Origó.
Egy geometriai szintű koordinátarendszer kiindulási, azaz kezdőpontját, az origó képviseli. Az a pont, ahonnan a három dimenzió abc kiterjedése, egymásra merőleges módon felrajzolható. Így, egy esetleges állapotváltozás a térben, általában az origó kezdőpontjából indul ki, és vetül a koordináta rendszer terének bármelyik pontjáig. Ha azonban, nem az origót választjuk kezdőpontnak, akkor az origó csak, mint a mi viszonyítási pontunk fog szerepelni, a koordináta rendszerben észlelhető állapotváltozásban.
Ezért, az origó matematikai megfelelője, a nulla. A semmi. Csakhogy a nulla, a nemlétezést szimbolizálja a matematikában. Azt a tényt, hogy a nullával jelzett geometriai pozícióban, nem történik matematikai szinten kifejezhető állapotváltozás. Ezért, az origót jelentő nulla pontjában, éppen mi magunk állunk, és onnan végezzük, az észlelt állapotváltozás viszonyítását.
Ha tehát, valamilyen viszonyítható eseményt, az origó kezdőpontból vetítünk ki, akkor éppen önmagunkhoz viszonyítjuk az eseményt. Vagyis, mi magunk vagyunk a koordinátarendszerünk kiindulási pontja. A nulla pont. Azaz, a semmi. Nem azért, mert mi nem létezünk. Hanem azért, mert a mi személyes létezésünk, olyan esemény csupán a viszonyításunk folyamatában, amelyik nem vesz részt az általunk viszonyított állapotváltozás eseményében. Ezért, mint teljesen kívülálló megfigyelőként viszonyíthatjuk azt. Az origó önkényesen kijelölt pontjából.
Éppen olyan módon, mint amikor az origón kívül határozzuk meg egy esemény kezdőpontját, az abc koordinátaadatokkal, és egy másik abc’ pontban határozzuk meg az esemény végét. Olyankor az origó csupán, mint egy semleges pont szerepel a viszonyításunk folyamatában. Azt a térbeli pontot határozza meg számunkra ahonnan, éppen mi magunk végezzük el, az észlelt állapotváltozás viszonyítását.
Na, már most, ha a tér minden egyes pontja, egymással teljesen egyenrangú létező pont, amit az egyes számjeggyel szimbolizálhatunk matematikai szinten, akkor az általunk önkényesen kijelölt origó kezdőpont sem lehet, abszolút értelemben vett nulla. Mert a tér bármelyik pontja létezést fejez ki, így az origó is. Mivel azonban, a viszonyítást abból a kezdőpontból végezzük, ezért a viszonyításunk idejére, az origó pontot önmagunkkal azonosítva, tudatosan „elfedjük” annak a valós létezését. Elvonatkoztatunk attól, hogy annak is abszolút jellegű valós egyes értéke van.
Vagyis, a tér origónak nevezett viszonyítási pontját, tudatosan relatív helyzetbe hozzuk. Ezért veheti fel az origó, a nulla viszonyítási értékét. Mert olyankor, éppen önmagunkhoz viszonyítva tudjuk értelmezni, a hozzánk legközelebb lévő pontot, a tőlünk számított első egyesnek. És így tovább. Ezért, az origó által meghatározott nulla pont, nem a semmit határozza meg hanem, csak az aktuális viszonyítási helyzetünkre utal a térben.
Ezért a semmi, mint a fizikai nemlétezést kifejezni képes fogalom, nem lehet a valami, az akármi, vagy a bármi ellentéte. Mert a semminek, konkrét módon meghatározható matematikai értéket biztosít az origó. Mindig önkényesen kifejezésre juttatott pontot jelent, relatív módon. Mert a relatív semmi, az origó által meghatározott kezdőpontként, azt jelenti számunkra, hogy ott nem történik általunk viszonyított állapotváltozás. Mert az nem más, mint a viszonyításunk kiindulási pontja.
A határozatlan akármi, a valami, vagy a bármi fogalmai pedig, éppen azt a viszonyítható állapotváltozást jelentik, még általunk meg nem határozott módon, amit az önkényesen kijelölt koordináta rendszerünkben, éppen meg szeretnénk határozni.
Ezért a semmi, mint a relatív nemlétezést kifejezni képes fogalom, csak a létezés fogalmával lehet ellentétes értelmű. Amit a minden fogalma jelent. Így a semmi, a minden ellentéte. De, ha a minden, meghatározatlan jelleggel képviseli az abszolút létezést, és a semmi pedig, az origóban meghatározatlan jelleggel az általunk abszolutizált, meghatározott nemlétezést, akkor a nemlétezés számunkra, csak relatív módon létezhet. Ami éppen azt jelenti, hogy az abszolút értelemben vett térben, bárhol kijelölhetünk egy adott létező pontot kezdőpontnak, ahonnan a viszonyításunkat fogjuk végezni.
A viszonyításunk idejére pedig, elvonatkoztatunk annak létező mivoltától, hogy relatív módon, nem-létezőként értelmezhessük azt. Mint olyan viszonyítási pontot, ahonnan a következő létező pontot, már egyesként értelmezhetjük. Az, az után következőt pedig, kettesként, És, így tovább.
Ezért az origóban meghatározott nulla fogalma, a semmi fogalmával párosulva, nem a nemlétezésre utal, hanem csak arra, hogy abban a pontban nem történik semmiféle viszonyítható esemény. Éppen ellenkező módon, az a pont határozza meg a viszonyításunk aktuális helyzetét. Ahonnan, éppen nézzük a viszonyított eseményt. Ezért a viszonyításunk idejére, éppen önmagunkat tekintjük semleges módon nullának. Azaz, az origó szerint önkényesen meghatározott kiindulási pontunknak.
