Időutazás.
Ahhoz, hogy időutazásról lehessen értelmes módon tárgyalni, az idő mibenlétét kell tökéletesen megérteni. De a fizika, az idő fogalmának tudományos szintű meghatározásával, még adós. Épp úgy, mint a tér, az energia, vagy az információ konkrét meghatározása is, hiányzik még a tudományos lexikonokból. Vagyis, a fizika eleminek nevezhető alapfogalmai, nincsenek konkrét módon megfogalmazva. Szerintem azért, mert az objektív valóság megismerését célzó tudomány, a szubjektív tényezőkkel szemben tehetetlen.
Newton korában még úgy hitték, hogy az idő, abszolút jellegű. A múltból, a jelenen keresztül, a jövő felé terjed, egyenletes módon. Amelynek a tényszerűségét, jól mérhetjük az óráinkkal. Általános alapegysége pedig, a másodperc. Erre épülnek az idő egyéb mértékegységei. De azt, hogy mi az idő, nem firtatták. Megelégedtek azzal, hogy mérhető.
Einstein óta azonban, az idő relatívvá lett. Amit azzal igazolt a nagy tudós, hogy töltsön valaki egy órát a kedvesével, és másodperceknek fog tetszeni a dolog. Vagy, töltsön egy pár másodpercet egy forró kályhán ülve, és óráknak fog tűnni számára az esemény. De az idő mibenléte, azóta sem lett értelmezve. Csupán az abszolút időképünk nyert relatív értéket.
Hogy kinek van igaza, azt az idő konkrét meghatározása nélkül, senki sem tudná eldönteni továbbra sem. Mert az idő, ma még hivatalosan, feltételekhez kötött relatív tényező. Annak ellenére, hogy megőrizte a klasszikus fizika korában meghatározott abszolút értékű mértékegységeit.
Nos, az én véleményem az, hogy az idő tulajdonképpen, relatív értékű is, meg abszolút értékű is. Hogyan lehetséges ez? Hát olyan módon, mint ahogyan azt, a „Viszonyelmélet” című írásomban már kifejtettem. Amelyben az elménk számára, minden relatív értéket nyer a viszonyítás idejére, amit viszonyítunk, és minden abszolút értéket, amihez viszonyítunk.
Ilyen értelemben véve, van egy Newton féle etalonként értelmezhető abszolút időnk, amelynek a folytonosságát, állandóan mérjük is az óráinkkal. Ami tulajdonképpen, az óráink egységesített folyamatos működésében nyilvánul meg. Ehhez viszonyítja az elménk, az Einstein féle viszonyítandó részesemények mérhető részidőit. Másképpen az elménk számára, nem nyerne realizálható értéket a mért eseményidő. Vagyis, az abszolútként értelmezett óra-időnkhöz képest válik értelmessé számunkra, a relatív módon értelmezhető részeseményeink részideje.
Nézzünk egy másik példát. A mérőszalagunk, legyen egy méter hosszú. Ezt egy etalon alapján határozták meg, vagyis abszolutizálták, hogy a világon mindenhol egy métert jelentsen számunkra. Na, már most, ha egy tíz méter hosszú távolságot kívánok vele megmérni, akkor tízszer kell az etalon értékű mérőegységemet egymás után lerakni ahhoz, hogy a teljes hossz viszonyítva, azaz mérve legyen. Ilyenkor az elménk számára, abszolút értékű az egy méteres mérőszalagunk, míg relatív értékű a tízméternyi távolság. Mert az egy méteres etalonunkat, tízszer használtuk egymás után ahhoz, hogy az általa viszonyított, azaz mért távolság, reális értéket nyerjen az elménkben. Így a viszonyításunk idejére, abszolút értékű volt a mérőszalag, míg relatív értékű a mérendő távolság.
Amennyiben azonban, az egyméteres etalon mérőszalagom súlyát szeretném megmérni, viszonyítani, akkor a konkrét távolságot meghatározó hosszúsága, teljesen közömbös számomra. Mert viszonyítást végző etalonként, valamilyen meghatározott súlyértéket kell használnom. Így az egy gramm súlyú etalon mérősúly fogja játszani a főszerepet a viszonyításom során. Ilyen módon, több ilyen egy grammos etalonnal, megmérhetem a mérőszalagom súlyát.
