Terjed a fény.
Az objektív anyagi valóságunkban a fény, „elektromágneses” hullámként van nyilvántartva. Amelynek a terjedési sebessége, 300 000 km/s vákuumban. Csakhogy, amikor a fény vákuumban terjed, akkor éppen az anyagi minőségektől megfosztott térben halad. Ha pedig, anyagi minőségek nélkül fejezzük ki a teret, akkor az már elektromos jellegű, eleve nem is lehet. Csupán a mágneses összetevőjéről beszélhetünk. Ilyen módon vákuumban a fényről csak, mint mágneses hullámról ejthetünk szót.
Ha a Föld felszínétől felfelé haladva, elhagyjuk a légterünk anyagi szerkezetét, akkor a bolygó és csillagközi szubjektív térbe kerülünk. Az Univerzum szubjektív valóságába. Amit űrként emleget a tudomány. A régi tudósok pedig, „éternek” nevezték. Ez az űr, sokkal erősebb vákuumnak minősül, mint amit itt, a Földre jellemző anyagi viszonylataink között elő tudunk állítani. Ebből kifolyólag, számunkra az anyagi valóság, objektív és szubjektív egy időben. Ami azt jelenti, hogy az elektromos anyagi szerkezeteket is, a szubjektív alaphalmaz mágneses közege tölti ki. Az atomokat is. Éppen úgy, ahogyan körül öleli azokat. Így az anyagi világunkban, a mágneses és az elektromos jellemzőségek, mindig együtt mutatkoznak meg. Mint „elektromágneses” jelenségek. Amelyek, folyamatos induktív viszonyban állnak egymással. Ilyen induktív jelenség a fény is.
A fény tehát, olyan láthatatlan mágneses hullám, amelyik jól látható elektromos aktivitást vált ki az anyagi részhalmazokban. Mágneses hullámként, longitudinális a felépítése, azaz egyenes irányú. Míg az anyagi minőségekben kialakuló elektromos hullámrésze, tranzverzális jellegű. Azaz, az elektronok forgó és keringő mozgásaira visszavezetett módon, szinuszos alakot ölt. De a gázokban és a folyadékokban, az elektromos hullám is lineáris, azaz longitudinális alakot ölt. Mert a gázok és folyadékok szerkezete igen képlékeny, így nagyon könnyen igazodik, a mágneses hullámok által diktált induktív előfeltételekhez. Viszont a szilárd anyagok, stabil rács vagy kristályrács szerkezetekkel rendelkeznek. Ezért a bennük kialakuló elektromos hullámok, szinte mindig tranzverzális jellegű szinuszos formát vesznek fel.
Amikor tehát terjed a fény, akkor azt a gázokban és a folyadékokban észleljük aktív módon látható hatásként. A szilárd testek zárt rács vagy kristályrács szerkezeteibe belátni nemigen tudunk. Hacsak nem, átlátszók azok. Így a szilárd testekben elnyelődő fény, olyan elektromos aktivitást vált ki az anyagi testekben, ami azok melegedésével fog járni. Ez a szükségszerű hőváltozás, éppen annak az eredménye, hogy a szilárd anyagi testek, ellenállnak az egyenes irányú elektromos hatásterjedés lehetőségének, és így bennük a színuszos jellegű hatásterjedés periodikus váltakozása, hőhatásként jelenik meg. Mert a szilárd anyagi részhalmazokban kialakult centrális elektromos aktivitást befolyásolják, az egyenes irányú mágneses hullámok.
Az Univerzum mágneses alaphalmazát, az oszthatatlan alaptömegek teljes közege építi fel. Ezek nem összetett részecskék, így az elektromos megosztás képességével nem is rendelkezhetnek. Ezért az oszthatatlan alaptömegek, a mágneses hatások közvetítői. A fix felfüggesztés és a stabil alátámasztás hiányában, az egyensúlyi helyzetüket folyamatosan keresve, állandóan csak rezegnek. Egymást félre tolni vagy félre lökni önerőből képtelenek. Ezért egy folyton rezgő, egységes mátrix rendszert alkotnak. Amelyben a szervezett együttes rezgéseik által, mágneses hullámok kialakítására alkalmasak. Ezért az abszolút értékű közegükben kialakult kozmikus szintű mágneses hullámaik, mágneses erőtérré alakítják a teljes mágneses alaphalmazt.
