Jövő idő.
Nyelvtani szempontból véve a jövő idő, az igeidőknek azt a jelentését határozza meg, amellyel a kommunikáló ember, a közlés pillanata utáni időtartamra helyezi, az igével kifejezhető cselekvés, történés vagy létezés eseményét. Vagyis, valamilyen pillanatnyilag meghatározható állapot lehetséges megváltozását vetíti előre. Így a jövő idő a grammatikában, a jelennel és a múlttal áll szöges ellentétben.
A régi fizikusok és filozófusok, az időt abszolútnak tekintették. Ami a múlt felől egyenletes módon halad, a jelenen keresztül a lehetséges jövő felé. Teljesen megállíthatatlanul és lineáris módon. Majd Einstein volt az a modern gondolkodású tudós, aki meghatározta az idő relatív jellegét. Miközben megállapította azt, hogy szerinte, „minden relatív”. Így az idő is. Azután pedig, a tér három dimenziója mellé, az időt is odarendelte, negyedik dimenziónak. Megalkotva ez által, a „téridő” elméletét. Ma már pedig, a kvantumelméletek fizikájában, ahol a feltételezhető lehetőségek uralkodnak, az idő is egészen más értelmet nyert. Hiszen a bonyolult kvantumszámítások, egyáltalán nem tiltják azt, hogy egy esemény, fordított irányban is megtörténjen. Így a jövő felől, a múlt irányába terjedjen az idő. Éppen fordítva, a jól megszokott tapasztalatainkkal. Ilyen módon, tudományos alapot biztosítva, az időutazás fantasztikus elméletének.
Az idő olyan dolog, amit mindenki ismer, amit mindenki használ, amiről mindenki tud, de ha meg kellene konkrét módon határoznia, akkor komoly zavarba jönne. Mert az idő mibenléte, még mindig nincsen konkrét módon meghatározva a tudományban. Ebből az is nyilvánvaló módon következik, hogy a tudósaink is csak konyhanyelven, vagyis általános értelemben használják az idő fogalmát. Akkor is, ha téridőről van szó.
A nyelvtani meghatározása alapján a jövő idő, olyan cselekvésre, történésre vagy létezésre utal tehát, ami a jelen pillanatában, még egy aktuálisan viszonyított konkrét állapottal bír. Vagyis, olyan eseményszerűségről van szó a jövő idő szerint, ami még nem is történt meg valójában. Csupán a reális elképzeléseink által lehet, tervszerű módon előre vetítve kikövetkeztetni, az esemény esetleges bekövetkezését. Ami természetesen azt is jelenti egyben, hogy a várható esemény, még nem is létezik a viszonyításunk jelen pillanatában. Vagyis, a jövőre utaló idő valójában, nincs is. Csak nyelvtani értelemben létezik. Csupán az elménkben létezik. Mint általunk elképzelt, fiktív módon vélhető esemény elvi lehetősége. Amit a múltban tárolt el az elménk, mint előre vetíthető terveinket.
A múlt idő, olyan eseményekre utal, amelyek már régebben megtörténtek. A viszonyításunk jelen pillanata előtt. Ilyen módon a múlt idő, olyan cselekvésekre, történésekre vagy létezésekre utal, amit az emlékeinkben őrzünk csupán. Vagyis, a jelen pillanatában már szintén nincsenek meg. Ilyen mentális cselekedet például, a tervezgetés is. Így a lehetséges jövőnk, olyan terveinket képviselik, amit a múltban terveztünk meg, és éppen most emlékezünk azokra, a viszonyításunk jelen pillanatában. Így a jövőnkre irányuló terveink is, a múltunk emlékeinek a mentális adatbázisát terhelik. Hiszen, amit a jelen pillanatában eltervezünk, az a következő pillanatban már a múltunk emlékei közé kerül. Akkor is, ha az elvileg lehetséges jövőnkre irányulnak azok.
A nyelvtani értelemben vett cselekvés, történés vagy létezés fizikai szinten, az állapotváltozás folyamatát jelenti. Vagyis, a munka fizikai fogalma fejezi ki számunkra. Mivel a fizikai munka, már az állapotváltozás folyamatának minősül. W = P*t Vagyis, a munka állapotbéli változása, egyenlő a P-teljesítmény pillanatnyi állapotának és a t-idő részpillanatainak a szorzatával. Így a P-teljesítmény határozza meg azt a pillanatnyi fix állapotot, amin a munkavégzés tényének az állapotváltoztató hatása bekövetkezhet. Mégpedig, a jelen pillanatától kezdve, valamennyi t-időt véve igénybe. Azaz, annyi részpillanatot felhasználva, amennyi viszonyítható állapotfázison megy éppen keresztül, a munkavégzés állapotváltoztató folyamata.