Ilyen értelemben véve, az elménk számára, mindig abszolút értéket nyer az a tényező, amivel mérek, és relatív értéket az, amit mérek. De kizárólag, csak a viszonyításom idejére. Ha tehát, az asztalomon hever egy mérőszalag és néhány súly, azok etalonértéke, teljesen közömbös számomra mindaddig, amíg nem mérek velük éppen. A mérést megvalósító viszonyítás hiányában, azok csak egyszerű tárgyak számomra. Az ő abszolút és relatív jellegűk nélkül.
Ilyen módon az elménk számára, nem létezik semmi sem, ami abszolút vagy relatív értéket képviselne alapvetően, önmagában véve. Mert csupán az elménk viszonyítási képessége biztosíthat a dolgoknak és eseményeknek abszolút vagy relatív értékeket. Mégpedig, a viszonyítás folyamata során. Ahol az abszolút érték azt jelenti, hogy viszonyító érték, míg a relatív, a viszonyított értéket képviseli.
Így például, a „Minden relatív” állítás, önmagában véve, egy csacska állítás. Mert csak úgy lehet helyes a kifejezés, ha például hozzáteszem azt, hogy „hozzám viszonyítva”. Mert abban az esetben, a viszonyításom alapja, éppen én magam vagyok. De viszonyíthatok máshoz is, csak akkor, az a tényező lesz a viszonyításom alapja. Vagyis, az általam meghatározott etalonja.
Visszatérve azonban az időre, az én véleményem szerint, az idő, egy mentális eredetű szellemi termék. Mert az agyunknak van egy olyan jó tulajdonsága, hogy az elménkben tudatosodott jelen pillanataink élményeit, emlékekként képes eltárolni a memóriánkban. Mégpedig, időrendi sorban. Ilyen módon a múltunk, nem más, mint az eddig leélt jelen részpillanataink mentális eredője. Míg a lehetséges jövőnk, már olyan személyes elképzeléseinken alapszik, amit valamelyik elmúlt jelen pillanatunkban tárolt el a memóriánk.
Ilyen értelemben véve, az idő, csupán a memóriánkban honos szellemiségünk mentális lehetősége. Ezért szellemi szinten, szinte mindig a múltban vagy a jövőben kalandozunk. Ami nem létezik a lelki jelenlétünkben. Egyfajta mentális időutazásban bolyongva. De a valós lelki életünk, amelyben tudatosan visszaemlékezhetünk vagy a jövő képeit kialakíthatjuk, mindig a jelenben zajlik. Vagyis, mindig a jelen számunkra az olyan abszolút értékű időpillanat, amelyben a szellemi szintű relatív múltunk és jövőnk emlékeit szemlélhetjük, viszonyíthatjuk.
Mivel a jövőre irányuló elképzeléseinket is, a múlt valamelyik megélt jelen pillanatában tároltuk el a memóriánkba, ezért jövő, gyakorlatilag nincs is. Mert, a létezés folyamatában élünk. Csak jövőképünk lehet. Amely a jövőnkre irányuló elképzeléseinket takarja. Ennél fogva valójában, csak a szellemi szintű múltunk létezik, mint a megélt részpillanataink eredői. Valamint, maguk a jelenben megélhető részpillanataink. Amelyekben éppen viszonyítunk.
A jelen, azért fontos számunkra, mert az, a viszonyítási képességünk pillanata. Amely pillanat által, tapasztalatot szerezhetünk a külvilág eseményeiről. Mégpedig, olyan formában, hogy a tudatos elménkkel viszonyítjuk, mérjük azokat az eseményeket. Majd a mérés után, a memóriánkba kerül a mérésünk eredménye, mint emlék. Lineáris sorrendben tárolva. Az emlékeinknek ez a lineáris időrendi folytonossága biztosítja, a szellemi szintű időérzetünk folyamatosságát. Így az életünk eseményének a folytonossága, folyamatos viszonyt tart fenn, az egyéb események folytonosságával, az elménk viszonyítási képességével.
Azért fontos ezt tudni, mert az eseményekben részt vállalni valamilyen erőhatással, csak itt és most tudunk, a lelki jelenlétünk pillanatában. Épp úgy, mint viszonyítani, mérni is, csak a jelen pillanatában vagyunk képesek. Vagyis, a jelenben aktív cselekedeteink, nem irányíthatóak a szellemi szinten értelmezhető jövőnkbe vagy a múltunkba. Ez az állítás, azonnal elejét veszi, a gyakorlati szinten megvalósítható időutazás elvi lehetőségének.
