Alapdimenzió.
Fogalmi jelentése szerint a dimenzió, kvantitatív kiterjedést jelent. Ebből az adódik, hogyha az anyagi testeknek van jól meghatározható kiterjedése, akkor kell lennie egy alapkiterjedést biztosítani képes alapdimenziónak is, amire az egész dimenzionálhatóság eleve visszavezethető. Mint egységnyi méretű alapkiterjedésre.
Ha az összetett szerkezetű, elektromos anyagi testeket elméletben szétszedjük, majd az atomjaikat is felbontjuk alkotórészeire, akkor előbb-utóbb, eljutunk a tovább már oszthatatlan alapkiterjedések szintjéig. Ahogy a régi görögök gondolták. Vagyis, az alapdimenziót megvalósítani képes, tovább már oszthatatlan alaptömegek szintjéig. Ezek az oszthatatlan pontok tehát belső, szubjektív tulajdonsággal már nem rendelkezhetnek. Ezeket nevezem én geometriai szinten, egyszerűen pontoknak, matematikai szinten pedig, egyeseknek.
Az oszthatatlan alaptömeggel rendelkező pontok teljes halmaza tehát, olyan egységes alapközeget alkot az Univerzumban, amelyiknek még nem lehet elektromos tulajdonsága. Mert az elektromos megosztás képességére, csak összetett szerkezetek alkalmasak. Az oszthatatlan pontok alaptömegei nem. Ezért az oszthatatlan pontok teljes közege, egy olyan belső, szubjektív alaphalmazt alkot az Univerzumban, amelyiknek pedig külső, objektív adottsága már nem létezik, és ezért, csak mágneses tulajdonságokkal rendelkezhet.
Mint szubjektív alaphalmaz, csak belsőként értelmezhető, mágneses tulajdonságokkal rendelkezik. Változási és mozgási teret biztosítva, a benne és belőle kialakuló összetett szerkezetű, és így elektromossá vált anyagi megnyilvánulások számára. Amit az objektív valóság képez. Így az Univerzum abszolút létezése, eleve kétféle valóságra épül. Az abszolút lehetőségekkel rendelkező, végtelen szubjektív valóságra, és benne, a relatív adottságokkal rendelkező, véges objektív valóság anyagi szintű alkotóelemeire. Közöttük pedig, állandó induktív viszony áll fenn.
A mágneses alaphalmaz tehát, egy olyan egységes alapközeg, amely oszthatatlan alaptömegekből áll. Mágneses hullámok kialakítására alkalmas. Mert az oszthatatlan tömegei, önerőből egymást félretolni vagy félrelökni képtelenek. Ezért, egy egységesnek mondható mátrix alapú közeget alkotnak. Amelyben a mágneses hullámok révén, mint longitudinális eseményekben, egyenes vonalvezetéssel terjed az energia. Mint a mágneses frekvenciában folytonossá vált erőimpulzus sorozatok. A hullámhossz mentén meghatározott mágneses informatív érték alapján. Így szerintem, a mágneses hullámok hullámhosszai, abszolút értékű informatív értéket képviselnek, míg a frekvenciájuk, a fénysebességgel terjedő energiaértéket.
Az általam pontnak nevezett oszthatatlan, mint egységnyi alapdimenzió képviselteti magát az Univerzumban. Míg a pontok teljes halmaza, olyan mágneses alapközeg, amely mozgási teret biztosít, az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások számára. Vagyis a pont, egységnyi kiterjedésű alap-térfogatot jelent. A közöttük fennálló állandó fizikai szintű kényszerkapcsolat pedig, az indukció jelensége, amely egyértelműen utal arra, hogy kétféle halmaztípusról van szó.
