Jelen.
Az anyagi létezés egyetlen reális időtartama a jelen. Mert, minden a jelenben történik. Mivel erő és energiafelhasználást kizárólag, csak a jelenben tudunk megvalósítani. Röviden úgy is fogalmazhatnék, hogy a jelen, mindig az állapotváltozással járó teremtés pillanata. Ami itt és most történik éppen. A jelen aktuális állapotváltozásaiban.
Az ember létezése a test, lélek, és szellem együttese. Amelyben a test, az objektív anyagi minőségünk. A szellem, a szubjektív mentális minőségünk. Míg a lélek, az életünk energiája. Amely lélek működtetni képes a testi és szellemi adottságainkat. Ezért a lélek érzései, olyan mentális módon irányítható erőhatások, amelyeket a szellemi gondolatainkkal irányíthatunk az elménkben.
Úgy is mondhatnám, hogy a lelki érzéseinket, mindig a szellemi gondolataink irányítják. A kellemetlen szellemi gondolatainkkal alacsony frekvenciás, úgynevezett negatív lelki érzések ébrednek bennünk. Míg a magasabb frekvenciájú pozitív lelki érzéseinket, a kellemes szellemi gondolataink aktivizálhatják. Így, az elménkben működésbe hozott lelki érzéseink, olyan mentális erőhatások, amelyekkel mindig a saját sorsunkat alakítjuk.
A sorsunk tudatos formálására azonban, minden esetben, csak a jelen pillanata az alkalmas. Mert, amelyik lelki érzésünk által biztosított mentális erőhatásunkat, a szellemi szintű múltba vagy jövőbe vetítjük, az örökre elvész számunkra. Mert erőhatás, csak a jelenben képes állapotváltozást biztosító fizikai munkát végezni. Még akkor is, ha az mentális erőhatás, a lelki érzéseinkbe rejtve.
Ami volt a múltban, vagy amit elvárhatunk esetleg a jövőben, az mind csak emlék. A szellemiségünk mentális terméke. Mert a relatív szellemiségünk alkalmas arra, hogy elvonatkoztassa az elménk tudatosságát a jelen pillanatától. Mivel a szellemiségünk, a memóriánk mentális raktárkezelője. Ezért, a memóriánkban eltárolt emlékeink lineáris adatbázisában munkálkodik. Vagyis, a múltban vagy a jövőben.
A szellemiségünk, a memóriánk tökéletes adatbázisára törekszik. Ezért, folyamatosan kutat az adatbázisában. Amint talál egy logikai hibát vagy hiányosságot, felküldi azt az éppen tudatos elmébe. Ezek lesznek, a mi naponta felmerülő több ezer szellemi gondolataink. Amelyik szellemi gondolatunkkal foglalkozik az elménk, ahhoz lelki érzéseket csatol. Majd visszaküldi a memóriánkba, mint új emléket. Amelyik szellemi gondolatainkkal nem foglalkozik az elménk érdemben, azok pedig, a lelki érzéseink hiányában, hamar feledésbe merülnek. Kímélve ez által a memóriánkat.
Amikor tehát, egy folyamatot szemlélünk, akkor azt mindaddig a jelenben tesszük, amíg folyamatos figyelmet szentelünk neki a tudatos elménkkel. Akkor is, ha az adott folyamat, valamennyi időt vesz is igénybe. Mert, ahogy az elménk, el tud vonatkoztatni a jelen pillanatától, hogy a múlt és a jövő emlékeit értelmezhesse, úgy a múlttól és a jövőtől is képes elvonatkoztatni annak érdekében, hogy a folyamatban lévő eseményre végig tudatos legyen, ha az, a figyelmét leköti.
Nézzünk egy mindennapi általános példát. Megnézünk egy filmet vagy sportműsort, amit reklámok nélkül folyamatosan szemlélhetünk. Azzal, hogy a tudatosságunk folytonos az eseményre, ezért a teljes filmet vagy sportműsort úgy értékeli az elménk, hogy az, a jelenben történt. Akkor is, ha tudjuk azt, hogy volt kezdete és később lesz vége is. Ezért, az olyan esemény, amire folyamatosan tudatosak vagyunk, a jelen pillanatát hosszabbítja meg számunkra. Mert a szellemi gondolatainkkal, nem vonatkoztattuk el az elménk tudatosságát, a múlt vagy a jövő eseményei felé.
