Lehetőségek fizikája.
A klasszikus fizika az alapja, a fizika tudományának. Einstein modern fizikája, abból fejlődött ki. A véletlenek fizikáját megalapozva. De nem cáfolva a klasszikus fizika egyetlen állítását sem. Így, a relativitáselméletekből kifejlődött kvantumfizika már, a lehetőségek fizikáját testesíti meg. Mert, már nem a klasszikus fizika által meghatározott, jól determinált törvények uralják benne a megfigyelt és előre megjósolható eseményeket, de nem is a relatív véletlenszerűség, hanem a fizikai szinten megállapított, határozatlanságra alapozottan feltételezhető lehetőségek.
A kvantumfizika ugyanis, olyan apró tömegértékeket vizsgál, amelyek mozgásállapotainak a megváltozását, a precíz mérés ténye is komolyan befolyásolja. Ilyen értelemben véve, egyszerűen kikövetkeztethetetlen, fizikai módon meghatározhatatlan azok jövőbeli állapota. Mert a mérés eredménye, vagy magát az apró kvantumrészecskét értékeli, vagy annak az aktuális mozgásállapotát. A kettőt együtt meghatározni képtelen. Mert a mérőeszköz igen durva, a túl finom precíziós mérésekhez.
Mivel tehát, a térben létrejövő kvantumváltozás, a nagyon durva mérés következtében meghatározhatatlan, ezért a mérés ténye, határozatlanná teszi a mért kvantumtömeg jövőben logikusan feltételezhető állapotát. De azért, mégsem mondja azt a kvantumfizika, hogy a mért eredmény, a mérés miatt eltorzult és hibás, hanem egyszerűen azt állítja, hogy a kvantumfizikai állapotváltozások, sokféle kiszámíthatatlan lehetőség alapján jöhetnek létre. Vagyis, azt állítják, hogy a kvantumlehetőségek, a mérések tényszerűsége nélkül is eleve fennálnak.
Pedig, ha a kvantumállapotok erősen torzulnak, a durva fizikai mérések miatt, akkor a kvantumrészecskéknek, nincs is más esélye a változásra, mint az, hogy új lehetőségeket keressenek maguknak. Éppen azért, hogy a folyamatos mozgásuk érdekében, kikerüljék a mérőeszköz által felállított mechanikai akadályokat. Ilyen módon, éppen a lehetőségek fizikája provokálja ki azokat a „lehetőségeket”, amelyeket a kvantumrészecskéknek meg kell keresniük ahhoz, hogy a természetes változásuk folyamata eleve létrejöhessen.
Ráadásul, a kvantumelmélet filozófiai alapját, az Einstein által meghatározott négydimenziós tér-idő alkotja. Ahol a tér három, egymással teljesen egyenrangú abszolút kiterjedése mellé, a térben létrejövő eseményidőt is dimenzionálták. Annak ellenére, hogy azt relatívként határozta meg Einstein. Így pedig, nyilván nem lehet egyenrangú a tér három alapdimenziójával. Mert, ha abszolút tényezőt keverünk össze relatív tényezővel, akkor paradoxonokhoz jutunk. Logikai ellentmondásokhoz. Így a téridő matematikai szinten, a nagy tömegű égitestek jelenlétében, képlékennyé változtatta a „téridő” szövetét. Vagyis, az égitestek felé görbül a téridő szövetének a mechanikus szerkezete. Ilyen módon, a gravitációs vonzás látszatát keltve a külső szemlélőben.
A háromdimenziós tér úgy képzelhető el, hogy egy pontból indított vonalra, ugyanabból a pontból merőlegest húzunk, és az, a kétdimenziós síknak biztosít elvi lehetőséget. De, ha a sík ezen meghatározott pontjára, újabb merőlegest húzunk, akkor már a tér elvi lehetősége valósul meg. Ilyen módon, egy adott pontból, csak három merőlegest kell húznunk ahhoz, hogy a tér elvi lehetősége koordinálva legyen. Ezért, a tudomány által meghatározott koordináta rendszereket, egy pontból eredeztetett, három egymásra merőleges vonal építi fel. Amelyek egymással teljesen egyenrangúak. Abszolút módon. Ez biztosít a teljesen szögletes térszerkezet számára olyan kezdőpontot, amit vonatkoztatási, origó, azaz kezdőpontként értelmezhetünk.
De a viszonyítás érdekében, ebből a vonatkoztatási kezdőpontból, csak előre, jobbra, és felfelé szemlélődhetünk. Hátra, ballra, vagy lefelé, nincsen lehetőségünk a viszonyításra, csak akkor, ha megfelelő módon elforgatjuk az ilyen felépítésű koordinátarendszerünket. Vagyis a háromdimenziós koordinátarendszer, nem fedi be a tér teljes valós tartományát. Csakhogy, ha elforgatjuk a viszonyítás érdekében a háromdimenziós koordinátarendszerüket, akkor nyilván elfedjük magunk elől a tér olyan létező kiterjedéseit, amelyek kiszorultak a háromdimenziós derékszögű látókörünkből.