Szerintem, a geometriában használatos pontnak is van kiterjedése. Mert a papírra rajzolt pont, csupán a papír felületén van, ami törlőgumival eltüntethető onnan. A nélkül, hogy a papír kiterjedését biztosító anyagi szerkezete megsérülne. Ebből adódik az, hogy a kétdimenziós papírlapnak is van harmadik kiterjedésű vastagsága. A nélkül, nem is létezhetne. A különböző vastagságú papírlapok pedig, éppen azt bizonyítják számomra, hogy a lapok éppúgy anyagi testek, mint egy téglatest, amelyiknek csupán az egyik oldalára rajzoltunk egy kétdimenziósként értelmezhető ábrát.
Vagy, hogy kézzelfoghatóbban mondjam el, ha egy épület oldalára, egy kétdimenziós ábrát rajzolnak az utcaművészek, attól a ház még nem lesz kétdimenziós. Ami szerintem azt jelenti, hogy a dimenzionálhatóság csupán azt jelenti, hogy a tér szerkezete, elvileg lebontható az oszthatatlan pontok szintjéig. Különböző kiterjedésű, dimenziójú alkotóelemeket értelmezve benne.
Alapdimenzió – Pont
- dimenzió – Vonal
- dimenzió – Sík
- dimenzió – Tér
A pont alapkiterjedéséből első kiterjedésként, a vonal húzható meg. Amit a pontok egymás utánisága valósít meg. Míg a síkot, a vonalak egymás utánisága fogja jellemezni. Ha a síkot alkotó vonalakat, pontnyi távolságra húzzuk egymástól. A síkok egymás utánisága pedig, a teret fogja alkotni. De akkor, a síkokat kell pontnyi távolságra elhelyezni egymáshoz képest. Azt a mátrix alapú teret fogja felépíteni, amit a mágneses tér szerkezete képez, az elektromos anyagi megnyilvánulások számára.
Mivel minden anyagi szerkezet összetett, az atomjai rács vagy kristályrács felépítést produkálnak, ezért az anyagoknak térfogata van. Ami azt jelenti, hogy belül, ugyanaz a mágneses tér tölti ki a rács és atomi szerkezeteiket, mint amelyik körülöleli őket. Ráadásul, még az anyagi szerkezeteik is, az oszthatatlan alaptömegekből tevődtek össze. Így a térfogatuk, abszolút értékűnek mondható.
Ebből kifolyólag, számunkra a háromdimenziós térben, nem létezik csak kétdimenziós, vagy csak egydimenziós rendszer. Mert azok csupán, a három dimenziónk elvi szintű alkotóelemei. Elméleti síkon külön is értelmezhetjük azokat. De az egy dimenziós vonalakat is, csak kétdimenziós síkon tudjuk elképzelni. A kétdimenziós síkok pedig, értelmetlenek a három dimenzió aktív létezése nélkül. Ezért, a geometria elméleti síkján, beszélhetünk alap, egy, vagy kétdimenziós rendszerekről. De a gyakorlatban, csak a három dimenzió képes értékelhető kiterjedést biztosítatni számunkra. Amelybe a síkot, a vonalat, vagy a pontot is belemagyarázhatjuk. Mint a pont alapdimenziójára visszavezethető alkotóelemeket.
A matematika képes ezt számokkal is kifejezésre juttatni számunkra. Ha a pont alapértékét egynek vesszük. Annak minden létező egydimenziós kiterjedése, mindig egy egymás után következő egész szám. Egymás után leírva, egészen a végtelenig. A két és háromdimenziós kifejeződése pedig, már matematikai képletekkel oldható meg. De akármilyen bonyolult legyen is egy matematikai képlet, mindig az egyes alapdimenzióra vezethető vissza. Ezért az egyes szám, a geometriai pont matematikai megfelelője. Ami az Univerzum egységnyi oszthatatlan alaptömegét hivatott kifejezésre juttatni, matematikai szinten.
