Relativitáselmélet.
Teller Ede, ezzel azonos című előadását néztem, a You Tube videó megosztón, és próbáltam megérteni annak az embernek a mondandóját, aki a relativitáselmélet megalkotásának korában élt, és hozzáértő szakemberként elénk tárja, Albert Einstein briliáns gondolatait. De, már az elején elakadtam. Körülbelül, a huszonötödik percnél.
https://www.youtube.com/watch?v=0MI4zGBkkHI
Ahol Teller Ede, elmagyarázza a relativitás elméletének az alapját. Amely szerint, ha egy autóval utazunk, és kívülről szemlél bennünket egy járdán álló gyalogos, akkor ezt az utazásunkat, eleve kétféleképpen lehet leírni. Akkor is, ha az autónk, egyenletes sebességgel halad. A nyugalomban lévő gyalogos szemszögéből tekintve, és a mi, autóban megvalósult nyugalmi helyzetünk alapján. Hiszen, ha mi, a saját autónkban nyugalomban ülünk, akkor nyilván, a világ halad egyenletes sebességgel visszafelé.
Ennél fogva, a gyalogos azt látja, hogy az autónkban utazva, együtt haladunk a kocsinkkal. Miközben egyenletes sebességgel távolodunk tőle. Míg mi azt tapasztalhatjuk, hogy a kocsinkban nyugodtan ücsörögve, a világ halad visszafelé, a gyalogos megfigyelőnkkel együtt. Így a térben zajló egyidejű viszonyítási eseményünk, a kétféle megfigyelésnek köszönhetően, különböző viszonyítási alappal rendelkezik. Viszonylagos, relatív viszonyban van egymással. A mi viszonyítási pontunkat kell összevetni, a külső megfigyelőnk viszonyítási pontjával. Miközben a mi pontunk, számunkra állandó, míg a megfigyelőnk számára változó.
Einstein ezt, a megszokott háromdimenziós pontkoordináta rendszerre vetítve oldotta meg. Ahol fizikai szintű kiterjedésként, minden egyes térdimenzió, egymással teljesen egyenrangú fizikai tényező. Geometriai szinten leképezve. Így benne, egy viszonyított eseményt, többféle geometriai transzformációs módon lehet megjeleníteni. Amely eseménynek, xyz kezdőállapota, és x’y’z’ végső viszonyított állapota létezik. Mi pedig, mindvégig az origó kezdőpontból szemléljük az eseményt. Ennél fogva, az esemény ideje, nem játszik szerepet a geometriai folyamatban.
Einstein azonban, ezt az alapvető geometriai szintű pontkoordináta rendszert, önkényesen átalakította, eseménykoordináta rendszerré. Amelyben egy viszonyított esemény kezdőpontját, éppúgy az xyz koordinátákkal határozta meg, a végpontját pedig, az x’y’z’ koordinátaadatokkal, valamint egy idődimenzióban, amit a „t” viszonyított eseményidő határoz meg. Ennél fogva, mivel ilyen módon, eleve négy adat szükséges a viszonyított esemény meghatározásához, ezért Einstein, négydimenziós geometriát alkotott. Ilyen egyszerű.
Gyakorlatilag, itt esett le az ékszíj az agyamról. Mert, négydimenziós rendszerről szerintem eleve, csak akkor beszélhetnénk, ha azok a dimenziók, egymással teljesen egyenrangúak lennének. De a valós térdimenziókkal szemben, az időnek nincsen kiterjedése. Csupán matematikai meghatározottság biztosít számára, elvi síkon dimenziós értéket. De a matematikai szinten dimenzionált, azaz meghatározott mennyiség, nem lehet egyenrangú, a geometriai szinten dimenzionált fizikai kiterjedésekkel. Ennél fogva, négydimenziós eseménygeometria, eleve nem is létezhet.
Ráadásul, Einstein azt sem határozta meg konkrét módon, hogy negyedik dimenzióként, melyik időt kell figyelembe venni. Az abszolút időt, ami a dátumunkat és a pontos időt határozza meg számunkra, vagy valamilyen benne viszonyított relatív eseményidőt? Azt azonban, csak feltételezem, hogyha egyfajta eseménygeometrián gondolkozott, akkor feltehetően, az események részidőit értette az idő negyedik dimenziója alatt. Csakhogy, az mindig relatív. Mégpedig, Jézus óta számított abszolút időnkhöz képest.
A tér három kiterjedése azonban, abszolút értékű. Míg az eseményidő relatív. Az pedig, teljesen nyilvánvaló dolog, hogyha abszolút tényezők matematikai értékeit kapcsoljuk össze valamilyen képletekben, relatív tényezők matematikai értékeivel, akkor paradoxonokhoz jutunk. Logikai ellentmondásokhoz.