Viszont, az Univerzumban minden égitest gömb alakú. Ez az égitestek természetes megjelenési formája. Ennél fogva, maga a tér is valószínűleg, gömb alakúként értelmezhető. Vagyis, ha kijelölök a térben egy képzeletbeli vonatkoztatási kezdőpontot, akkor abból háromszázhatvan fokos teljes körben tudok forogni vízszintesen, és ezt a forgásomat, még derékszögben el is tudom forgathatni függőlegesen úgy, hogy újabb háromszázhatvan fokos fordulatot tudjak megtenni ahhoz, hogy belássam az egész gömbalakú teret. Ilyen módon, két gömbdimenzióval megoldva a térszerkezet értelmezését. Gyakorlatilag, horizontális és vertikális dimenziókkal.
Vagyis, négy darab hagyományos koordináta rendszer szükséges ahhoz, hogy a képzeletbeli gömb alakzat vonatkoztatási pontjából, annak északi féltekéjét körbe szemlélhessem. A déli féltekéjéhez pedig, újabb négy darab hagyományos koordináta rendszer szükséges. A két „kördimenzióval” szemben.
Vagyis, ha a teret gömbként képzelem el, akkor nyolc darab háromdimenziós koordináta rendszerre van szükségem ahhoz, hogy a képzeletbeli gömb valamelyik vonatkoztatási pontjából, bármerre is viszonyítani tudjak. Az elforgatás kényszere nélkül. Ez, a három alapdimenziós hagyományos koordinátarendszerre alapozva, huszonnégydimenziósnak számít azonnal. Mert, nyolcszor három dimenzió képes csak, a gömb közepéből jól szemléltetni számomra a teljes teret. Ha nem kívánom a hagyományos háromdimenziós koordinátarendszeremet, folyamatosan, a nyolc lehetséges irányban elforgatni.
Persze, megtehetem azt is, a háromdimenziós koordináta rendszerhez ragaszkodva, hogy a teret úgy képzelem el, mint egy teljesen külső szemlélő. Akkor a háromdimenziós koordinátarendszeremben, bárhová elhelyezhetem a teret. De akkor már, a térnek egy olyan képzeletbeli origó vonatkoztatási pontjából szemlélem magát a teret, ami nincs is benne az általam viszonyított valós térben. Abban a térben, amit éppen a koordinátarendszerben viszonyítok. Így a háromdimenziós koordináta rendszer, kicsit becsapósnak látszik. Csupán arra alkalmas, hogy a tér egy adott pontjába vetítve, a tér egy nyolcad részét szemléltesse számunkra. Mert a háromdimenziós koordinátarendszerünk elforgatása nélkül, a tér többi valós kiterjedése, rejtve marad előttünk. Az persze igaz, hogy a térben észlelhető konkrét objektumok viszonyítására alkalmas.
Sokkal bonyolultabb lesz a helyzet, ha a tér három elfogadott abszolút értékű kiterjedése mellé, az időt is dimenzionáljuk. Azt az időt, amiről Einstein a relativitásról szóló elméletében megállapította, hogy relatív. Így a tér három kiterjedésével együtt, negyedik „kiterjedésként” határozták meg az időt. Mert, csak úgy lehet teljesen „egyenrangú” módon négydimenziósként értelmes számunkra a dolog.
Csakhogy, ha az előre vetített időt, jövőként értelmezzük, akkor a hátra vetített időt, múltnak szoktuk nevezni. Hasonló a helyzet, a jobbra és ballra vetített idővel is. Ahol, ha a jobbra vetített idő képviseli a jövőt, addig a ballra vetített idő lesz számunkra a múlt. De ugyanezt tapasztalhatjuk meg a lefelé és felfelé vetített idővel is. Ahol, ha a felfelé vetített időt, jövőnek tekinthetjük, addig a lefelé vetíthető idő fogja a múltat képviselni számunkra. Mert a jelen, itt és most, a viszonyítási pontunkban értelmezhető csupán. A kezdőpontot képviselő origóban. Ilyen módon a jelen pillanata, a viszonyítást végző tudatos elménkhez van rögzítve. Az origó viszonyítási pontjához. Az Einstein által meghatározott eseményidő pedig, a már viszonyított időt jelenti. A relatív múltat. Valamint a jövőt, amit a múltban képzeltünk el előre.
Persze, azt is el lehet képzelni, hogy az vonatkoztatási pontunkból szemlélve, egy tőlünk távolabb észlelhető esemény változási idejét szemléljük. Olyankor ugyanis, elvonatkoztat az elménk a saját viszonyítási pontunktól. Tőlünk távolabbi pontba vetíti azt. Ahol az észlelt térbeli változás iránya fogja meghatározni számunkra, a változás eseményszerű idejét is. Vagyis, itt és most szemlélem éppen, a távolban észlelt változás folyamatát. Így a változás minden lehetséges részpillanata, itt és most tudatosodik az elménkben. Így tudjuk azt, folyamatos változásként értékelni.