A modern tudomány, négydimenziós térről tanít bennünket. Amelyben az idő, mint negyedik dimenzió, meggörbíti a teret, mégpedig az anyagi testek jelenlétében. De, hogy mi az idő, még nincsen konkrét módon meghatározva a tudományban. Csupán a mértékegysége utal a létezésére. Az által pedig, hogy az állapotváltozások sebességét egymással párhuzamba állítva, térben és „időben” is mérte Einstein, még nem határozta meg az időt, mint a három dimenzióval egyenrangú negyedik kiterjedésű dimenziót. Mert tulajdonképpen nem benne az időben mérte, hanem valamennyi ideig. Vagyis, valamennyi időt vesz igénybe, minden állapotváltozás.
Szerintem az idő, egy elvont mentális tényező. Hiszen minden itt és most, a jelenben történik. Amikor az energia vagy az erő kvalitatív hatása által, állapotváltozást jelentő munkavégzés történik. Amit viszonyíthatunk. Az idő tehát, a viszonyított állapotváltozások mértéke. Addig viszonyítható, amíg állapotváltozás történik éppen. Mivel azonban, a természetben folyton változik valami, mert az anyagi létezés folyamatos rezgési esemény, ezért a viszonyítható eseményidőt folytonosnak értékeljük.
Ezeknek a viszonyított állapotváltozásoknak az emlékeit, elraktározzuk a memóriánkban. A hozzájuk rendelt részpillanatok időértékével. Ahol a szellemiségünk a mentális raktárkezelő. Jó raktárosként, állandóan ellenőrzi az emlékeink által biztosított mentális raktárkészletét. Vagyis, a szellemiségünk a jelent arra használja, hogy szinte mindig a múltunkban kutakodik. Egységes időként értelmezve az emlékeink folytonosságát a memóriánkban. Amint talál egy logikai ellentmondást vagy hiányosságot, azonnal felküldi az elménkbe, tudatosodás céljából. Mi pedig, az elménknek ezt a tudatosan viszonyító jelenét éljük meg folyamatosan.
De az elménk, képes szellemi szinten elvonatkoztatni bennünket a lelki jelenlétünk pillanatától. Ha például, nyolc órát alszunk, mert szükségszerűen pihennünk kell, akkor is úgy könyveljük el utólag, mintha mindvégig tudatosak lennénk. Hiszen például, egyetlen harmincéves ember sem állítja magáról azt, hogy csupán húsz éves, mert tíz esztendőt szükségszerű módon átaludt. A szellemi szintű tudatosságába, ezeket az öntudatlan részidőket is beépíti magának utólag.
Arról nem is beszélve, hogy számunkra a jövő, még egyáltalán nem is létezik. A jövő esetleges részpillanatai csupán, még meg nem történt tervek az emlékeink között. Amire az elménk, éppúgy bármikor tudatos lehet. A múltunkban vagy jelenünkben kialakult terveink, olyan emlékeink, amelyek az elvárható jövőnkre utalhatnak csupán. Így számunkra, csak a jelen létezik, amelyben tudatosan viszonyít az elménk. Úgy is mondhatnám, hogy ez a lelki jelenlétünk. Amelyben a lelkünk arra használja a szellemiségünket, hogy a múltunk emlékei alapján, olyan tapasztalati szintű személyes információkkal lássa el a tudatos elménket, amelyekkel megtervezhetjük a jövőre utaló elvárásainkat. Itt és most, a jelenben.
Az égitestek folyamatos mozgását figyelembe véve, olyan óraszerkezeteket gyártottak, amelyek éppúgy állandóan működnek, mint ahogy az égitestek keringenek. Arányosan leképezve azok mozgásformáit. Így visszatekinthetünk az óránkra figyelve, hogy mennyi ideig kell egy általunk bevállalt állapotváltozás eseményét folytatnunk. Vagyis, mennyi ideig kell biológiai szintű eseményt végeznünk ahhoz, hogy az előre vállalt eseményidőnk leteljen. De ezek az eseményeink, mind viszonyítható állapotváltozást jelentenek. Amelyek valamennyi időt vesznek igénybe. Vagyis, az idő, olyan viszonyítható aránytényező csupán, ami az anyagi testek fix állapota, és az azt megváltoztatni képes energia között fennáll, a munkavégzés során.