Mert a lelki jelenlét, arra ad lehetőséget számunkra, hogy itt és most, erőhatást gyakoroljunk valamire, ami éppen folyamatban van. Mert erőhatást kifejteni, csak arra vagyunk képesek, aminek a jelenben valósul meg, a velünk való egyidejűsége. Ami tehát, itt van most, a lelki jelenlétünk pillanatában, arra tudunk csak erőhatást kifejteni. Mert az is, itt van most velünk, a jelenünk pillanatában. Következésképpen, itt és most tudunk vele bármilyen viszonyba kerülni.
Már mindenki érezhette azt, hogy egy szellemi szinten betervezett esemény végrehajtásához, nem volt elég lelki ereje. Szokták ezt durva kifejezéssel, szórakozottságnak vagy lustaságnak is nevezni. Ahhoz tehát, hogy bármivel vagy bármilyen eseménnyel viszonyba kerülhessünk, éppen arra van szükségünk, hogy itt és most, erőt fejtsünk ki vele szemben. Ha az aktivizálható erőinket, a múltba vagy a jövőbe vetítjük, nem jöhet létre a jelenben megvalósítható egyidejűsége. Így az esemény is nyilván elmarad.
Nézzük ezt, egy egyszerű, fizikai képletben megfogalmazott matematikai nyelven. W = P * t Vagyis, az elvégzett munka állapotbéli változása egyenlő, a munkára fordított részállapotok eredőjével valamint, az állapotváltozásra használt részállapotok időpillanatainak a szorzatával. Ilyen értelemben véve a munka, az állapotbéli változások folyamatos jellegét határozza meg. Amely folyamat, valamennyi ideig, azaz valamennyi részpillanatig tart. De valójában, mindig csak egy meghatározott állapot létezik a jelen aktuális pillanatában. Vagyis, minden részpillanathoz, más és más állapotszint tartozik.
Olyan a dolog, mint a fénykép. Amely egy adott térhez és pillanathoz kötött stabil állapotot mutat. Míg a film, már olyan állapotváltozásról szól, amelyben sok ilyen részpillanat egymásutánisága valósul meg a térben. Mert egy új részpillanat teljes állapota, csak az elkövetkező részpillanatban fog bekövetkezni.
Ilyen módon, a már elvégzett munka, olyan végső állapotba hozza a folyamatot, amely még hiányzott eddig, az előző részállapotokhoz képest. Így az elvégzett munka folyamatában valójában, a viszonyítható állapotok fognak fokozódni vagy gyengülni. Az energiafelhasználás mértéke szerint. Míg a már teljesen elvégzett munka, egy teljesen felfokozott vagy legyengült állapotot fog tükrözni számunkra. Vagyis a munka, az valóban az állapotváltozások folyamatát jelenti számunkra.
Minden esemény, az elektromos anyagi világunkban, valamilyen centrális körfolyamatnak minősül. A körnek pedig, az a jellemzője, hogy a kerületén minden pont egyenrangú. Mert bármelyik kinevezhető kezdőpontnak. Ráadásul, ha egy kör kerületén kinevezünk egy pontot kezdőpontnak, akkor azonnal, az lesz a végpontja is egy olyan eseménynek, amelyik a kör kerületén megy végbe. Ami azt jelenti, hogy a körpályán végbemenő események, csak rezgésnek minősülnek. Mert a kör középpontjához viszonyított egyensúlyi helyzetük, számottevően nem változik meg a körfolyamat során. Mivel, mindig újra, és újra kezdi a ciklikus folyamatot.
Így az elektronok mozgása, éppúgy rezgésnek minősül az atommagok körül, mint a Föld keringése a Nap körül. Miközben a Nap is csupán kering, a galaxis centruma körül. A folyamatos keringésüknek köszönhetően, mindig egy adott állapotban rezgésében vannak. Vagyis, munkát kell végeznünk ahhoz, hogy az a viszonyítható állapotuk megváltozzon. Az pedig, valamennyi ideig befektethető állapotváltoztató hatást igényel. Azaz munkát. Viszonyítható munkavégzés hiányában azonban csak, mint létezési állapot lehet jelen a ciklikus folyamatban. Az állandóan kiegyensúlyozott harmónia relatív nyugalmát kölcsönözve a világegyetemnek.