Vagyis, a pillanatnyi állapotok, az idő függvényében folyamatosan változnak, a teljes munkavégzés során. Így a munkavégzésre használt t-időt megkapjuk, ha az elvégzett munka reálértékét, elosztjuk a P-teljesítménnyel. Így a P-teljesítmény állapotbéli változása, mindig olyan folyamatos esemény, amit a hozzájuk tartozó részpillanatokhoz rendelünk. t = W/P
Így konkrét időként valójában, csak a jelen pillanata határozható meg. Mivel azonban, a munkavégzés során, minden lehetséges részállapothoz másik pillanatérték tartozik ezért, ha a teljesítményt azonos állapotnak veszük a munkavégzés teljes állapotváltozása során, akkor a hozzájuk rendelhető részpillanatokat is, egységesnek kell feltüntetni. Így a képletben a t-idő, a munkavégzésre használt idő részpillanatainak a teljes összegét tartalmazza. Míg a P-teljesítmény, az összes megváltozott részállapotot képviseli. Ami a teljes munkavégzés folyamatos eseménye során megvalósulhatott.
Ebből kifolyólag az idő, fizikai meghatározása alapján, nem lehet más, mint a munkavégzés állapotváltoztató hatásának a mértéke. Nyelvtani értelemben véve pedig, az igét kifejezni képes cselekvések, történések és létezések által megnyilvánuló pillanatnyi részállaptok mértéke. Amin a fizikai munka, mint állapotváltoztató hatás, változtatni képes. Valamilyen erő vagy energia hatására.
Ahhoz pedig, hogy a jelen pillanatában, viszonyítani tudjon az elménk, arra van szüksége, hogy abszolút és relatív dolgokat állítson párhuzamba egymással. Így az elménk, abszolútként értékel mindent, amihez viszonyítunk. Tulajdonképpen etalonként érvényesül minden számunkra, amihez viszonyítunk. Relatívként pedig mindent, amit éppen viszonyítunk. Amit éppen mérünk az etalonjainkkal. A viszonyításunk pillanatnyi idejére. Így az időpillanatot, amit az óránk mutat, abszolútként fogadja el az elménk. Egy adott állapothoz rendelhető konkrét pillanatnak. Mert ahhoz viszonyít minden egyéb eseményt. Amikor pedig, idővel mérünk egy eseményt, annak relatív értéke lesz az elménk számára. Viszonyított értéke. Így, minden cselekvésnek, történésnek és létezésnek, teljesen sajátságos, relatív részidő tartalma van, az óránk által elfogadott, általunk abszolutizált időnkhöz képest.
Az abszolútként elfogadható időt az emberiség, az égi cselekvések, történések és létezések alapján határozta meg. A biológiai létezésünket meghatározható égi mozgások állapotváltozásai alapján. Amit a Napnak és a Holdnak, a Földünkhöz viszonyítható állandó periodikus mozgásformái határoztak meg. Így alakultak ki a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Meghatározva az időszámításunk alapját. Valamint, így állapították meg az órákat, a perceket és a másodperceket is. Mint a napi időbeosztásunk alapvető mértékeit.
Ma már azonban, ahogy a csillagközi távolságokat fényévekben határozzák meg, úgy az igen rövid időtartamokat, tized, század és ezred másodpercekben is ki tudjuk fejezni. De alapvetően, az elménk viszonyítási képességét, mégis mindig a jelen pillanata biztosítja továbbra is. Mert a jelen pillanata, a lelki aktivitásunk abszolút idejét határozza meg. Itt és most. Amikor éppen igei módon cselekedni, történni, létezni tudunk. Amikor éppen, fizikai erőt tudunk felhasználni, valamilyen állapotbéli változás érdekében. Gyakorlatilag, amikor fizikai munkát tudunk végezni.
A múlt, és a múltban gyökerező jövő, a memóriánkban tárolt emlékeinket képviselik. Ahol, a szellemiségünk a mentális „raktárkezelőnk”. Jó raktárosként, mindig a rendelkezésére álló mentális raktárkészletét szemléli. Ilyen módon, szinte mindig, a már megtapasztalt és a megtervezett emlékeink között keresgél. Vagyis, a múlt és jövő emlékeiként eltárolt részpillanataink fiktív időérzetében kalandozik. Állandóan, logikai hibákat és ellentmondásokat kutat. Amint talál egyet, máris átküldi az elménkbe, tudatosodás céljából. Naponta, több ezer ilyen szellemi gondolat tudatosodhat az elménkben.