Szorosan ide tartozik még, a meditáció kérdése. Amikor a tudatos elménket lecsendesítjük a szellemi gondolataink aktivitásától, és a lelki jelenlétünkre vagyunk tudatosak. Akkor a tudatosságunk, nem a szellemi szintű múltból gyökerezik, hanem a lelki jelenlétünkre fókuszál. Ezért, addig nem is nagyon öregszünk. Ami azt is jelenti egyben, hogy minél többet meditál valaki, annál fiatalabb marad. De meditatív elmefolyamatnak minősül, minden olyan mentális cselekedetünk, amelynek keretében, nem a relatív szellemi feltételeinket határozzuk meg. Addig alig öregszünk. A feltétlen élet, stabilizálja számukra az időt. Mert, a lelki jelenlétben tart. Kevésbé szaporítva, a szellemi szintű múltunk időérzetét.
Az idő tehát, egy olyan mentális tényező, amelyiknek nem lehet objektív módon dimenzionálható kiterjedése. Dimenzionálható kiterjedést, csak az egységnyi alaptömeg többszörösével rendelkező tényezők képezhetnek. De azok, mindig tehetetlenek is. Amit anyagi testeknek nevezünk. Ha tehát, elfogadom azt, hogy az anyagi testek jelenlétében megsérül, eltorzul, esetleg meggörbül a tér szerkezete, azt akkor nem az idő tette. Arról nem is beszélve, hogy a mágneses hullámok által biztosított interferencia jelensége, éppen arra utal, hogy a testek mögötti tér, mielőbb rendeződik. Éppen azért, hogy a mágneses hullámok, egyenes vonalvezetéssel tudják tovább közvetíteni, a frekvenciájuk által közvetített energiát.
Egyébként pedig, amikor az anyagi testeket belülről is a mágneses alaphalmaz egységnyi alaptömegei töltik ki, akkor olyan nagymérvű tértorzulásról nem is igen beszélhetünk. Mert az egységnyi alaptömegek számára az anyagi minőségek, könnyedén átjárható, igen szellős szerkezetek. Mint ahogyan, a lyukacsos szivacs sem képez komoly akadályt, a víz áramlásának az útjában.
Arról nem is beszélve, hogy az idő, az óraszerkezeteinkkel meghatározva, abszolút jelleget ölt számukra. Így abszolutizáltuk magunknak a Föld időzónáiban aktuális zónaidőket. Ahhoz, hogy a Föld körül megvalósuló utazásaink, logikai értelmet nyerjenek számunkra. De az általunk viszonyított egyéb állapotváltozások időegységei, mégis mindig relatívak. Amit éppen az óra által abszolutizált időhöz viszonyíthatunk csupán. Na, már most, ha az idő meggörbíti valóban a teret, akkor melyik idő teszi azt. Az abszolút idő, amit mérünk az óráinkkal, vagy az általa viszonyított relatív eseményidő? Ahol a számunkra abszolutizált óraidőnk is csupán, viszonyított relatív időnek minősül, a világmindenség többi kozmikus szintű eseményeihez viszonyítva.
Ha az abszolutizált óraidő alakítja a teret, akkor az, nagyon furcsa dolog számomra. Hiszen, ahol minden relatív, ott miért éppen az idő lenne abszolút? Ha pedig, a relatív eseményidő görbíti meg a teret, akkor az, milyen abszolút időhöz képest viszonyítható relatívnak? Ehhez járul még az a tény, hogy teljesen mindegy az, hogy abszolút vagy relatív időt értelmezünk is, kiterjedést nem képviselnek azok. Csupán valamilyen eseményszerűség mentális viszonytényezői lehetnek azok az idők. Így a valós kiterjedések mellé dimenzionálni, egyszerűen nem lehet az időt.