A kozmikus szintű mágneses hullámoknak, két alapvető összetevője van. A hullámhossz és a frekvencia. A hullámhossznak informatív értéke van. Mert az határozza meg a hullám irányát és így a célját is. Míg a frekvencia által, az oszthatatlan alaptömegek rezgési szintű részerő hatásai terjednek, a hullámhossz által meghatározott egyenes irányba. A frekvenciában felsorakozott, egymást követő erőimpulzus sorozatok által. Így a mágneses hullámok úgy működnek, mint az egyirányú „hatáspumpák”. Mágneses alapú torlónyomással terhelve minden elektrosztatikus erőteret, amivel csak közvetlen fizikai kölcsönhatásba lépnek, induktív jelleggel. Ezt hívhatjuk az energia hatásának.
A mágneses hullámokban tehát, egyetlen valós változáson alapuló esemény történik. Mégpedig az, hogy bennük az energia, mint az oszthatatlan alaptömegek rezgési szintű részerő eredője, a hullámhossz által meghatározott egyenes irányba terjed folyamatosan. Miközben az energia hatását közvetíteni képes oszthatatlan alaptömegek egyensúlyi helyzete, számottevően nem változik a frekvenciát alkotva. Hiszen, csak rezegnek azok. A mágneses hullámokban, a frekvencia által szervezett módon, együtt rezegnek.
Az elektromos anyagi részhalmazok és a mágneses alaphalmaz között fennálló induktív viszony pedig, éppen azon nyugszik, hogy az elektronok az elektrosztatikus erőtereiket, szintén a mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegeiből építik fel. Mindig, a hozzájuk közelebb lévő oszthatatlan alaptömegekből. Ilyen módon, ahogy forog és kering egy elektron, úgy változtatja állandóan a helyzetét a mágneses térben. Ilyen módon, a körülötte kialakult elektrosztatikus erőteret, mindig másik oszthatatlan alaptömegek építik fel éppen. Így az elektronok, a mágneses térben való haladásuk közben, maguk befolyásolják az oszthatatlan alaptömegek pillanatnyi állapotait. Amit a mágneses hullámokban, az ő természetes rezgési állapotuk jellemez. Így, amelyik oszthatatlan alaptömeghez közel kerülnek az elektronok, azokat felszabadítják az ő nyugalmi helyzetükből, és saját maguk körüli keringésre, áramlásra késztetik. Ilyen módon, vékony rétegű elektrosztatikus erőteret képezve az oszthatatlan alaptömegekből, önmaguk körül.
Vagyis, az elektron, elképzelhetetlen számomra, az ő elektrosztatikus erőtere nélkül. Mivel az összetett szerkezetű anyagi világ elektromos valósága, a mágneses alaphalmazban nyilvánult meg, ezért az elektronok elektrosztatikus erőterei, mindig ott vannak az elektronjaik körül.
A mágneses erőtér és az elektronok elektrosztatikus erőterei között tehát, az a különbség, hogy a mágneses erőtér lineáris felépítésű, míg az elektronok elektrosztatikus erőterei, mindig centrális alakot öltenek. Az elektronjaik kialakult alakját és megszerzett mozgásformáit követve. Ennél fogva, az induktív viszony arról szól, hogy az oszthatatlan alaptömegek teljes halmazában kialakult kétféle erőtér, mindenképpen egymás ellen fejti ki a fizikai hatását. Mert a mozgásállapotukat, egymásra próbálják erőltetni. De ebben a két irányú induktív viszonyban, mindig a mágneses alaphalmaz marad a domináns.
Az indukció jelensége tehát modulálja, átalakítja a mágneses erőtér mágneses hullámhosszainak az informatív értékét, elektromos okokra visszavezethető formációvá, és a frekvenciájuk energiaérékét, elektromos erőhatásokká. Így az erőterek között fennálló induktív viszony, két irányú hatástranszformációt tart fenn, a kétféle erőtér között.
