Kettősség.
Már megszokott dolog az, hogy az objektív anyagi minőségeket relatív kettősség jellemzi. Kezdet és vég. Alsó és felső végpont. Előre és hátra irány. Valamint jobbra és balra irányok. Ezekkel tudjuk az ő kvantitatív jellegű kiterjedt állapotaikat relatív módon dimenzionálni. Nincs is ezzel semmi probléma. Mégis van olyan hely a tudományban, ahol ez a kettősség, szerintem egyáltalán nem indokolt. Mégpedig a fény esetében. Ahol hullám és részecsketermészet kettősségét határozták meg a tudományos szakemberek.
Az anyagi testek esetében, nyilván indokolt ez a relatív kettősség. Mert minden megnyilvánult test anyagi mennyisége, tömeg és közeg egy időben. Ettől vannak azok, eleve relatív viszonyban. Hiszen az anyagi mennyiségüket alkotó résztömegek, valamilyen térfogatban sűrűséggel jellemezhető közeget is alkotnak. Viszont az egységes térfogatukban rögzített közegük, egyéni módon stabilizálódott tömegértékkel is bír. Így minden test anyagi mennyisége, tömeg és közeg egy időben. Így, az anyagi mennyiségük van relatív állapotban.
Egészen más a helyzet a fénnyel. Mert a fényt, „elektromágneses” hullámnak tartja a fizika fejlett tudománya. Mivel Maxwell óta, egyszerűen csak „elektromágnesesnek” értékelik, az elektromos és a mágneses tulajdonságokat. Pedig, az indukció jelensége, egyértelműen utal arra, hogy kétféle erőtértípus folyamatosan fennálló kölcsönhatásáról van szó. A mágneses erőtér és az elektromos erőtér induktív viszonyáról. De, miért érdekes ez?
Ha az elektromos és a mágneses viszonyokat továbbra is külön értelmezzük, akkor a mágneses adottság, kizárólag hullámtulajdonságokkal jellemezhető. Amelyik önmagában véve láthatatlan. Vagyis, egyáltalán nincsen a fényre jellemző tulajdonsága. A fény láthatóvá, csak az elektromos anyagi minőségekben válik. Ahol, eleve kétféleképpen működik. Rezgésekre késztetve az induktív viszonyban érintett elektronokat. Egyenáram esetén, a két pólus között kialakult rezgés valósul meg. Amit az elektronok közvetlen áramlással valósítanak meg. Vagyis, az elektronok, saját maguk közvetítik egyenként azt az energiahatást, amit induktív módon felvettek. Míg a váltóáram esetében, csupán egymáshoz viszonyított rezgések erőhatásaival adják tovább, az induktív hatás révén felvett energiát.
A fény részecsketermészete, a fény hatására emissziós módon kiváló elektronok miatt fogalmazódott meg a tudós szakemberek elméjében. Mint fényemissziós jelenségekben. Amit ma, a fotócellákban hasznosítanak. Az elektromos érzékelés és vezérléstechnikában. De az a tény, hogy a mágneses hullámoknak hullámtermészete van, még nem indokolja azt, hogy az általa okozott elektromos fénynek hullám és részecsketermészete is lenne. Mert az, hogy a fény, adott hullámhosszon elektronok kiválását idézi elő, még nem indokolja azt, hogy a fény, maga is részecsketermészetű. Az a tény, csak azt igazolhatja, hogy az elektronok, fény hatására is aktivizálhatók.
A fény hullámtermészetét, az egy és többréses hullámkísérletek egyértelműen kimutatták. Viszont a fény részecsketermészetére, csak a fény által aktivizált elektronok utaltak. Ha tehát, a fény hatásával megvilágított anyagi testekből, munkára fogható elektronok léptek ki, az csak a fény okozott hatásának tudható be. Nem a fény természetes hatásának. Ráadásul, a fény bizonyos, csekély hullámhossz tartományain belül történik meg csak ez az okozott jelenség. Vagyis, nem a fény hullámhossz szerinti teljes spektrumán belül. Így aztán végképpen nem állítható az, hogy a fénynek kettős alaptulajdonsága lenne.