Csakhogy, ilyen módon, az elménk saját pillanatnyi viszonyítási idejét, az észlelt változás éppen aktuális pillanatnyi részidejéhez rendeljük. De, nem maradhatunk időben mi magunk sem állandóan, a viszonyításunk jelen pillanatában. Hiszen az elmúlt pillanat számunkra már, csak az emlékeinkben létezik. A memóriánkban eltárolt módon. A megtapasztalt múltunkat alkotva. Míg az esemény elkövetkező pillanata, csupán az előre elképzelt jövőnkben nyer értelmet számunkra. Amelyben megterveztük azt, ami még hiányzik a jelenünkből.
Ebből az is egyenesen következik, hogy egy esemény szemlélésének, különböző lehetséges részpillanatnyi állapotai vannak. Mégpedig annak függvényében, hogy a szemlélt esemény, mennyi energiát használt fel a folyamatos állapotbéli változása közben. Ettől válik az állapotváltozás ténye, a már elvégzett munka reálértékévé. Amit a W=P*t képlet jelent. Vagyis, a P-tényező, mindig arra a pillanatnyi állapotra utal, ami változni képes a teljes munkavégzés t-ideje alatt. A viszonyítás által vizsgált folyamat függvényében. Így az állapotváltozás munkaérékének a lehetséges részidői, az elménkben tudatosodnak. Ezért az idő nem más, mint az észlelt viszony és az elménk viszonyítási mértéke. Aminek a viszonyított részpillanatait, a memóriánk tárolja el. Így a viszonyított eseményidő emlékei, az elménkben szinkronizálódnak ahhoz, hogy az észlelt eseményt értelmes módon tudjuk felfogni, értelmezni teljes folyamatként.
Vagyis, az idő számunkra, a viszony és a viszonyítás szubjektív mértéke. De viszonyítani, csak a jelen pillanatában tudunk. Ezért, a már észlelt viszonyokat, múltként kezeli az elménk. Míg a logikus módon elvárható viszonyokat, jövőként értelmezhetjük. Mert sohasem láthatjuk át a teljes munkafolyamatot, az egyetlen pillanatra fogékony elménkkel. Csak szép sorban értelmezhetjük azokat. Az állapotváltozásokból mi csupán, a jelen pillanatában aktuális részállapotokat észlelhetjük. Egymás után. De azokat, azonnal el is tárolja emlékként a memóriánk. Így a teljes állapotváltozást, amit az elvégzett munka jelent, már nem az elménkből, hanem a memóriánkból tudatosítjuk magunknak. Az elménkben, csak a jelen pillanata lehet tudatos.
Éppen úgy, ahogyan a filmkockák is minden esetben, egy-egy pillanatnyi állapotot képviselhetnek csupán. Így a film pergése, olyan állapotváltozásokat vetít elénk, amelyek részpillanatait szemlélve, az elménkből a memóriánkba kerül a film által közölhető teljes információ. Az, az információ, ami a filmben szemlélt állapotváltozásokról értesít bennünket. A jelen pillanatára figyelmet fordító elménk ugyanis, éppúgy képes tudatosítani a memóriánk tartalmát is a jelen viszonyítási pillanatában. Mert képes elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a múlt eseményei már régebben megtörténtek. Ezt hívjuk emlékezésnek. Így emlékezni is, mindig a jelen pillanatában vagyunk csak képesek.
Mivel a memóriánkban tárolt terveink és emlékeink, mindig a jelen pillanatában tudatosodnak az elménben, ezért ez az emlékezés is, egyfajta kifordított mentális munkának tekintendő. Amelyben, a memóriánkban tárolt emlékeink lehetséges részpillanatait, a jelen pillanatában összegzi az elménk. Vagy az emlékekként eltárolt terveinket, amelyeket a múltban határoztunk meg, de a jövőnkre irányulnak, itt és most összegzi az elménk. Az emlékezés jelen pillanatában.
Másképpen fogalmazva, csak különböző állapotok változási folyamatai léteznek. Amelyek mindig a tér jelen pillanatában zajlanak. Amit az energia hatása tart fenn. Ezért érzékelhetjük azok állapotváltozásait mindig a jelenben. Ebből kifolyólag, az idő nem más számunkra, mint az állapotváltozásokban megvalósuló energiafelhasználás mértéke. Amit az állandónak elfogadott égi mozgásformák folyamatai alapján határozott meg magának az emberiség.