Amikor tehát, a számunkra teljesen láthatatlan kozmikus szintű mágneses hullámok, a légterünkkel induktív kölcsönhatásba lépnek, akkor a fény látható spektrumába eső elektromos hullámok kialakítására késztetik azt. Amelyben a látható fény hatását, nem az elektronok közvetítik, hanem a mágneses hullámhossz mentén felsorakozott elektronok elektrosztatikus erőterei továbbítják. Mágneses hatásra. Így a fény látható hatása, már a gáznemű anyagok elektronjainak az elektrosztatikus erőterei által valósul meg. Teljesen hasonló a helyzet, a folyadékok esetében is. Így a látható fény, már elektromos hullámként értelmezhető. Olyan elektromos hullámként, ami mágneses okokra vezethető vissza. Így lettek azok Maxwell óta, „elektromágneses” jellegűek az anyagi világunkban.
Mivel az induktív viszony, alapvetően két irányú folyamat, ezért az anyagi jellegű fényforrásaink, olyan elektromos hullámokat gerjesztenek, amelyek lokális jellegű mágneses hullámok kialakulását teszik lehetővé. Ezek az elektromos módon gerjesztett helyi mágneses hullámok, a gázokban és a folyadékokban, éppen úgy fényhatást eredményezhetnek. Ha az általuk gerjesztett helyi mágneses hullám hullámhossza, a fény látható spektrumába esik. Mert akkor, éppen ugyanolyan módon hatnak a gázok és folyadékok anyagi részhalmazaira, mint ahogyan a kozmikus szintű mágneses hullámok. Lokális jelleggel.
A fény tehát, mint a mágneses hullámok elektromos okozata, a fizikai kísérletek természetes alanya is egyben. De a tudomány, eddig nem tudta eldönteni teljes mértékben azt, hogy a látható fény, hullámjelenség vagy a részecskék sugárzó áramlásának a fizikai eseménye. Mert a jól ismert kétréses kísérleteikben, a fény hatása, hullámként érvényesült mindaddig, amíg a rések mögött elhelyezett detektorokkal, el nem kezdték mérni azt. Majd a detektorokkal való mérés közben, a fény úgy működött, mintha sugárzó részecskék golyószerű lövedékei lennének. Szóródás nélküli nyomot hagyva a rések mögött. Míg a detektorokkal való méréseik nélkül, újra hullámszerű módon rajzolódott ki, a fény hullámhosszának a spektrumára jellemző színes csikozódás. Ilyen módon, a fény kettős jellegét határozták meg. A hullámzást és sugártást jelentő részecske természetét. Bár a kísérletekhez nem természetes, hanem lézerfényt használtak.
Pedig, ebből egyenes módon következik az is, hogy az elektromos detektorokkal való mérés befolyásolta csupán a méréseink eredményét. Amelynek keretében, az elektromos érzékelő detektor, a mérés idejére legyengítette a fényhullámokat közvetítő mágneses hullám aktivitását. Így a jóval gyengébb mágneses aktivitásnak köszönhetően, a fény hatása célba ért ugyan a rések mögött elhelyezett érzékelő lemezen, de hullámszerű csikozódást nem okozott. Mert a mágneses hullám mentén kialakult elektromos hullám elektronjai, éppen úgy működtek, mint Newton soros ingája.
Ahol az egymás után felfüggesztett golyók, egy hosszú egymást érintő golyósort alkotnak. Ha az első golyónak lendületet adunk, akkor az a golyósornak csapódva egyetlen, közvetlen felületi érintkezésen alapuló impulzus által közvetíti azt az erőhatást, amit a lendületébe invesztáltunk. Ez az impulzus, végigfut a teljes golyósoron. Majd az utolsó golyó kilendülését fogja előidézni. Mert az utolsó golyó, a további impulzusátadás lehetőségének a hiányában, az előtte lévő golyótól kapott impulzus erőértékét, a saját kilendülésére fogja felhasználni. Ilyen módon, éppen annyira fog kilendülni, mint amilyen lendülettel kezdtük a hullámszerű rezgési folyamatot az első golyóval. Szigorúan megtartva ez által, a hatásmegmaradás törvényét.
