Beszéd.
Kiss Dénes költő, műfordító, és magyarságkutató előadását hallgatva, az internet You-Tube videó megosztóján, arra lettem figyelmes, hogy a hangokról szóló magyarázata során azt állította, hogy az újszülött gyermekek először, csak az érzelmi jellegű magánhangzókat ejtik ki. Halkan vagy hangosabban, és röviden vagy hosszabban. Majd a gondolatmenetét tovább folytatva, a szellemi értelem bontakozásával arányosan kezdi a gyermek, a mássalhangzókat is formálni. Továbbá kijelentette azt is az előadásában, hogy a magánhangzók nélkül leírt szövegeket, szinte bárki, aki tud olvasni, képes megérteni. Ilyen módon, szinte bármilyen szöveg értelmezhető akkor is, ha nem tartalmaz magánhangzókat.
Dénes bácsi csodálatos észrevétele, amely a szellemi szintű tudatosságunkhoz köti a mássalhangzók használatát, arra a gondolatra irányította a figyelmemet, hogyha a mássalhangzók a szellemi szintű értelem kifejezői, akkor az érzelmi jellegű magánhangzók, csak a lélek kifejeződései lehetnek.
Amikor egy kisgyermek megszületik, lenullázott szellemiséggel rendelkezik. Így teljesen értelem nélküli módon gőgicsél. De amikor a gőgicsélése közben magánhangzókat ejt ki, mégis intelligencia tükröződik az arcán és a szemén. Mégpedig, az ösztönösnek mondható, tiszta lelki intelligenciája. Vagyis, olyankor a csecsemő, tisztán a lelki érzései szerint beszél. Ezért, mindig valamilyen naiv értelem és tökéletes intelligencia tükröződik róla, a kiejtett magánhangzók és a közben formált arckifejezései révén.
Majd, arra gondoltam, hogyha a szellemi gondolataink informatív értékei alapján határozzuk meg az értelmes mentális formákat, akkor az életenergiánk vagyis, a lelkünk érzései által biztosítunk azok számára, dinamikus módon éltető, animáló, mozgató erőhatásokat. Így működik például, az elménkben formálható képzeletünk. Ahol a gondolatok által formált képzeletünk, a lelki érzéseink alapján működhetnek. Mentális élményt biztosítva számunkra.
Az elménkben formált képzeletünkben ugyanis, mindig a szellemi gondolataink határozzák meg, a lelki vágyaink szerint kívánt formációkat. Majd a mentális képünk vagy filmünk alakulása közben, pozitív örömérzések szabadulnak fel a lelkünkből. A képzeletünket aktivizálva a lelki érzéseinkkel, olyan örömélményeket tapasztalhatunk meg, mintha valóságos eseményben vennénk részt. Ezért fantáziálgatnak annyit, az értelmes emberek.
Ebből kifolyólag, ha a mássalhangzóinkkal, valóban a szellemi szintű értelmes információinkat kívánunk kifejezésre juttatni, akkor azok dinamikus kifejezhetőségéhez, az érzelmi jellegű, és így lelki indíttatású magánhangzóinkat használjuk. Ezen alapszik, minden próza, vers, vagy ének. Ahol a magánhangzóink kiejtésével nyújtásával, vagy azok hangerejének a fokozásával, lelki indíttatású nyomatékot adunk, a szellemi szintű mássalhangzóink informatív értékeinek.
Ennél fogva, a beszéd vagy az ének során, éppen a szellemi szintű információinkat és a lelki érzéseinket hozzuk közös nevezőre. Éppen azért, hogy az elménkben közösített, kommunikációs értéket képviseljenek azok. Vagyis, intelligenciát tükrözzön a hallgatóságunk számára.
A szellemi gondolataink pedig, akkor harmonizálnak igazán a lelki érzéseinkkel, ha éppen azokat fejezik ki, értelmes módon. Ezért, amikor a lelki érzéseinket fejezik ki a szellemi gondolataink, akkor a magánhangzók és a mássalhangzók, tökéletesen illeszkednek egymáshoz a kommunikáció során. Ezt teszi, a mi ősi magyar nyelvünk.
Így beszéd közben az értelmes ember, mindig szinkronba hozza, a szellemi gondolatait a lelki érzéseivel. Mégpedig olyan módon, hogy a szellemi gondolatainknak kell a lelki érzéseinket, értelmes módon kifejezésre juttatnia. Mivel, ez a szellemiségünk természetes alapfeladata. Mert, akkor képes a beszédünk intelligenciát tükrözni. Ezért, az ilyen módon kimondott szavainknak tulajdonképpen már, teremtő ereje van. Mert a lelkünk teremtésre képes életerő impulzusait vagyis, a lelki érzéseinket fejezik ki.
Ősnyelvként tehát, az a nyelv határozható meg, amelyiknek a legtöbb magánhangzó képezi, a dinamikáját maghatároznó kifejezőképességét. Azok a nyelvek pedig, amelyek kevesebb magánhangzót, vagy mássalhangzó halmozódásokat használnak, nem is képesek olyan mértékű kifejező erőt képviselni. Mert a szellemi szintű információs lehetőségeik mellől, hiányoznak a lelki szintű dinamizmusuk árnyalatai. Ilyen módon, a használt mássalhangzók, nem mindig képesek a lélek érzelmeit kifejezésre juttatni, hanem pusztán, száraz információkat közölnek a kommunikáció során.
Ez nagyon megnehezíti, a külföldi nyelveken beszélő és író emberek életét. George Bernard Shaw például, így nyilatkozott egy angol rádiós előadásában.