Az elménk számára tehát, mindaddig a jelen pillanata van, amíg részt veszünk a szemlélt esemény tudatos viszonyításában. Mert mindaddig, a tudatos lelki jelenlétben vagyunk, nem pedig, a szellemi szintű idő mentális módon elvonatkoztatott viszonylatában. Így minden lehetséges időzavarunk, ebből a mentális elvonatkoztatási képességünkből adódik.
Mégpedig, abból a mentális módon működő elvonatkoztatási képességünkből, amikor a múlt vagy a jövő szellemi szinten tárolt eseményeit, a jelenre vonatkoztatjuk, illetve fordítva. Amikor a lelki jelenlétünk aktuális tudatosságát, a szellemi szintű múltunk és jövőnk szellemi szintű emlékei felé vonatkoztatjuk el. Mert a mentális szintű elvonatkoztatás képességét, a szellemiségünk tartja fenn. Ezért kizárólag, csak az elménk éppen tudatos állapotában tudunk elvonatkoztatni. Öntudatlan elmeállapotban ez lehetetlen.
Amikor egy állapotváltozás eseményét szemléljük, akkor az esemény tere és ideje, együtt tudatosodik az elménkben. Amelyben az a fizikai munka valósul meg, amelyik valamelyik helyen és valamelyik időben történik éppen. Vagyis, valamennyi erő vagy energiafelhasználással jár, és valamennyi ideig tart. Így a szemlélt esemény tere és ideje, együtt tudatosodik az elménkben.
Rövid időtartamú és kis terű eseményeknél ez a tény, szinte fel sem merül bennünk. De amikor, hosszabb időtartamú eseményt szemlélünk, amelyik nagyobb térigénnyel rendelkezik, akkor könnyen zavarba jön az elménk. Mert a szellemi szintű elvonatkoztatás mentális eseménye, olyankor sokkal nyilvánvalóbbá váló ellentmondásokat ébreszthet bennünk.
Például, amikor kozmikus szintű eseményeket értékel az elménk. Olyankor hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagyon távoli eseményeket, a jelen pillanatára vonatkoztassa az elménk. Mert számunkra az egyidejűség nyilvánvaló. Mivel, itt és most látjuk az eseményt, a lelki jelenlétünk tudatosságában. Még akkor is, ha szellemi szinten tudjuk azt, hogy a Napunk fénye, nyolc perc alatt ér el hozzánk. Ha pedig, más csillagok fénye által közölt kozmikus eseményről van szó, akkor azok több fényévnyire vannak tőlünk. Vagyis, olyan kozmikus események azok, amelyek több éve megtörtént események információját hordozzák éppen.
A kozmikus távcsövekkel viszonyított távolságok pedig, amelyek több ezer fényévről adnak jelentést számunkra, több ezer éve történt eseményektől adnak hírt számunkra. Amelyek folyamatai valószínűleg, már régen nem is zajlanak a jelen pillanatában. Ezért, minél távolabb tekintünk a térben, annál távolabbi időben zajlott folyamatokról kapunk hírt. Vagyis a tér és az idő, teljesen összemosódik számunkra. Mint ahogyan, a két párhuzamos vasúti sin is eggyé válik, a távolság növekedésével.
A könnyebb matematikai számíthatóság kedvéért, a tudomány összekapcsolta a fényt és az időt azért, hogy a nagy távolságot biztosító tereket egyszerűbben viszonyíthassa. Így született meg a fényév. Mint a tér reális kifejezhetőségét könnyítő hosszmérték. Mivel azt a kozmikus távolságot fejezi ki számunkra, amennyit egy év alatt tenne meg a zavartalanul terjedő fény. De attól ez még hosszmérték, aminek semmi egyéb köze nincsen az időhöz. Vagyis, a fényévekkel meghatározott kiterjedés, mint távolság, téridőt nem képezhet.