A „t” idő, a fizikában, egyenlő a „W” munka és a „P” teljesítmény hányadosával. Ahol a teljesítmény, éppen azt a fix állapotot határozza meg, amin a munkavégzés során, változtatni szeretnénk. Vagyis, az állapotváltozást jelentő munka, valamennyi időt vesz igénybe. Relatív időt, mert csak az állapotváltozás megkezdésétől, annak teljes befejezéséig vesszük figyelembe. Ezért a fizika általában véve, a relatív eseményidőkkel kooperál. Az abszolút időt, csak az időmérő eszközeink határozzák meg számunkra. Hogy legyen mihez viszonyítani a relatív eseményidőket.
Így az idő abszolút vagy relatív jellegét, a viszonyításunk iránya határozza meg számunkra. Mert, minden időérték relatív számunkra, amit valamilyen esemény részidejeként mérünk. Az, az idő pedig, amihez viszonyítunk, vagyis az óránk etalonizált ideje, abszolút értékű számunkra.
Ráadásul, Einstein eseménykoordinátájának, eleve legalább két megfigyelője van. Ebből kifolyólag, legalább két origó pontjának kell lennie. Vagyis, a gyalogos megfigyelőnek, saját koordinátarendszer biztosítja a viszonyítási alapot. Míg a mi kocsinknak, a mi saját megfigyelésünk következtében, saját koordinátarendszere van. Amelynek mi magunk vagyunk az origó pontja. Így, mindkét megfigyelő helyzetének az origó pontját, fel kell vetíteni az eseménykoordináta rendszeren.
Így Albert Einstein végül is, az ő eseménykoordináta rendszerében, két koordinátarendszer egymásra hatását ötvözte. Amelyben a mi személyes koordinátarendszerünk, mint esemény nyilvánult meg, a gyalogos jóval nagyobb koordinátarendszerén belül. Ezért, a mi nyugalminak minősülő origó pontunkból szemlélve, a gyalogos magfigyelő távolodott el tőlünk. Miközben, a gyalogos koordinátarendszerét képező megfigyelési origó pontjából nézve, mi magunk távolodtunk el az autónkkal együtt.
Az időnek pedig, szerintem nincsen jelentősége, mert ugyanazt az eseményidő értéket viszonyította változásként mindkét megfigyelő. Ezért, egyáltalán nincsen szükség arra, hogy külön dimenzionáljuk az időt. Bármelyik megfigyelő szemszögéből tekintve is. Mert, csak egymással egyenlő relatív eseményidőt tudnánk, eseményidőként viszonyítani. Amelyek, ugyanahhoz az abszolút időhöz viszonyított részidők lehetnek csak, a viszonyított esemény vonatkozásában. Csak más nézőpontból szemlélve.
Az időt, az emberiség határozta meg magának, abszolút értékűnek. Éppen azért, hogy a hozzá viszonyított relatív események részidői, értelmet nyerjenek számunkra. Ezt az abszolút időt, a Nap és a Hold ciklusaihoz igazították, a Föld állandó mozgása alapján. Mégsem lehet tökéletesen abszolút számunkra, mert a Földünk gömb alakú és a forgása következtében, a keleti és a nyugati iránya, folyamatosan változik. Így zónaidőkre és időzónákra osztva, áthidalták ezt a függőleges irányú időbeli eltérést. Ami azt jelenti, hogy a zónaidőkön belül, mégis abszolútként lehet értelmezni az elménk számára. De attól az idő számunkra, egy mentális termék csupán.
Vízszintes irányban, nincsenek a Föld részletei időzónákra osztva. Mert a Földünk függőleges tengelye, ami az északi és a déli sark között van változatlan tehát, állandó. Ezért az égtájaink sem teljesen egyenrangúak. Hiszen van két abszolút égtájunk, amit az északi és a déli sark képvisel, és van két relatív égtájunk, amit a keleti és nyugati irány biztosít számunkra. Mint a Föld forgása miatt folyton változó iránymutatóink. Ami azt jelenti, hogy az abszolút égtájaink nélkül, nem tudnánk viszonyítani a relatív égtájainkat sem. Gyakorlatilag, eltévednénk a Földön. Az abszolút égtájainkat biztosító tengely állandóan függőleges, ezért vízszintes irányban, nincsen szükségünk időzónákra.