Az ilyen egyenes irányú longitudinális hullámok tehát, egyfajta torlónyomást gyakorolnak mindenre, amivel közvetlen fizikai kölcsönhatásba lépnek. Éppen az által, hogy az utolsó alkotóelemük, lendülettel közvetíti a rezgési szintű impulzusértéket. Így a kétréses kísérlet végén az érzékelőlemezen, mint a légtérben kialakult egyenes irányú elektromos hullám, egy határozott pontot jelölt meg. Oldalirányú kitérés nélkül. Pontosan kirajzolva a rés méretét az érzékelőlemezen.
Ha azonban, a detektort kiiktatták, és felhagytak a mérés folyamatával, akkor elektromos módon nem befolyásolták a rések és az érzékelőlemez közötti mágneses teret. Ilyen módon, a fény jól látható hatását, a mágneses és az elektromos hullám természetes együttes induktív folyamata közvetítette. Így rések mögött elhelyezett érzékelő lemezen már, a mágneses hullámokra jellemző, zavartalan spektrális csikozódás lett a jellemző.
Hasonló helyzet volt akkor is, amikor a kétréses kísérletet elektronokkal végezték el. Mert a magányos módon kilőtt elektronok is, magukkal vitték az elektrosztatikus erőtereiket. Amelyek a mágneses térben lévő levegőközegen haladtak keresztül. A rések és az érzékelőlemez között is. Ilyen módon, mágneses aktivitást váltottak ki a rések utáni térben is. Miközben az érzékelőlemezhez értek. Ezért, a mágneses hullámokra jellemző spektrális csikozódás jelenségét produkálták.
Miközben a detektorokkal végzett méréseik közben, a hullámokra jellemző csikozódás szintén elmaradt. A rések mögött, csak a rések nyílásának megfelelő két vonal volt látható. Mert a mérés elektromos hatása, legyengíttette a rések és az érzékelőlemez közötti mágneses teret. Így a térbe „lőtt” elektronok, mint mágneses befolyás nélküli golyók érvényesültek. Éppen úgy, mint newton golyósoros ingája esetében. Ahol az érzékelőlemezre, az utolsó elektron rajzolta ki azt a hatást, a mit az első elektronnal közöltek a kilövés által.
A modern fizikát népszerűsítő hírekben pedig, már a köztudatban is meghonosodott az a nézet, hogy a fénynek sugárzás jellegű részecske és hullámtermészete is van, egy időben. Holott a fény látható hatását, az elektronok elektrosztatikus erőterei közvetítik. Mágneses hatásra. Vagyis, nem az elektronok fognak világítani, hanem azok elektrosztatikus erőterei. Ha a mágneses hullám hatására, a fény spektrumába eső elektromos hullámot alakítanak ki az elektronjaik körül. Így az oszthatatlan alaptömegek, amikor elektromos erőteret alkotnak, eltérnek a számunkra láthatatlan mágneses erőtér rezgéseken nyugvó alaptulajdonságaitól. Hiszen áramló mozgást végeznek az elektronjaik körül. Ez az eltérés, már aktív helyváltoztatásnak minősül, és az ilyen módon gerjesztett állapotuk miatt, láthatóvá teszik számunkra a fény hatását.
Ha pedig, megnézzük az elektromágneses hullámok teljes spektrumát, akkor azt is észrevehetjük, hogy a fény igen keskeny látható tartománya mellett, a hő tartománya helyezkedik el. Mégpedig, az ultraibolya tartomány felől. Míg az infravörös tartomány, már a látható fényen túli hullámhosszúságok birodalma. Így az elektromos hullámok, a gamma hullámoktól a rádióhullámokig terjednek. Miközben a frekvenciájuk egyre csak csökken. Vagyis, minél rövidebb a hullámhossz, annál magasabb a frekvencia rezgési értéke. Illetve fordítva, minél hosszabb a hullám hullámhossza, annál alacsonyabb értéket képvisel benne a hullám frekvenciája. Mintha a hullámhossz csökkenése, magába sűrítené a frekvenciát. Illetve a hullámhossz növekedése, éppen ellenkező módon, fellazítaná a hullámban kialakult frekvenciasűrűséget.