Így az időt, mint a lehetséges viszonyok és a viszonyítás viszonytényezőjét, nem lehet egyenrangú mentális tényként, a tér elemeihez hasonlóan kiterjedésként dimenzionálni. Mert abszolút értéke, csak a jelen pillanatának van. A már viszonyított idő, relatív időnek minősül. Éppen a viszonyítás emlékei miatt. Ezért a relatív idő, nem képes a tér meggörbítésére sem. Mert az észlelhető állapotváltozások, időt vesznek igénybe. Így nem „időben” zajlanak, hanem valamennyi ideig történnek azok. A folyamatos energiafelhasználás lineáris mértékeként. Éppen úgy, mint az ő folyamatos észlelésük is. De az elménkben, csak a jelen abszolút pillanata tudatosodik. Az észlelés többi relatív részpillanatait, mint emlékeket tárolja el a memóriánk. Éppen azért, hogy emlékezni tudjunk reájuk. Az elménk valamelyik jelen viszonyítási pillanatában.
Mivel az időt, mégis negyedik dimenzióként határozták meg a tudósaink, ezért a térben megvalósuló valós eseményekhez hasonlóan, „időben” történő változásokat is hozzáképzeltek. De, ezeket a relatív időben elvileg megvalósítható változásokat is, a jelen abszolút viszonyítási pillanatára fókuszálták. Vagyis, össze-vissza keverik az abszolútként értékelhető pillanatnyi viszonyidőt, a relatívként érvényesülő, már viszonyított idővel. Így jutottak el a misztikus időutazás vagy a teleportáció gondolataihoz. Csakhogy, amikor „időben utazunk”, akkor az egy olyan mentális folyamat, amit emlékezésnek nevezünk. Mert a valóságos állapotváltozásokhoz, amit viszonyítani tudunk az elménkkel, nem csupán az általunk viszonyított részállapotokra van szükség, hanem az állapotok változásának a tényszerűségeire is. Amelyben, nem csupán egy stabil állapot pillanatértéke rejlik, hanem az állapotváltozás minden lehetséges relatív részpillanata is. Ami a viszonyítás jelen pillanata mellett, az állapotváltozás összes lehetséges részpillanatát is magában foglalja.
Ezt persze, úgy is értelmezhetjük, hogy a viszonyítás jelen pillanata változik állandóan. Éppen úgy, ahogy a filmkockák is egymást váltják a vetítőlencse előtt. Így a jövő lehetséges pillanateseményei, sorra előjönnek az elménkben a viszonyításuk során, és a memóriánkba kerülve, a megtapasztalt múltunkat fogják képezni. Amire visszaemlékezhetünk.
De ez, semmit sem változtat azon a tényen, hogy kizárólag a jelen pillanatában vagyunk képesek viszonyítani a tudatos elménkkel. Vagyis, mindig csak egyetlen abszolút értékű részpillanatnyi állapotot vagyunk képesek tudatosan észlelni. Akármilyen objektív állapotváltozás általunk észlelhető folyamatából. Mert teljes folyamatként értékelni bármit, csak a memóriánkban eltárolt emlékeink által vagyunk képesek. Azok viszonyított relatív részidőinek a segítségével. A viszonyításra képes elménk jelen pillanatában. Ezért számunkra az idő, a memóriánk mentális módon értelmezhető terméke, amely a múlt és a jövő emlékeinek az eltárolt részpillanatait tudatosítja az elménkben. Ilyen értelemben véve az idő, az elménk viszonyítási képességének a szellemi szintű mértéke.
Időutazásra gondolva pedig, a tudósaink olyan állapotváltozásokon agyalnak, amelyek nem járnak az idő részpillanatainak a felhasználásával. Vagyis, a szükségszerű állapotváltozás teljesen elvégzett munkaértékét próbálják azonosítani, az elképzelt állapotváltozás valamelyik lehetséges pillanatnyi részállapotával. Tehát, a teljes állapotváltozáson belül, úgy kívánnak eljutni bármelyik kívánt részállapotba, hogy közben ne történjen állapotbéli változás. Így az időutazás vagy a teleportáció során, egy fix állapotból, ugyanolyan fix állapotba kívánnak eljutni úgy, hogy gyakorlatilag kihagynák a szükségszerű fizikai változások részállapotainak a lehetőségeit. De ez az abszurd elképzelés, ellentmond minden értelmes fizikai állításnak. Ezért olyan ellentmondásos minden kvantumfizikai állítás.
Olyan ez, mintha azt várnák el egy filmkockától, hogy benne, látható legyen a teljes film bármelyik részállapota. Hogy a film ne peregjen előttünk, hanem ugorjon egyből a vetítőlencse elé mindig az a filmkocka, amelyiknek az informatív értékére éppen kíváncsiak vagyunk. Kihagyva a film közbeeső kockáit. A bennük rejlő változások informatív értékeivel együtt. Miközben, tartalmaznák a kihagyott filmkockák informatív értékeit is. Ez lenne az időutazás. Hasonló a helyzet, a teleportációval. Ahol úgy haladnak a térben, hogy közben ne történjen állapotbéli változás. Vagyis, fizikai munka nélkül kívánnak, fizikai állapotváltozáson alapuló eredményt elérni. Így teleportáció esetében, mintha a vetítőlencse ugrálna a filmkockák között szükség szerint. Kihagyva a számunkra feleslegesnek vélt filmkockák informatív értékeinek a szükségszerű részpillanatait.
