésekkel foglalkozik csak. Ezért azok a negatív lelki érzések, csak bennünk ártalmasak közvetlenül. Aki felé irányítjuk, az csak, mint többletenergiát észleli, és arra használja, amire csak akarja. Vagyis, akire nagyon haragszunk, azt öntudatlan módon ugyan, de még éltetjük is. Ezért a megbocsátás által, elvonjuk tőle azt a lelki erőhatásokon alapuló életenergiát, amit eddig biztosítottunk számára, és azzal egy időben, megteremtettük a lelki békénket.
A szellemi szinten vezérelt elméjű értelmes ember, nem képes megbocsátani. Még akkor sem, amikor már tudja azt, hogy saját magát pusztítja a haragja által.
A megbocsátás lelki egyensúlyt teremtő folyamatára azért van nagy szükségünk, mert az energia megmaradási törvénye értelmében, az energia egy és oszthatatlan. Ezért, ugyanaz az energia éltet bennünket, mint amelyik működteti az elektromos anyagi világunk objektívnek ismert valóságát. Ennél fogva, a szellemi szinten fenntartott haragunk által, ez az egységes energia konfrontálódik általunk, és így bennünk. Ami azt jelenti röviden, hogy „árral szemben úszunk”, vagy például, „szél ellen vizelünk”. Mindenképpen önmagunk életenergiáját gyengítjük az által, hogy az teljes Univerzum energiája ellen fordultunk. Ezért, soha ne halogassuk a megbocsátást.
Matécz Zoltán
2015.07.24.
matecz.zoltan@gmail.com