Így az elektromágneses hullámoknak a szinei abban különböznek, hogy egészen más hullámhosszúságú áramló rezgésekre késztetik, az elektronok elektrosztatikus erőtereit. Így az elektromágneses spektrum, hullámhosszbéli különbségeket határoz meg a hullámok között. De csupán arra utalhat, hogy a mágneses hullámok, más és más hullámhosszúságú elektromos hullám kialakítására késztetik, az elektronok önmaguk körül áramló elektrosztatikus erőtereit.
Az elektromágneses hullámokat úgy szemléltetik, hogy egy közös koordináta rendszerben ábrázolják, az elektromos és a mágneses hullámrészt is. Ahol az elektromos hullámra merőleges mágneses hullámot vetítenek fel. Mintha a mágneses mezőnek is éppúgy szinuszos jellege lenne, mint az elektromos hullám által kialakított elektromos mezőnek. De, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a gázokban és a folyadékokban, longitudinális felépítésű az elektromos erőtér is, akkor az ilyen ábrázolási mód, nem felel meg teljesen a valóságnak. Legfeljebb a szilárd anyagi minőségek esetében.
De, ha a szilárd anyagok belsejében is a mágneses tér tölti ki a helyet, akkor mágneses erőtérként, ugyanúgy lineáris tulajdonság jellemzi azt, mágneses szempontból véve. Az persze igaz, hogy az elektronok elektrosztatikus mezői által felépített elektromos erőtér, szinuszos jelleget ölt a szilárd anyagokban. De az, nem jelenti azt, hogy a mágneses erőtér is szinuszos módon értelmezhető. Mert abban az esetben, nem érvényesülhet a kétféle erőtér között, a folyamatosan fennálló induktív hatás. Amelyben a mágneses erőtér, a mágneses hullámok által közvetíti az információt és az energiát, a centrális jellegű elektromos erőtérrel rendelkező anyagi részhalmazok felé.
Vagyis, csak az elektronok elektrosztatikus erőterei által felépített elektromos hullám jellemezhető szinuszos módon. De azok az elektrosztatikus erőterek is a mágneses alaphalmaz mágneses erőterében alakulnak ki. Az atomokon belül is. Mert a számukra parányi atomok, gigantikus méretűek, az Univerzum oszthatatlan alaptömegeihez viszonyítva. Mert, ha az atomokat felépítő elektronok, neutronok és protonok együttes térfogata, a teljes atomtérfogatnak csak az egy tízezred részét teszik ki, akkor az oszthatatlan alaptömegek, az elektronoktól is jóval kisebbek. Ha azok teljesen láthatatlan elektrosztatikus erőtereit is képesek kialakítani.
Így az atomokon belül is, a mágneses erőtér tölti ki a helyet. Aminek csupán töredékét képviselik, az elektronok vékonyabb rétegű elektrosztatikus erőterei. Ilyen módon, az állandó induktív viszony, az atomokon belül jut érvényre. Közvetett kölcsönhatási formát erőltetve az elektronokra. Az ő saját elektrosztatikus erőtereiken keresztül. Mert az induktív viszony, mindig a mágneses erőtér és az elektronok elektrosztatikus erőterei között valósul meg. Az atomokon belül is.
Mivel a Földünk elektrosztatikus aktivitása a sarkokon a legerősebb, ezért ott sarki fény formáját ölti. Mert a légtér atomjainak az elektrosztatikus erőtereit gerjesztve, folyton változó labilis, tekergő, mozgó fényhatást eredményez. Ami az ingadozó mágneses hullámhosszúság miatt, különböző színhatású fényként jelenik meg az égbolton. Szemet gyönyörködtető csodálatos látványként.
A fény tehát, olyan elektromos hullám, amit a mágneses hullámok idéznek elő, ha a hullámhosszúságuk, a fény látható spektrumába esik. Így mindig hullámtermészetű. Viszont a fény alkalmas arra is, hogy egy fémtárgyat megvilágítva, azok felületén, gerjesztett állapotba hozza az elektronokat. Amelyek ennél fogva, elektromos munkára foghatók. Ez a fotóelektromos effektus lényege. Amely szerint, a fotócellák működnek. De az, hogy a fémekben aktivizált elektronok elektromos munkára foghatók fény hatására, még nem jelenti azt, hogy a fénynek kettős tulajdonsága lenne. Hogy a hullámtermészete mellett, részecskejellegű sugárzástulajdonsága is lehetne.