Mert a tudósok véleménye szerint, minden kvantumrészecskének van egy kvantumpárja, bárhol az Univerzumban. Amelyik kvantumpár, érzékeli a másik állapotváltozásait, és az alapján viselkedik. Teljesen „összefonódva” azzal a téren és az időn keresztül. Így a teleportáció során, egy anyagi testet teljesen szétbontanának, az ő lehetséges kvantumrészecskéire, és egy másik helyen a térben, összeraknák azt, az ő kvantumpárjaiból. A létezés térben megvalósítható szükségszerű részesemény időinek a kihagyásával.
Csak azért, mert a kvantumfizikát, a lehetőségek fizikájának tekintik. Teljesen megfeledkezve arról, hogy a feltételezett kvantumlehetőségeket, a kvantummechanikai mérések által, éppen a tudósok kényszerítik az általuk viszonyított kvantumrészecskékre. Amit, csak matematikai modellekkel lehet igazolni. De, hogyan épül fel az a „kvantumvilág”, amit a számunkra természetes anyagi valóságon túl, a kvantumfizika próbál értelmezgetni?
Számunkra a valóság, az atomokban tárolt elektronokra visszavezetett módon, „elektromágneses” alapokon nyugszik. Ami azt jelenti, hogy elektromos és mágneses egy időben. Amit az indukció jelensége tart folyamatos fizikai viszonyban. Az atomokra visszavezethető elektromos anyagi részhalmazokat nagy vonalakban ismerve, én inkább a mágneses tér felépítését értelmezném. Amit kvantum-térnek vagy kvantum-mezőnek is hívnak. Mert, ahogy felfelé haladva a légterünkben, elhagyjuk a bioszféránk peremét, máris olyan bolygó és csillagközi térbe kerülünk, amelyiknek már nincsen elektromos vonzata. Az már, az Univerzum mágneses alaphalmaza. Gyakorlatilag a kvantum-tér.
A mágneses alaphalmaz, olyan alapközege az Univerzumnak, amit az oszthatatlan alaptömegek teljes közege alkot. Mozgási, létezési teret biztosítva ez által, a benne és belőle megnyilvánuló, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára. Mivel az elektrosztatikus megosztás képességével, csak összetett szerkezetű anyagi részecskék rendelkezhetnek, azért az oszthatatlan alaptömegeknek jutott az Univerzumban, a mágneses hatások közvetítésének a kényszere. Az oszthatatlan alaptömegek tehát, egy egységes közeget alkotva, teljesen kitöltik a teret. Egy egységes mátrix rendszert alkotva. Stabil felfüggesztés és fix alátámasztás hiányában, az egyensúlyi helyzetüket folyamatosan keresve, állandóan csak rezegnek az oszthatatlan alaptömegek a közegükben. Egymást félre tolni vagy félre lökni képtelenek önerőből. Ezért a kényszerű együttes rezgéseik miatt, kozmikus szintű mágneses hullámokat alakítanak ki.
Ezek a mágneses hullámok, éppen úgy működnek, mint Newton soros ingája. Ahol az egyforma hosszú fonalakra felfüggesztett golyók, egy hosszú sorban egymáshoz érve nyugalomban vannak. De, ha egy golyónak az elején lendületet adunk, akkor az a golyósornak csapódva, meghatározott impulzusértéket közvetít reájuk. Ez a golyósor által átvett impulzus, végigfut a teljes golyósoron, és az utolsó impulzusátadási lehetőségnél, lendületbe hozza az utolsó golyót. Mégpedig, éppen olyan lendületbe, mint amilyennel elindítottuk a teljes hullámszerű rezgési folyamatot az első golyóval. Így a kezdeti rezgés, hullámszerű módon végigfutott a teljes golyósoron. Két vagy három golyóval kezdett rezgési impulzus, két vagy három golyót fog kilendíteni a teljes golyósor végén. Szigorúan megtartva, a hatásmegmaradás törvényét.
A longitudinális felépítésű mágneses hullámokban tehát, az egyenes irányú hullámhossz mentén, felépül a frekvencia által kialakítható hatásközvetítési mód. Ezért a mágneses hullámhossznak informatív értéke van. Mert az határozza meg azt, hogy milyen célra irányuljon az a hatás, amit a frekvencia közvetít. A mágneses frekvencia által közölt erőhatások egy irányú folytonosságát pedig, az energia áramlásának nevezhetjük. Mivel tehát, a kozmikus szintű mágneses hullámokban az energia terjed, ezért ezek a mágneses hullámok, egy egységes mágneses erőtérré alakítják a teljes mágneses alaphalmazt. Mágneses mezővé.