Az elménk tehát, az emlékeink alapján viszonyítja, a múltban már megtapasztalt életeseményeinkhez, a jelenben észlelhető állapotok pillanatnyi eseményeit. Miközben, a lelki jelenlétünk észlelési pillanatához viszonyítja, a múlt és a jövő szellemi szintű fiktív időérzetét. Teljesen elvonatkoztatva attól a ténytől, hogy az idő folytonossága, csak egy szellemi szintű fikció. Majd a jelen észlelési pillanatát is, a múlt emlékei közé sorolja, a memóriánkban eltárolt módon. Tovább bővítve ez által, a szellemi szintű mentális időérzetünk fikcióját. Amit az elménkben tudatos lelki jelenlétünk aktuális pillanatában vagyunk képesek tudatosítani. A jelen pillanatában.
Mivel az idő, a cselekvésekben, történésekben és létezésekben gyökerező állapotváltozások mértéke, ezért a legstabilabb alapját, az anyagi világban kialakult legnagyobb sebességű állandóval rendelkező állapotváltozás mértéke határozhatja meg. Az pedig, a fény sebessége. A fénysebesség állandó, azaz abszolút sebesség. De hasonlóan állandónak minősülnek, a periodikus módon ismétlődő égitestek mozgásformái is. Így azok állandó cselekvési, történési és létezési részeseményeinek a részállapotaihoz, különböző pillanatnyi időértéket rendelünk. Amit a mechanikus módon működő óráink, abszolútként elfogadott idejéhez viszonyítunk.
A csapda ott van, hogy az óra mechanikus szerkezetét, az égi mozgásformák leképezése alapján szerkesztették meg. Így az óráink, éppúgy az általunk abszolútnak tekintett pillanatnyi időt vetítik elénk, mint az égitestek folyamatos mozgásformáinak az aktuális pillanatnyi állapotai. Valós értéket biztosítva ez által, a memóriánkban tárolt fiktív időérzetünknek. De attól függetlenül, számunkra mindig, csak a jelen pillanata lehet igazán abszolút értékű. Mert az, az elménk viszonyítási pillanata. Amihez viszonyíthatjuk, a memóriánkban tárolt fiktív, így relatív időérzetünket is.
Így az emlékezés gyakorlatilag, mentális „időutazásnak” minősül. Mert képzeletben, bármilyen múltbéli időpillanatra visszaemlékezhetünk, amit már egyszer megtapasztaltunk. Illetve, akármilyen múltbéli vagy jövőbeli tervünket valóságosnak láthatjuk, amit már egyszer elképzeltünk magunknak. Mert a jelenben viszonyítható emlékeink között, már fiktív módon szerepelnek azok. Így az idő, vagy az elméletben hozzá rendelhető cselekvések, történések és létezések állapotai, mint emlékek, már nem léteznek a valóságunkban. Csak fiktív módon jutnak érvényre az életünkben. Képzeletbeli jelleggel. A jelen valóságosnak értékelt pillanatában.
Az objektív anyagi világunkban, az atomokra visszavezethető módon, minden cselekvés, történés és létezés, valamilyen szintű rezgési eseménynek minősül. Amely rezgések folyamatosságában, a lehetséges állapotváltozások valósulnak meg. Ebből kifolyólag, az objektív anyagi világunk, egy állandó állapotváltozás megállíthatatlan folyamatában van. Ez az állandó változás, pillanatnyilag viszonyítható állapotértéket biztosít az anyag számára. A viszonyításunk aktuális pillanatnyi értékét. De, ha egy ilyen részfolyamatot folyamatosan szemlélünk, akkor annak minden lehetséges viszonyított részállapotához, egy-egy részpillanatnyi értéket biztosítunk. Mivel azonban, az előző részpillanat, már csak az emlékeinkben létezik, ezért a memóriánk időérzetét, mi magunk töltjük fel, a folyamatos viszonyításaink során.
De az elménket, minden nap be is csapjuk. Hiszen, amikor alszunk, akkor nem vagyunk tudatosak a jelen pillanatára. Teljesen mindegy számunkra, hogy milyen állapotokat biztosít az éppen. Hiszen akkor, nem viszonyítunk tudatosan a valóságból semmit sem. Így, csak reggel állapítjuk meg azt, hogy mennyit is aludtunk. Ilyen módon tudatosítva az elménkben azt az időmértéket, amit valójában öntudatlan módon átaludtunk. Az elménk pedig, könnyedén elvonatkoztat attól a ténytől, hogy az alvás idejére öntudatlanok voltunk, és a memóriákban tárolt fiktív időérzetünkhöz rendeli, az alvásra szánt időnket is. Ilyen módon, a memóriánkban tárolt fiktív időérzetünk nem csorbul.