Az alapdimenziók által megnyilvánított anyagi testek pedig, különböző sűrűségű rács vagy kristályrács szerkezeteket alkotnak. Amelyeken belül, többnyire homogének. Vagyis, az anyagfajtára jellemző alapközegek alkotják a stabil szerkezeteiket. Ezért a testek stabil tömege, nem csupán az erő által okozott gyorsulás mértékével határozható meg, hanem a térfogatában rögzített (anyagi sűrűségével is. Newton meghatározása alapján.
Tömeg = m = F*a = V*ρ = m = Tömeg
De, ha az anyagi testek stabil tömegértéke, az ő belső sűrűségével is meghatározható, mégpedig a fix térfogat segítségével, akkor az már az anyagi test közegértékét jelenti. A test térfogatában nyert stabil állapotot, az atomokkal képzett rács vagy kristályrács szerkezet által. Akkor az előző képlet úgy módosul, hogy a térfogattal és sűrűséggel jellemzett oldala, a test közegértékét fejezi ki. Amelyik teljesen azonos anyagmennyiségi érték a test tömegével. De logikai ellentétet fejez ki.
Tömeg = m = F*a = V*ρ = k = Közeg
A test tehetetlenségét tehát, a test tömegállapota éppúgy kifejezésre képes juttatni, mint a test közegállapota, amíg stabil az adott test szerkezete. Ha tehát, feltételezzük a tömegvonzás elvi lehetőségét, akkor azzal együtt, a közegvonzást is meg kell tudni határoznunk. Mert az anyagi testek vonatkozásában, ez a két tényező, egy és ugyanaz. Oly annyira, hogy a képleteik is bármikor gond nélkül felcserélhetők egymással.
Mert a kiterjedések által biztosított tehetetlenség kifejeződésének, teljesen mindegy az, hogy az anyagi testek tömegét vesszük-e számításba, vagy a térfogatukban stabilizált közegét. Mert a két dolog, matematikai szempontból véve, ugyanazt az anyagmennyiségi tényezőt biztosítja. Ami tehetetlenséget kifejezve, önálló kvantitatív hatást nem képviselhet.
Az anyagmennyiségek, tömeg vagy közeg jellegű tehetetlensége pedig, csak az erővel és az erőimpulzus sorozatok révén terjedő energiával szemben viszonyítható, azok állapotváltoztató munkavégzései idejére. Míg az erő, közvetlen, objektív felületi hatást gyakorol az anyagi testek halmazára, addig az energia, közvetettnek értelmezett, szubjektív térfogati jelleggel hat, az anyagi test elektronjaira egyszerre. Vagyis az erő, a test tömegét veszi célba, míg a mágneses hullámokban terjedő energia, a test elektromos közegét. De mégis, ugyanarra az egy anyagmennyiségre gyakorolnak állapotváltoztató hatást.
A tömeg tehát, épp úgy, mint a közeg, a testek tehetetlen tulajdonságát kifejezni képes anyagmennyiségi tényező. Vagyis, csupán egy objektív tulajdonsága a testeknek. Míg a súly már erőt képvisel. Mégpedig azt az erőt, amit a test tömege terhel az alátámasztási vagy felfüggesztési pontjára. Vagyis, a test tehetetlenségét kifejezni képes tömege, csupán közvetít egy erőhatást, ami a gyorsulását vagy a súlyát biztosítja. De nem ő maga produkálja azt. Akkor ugyanis, nem lehetne a testek tehetetlenségét kifejezésre juttatni képes tulajdonság.
Ha pedig, az anyagi test tömegét vízbe merítjük, a tömege változatlan marad ugyan, de a vízközegben mért súlya jóval kevesebb lesz. Ezért a súly, a közegviszonyok mértéke. Ezt a súlyerőt tehát, mindig az a közeg terheli az anyagi testekre, amelyikben éppen a súly szerinti állapotváltozását viszonyítjuk. Akár a gyorsuló, akár a súlyos, akár a súlytalan állapotát.