Ebből és ebben a mágneses erőtérben alakultak ki, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok, minden lehetséges kozmikus méretben. Így az elektromos anyagi részhalmazok strukturális felépítésű szerkezeteit, éppúgy a mágneses alaphalmaz tölti ki belül, mint ahogyan körül veszi azokat. Teljesen kitöltve, azok atomi szerkezeteit is.
Ami azt jelenti, hogy az atomok nem üresek belül, hanem a mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegei töltik ki bennük a teret. Ha pedig, az atomokat alkotó protonok, neutronok és elektronok együttes térfogata, csupán a teljes atomtérfogatnak az egy tízezred részét teszik ki, akkor az is nyilvánvaló, hogy az atomok belsejét kitöltő oszthatatlan alaptömegek egységnyi térfogata, a teljes atomtérfogatnak, legfeljebb az egy tízezred részénél, jóval kisebbek lehetnek csupán. Vagyis, olyan parányiak azok, hogy mikroszkóppal sem láthatók. Ezért láthatatlan számunkra, mindenféle mágneses jelenség.
De az indukció jelensége, egyértelműen utal arra, hogy itt az anyagi világunk objektív valóságában, az elektromos és a mágneses erőterek, folyamatos egymásra hatása valósult meg. Mégpedig azért, mert az elektronok, ugyanazokból az oszthatatlan alaptömegekből építik fel az elektrosztatikus erőtereiket, mint amelyik a mágneses erőteret alkotja. A kétféle erőtér pedig, abban különbözik, hogy a mágneses erőtérben lineáris, azaz egyenes irányú a hatásterjedés módja. Míg az elektronok elektrosztatikus erőterei, folyamatosan követik az elektronjaik kialakult alakját és megszerzett mozgásformáit. Ennél fogva, az elektronok elektrosztatikus erőterei, mindig centrális jellegű gömbalakot öltenek. Szinuszos jelleget biztosítva, az általuk kialakult elektromos erőterek számára.
Mivel a mágneses erőtér és az elektronok elektrosztatikus erőterei, ellentétes mozgásállapotú erőterek, ezért az oszthatatlan alaptömegek egységes alaphalmazán belül, mindenképpen egymás ellenhatásait közvetíthetik csak. Így az erőterek között fennálló állandó induktív viszony, éppen azon alapszik, hogy a kétféle erőtér, egymásra próbálja erőltetni, a másik erőtérben uralkodó mozgásállapotokat. Gyakorlatilag egymásnak feszülnek azok. Mivel azonban, a mágneses erőtér jóval nagyobb kiterjedésű, ezért az a domináns az induktív folyamatban.
Ebből kifolyólag, mindig a mágneses hullámok hullámhosszának az informatív értékei határozzák meg azt, hogy a frekvenciájuk által közölt energia, milyen mértékű induktív munkát végezhet, az általuk érintett elektromos anyagi részhalmazokon. Mégpedig úgy, hogy azok elektronjainak az elektrosztatikus erőtereire fejt ki közvetlen fizikai hatást. Mindegyikre egy időben. Így az energia hatása közvetett módon, az elektronok elektrosztatikus erőterein keresztül képes csak befolyásolni, az elektronok fennálló mozgásformáit. Térfogati jellegű kölcsönhatási formát megvalósítva ez által, a mágneses hullámokban terjedő energia számára.
Ennek az induktív kölcsönhatásnak köszönhetően, ami a mágneses erőtér és az elektronok elektrosztatikus erőterei között áll fenn állandó jelleggel, ennek köszönhető az, hogy a mágneses információ, elektromos anyagi struktúrát biztosító formációvá alakul, az energia hatása alatt. Vagyis, az induktív hatás modulálja, alakítja át a mágneses információt és energiát, az anyagi részhalmazokra jellemző formációvá és a bennük ébredő elektromos erőhatásokká. Így az általunk viszonyított anyagi struktúrák, már olyan rész-adatokat képviselnek számunkra, amelyek a méréseik által alkalmasak arra, hogy a teljes mágneses információra utaljanak. Ami által az energia hatása, létrehozta őket. Így lettek a viszonyított adatok, az információ általunk kezelhető legkisebb egységei. Amit a számítástechnikában, a bitek határoznak meg.
Így a kvantumfizika természetes alapfeladata az lehetne, hogy a mágneses erőtér és az elektrosztatikus erőterek között fennálló folyamatos induktív viszonyt értelmezze. Feltérképezze az induktív viszonyban rejlő lehetőségeket. Ez által értelmezze a mágneses erőtér mibenlétét. Mert a mágneses valóság, az Univerzum szubjektív, azaz kizárólag belső adottsága. Ami egységes közegként, teljesen mozdulatlan. Viszont benne az oszthatatlan alaptömegek, állandó rezgésre, mozgásra vannak ítélve. Így alakíthatnak ki, kozmikus szintű mágneses hullámokat. Amelyekben az energia terjedhet. A hullámhossz szerint meghatározott konkrét irányba.