Csupán azt lehet bátran leszögezni, hogy a mágneses hullámok, adott hullámhossz tartományokon belül, fényhatást váltanak ki, az elektromos anyagi közegekben. Ez, a mágneses hullámok által okozott elektromos fényhatás pedig, elektronok kiválását teszi lehetővé néhány anyagi minőségben, adott hullámhosszúságú elektromos hatásra. Így a fény, mindig elektromos hullámként terjed az anyagi részhalmazokban. Bizonyos anyagokban azonban, elektronok kiválását teszi lehetővé, meghatározott hullámhosszon.
Ebből kifolyólag, magának a fénynek, nincsen kettős természete. Mert a fény, nem „elektromágneses” hullám. Hanem olyan mágneses hullám okozata, ami a fény spektrumába eső hullámhosszon, fényhatásként jut érvényre az anyagi részhalmazokban. Amely látható fény, már elektromos hullámként terjed.
A fényt, nevezik még tévesen sugárzásként is. De mi az alapvető különbség a hullámzás és a sugárzás között? Az, hogy a sugárzás esetén, a részecskék maguk szállítják száguldva a kölcsönhatásban felvett hatásokat, míg a hullámzásban, csupán rezegve adják át egymásnak, a rezgési szintű részerőiket. Miközben az egyensúlyi helyzetük számottevően nem változik. Így a sugárzásban a részecskék áramlanak, mint különálló „puskagolyók”, míg a hullámzásban csak a hatás terjed. A hullámzást közvetítő részecskék csak rezegnek. Ezért, még furcsább az, amikor a fényt sugárzásként határozzák meg, de azért mégis, a hullámokra jellemző hullámhosszal és frekvenciával jellemzik.
Illik beszélni még a fotonokról. Mint a fény kvantumairól. Amelyek a tudomány mai állása alapján, üres térben vákuumbéli fénysebességgel száguldanak. A nyugalmi tömegük pedig, zérus. A kvantum, az energia egy elég jól behatárolható, meghatározható diszkrét adagját jelenti. A mágneses hullámok frekvenciáiban, olyan erőimpulzus adagok közvetítik az energia hatását, amelyek nem száguldanak, csak együtt rezegnek. A hullámhossz által meghatározott, diszkrét impulzuscsomagok ezek, amelyeket kvantumokként értelmez a fizika tudománya. Így a kvantumok, a mágneses hullámok frekvenciáiban együtt rezgő oszthatatlan alaptömegek mennyiségét határozza meg. Amelyek együttesen rezegve, az energia hatását közvetítik a frekvencia által. Ezért a fény kvantuma sem egy önálló részecske, hanem a fény hullámhosszán rezgő frekvencia egyetlen erőimpulzus sorozat által képviselt hatásadagja.
Így a longitudinális jellegű mágneses hullámok, longitudinális felépítésű elektromos hullámokat építenek fel a levegő és a folyadékközegekben. A szilárd anyagi minőségekben azonban, olykor tranzverzális hullámokat kénytelenek kialakítani. Mert a longitudinális jellegű egyenes irányú terjedésnek, stabilis kristályszerkezeti akadálya van. Viszont, meghatározott hullámhosszon, jóval nagyobb energiát képes induktív módon közvetíteni a mágneses hullám, így az általa előidézett elektromos fényhullám, a szilárd anyagi minőségeket megvilágítva, felhasználható elektromos aktivitást válthat ki. Ilyen módon, nem a fénynek van részecsketulajdonsága, hanem csupán arról van szó, hogy a fény képes részecsketulajdonságot kiváltani néhány szilárd anyagi minőségből. Mégpedig úgy, hogy azok stabil kristályszerkezetéből kiüt néhány elektront, amit egyéb elektromos munkára lehet fogni. Ez a fényemissziós jelenség.
Így a fotócella, olyan fényelektromos hatáson alapuló fényérzékelő berendezés, amely a fény meghatározott hullámhosszaira, elektromos választ képes adni. Ennél fogva, egy speciális kialakítású elektroncsőként fogható fel. Ezért a fotocellákban, a fényelektromos jelenség nyer értelmet. Amely fotócellás áramkörben, a fény aktivizálja az elektromos munkára fogható elektronokat. Mert olyan kristályos szerkezetű fényérzékelő elemet tartalmaz, ami ezt lehetővé teszi számára. De ez azt is jelenti egyben, hogy nem magának a fénynek van sugárzást jelentő részecsketermészete. Mert a fény, mint a mágneses hullámok által okozott elektromos hatás, továbbra is kizárólag hullámtermészetű.
Matécz Zoltán
2021.12.18.