Hasonló a helyzet, a globális idővel kapcsolatban is. Hiszen a Földünk a nagy kiterjedése és folyamatos forgása miatt, különböző időzónákra van osztva. Vagyis az emberiségnek, még a pillanatnyilag abszolútként kezelhető viszonyítási ideje sem lehet egységes a Földön. Mert az, nem a valós abszolút időt képviseli, hanem az általunk elfogadott fiktív, abszolutizált idő pillanatára utal csupán. Ezért őrzik Greenwich-ben, azt az etalon órát, amihez a Föld minden egyéb óráját igazítják. Relatív megállapodás szerint.
Ugyanez történik a téli és a nyári időszámítás során megváltoztatott időértékkel. Amikor egy órányit előre vagy hátra állítják az időt. Így az etalonént használt óráinkat mindig úgy módosítjuk egyszerre, hogy közben a szubjektív időérzetünk ne sérüljön meg. Ezért, az óráink által elfogadott valós idő aktuális pillanatértékét, az elménkben tudatosodó emlékeink fiktív időérzetéhez igazítjuk. Ilyen módon a viszonyítás során, éppen a jelen észlelési, viszonyítási pillanatát csatolja az elménk, a valóságban észlelhető pillanatnyi állapotokhoz. Így a folyamatosan zajló állapotváltozások, különböző viszonyítási részállapotaihoz rendelt viszonyítási pillanatértékeinek az emlékei biztosítják számunkra, a valóságosnak látszó, fiktív időérzetünket a memóriánkban.
Vagyis, ahogy az óránk által elénk vetített időpillanat értékét, hozzácsatoljuk a viszonyítása során, az éppen viszonyított állapotokhoz, úgy az emlékeinkben tárolt részpillanatok, az idő folytonos jellegét vetítik elénk. Annak ellenére, hogy az óránk, bár a pontos időt mutatja meg számunkra, de valójában, mindig csak egy aktuális módon adott részpillanatot vetít elénk. Se többet, se kevesebbet. Mert az óra, nem utal sem a múltra, sem a jövőre. Így minden viszonyított pillanat, már folytonosnak értékelt időként, a memóriánkból kerül az elménkbe. A memóriánk fiktív, azaz nem valóságos időérzetét biztosítva számunkra.
Így az értelmes ember, a memóriájában tárolt emlékei alapján alakítja a valóságosnak tűnő fiktív időérzetét. Ahol az emlékeit, időrendi sorban tárolja el. Mint, az elméje által viszonyított informatív értékeket, a mentális adatbázisában. Így az általunk viszonyított információk, eleve magukban hordozzák, az aktuális módon viszonyított állapotok mellett, a részállapotokhoz rendelt viszonyítási pillanatok időértékeit is. Mint emlékek. Vagyis, ha a viszonyítható részállapotokról szóló információt szeretnénk meghatározni, akkor annak olyan viszonyított vagy viszonyítható konkrét állapotra kell utalnia, ami a viszonyítás idejének a részpillanatát is képviseli egyben.
Illik szót ejteni még, a téridőről is. Téridőt feltételezve, a tér három abszolút dimenziójához, azaz valós kiterjedéséhez rendelték az időt. Mint negyedik dimenziót. Ami a tér dimenzióival azonos értéket nyert, a téridő elméletében. Csakhogy, a tér három abszolút dimenziójával szemben, az idő relatív. Legalábbis, így határozta meg Einstein. Ennél fogva, a tér abszolút tényezőjét társították, az idő relatív tényezőjével. Ha azonban, az abszolút és a relatív tényezők összekeverednek az emberi tudatban, az paradoxonokhoz vezet. Logikai szinten értelmezhető ellentmondásokhoz. Amivel a modern fizika, már jócskán tele van és nem is tud mit kezdeni velük.
A téridő elméletének a komolytalanságát fokozza még az a tény, hogy az időhöz hasonlóan, a tér fogalma sincsen konkrét módon meghatározva a fizikában. Így a tér fogalmát is, csak általános értelemben használja a tudomány. A konkrét tudományos értékű meghatározása hiányában. Ilyen módon, nyugodtan elképzelhető az, hogy az általános értelemben vett tér, és a szintén általános értelemben használt idő együtt, miféle konkrét módon értelmezhető „téridőt” határozhat meg.