Így a mágneses alaphalmaz egyetlen szubjektív eseménye az, hogy a mágneses hullámok frekvenciái által, az energia terjed bennük. Induktív kölcsönhatásba kerülve az elektronok elektrosztatikus erőtereivel. Ezért az indukció jelensége, a kétféle erőtér folyamatos egymásra hatásáról szól. Amelyben a mágneses előfeltételek, elektromos anyagi okozatokat generálnak. Ezek az okozatok, azok a jelenségek, amelyeket viszonyítható eseményeként kutat a tudomány. Mert az elektromos anyagi események mögött, a mágneses valóság húzódik meg. Akármilyen parányi vagy gigantikus méretű anyagi eseményekről legyen is szó.
Ilyen módon, a kvantumfizika eredményei sem különbözhetnek, a klasszikus fizika jól megszokott, determinált eredményeitől, ha azokat, helyesen értelmezik végre a tudósaink. Ha az „elektromágneses” jelenségeket, az elektromos és a mágneses jelenségek állandó induktív jellegű fizikai hatásának tekintik. Mert, nem lehet az elektronokat elkülöníteni, az ő elektrosztatikus erőtereiktől. Így a mágneses térbe irányított elektronok, az elektrosztatikus erőtereiket is magunkkal viszik. Ilyen módon, nem csupán, mint magányos tömegek jelennek meg ott, hanem mint elektromos hullámjelenségek is. Az elektrosztatikus erőtereiknek köszönhetően.
Így a kvantumfizikából megismert kétréses kísérlet, egészen más logikai értelmet nyerhet számunkra. Mert az elektront, nem csupán egy magányos „golyónak” kell tekintenünk, hanem olyan golyónak, amelyiket saját láthatatlan erőtér vesz körül. Így az elektron, mint magányos tömeg, a tőle elvárható módon fog egyedi részecskeként viselkedni. Míg az elektron elektrosztatikus erőtere, ami nyilván együtt halad az elektronjával, már számunkra láthatatlan hullámtermészetet biztosít a vizsgált esemény számára.
Vagyis, nem az elektronnak van részecske és hullámtermészete egy időben. Mert az elektronnak, mint objektív anyagi részecskének, csak részecsketermészete lehet. Viszont az elektrosztatikus erőtere, már hullámtermészettel ruházza fel látszólag az elektront. De ez, csupán egy látszólagos dolog, mert az elektron elektrosztatikus erőterét, ami a hullámjelenséget kiváltani képes, nem láthatjuk szabad szemel. Csak logikai szinten értelmezhetjük azt. Az elektronhoz értelmesen csatolt módon.
A fény ezért, olyan hullámhosszúságú láthatatlan mágneses hullám, ami az anyagi részhalmazokban válik látható fényhatássá. Vagyis, a láthatatlan mágneses hullámok alakítanak ki, induktív módon olyan elektromos hullámokat az anyagi világunkban, amelyeket a fény látható hatásaként értékelhetünk. Ilyen értelemben véve, még a fényt sem tudjuk meghatározni úgy, hogy azt, pusztán „elektromágneses” hullámként kezeljük. Ahhoz, hogy valóban megértsük a fény valós mibenlétét, el kell vonatkoztatnunk annak „elektromágneses” jellegű értelmezésétől. Külön kell értelmeznünk a mágneses okát, és az elektromos okozatát.
Így a kvantumfizika, már a kétréses kísérlet által biztosított alapjainál csapdába esett. Abba a tévhitbe, hogy az elektronnak, részecske és hullámtulajdonságot is tulajdonított egy időben. Azt persze, be kell látnom, hogy ha ez valóban igaz lehetne, akkor egészen új lehetőségek nyílnának meg a kvantumfizikai kutatások előtt. Mivel azonban, egyáltalán nem fedi a valóságot, ezért a lehetőségei is erősen korlátozottak maradnak. A régi, klasszikus fizikához hasonlóan.
Itt kell megemlítenem még a kvantum fogalmát. Mert a kvantum, az energia legkisebb mérhető diszkrét adagját jelenti. Amit a mágneses hullámok frekvenciái közvetítenek, egymás után felsorakozott erőimpulzus sorozatok formájában. Így a kvantum, nem egy önálló részecske, ahogy azt a tudományos magyarázatokban értelmezik olykor, hanem egy oszthatatlan alaptömegekből álló erőimpulzus sorozat a mágneses hullámokfrekvenciáiban. Ami a mágneses hullám frekvenciáját alkotja, annak hullámhossza mentén. Attól válik diszkrétté, hogy minden hullámhosszon, más és más számértékű oszthatatlan alaptömegek építik fel ezeket az erőimpulzus sorozatú kvantumokat. Ennél fogva az abszolútként értelmezett kvantumok, valójában diszkrét, relatív értékeket képviselnek, mert hullámhosszfüggő tényezők azok.