A fény hatását, a láthatatlan mágneses hullámok közvetítik, az elektromos anyagi minőségek felé. Amely hatás, a mágneses hullámhossz mentén kialakított frekvencia által közlődik. Induktív módon az elektronok elektrosztatikus erőterei felé. A mágneses frekvencia tehát, egymás után felsorakozott oszthatatlan alaptömegek erőimpulzus sorozataiból áll. Amely impulzussorozatoknak az oszthatatlan darabszámát, a hullámhossz határozza meg. Ebből kifolyólag, ha a mágneses hullámokban terjedő energia jól mérhető egységnyi adagját, egyetlen erőimpulzus sorozat képviseli a mágneses hullámokban, akkor a fizika által értelmezett kvantum, nem lehet önálló részecske. Még a fény kvantuma sem. Hiszen a mágneses hullámok frekvenciában kialakult erőimpulzus sorozatokat, mindig több oszthatatlan alaptömeg alkotja. Vagyis, a fény látható szineinek a különböző hullámhosszain, különböző darabszámú erőimpulzus sorozatok képezik a frekvenciát alkotó kvantumokat. Mert a hullámhossz változása, a frekvencia módosulását is magával hozza.
Vagyis, amikor a fizika kvantumról beszél, akkor az alatt, egy mágneses hullám egyetlen erőimpulzus sorozatát kell érteni. Amely kvantumok, a hullámhossz mentén, egymás után felsorakozott módon alkotják, a mágneses hullámok frekvenciáját. Ennél fogva, nem száguldoznak azok, hanem csupán egymás után rezegnek. Egy végtelen hosszú golyósort alkotva. Ilyen módon közvetítve folyamatos jelleggel, az oszthatatlan alaptömegek által továbbított mágneses hullámok rezgési szintű erőeredőjét. Amit már az energia áramlásának nevezhetünk.
Így a mágneses hullámokban az energia, a fény sebességével közlődik. Ami azt is jelenti egyben, hogy a fény sebessége, a mágneses hullámok szubjektív hatássebessége. Amit, a Földön viszonyított egyéb sebességértékekhez viszonyított a tudomány. Így anyagi jellegű objektív, összetett szerkezetű elektromos részecske, nem haladhat gyorsabban, mint a fény szubjektív hatása. Ezt határozta meg a relativitáselmélet, amikor a minden relatív állítását mindenáron fenntartva, a fény abszolút sebességértékét határozta meg.
A mágneses hullámok tehát, induktív jelleggel hatást gyakorolnak, az elektronok elektrosztatikus erőtereire. Megváltoztatva azok, elektronjaik körüli keringő jellegű áramlásait. Ilyen módon gerjesztve az elektrosztatikus erőtereket. Amelyek ennél fogva, mindig a gerjesztő hatásukkal arányos jelenségeket fogják produkálni. A fény hullámhosszán természetesen, fényhatást fog eredményezni. Így a látható fény spektruma alatt, az ultraibolya, a röntgen, és a gamma tartománya található. Míg a fény spektruma fölött, az infravörös, a mikrohullám és a rádióhullámok foglalnak helyet.
Ha ezt a hullámhossz szerint kialakított spektrális sorrendet a fényre vetítjük, akkor a fény spektrumába eső színeket határozhatjuk meg. Amelyek a szivárvány különböző színeit vetítik elénk. Először az ibolya és az indigó szín látható, majd a kék. Aztán a zöld és a sárga szín. Végül pedig, a narancs és a vörös zárja a hullámhossz szerint meghatározott sort. Így az ibolya alacsony hullámhosszúságú és a vörös magasabb hullámhosszúsága között, különböző színekként jelennek meg a fény jól látható hatásai. Mint az elektronok elektrosztatikus erőtereire vetített mágneses hullámok induktív hatásai.
A lézer pedig, olyan mesterséges fényforrás, amely egy koncentrált, erősen fókuszált, összetartó „fénysugarat” bocsát ki. A lézertechnikában, indukált emissziót használnak az egyenes, sugár irányú fényhullám kialakítására. Vagyis, a lézer alapvető működési elve alapján, egy gerjesztő rezonátor segítségével manipulálják az egyenes irányú fényhullámot kialakítani képes elektronokat. Ezek a gerjesztett elektronok, olyan mágneses hullámot alakítanak ki, amelynek a frekvenciáját képviselő erőimpulzus sorozatok, mint fotonok, egyenes vonalban határozzák meg a hozzájuk tartozó elektromos hullám irányát. Amelyek a lézerfényt, egyenes irányú „sugárként” juttatják érvényre.