Ahogy az alapdimenzió egységnyi tehetetlenségű kiterjedést jelent, úgy az alapdimenziókból megnyilvánult anyagi testek, annyival nagyobb mértékű tehetetlenséget biztosítanak az anyagi test számára. A kvalitatív hatásokkal szemben fennálló tehetetlen állapotot. Ezért az anyagi testek mennyisége, sem a tömegértékükkel, sem pedig a közegértékükkel, nem képesek mást tenni, mint ellenállást gyakorolni, az őket befolyásolni képes hatásokkal szemben. Ezért az anyagmennyiség, mint jól dimenzionálható kiterjedés, sem vonzó, sem pedig, taszító hatást nem képes produkálni. Sem tömegként, sem közegként értelmezve azt. Gravitációra visszavezethető tömegvonzás tehát, nem létezik. Az fizikai képtelenség lenne. A gravitáció látványos jelenségét egyszerűen, egészen más hatás okozza.
Arról nem is beszélve, hogy Einstein azért vezette be a téridő görbületét, mert nem értett egyet a tömegek vonzó tulajdonságával. Így tömegvonzási erő nélkül, geometriai módon magyarázta a gravitációs jelenséget. Ennek ellenére, a gravitáció téridő görbülésére vonatkozó modern fizikai elméletét, mégis a Newton által felállított vonzás képletével bizonyítják. Ez számomra így, kicsit morbid.
Ha a tudományos alapú meghatározottság, elméleti szintű dimenzionáltságot jelent, akkor az idő meghatározása révén, dimenzionált azaz, meghatározott lett az abszolút idő. Amelyhez viszonyítva nyer értelmet minden órával mért relatív eseményidő. De a tudományos szintű meghatározás dimenzionáltsága, akkor sem biztosít az idő számára semmiféle kiterjedést. Addig pedig, nem képezheti a tér három kiterjedését biztosító dimenziójával teljesen egyenrangú, negyedik kiterjedés dimenzióját.
Ha pedig, mégis negyedik dimenzionálható kiterjedésnek tekintik, akkor éppúgy tehetetlenséget kellene kifejeznie, mint a tér három dimenziója által biztosított anyagi szintű kiterjedésnek. Amely alkalmatlan, a három kiterjedésű társa által biztosított tér szerkezetének a megváltoztatására. Ha pedig az idő tehetetlen, akkor meggörbíteni sem képes a teret.
A kvantitatív jellegű alapkiterjedések által biztosított mágneses térre hatást gyakorolni, csak az erő vagy az energia képesek. Mint kvalitatív hatások. Vagyis, mint kvalitások. Éppen az a feladatuk, hogy a kvantitatív kiterjedések tehetetlen állapotán változtassanak. Amelyek háromdimenziós létezése, mindig az Univerzum oszthatatlan alapdimenziójára vezethető vissza. Amelynek kétféle alapdimenziója létezik csupán. Az oszthatatlan alaptömegeinek az alapdimenziója, és az oszthatatlan alaptömegek teljes közegének a dimenziója. De az oszthatatlan pontra vezethető vissza minden lehetséges egyéb dimenzió.
Mégsem beszélhetünk közösként értelmezhető ötdimenziós rendszerről. Mert a szubjektív valóság kétféle módon értelmezhető dimenziója, amely oszthatatlan tömeg, és az általuk biztosított mágneses közeg, csak mozgási teret biztosít, a benne kialakult háromdimenziós anyagi testek számára. Így az abszolút térben létezik, minden relatív elektromos anyagi tényező. Mint, az oszthatatlan alaptömegekből szerveződött, elkülönült összetett relatív háromdimenziós részhalmazok, az abszolút értékű mágneses térben.
Matécz Zoltán
2020.08.02.