Éppen ilyen módon abszolutizáltunk minden más mértéket. A hosszúságot, a súlyt, vagy például, az űrmértékeket. Azért lettek etalon alapegységekhez meghatározott módon abszolút értékűek, hogy a Földön, minden értelmes ember számára, ugyanolyan alapértéket képviseljenek mérés közben. Így amit mérünk, az relatív lesz számunkra míg, amihez mérünk, az abszolút értékű. Ez alól a mentális szabály alól, az idő sem kivétel.
Tovább hallgatva, Teller Edét elmesélte, hogy a fény sebessége konstans. Azaz, állandó. Ami a relativitáselmélet fényében érthetetlen. Mert, ha az elmélet szerint, minden relatív, akkor a fény, hogyan lehet abszolút értékű mégis? Itt valami sántít. Mégpedig, szerintem az, hogy a modern fizika, elvetette az éter elvi lehetőségét. Így a fényt, kizárólag anyagi szintű megnyilvánulásnak tekintik. Amelynek érdekes módon, mégis kettős alaptulajdonsága van. Sugárzás és hullámzás.
Én pedig, az indukció jelenségére gondolva, határozottan azt állítom, hogy a létezés, nem csupán elektromos anyagi természetű, hanem egy másik, alapvetően mágneses tulajdonsága is van. Így a létezés, eleve kétféle valóságra épül. Az oszthatatlan alaptömegekből fennálló szubjektív mágneses valóságra. Amit a régi fizikusok, éternek neveztek. És a benne megnyilvánult, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok objektív valóságára. Amely valóságok között kétirányú, közvetlen és állandó fizikai kényszer-kapcsolatot, az indukció jelensége tartja fenn.
Ezért a fény abszolút értékű sebessége, a mágneses hullámokban valósul meg. Mégpedig, a mágneses frekvencia révén. Amelyben, nem az oszthatatlan alaptömegek száguldoznak sugárzásszerűen, hanem csak a fény hatása. Mégpedig, a mágneses hullámhossz által biztosított egyenes mentén, egymás után terjedő erőimpulzus adagok rezgéseiben. Amit rezgési szinten, kvantumokként értelmezhetünk. Így a mágneses hullám frekvenciájában, az oszthatatlan alaptömegek részecskéi, csak rezegnek. Úgy adják át egymásnak, a frekvencia által biztosított mágneses erőhatásaikat. Szerintem, ez az energia. Ezért a fény sebessége, nem más, mint a mágneses hullámokban kialakult, rezgési szintű hatássebesség. Vagyis, egy olyan szubjektív sebességérték, amit összetett szerkezetű objektív anyagi tényező, sugárzási szinten nem múlhat felül.
Így mágneses szempontból véve a fény, mindig hullám. Míg elektromos szempontból szemlélve szintén hullám ugyan, de a fény hatása alkalmas arra is, hogy részecskejelleget produkáljon. Mégpedig olyan módon, hogy a fotocellákban, elektromos aktivitást vált ki az anyagokból. Amit már, sugárzásként értelmeznek. De az, már nem a fény saját tulajdonsága, hanem csak a fényhatás okozata.
A fix fénysebesség azonban, éppen az abszolút jellegű tulajdonságának köszönhetően, egy új etalonként jelentkezett a fizika tudományában. Mégpedig, a nagy-sebességű mozgásformákat lehet vele viszonyítani, mérni. Így a kozmikus léptékek nagy távolságait, a fény határozza meg. A könnyebb számolás érdekében, fényévekben gondolkoznak. Ami egy olyan távolságot képvisel, amit a fény tehetne meg, egyetlen év alatt. Ezért a fényévnek, mint hosszúságnak, csupán csatolt értéke van az időhöz. De, nem azonosítható az idővel. Ezért, vagy hosszúságként, vagy időként értelmezhetjük. De együtt semmiképpen sem.
Mivel pedig, a relativitás elméletének a számításaihoz, ezt az etalonizált abszolút időt használják, amit a fényév jelent, és a relatív események részidőivel hozzák közvetlen matematikai viszonyba, ezért az eredményeik, csak paradoxikus jellegűek lehetnek. Ebből származtatható például, az ikerparadoxon elve is. Ami nyilván nem működik. Csak a relativitás elméletének a torz képletei igazolhatják.
A relativitáselmélet, ezért olyan elmélet, ami nem illeszthető össze más modern elmélettel. Mert az állításaik ellenkeznek egymástól. Azt nem vitatom, hogy komoly szakemberek tudása által jött létre, és ennél fogva, elfogadható részigazságokat is képvisel. De a teljes terjedelmében véve, mégis hibás. Amihez mereven ragaszkodva tulajdonképpen, a fizika tudományát csúfolják meg.
Matécz Zoltán
2020.09.07.