A matematikában kifejezett magányos nulla pedig, hasonló módon, nem a nemlétezést fejezi ki, hanem csupán a matematikai szintű eseménytelenségre utal. Amit semmiféle számértékkel nem lehet kifejezésre juttatni. Ezért a nulla, mint a fizikai értelemben vett semmi fogalma, csak a relatív nemlétezésre utalhat. Tulajdonképpen arra, hogy matematikai szinten leírható esemény művelete, nem zajlik a nullával jelzett origó értékén.
A tízes számrendszer egyéb nullái azonban, a számokhoz csatolva, már egy-egy konkrét számértéket jelentenek. Csupán a tízes számrendszer ciklusváltási lehetőségére utalnak. De ugyanolyan létező számértéket takarnak. Amit mi, relatív módon elvonatkoztatva értékelhetünk. Így a matematikai események műveleteiben, csak a magányos nulla képes a relatív nemlétezésre utalni. Vagyis arra, hogy a nullával jelzett értéken, nincsen matematikai szinten kifejezhető számérték vagy művelet.
Az abszolút létezés tehát, úgy geometriai szintű pontokkal, mint a matematikai szintű egyesekkel, csodálatosan kifejezhető. De az origó, vagy a nulla, ebben az abszolút létezésben, a relatív nemlétezést valósítja meg számunkra. Geometriai és matematikai szinten is. A semmi fogalma pedig, csupán a viszonyíthatatlanságot fejezi ki, és így, az eseménytelenségre utal.
Éppen úgy, mint ahogyan a soha ellentéte a mindig. Mint a semmi és a minden létezési ellentétpároknak, az időre vetített fogalmai. Vagyis a soha, éppen azt jelenti, hogy nem lesz viszonyításra érdemes esemény. De a soha, relatív állítás, mert amikor az anyagi létezés folyamatos viszonyítható eseményeket jelent, akkor a soha kifejezés, csupán egy bizonyos jelenség eseményére utal, amit sohasem tudunk viszonyítani a sok közül.
Ezért, múlt és jövő, abszolút értelemben véve nincsen. Mert a jelen, az állandóan zajló megnyilvánulás és teremtés folyamata. Amely jelenben, a viszonyíthatóság lehetősége fennáll. Abszolút módon. De ahhoz, hogy valamilyen eseményt viszonyítani tudjunk, elméletben rögzítenünk kell a viszonyításunk kezdőpontját és végpontját. Így a viszonyításunk kezdőpontjának az időpillanata, a többi viszonyított időpillanattal, a memóriánkba ágyazódik. Mint egy elmúlt esemény emléke.
Ezért a múltunk, olyan időpillanataink emlékei, amelyeket szellemi szinten már viszonyítottunk, és elraktároztunk a memóriánkban. A jövőképünk pedig, olyan terveinket és elvárásainkat jelentik, amelyeket szintén a múltban határoztunk meg és emlékszünk rájuk. Ezért, a múlt, már nincsen meg a viszonyítható jelenünkben, míg a jövő, még nincsen meg. Mert azok az emlékeink, csak szellemi szintű időérzetünket biztosítják. A jelen azonban, a lelki jelenlétünkre utal. Amikor képesek vagyunk viszonyítani. Itt és most.
Ahhoz azonban, hogy viszonyítani tudjunk akármilyen, valamilyen, vagy bármilyen eseményt, éppen arra van szükségünk, hogy viszonyítási pontokat határozzunk meg. A tér kijelölt pontját, az origó jelképezi számunkra, míg az idő kijelölt pontját, a jelen pillanata. Mivel viszonyítani, itt és most, a jelenben tudunk csak. Ahogy a tér kijelölt pontja, nullának minősülve, kezdőpontot képez számunkra, úgy az idő kijelölt pillanata is, a nullával jelképezhető kezdeti időt határozza meg számunkra. A jelent. Ez azonban, nem jelenti azt, hogy egyéb események nem zajlanak a térben. Amelyeket ha viszonyítunk, éppúgy időt vesznek igénybe. Az ő önkényesen kijelölt kezdő és végső pillanataikkal.
Az elménk tehát, mivel nem képes belátni az egész valóságot, a viszonyítási képességünknek köszönhetően képes arra, hogy elvonatkoztasson a többi jelenségtől, amelyek éppen folyamatban vannak. Így az abszolút létezés eseményszerűségeiben, relatív módon kiragadott és viszonyított eseményeket tudunk értelmezni. Ezek relatív jellege, éppen abban mutatkozik meg, hogy a memóriánkba, mint egy emléket, eltárolja az elménk. Mint viszonyított folyamatot. Annak minden megismert részpozíciójával és minden megismert részidő pillanatával együtt.
Ezért az abszolút létezés, éppen most zajló eseményei közül, minden olyan kiragadott esemény relatívnak minősül, amit megfigyeltünk és elraktároztunk a memóriánkban. Minden egyéb eseménynek, csak a jelen pillanatát éljük meg. Nem viszonyítgatjuk, mert már hozzászoktunk a ciklikus módon ismétlődő jellegéhez. Ezért, amit nem viszonyítunk, az abszolút értékű marad számunkra. A relatív, viszonyított emlékeinkkel szemben.
Matécz Zoltán
2020.08.19.