Tudományos alapot az időutazásra, az idődiletáció jelensége adott a tudósainknak. Az a tényszerűnek elkönyvelt fizikai kísérlet, hogy a fénysebességhez közeli mozgásállapotra felgyorsított órák, kevesebb időt mutattak végül, mint a helyben maradt órák. Ezt úgy értelmezik, hogy fiatalabb maradt az olyan állapot, amit felgyorsítottak. Mivel, valamivel kevesebb időt mutatott az érkezés pillanatában, mint a helyben maradt órák. Ezt a kísérletet, nagyon pontosnak mondható atomórákkal végezték.
Arról nem szól semmiféle kísérlet, hogy mennyivel lenne kevesebb az idő olyan órán, amit itt helyben gyorsítanának fel. Mert az atomóra is, csak egy időmérő anyagi szerkezet. Ami, a lehetséges állapotváltozások munkaértékeire reagál. Így az idődiletációt jelentő kicsiny eltérést, az a gyorsítási és lassítási folyamat is okozhatta az óraszerkezetben, ami arra a rakétára hatott, amelyik éppen vitte az atomórát, és elért egy bizonyos sebességértéket.
Ettől függetlenül azonban ahhoz, hogy hatást gyakoroljunk valamire, az egyhelyűségnek és az egyidejűségnek kell megvalósulnia a jelen pillanatunkban. Vagyis a változásnak, itt és most kell megtörténnie.
Ha pedig, fordítva gondolkodunk, akkor az eseménynek kell itt és most hatást gyakorolnia reánk, hogy az egyidejűsége befolyásolni tudja az életünket. Különben nem megy.
A mi ősi magyar nyelvünk, ezen a téren is tökéletesen fogalmaz. Mert ami megtörtént, arra azt mondja, hogy „volt”. Vagyis, időben már túl is vagyunk rajta. Mivel, már nincsen meg a jelen pillanatunkban. Ami meg fog talán történni, arra pedig, azt mondja, hogy „lesz”. Mert még nem jött el a megfelelő időpillanata. Csak várható az. Mivel, még nincsen meg a jelen pillanatunkban. Csak arra mondja azt, hogy „van”, ami itt és most, a jelen pillanatában viszonyítható. Ami egyidejű a viszonyításunk pillanatával.
A lélek által, Isten éltet bennünket. Ezért a lelki érzéseinknek köszönhetően, mentális módon irányítható erőhatásokat biztosít számunkra ahhoz, hogy itt és most a jelenben, aktív módon részt vehessünk az eseményekben. De ezeknek a lelki érzéseinknek a mentális erőhatásai, éppúgy csak a jelenben aktivizálhatók, mint a fizika egyéb erőhatásai. Itt és most. Ami azt jelenti, hogy térben és időben is szükséges a szinkronicitás azonossága.
Ami egyben azt is jelenti, hogy amelyik lelki érzésedet, a szellemi szinten értékelhető múltba vagy jövőbe vetíted, annak a mentális erőértéke elvész számodra. Teljesen hatástalan lesz. Mert nincsen meg az egyidejűsége azzal az eseménnyel, amelyikre irányul. Ezért, aki a jelen pillanatát elfecsérli, nem lesz rá többé lehetősége. Mert túlhaladt az egyidejűségen, ami a nyilvánvaló lehetőséget biztosította.
A vágyaink szerint megélni kívánt jövőt, a múlt tapasztalatai alapján, itt és most kell reális módon elképzelnünk ahhoz, hogy a tudatos elménk, lelki érzéseket tudjon hozzácsatolni. Ez a képzeletalkotás, mentális viszonyítást jelent, amelynek keretében, lelki érzéseket ültethetünk, egy előre elképzelt pillanatba, itt és most a jelenünkben. Így a szellemi szintű reális elképzelésünk, a lelki érzéseinkkel társulva az elménkben, hitté alakul. Vagyis, a valóságunkat formálni, alakítani, teremteni képes mentális tényezővé. Ilyen módon irányíthatjuk tudatosan a lelki erőhatásainkat, szellemi szinten.