Ezért, nem lehet egy fénykvantumot golyóként kilőni a térbe. Ráadásul, nem lehet egy fénykvantumnak, olyan párja a térben, amelyiknek ellentétes spinje van. Mert a kvantumok, nem rendelkeznek spinnel. Hiszen a mágneses hullámok frekvenciáiban, lineáris módon közvetítik az energia hatását. A hullámhossz által meghatározott irányba. Mint egyirányú hatáspumpák. Amelyek ennél fogva, induktív torlónyomással terhelik azt az anyagi részhalmazt, amelyiknek az elektrosztatikus erőtereivel lépnek közvetlen fizikai szintű kölcsönhatásba.
Így a lehetőségek fizikája, csak a tudósoknak biztosít lehetőséget, az egyre vadabb elképzelésű elméleteik népszerűsítésére. Mint például, az időutazás. Vagy éppen, a teleportáció. Amelyek, elvégzett munka nélkül kívánnak, állapotbéli változásokat elérni. Holott a fizikai munka már, a megvalósult állapotváltozás tényét jelenti. Így az elvégzett munka, olyan lehetőségeket biztosított a változásra, amelyben egy alapállapot, a kívánt módon megváltoztatható lett. Erre utalnak, a klasszikus fizika által determinált törvényszerűségek. Amelyek előre megjósolható események valószínűségeit határozzák meg. Amelyekben a fizikai lehetőségek, nyilván előre megtervezett módon valósulhatnak meg. Korlátoltak ugyan a lehetőségeik, de valós fizikai alapokon nyugvó lehetőségek azok.
Érdemes még szót ejteni a kvantum-összefonódásról. Arról a titokzatos kvantumjelenségről, amely szerint két egymástól távolabb lévő kvantum, képes egymás mozgásállapotát érzékelni. Illetve, mindig szigorúan ellentétes irányban determinálják egymás feltételezett hatásait. Ha azonban determinált, azaz kvantummechanikai módon meghatározott, akkor nem lehetőségeket garantál, hanem valamilyen fizikai kényszernek engedelmeskedik.
Ha a kvantumok, egy mágneses hullám frekvenciája által használt erőimpulzus sorozatokat jelentik, akkor azok nyilván, egymás után sorakoznak fel a teljes hullámhossz mentén, a frekvenciát alkotva. Csakhogy, kozmikus szintű mágneses hullámok esetében, ez a mágneses hullámhossz, egy végtelen egyenesnek minősül. Mint egy végtelen hosszúságú „húr”. Így a hullámhossz húrja által közölhető információ, a teljes hullámhosszt uralja. Vagyis, ugyanazt az informatív értéket lehet mérni a teljes hullámhossz mentén bárhol. De az informatív érték mérése, csak akkor válik lehetségessé, ha a frekvencia által közölt energia már „megpendítette” a „húr” azon részét is, amelyeikben a mérést végezzük. De a frekvencia, csak a fény sebességével képes az energiát közvetíteni a mágneses hullámokban. Így a mágneses frekvencia energiája, és a mágneses hullám informatív értéke, mindig együtt viszonyítható. Ezért számunkra az információ is, fénysebesség függő tényező.
Így a mágneses hullámhossz egy távolabbi pontján, csak akkor végezhető el az információ mérése, ha már az energia áramlása is odaért. Mivel azonban, a fény 300 000 km utat tesz meg másodpercenként, ezért a tudósainknak nem is jutott fizikai lehetőségük arra, hogy az egymástól fényévekre lévő kvantumos információk egyenértékűségét leellenőrizzék. Így a kvantumos összefonodás elmélete, csupán matematikai szinten igazolható kvantumfizikai elképzelés lehet. Gyakorlatilag, visszaigazolt gyakorlati tapasztalat nincsen róla. Mégis meghatározza, az időutazás és a teleportáció képzeletbeli elvi lehetőségét a kvantumfizikában.
Számomra, a klasszikus fizika jelenti a fizika tudományát. Mert benne a törvényszerűségek determináltak. A relativitáselméletek, a véletlen fizikáját próbálják meghatározni. Míg a kvantumfizika, a lehetőségek fizikáját. De mindkét fizikai irányzat, eltántorodott a klasszikus fizika jól meghatározható, determinálható alapvetéseitől. Nagy előnyük, hogy bár egymásból fejlődtek ki, de mégsem egyeztethetők össze egymással. Miközben, mindkettő túlhaladt a klasszikus fizika határain. Pedig, ha a relatív és kvantumfizikai eseményeket helyesen értelmezzük, akkor azok is jól beilleszthetők, a klasszikus fizika meghatározott rendjébe. Mert szerintem a fizikai lehetőségek, csak egyfélék lehetnek. Így klasszikussá válni a relatív vagy kvantumfizikából, szerintem tudományos dicsőség.
Matécz Zoltán
2022.11.15.