„…egy igazán tehetséges angol írónak az előbb említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen az ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet írni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. Magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációkban változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest (s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására, és a helyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam a körül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül.”
Tulajdonképpen, ez a csodálatos angol író, aki a világunk legnagyobb irodalmi alkotásait hozta létre a műveiben, mégis az anyanyelve tehetetlenségére utalt. Továbbá arra, hogy létezik az anyanyelvétől jóval kifejezőbb nyelv, amit a magyar nyelvben határozott meg. Amely ősi erőtől duzzad. Így nyilatkozott, mint a beszéd és az írás, egyik legavatottabb szakembere.
Ezzel szemben a magyar ember számára, teljesen természetes az, hogy amikor tökéletesen ki tudja magát fejezni, akkor a lelki érzelmei irányítják a szellemi gondolatait. Nézzünk erre egy egyszerű példát, a mindennapi életünkből.
Minden értelmes ember beszél magában. Úgymond morfondírozik az elméjében. Ilyenkor az elménket, amelyben tudatosak vagyunk, arra használjuk, hogy a szellemi gondolatainkat és a lelki érzéseinket szinkronba, azaz közös nevezőre hozzuk, valamilyen témakörben. Ilyenkor, a legtöbb esetben, az elménkben felmerülő szellemi gondolataink ellen, vagy a mellett, a lelki érzéseink válaszolnak. Vitatkoznak, vagy helyeslik az ellentétes irányultságú érdekeinket.
Mert az Isteni eredetű lelkünk, többnyire a szeretet mellett tart ki mereven. Ennél fogva, általában akkor van belső mentális vitánk önmagunkkal, ha a szellemi gondolataink, nem a lelkünk szeretetérdekeit követik. Ha pedig, ennek ellenére, mégis a szellemi gondolataink szerint cselekszünk, akkor lelkiismeret furdalásban lesz részünk. Amelynek keretén belül, a lelkünk addig nem hagy békén bennünket, amíg jóvá nem tesszük, a szellemi irányítással végrehajtott hibánkat. Amit a szeretet ellen követtünk el.
Amikor pedig, határozottan állítunk valamit, akkor arra a kérdésre, hogy „biztosak vagyunk a dologban”, azt szoktuk válaszolni, hogy „a legjobb érzéseim szerint, igen”. Vagyis, a lelki érzéseink szerint. Mert a tökéletes szellemi bizonyosság hiányában, csak hihetünk az állításunk igazságértékében. Mivel a szellemi gondolataink által, akármilyen okosan fejezzük is ki magunkat, mindig a lelki érzéseinkre hagyatkozunk. Ettől szubjektív minden véleményünk és állításunk.
Ahogy gyermekkorban, a lelki érzelmeinket fejezték ki a magánhangzók, ugyanolyan formában, a szellemi érettség bármely fokán, éppúgy az érzelmeinket képesek kifejezésre juttatni. Amikor lelkesedünk, „Ó” hangot mondunk. Amikor csodálkozunk, akkor pedig, „Á” hangot. Amikor hirtelen megfájdul valamink, akkor többnyire „Ú” hangot hallatunk. Vagy esetleg, az „AÚ” kombinációt. Vagyis, a lelkünk alapvető érzelmi hangjait.
Így a beszédünk során, a szellemi gondolataink által értelmesen kifejezésre juttatható lelki érzéseinket, a magánhangzóink hanglejtéseivel és hangerősségeivel tudjuk formálni. Az azokhoz társuló mimikai és gesztikuláris izomtevékenységeinkkel valamint, a szemünk ragyogásával, fokozni a mondanivalónkat. Amely testi változásaink, a szellemi szintű akaratunktól függetlenek.
Éppen ellenkezőleg, a lelki érzéseink tévedhetetlen kifejezői az izomtevékenységeink akkor is, ha a szellemi gondolataink szerint, mást mondunk is. Így működnek, a feltétlen izomtevékenységeinket ellenőrző hazugságvizsgáló készülékek. Amely izmaink, a szellemi szinten kimondott szavaink ellenére, a szavainkhoz tartozó lelki érzéseink alapján végeznek tévedhetetlen izomtevékenységet. Mert az izmaink, mindig a lelki érzéseink alapján működnek.
A tudatos tevékenységeinket is úgy végezzük, hogy a szellemi gondolataink, a lelki érzéseinket fejezik ki. Ennél fogva, ha olyan tevékenységet kell folytatnunk, ami a lelki érzéseink ellen való, akkor szenvedünk. A cselekedetünk megszokott módon, motorikusan folytatódik. Mert a szellemi gondolataink közben, egészen máshol járnak, másról elmélkednek. Ahol szívesebben lennénk. De így, a lelki érzéseinket is oda irányítják. Ennél fogva, a lelki érzések nélkül végzett munkát, kényszernek értékeli az ember. Csinálja, mert abból él, de sok esetben, teljesen lelketlenül. Így nem is okozhat örömöt.
Ahhoz tehát, hogy a szellemi szintű mássalhangzóinkkal, ki tudjuk fejezni az értelmes mondanivalónkat, szükségünk van a lelki szintű magánhangzóinkra is. Tizennégy féle magánhangzó segíti, a mi ősi magyar nyelvünket abban, hogy a lelki érzéseinket és hiteinket, minél értelmesebb módon tudjuk kifejezésre juttatni. Más nyelvekben néhol, csak a felét használják. Ezért, jóval szegényesebb a kifejezésmódjuk. Erre utalt, George Bernard Shaw is.
Matécz Zoltán
2017.12.23.