Amikor a lézer fénye áthalad a két rés között, akkor a rések mögötti térben, a levegővel teljes mágneses teret induktív módon befolyásolva, hullámjelenségre jellemző csikozódást mutat. Miközben a detektorokkal való mérés során, éppen a mágneses irányítást vonja el a lézer fényétől a detektor. Ami egyenes irányú elektromos hullámként terjedve, szóródás nélküli nyomot hagy az érzékelő lemezen. Mert az egyenes irányú elektromos hullám longitudinális jellegű, így a kölcsönhatási ponton a hullámnyomás értékét hagyva úgy tűnik, mintha magányosan száguldó golyóként érkezett volna. Sugárzási jelleget kölcsönözve a detektorral vizsgált folyamatnak.
Érdemes szólni még, a hő közvetett módon való terjedéséről is. Ahol a fűtőberendezés felfokozott hője, a légtéren keresztül terjedve, felmelegíti a fűteni szándékozott helyiséget. Ilyenkor ugyanis, a fűtőtest által generált mágneses hullámok, gerjesztik a légtér elektronjainak az elektrosztatikus erőtereit. A fénynél magasabb hullámhosszon gerjesztik azokat. Az infravörös spektrum valamelyik hullámhosszán. Így a levegő gázszerkezetének az atomjaiban, az elektronok elektrosztatikus erőtereit, még aktívabb áramlás mozgására kényszerítik, és így elektromos hullámokat alakítanak ki a fűtendő légtérben. Amelyek a légtér minden pontján felmelegítik a helyiséget. Azzal együtt pedig, a helyiségben lévő anyagi tárgyakat is. Így a levegő anyagi szerkezete, éppúgy közvetíti a meleget képviselő hő hatását is, mint ahogyan a fény hatását. Csak számunkra, teljesen láthatatlan hullámhosszokon. Ebből kifolyólag, ahogy a fény hatását a szemünkkel tudjuk érzékelni, úgy a hőáramlás hatását, a bőrünk segítségével észlelhetjük. Mint egészen más hullámhosszúságú elektromos hullámot érzékelni képes érzékszervünkkel.
Sajnos, a tudományos magyarázatokban, a fény kettős értelmezése miatt, a fény hatása, elektromágneses „sugárzásként” van nyilvántartva. Amit olyan hullámszerű folyamatnak értelmeznek, amit sugárzási jelenségek építenek fel. Pedig a hullámzás és a sugárzás jelenségei, alapvetően különböznek egymástól. Mivel a hullámot kialakító közeg alkotóelemei, csupán rezegnek. Az egyensúlyi helyzetük számottevően nem változik. Gyakorlatilag, egymásnak adják át azt az erőhatást, amit közölniük kell. Míg a sugárzás esetében, az áramló közeg részecskéi, maguk szállítják azt a hatást, amit közvetíteniük kell. Így az egyensúlyi helyzetük, folyamatosan változik az áramlásuk során.
Sajnos, a tudományos megfogalmazásokban az sem ritka, hogy a fényt, olyan elektromágneses sugárzásként értelmezik, amelynek hullámhosszal meghatározható konkrét hullámtermészete van. Ilyen módon, a rezgéseken alapuló hullámjelenségeket, teljesen összemossák az áramláson alapuló sugárzási jelenségekkel. Ami a fény tudományos értelmezését, teljesen érthetetlenné teszi számunkra.
A fény tehát, a láthatatlan mágneses erőtér olyan induktív hatása az anyagi részhalmazokra vetítve, amely az elektronok elektrosztatikus erőtereinek a gerjesztése által, láthatóvá teszi számunkra, az elektronok egyenes irányban felépült elektromos hullámait. Ha azok hullámrezgései, a látható fény spektrumába esnek. Így válik számunkra „elektromágneses” hullámmá a fény.
Matécz Zoltán
2022.12.18.