Az elménk viszonyítási tudatossága, mindig a jelenben történik. Vagyis, az elménken keresztül, mindig a lelkünk tudatos a jelenre. Ha a szellemi aktivitásunk közbeszól, akkor elvonatkoztatja az elménk tudatosságnak a figyelmét a jelen pillanatáról, a múlt és a jövő pillanataira. Így a lelki aktivitásunk lehetősége, nem a számára hasznos jelenre koncentrálódik az elménkben.
Ezért mentális tehetetlenséget, csak ebben a szellemi szintű időérzetünkben tapasztalhatunk meg. Mert a múlt eseményein, nem tudunk változtatni. Azok megtörténtek. A jövő eseményei pedig, olyan még meg nem történt terveink, amit szintén a múltban határoztunk meg. Vagyis, a jövő gyakorlatilag, pusztán egy további mentális elvonatkoztatása a szellemi képességeinknek. Mivel az még, meg sem történt. Csupán számítunk rá. Mégpedig, itt a jelen pillanatában.
Így a jelen, tulajdonképpen nem is része az időnek. Mert az idő, szellemi szinten tárolt és ellenőrzött mentális tényező a memóriánkban. Az emlékeink reális átláthatóságát biztosítja. Vagyis, azoknak a múltbéli részpillanatainknak az összességét, amit már eltároltunk a memóriánkban emlékként. Az lelki jelenlétünk szintjén értékelhető, éppen tudatos aktuális pillanat azonban, még nem képezheti a memóriánkban tárolt emlékeink időtartományát. Mert azt az elménk, még csak most dolgozza fel azzal, hogy éppen tudatosítja. Ilyen módon, még nem képezheti az emlékeink szellemi szinten elérhető adatbázisát.
A szellemiségünk, csupán foglalkozik az elménk jelenében tudatos információs értékeivel az által, hogy az emlékeink adatbázisával hasonlítja össze azokat. Ha a szellemiségünk, új információkat fedez fel, az elménkben éppen tudatos jelenlegi viszonyításunk információs értékeiben, akkor azokhoz lelki érzéseket csatol. Mert, csak ilyen módon képes átirányítani a számára fontosnak értékelt friss információkat, a memóriánk idővel jellemezhető mentális adatbázisába. Ennél fogva a jelen viszonyításunk aktuálisan tudatos pillanata, még nem képviselheti a szellemi szinten meghatározható idő mentális tartományát.
Bár megszoktuk azt, hogy az időt úgy határozzuk meg, hogy az, a múlt felől halad egyenletes módon a jelenen keresztül, a jövő felé. Ez az idő, Newton által meghatározott abszolút kifejezése. Ami az elménk tudatosságától független módon terjed egyenletesen. Einstein azonban, rámutatott arra, hogy ez nem helyes értelmezése az időnek. Mert az időt, relatív tényezőként határozta meg. Vagyis, viszonylagos tényezőnek. De viszonylagos, csak az elménk számára lehet. Mivel viszonyítani, vagyis viszonylagosságot értelmezni, csak az éppen tudatos elménkben vagyunk képesek. Itt és most, a jelen pillanatában.
Az én véleményem pedig az, hogy mindig a viszonyítás iránya határozza meg azt, hogy bármi abszolút vagy relatív értéket vesz fel az elménkben, a viszonyításunk idejére. Így használjuk az időt is. Ha tehát, valamit az időhöz viszonyítunk, akkor az idő, abszolút értékű számunkra. Mert az időt, mint etalonizált mértékrendszert használjuk a viszonyítás során. Ha azonban, az időt viszonyítjuk valamihez, akkor relatív értékű lesz a viszonyításunk idejére, mert mint változó fog tudatosodni az elménkben.
Nézzük ezt egy példában. Ha az órát szemléljük, akkor az idő, abszolútnak minősül számunkra. Mert az elménkben, mint az emberek által etalonizált időrendszer funkcionál. Ahogy Newton javasolta. Ha azonban, több esemény részidőit viszonyítjuk egymáshoz, akkor azok, relatívak lesznek számunkra. Ahogy Einstein sugallta.