Mivel a jelenben elindított lelki érzéseinknek a mentális erőértékei is munkavégző képességek, ezért időre van szükségük ahhoz, hogy a jelen állapotát, olyan várható állapotra fokozzák, ami a vágyainkban szerepelt. Ezért, mindig itt és most kell aktivizálnunk a lelki érzéseinket ahhoz, hogy a megtapasztalható jövőnk, a vágyaink szerint alakuljon.
Mert a hiteinkbe ágyazott lelki érzéseink mentális erőhatásai, mindig elvégzik azt a munkát, amire a vágyaink szerint irányítottuk őket, a szellemi gondolataink valós elképzeléseivel. Csak arra kell nagyon vigyáznunk, hogy mindig a kellemes szellemi gondolatainkra aktivizált pozitív lelki érzéseink formálják a sorsunkat. Mert, csak azok lehetnek konstruktív módon hasznosak számunkra. A kellemetlen szellemi gondolatok elképzeléseibe integrált negatív lelki érzéseink, destruktív módon, romboló hatást fejtenek ki az életünkben.
Így az élet, eleve egy csodálatos időutazás. Mert mindig olyan időpillanatot élhetünk, tapasztalhatunk meg, amelyik még hiányzott az életünkből. Csak arra van szükségünk, hogy itt és most, a lelki jelenlét aktivizálható pillanatában, jelen legyünk szellemi szinten is, és részt vegyünk a megtapasztalható eseményekben, folyamatokban. Mert a személyes részt vállalásunk, olyan munkavégzésnek számít a jelenben, ami viszonyba hoz, összekapcsol bennünket, az éppen zajló eseménnyel.
Amikor emlékszünk, megint csak egy mentális időutazást teszünk az elménkben. Mert minden esetben, egy-egy memóriánkban tárolt emléket hozunk felszínre. A jelenben tudatos elménkbe, ahol a pillanatnyi viszonyítás mentális művelete zajlik. Vagyis, itt és most, újra felidézzük a már megtörtént eseményeket. A hozzájuk csatolt lelki érzéseinkkel.
Az idő tehát, a munkában meghatározható állapotváltozás folyamatosságának a tényszerűségét jelenti számunkra. Valamint, az állapotváltozások valamilyen viszonyítható állapotbéli részegységét, amit az etalon órával mért részidők képviselnek. Így etalonizált vagyis, abszolutizált jelleggel mérjük a bolygómozgásokra visszavezethető kozmikus események időegységeit, és relatív módon, a bennük viszonyított egyéb részesemények időegységeit. De mindkét idő, csupán szellemi szintű mentális termék lehet, ami az agyunkban tudatos elmeállapotunk viszonyítási képességére utal.
Így az idő tehát, a létezés állapotváltozásaiban meghatározható cselekvések, történések, események, folyamatok mértéke, amely mindig valamilyen erő vagy energia felhasználását jelentő állapotbéli változás munkaértékében realizálható. Amit másképpen úgy fogalmazhatnék, hogy az idő, a létezésben fennálló viszonyok mértéke, amely a viszonyítás során realizálódik az elménkben.
Mivel a viszonyokat jelentő események, a létezés terében történnek meg, mint a különböző részállapotok között létrejövő folyamatok, ezért a viszonyítható állapotváltozásuk, mindig valamennyi ideig tart. Mert minden állapot, más és más energetikai pillanatot képvisel a térben. Vagyis, minden pillanatban, más energiaszintre kerül az állapotváltozás munkaértékében lévő viszonyítható esemény.
Ennél fogva az, az idő, amihez viszonyítunk egy mért egyéb részidőt, abszolút értékű lesz az elménk számára, míg a hozzá képest mért egyéb részidő, relatív értéket vesz fel. Ha pedig, abszolút étékű tényezőt abszolút tényezőhöz viszonyítunk, vagy relatívat a relatívhoz, akkor mindig paradoxonhoz jutunk. Logikai ellentmondáshoz. Ami a tudatos elménk mentális tehetetlenségét jelenti. Mert reális módon értelmezett viszony nélkül, nem jöhet létre értelmes viszonyítás sem az elménkben.
Ezért az idő, a relatív egyensúlyon alapuló harmónia, univerzális szintű örökkévalóságának a kozmikus pillanatához viszonyított, egyéb részesemények állapotváltozásait határozza meg számunkra. Azt a viszonyt jelenti, ahogy változunk itt a Földön, a világegyetem kozmikus szintű állandóságában.
Matécz Zoltán
2020.01.25.