Ezért én azt állítom, hogy mindig a viszonyítás iránya határozza meg azt, hogy az éppen tudatos elménk, abszolútként vagy relatívként kezeli a beérkező információkat. Ahogyan azt, a „viszonyelmélet” című írásomban, már régebben kifejtettem. Amit viszonyítunk, az relatív számunkra. Amihez viszonyítunk, az pedig, abszolút értéket nyer a viszonyításunk idejére.
Viszont, csak az éppen tudatos elménk informatív értékeit vagyunk képesek emlékként eltárolni a memóriánkban. Ez azt jelenti, hogy amire lelki szinten éppen tudatosak vagyunk az elménkben, csak az képezheti majd a szellemi szintű időérzetünket a memóriánkban. De csak akkor, ha lelki érzésekkel támasztjuk alá, az elménkben éppen tudatos dolog vagy esemény informatív értékét.
Az elménk mentális adottságait rezgésekkel lehet jellemezni. Ennél fogva, agyi hullámok alakulnak ki benne. Ezért az elménkben tudatosodott tényezők informatív értékei, ennek az agyi hullámnak a hullámhosszát fogják alkotni. A frekvenciáját pedig, azok a lelki érzéseink határozzák meg, amelyek az elménk jelen pillanatában ébrednek, miközben tudatosak vagyunk az éppen viszonyított dologra vagy eseményre. Csak ilyen módon, agyi hullámmá alakulva kerülhetnek át, az elménkben viszonyított információk a memóriánkba.
Mert az agyi hullámoknak, energia étékeik vannak, a frekvenciájuk révén. Amelyik energia, az elménkből a memóriánkba átirányítva, elvégzi ott a hullámhossz szerint érkezett információ tárolási lehetőségeinek a mentális munkálatait. Éppen azért, hogy az újonnan érkezett információ, a memóriánk adatbázisának a részét képezhesse. Majd, csak innentől lesz képes, az elménkből nyert új információ, a szellemi szintű időérzetünk részét képezni a memóriánkban.
Szép dolog emlékezni a szellemi szintű múltunk és jövőnk eseményeire. Olykor kell is. De aki állandóan a szellemi szintű idő elvonatkoztatott mentális tartományában kalandozik, elmulasztja megélni a jelent. Olyan ez, mintha egy focimérkőzésen látott gólt, állandóan csak visszajátszanánk a helyett, hogy meccs további eseményeire lennénk folyamatosan tudatosak. Mert az állandó visszajátszás miatt, a szellemi szinten tárolt emlékeinket idézzük fel csupán a jelen pillanatában. Miközben lemaradunk a meccsen éppen zajló eseményekről. Amelyek informatív értékei, éppolyan fontosak lehetnek számunkra. De a szellemi gondolataink azért, a jelen eseményeire is fókuszálhatók.
Amikor mi magunk hajtunk végre egy eseményt, akkor a szellemi gondolataink is a jelen folyamataira fókuszálhatók. Vagy például, amikor képzeletet alkotunk az elménkben, akkor azt, mindig a jelenben aktív szellemi gondolatainkkal tehetjük meg. Ilyenkor a szellemi gondolataink és a lelki érzéseink, közös nevezőn vannak. De az elménk tudatossága másképpen is a jelenben tartható. Erre való a meditáció.
Meditatív elmeállapotban az ember, a szellemi tevékenységeinek a hiányában, csak a lelki aktivitására tudatos. Ezért meditatív elmeállapotban, mindig a jelen uralja az elménket. Akármeddig tartson is a meditációnk. Vagyis, meditatív elmeállapotban, nem befolyásolják a tudatosságunkat a szellemi gondolataink. Ezért ennek a meditatív elmeállapotunknak a tudatosságában, nem hatásosak azok a mentális befolyások, amit a szellemi aktivitásunk biztosított. Vagyis, nem öregszünk, folyamatosan pihenünk és gyógyulunk valamint, a számunkra szükséges kozmikus szintű információk birtokába juthatunk.
Matécz Zoltán
2020.03.30.