Amely téridőben, nincsen meghatározva az sem, hogy a múlt és a jövő már viszonyított relatív ideje, vagy a jelen pillanat abszolút ideje legyen a mérvadó. Amiben a viszonyítás, a mérés folyamatát végezzük éppen. Így az időben meghatározható változásokat, a térben meghatározható változásokhoz igazították. Annak terjedési irányától függetlenül. Ilyen módon érvényre juttatva a tudományban, az időutazás elvi lehetőségét. A térben való utazáshoz hasonlóan. De, ha az idő, az elménkben tudatosodni képes fikció csupán, akkor valós értéket nem képviselhet. Így a fiktív idő, teljesen alkalmatlan arra, hogy meggörbítse a valós teret. Arról nem is beszélve, hogy a lehetséges jövő, olyan feltételezett, elképzelt valóság csupán számunkra, ami még meg sem történt. Így az éppen létező valósággal ellentétes jellege, még csak nem is vitatható. Ezért, az időben való utazás lehetősége, továbbra is csak fikció lehet számunkra.
Ennek az írásomnak az alapján azonban, a tér fogalma is meghatározható. Mert létezési, mozgási teret, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára, az Univerzum mágneses alaphalmaza biztosít. Mint szubjektív alaphalmaz. Amelynek azon túl, hogy teret biztosít a belőle és benne megnyilvánult elektromos anyagi részhalmazok számára, többféle egyéb funkciója is van. Hiszen, a mágneses hullámainak köszönhetően, egységesnek mondható, valós mágneses erőteret biztosít az Univerzumon belül. Amelyen keresztül, induktív módon szervezi az elektromos anyagi valóság ideális működését. A kozmológiai állandók segítségével.
Továbbá, mint központi mágneses alaphalmaz, az Univerzum abszolút Elméjét és Memóriáját valósítja meg. Amelynek sajátságos, szintén abszolút értékű Tudatossága és Öntudata van, abszolút Intelligenciával. Amit a különböző kultúrákat képviselő tanítások természetesen, különböző módon értelmeznek. Így a tudomány tanítása, egyszerűen intelligens Univerzumról beszél. Amit a régebbi tudósok, csak éterként emlegettek. A keresztény tanítások Istenként tisztelik. Az egyéb tanításokban, akasa krónikának, morfogenetikus mezőnek, vagy éppen Isteni mátrixnak hívják. Én pedig, az Univerzum abszolút értékű mentális adatbázisának hívom az írásaimban. Olyan egységes tudati mezőként értelmezve, amelyben Isten Szent Szellemisége a domináns.
A mi magyar ősnyelvünk azt mondja, hogy a múlt, az csak volt. A jelen, az éppen most van. Míg a jövő, az majd csak lesz. Vagyis, a múlt és a jövő, nincs meg a jelen viszonyítható állapotában. Ezért, csak az emlékeinkben létezhetnek. Olyan mentális fikciókként a memóriánkban, amelyek csak a teljesen valóságosnak látszó mentális időérzetünket biztosíthatják az elménk számára. Így a memóriánkban gyökerező szellemi szintű időérzetünk is, a lelki jelenlétünkben tudatosodik az elménkben.
Az időt állítólag, az óráinkkal mérjük. Ami persze, nem fedi teljesen a valóságot. Hiszen minden óra, egy adott napszaknak a konkrét állapotpillanatát képes csak mutatni számunkra. Így a folyamatosan járó óránk valójában, mindig csak azt az egyetlen pillanatot vetíti elénk, amit a másodpercmutató éppen mutat számunkra. Ezt jelenti számukra, a pontos idő fogalma. Azt az időpillanatot, amit pont most határozhatunk meg az óránk által. Mert a pontos idő viszonyítása során, az aktuális pillanatot tudatosítjuk az elméinkben. Az éppen viszonyítható állapotokhoz. De ezt az állapotpillanatot, az elménk azonnal tudatosítja, mint friss információt. Majd időrendi sorrendben tárolja el számunkra. Az elménkbe visszatükröződő fiktív időérzetünket táplálva. A szellemi szintű időérzetünket.
Minden óra valamilyen mechanikus vagy elektromechanikus szerkezet. Amelyik, mindig az egyéni behangolása szerint képes mutatni számunkra, az aktuális állapotok pillanatértékeit. Így az óráinkat párhuzamba állíthatjuk egymással bármikor. De azok, nem az esetleges időeltolódás mértékét fogják mutatni számunkra, hanem a mechanikai jellegű behangoltságuk mértékének a különbözőségeit. Mert, ha az óráink, mindig csak egy konkrét pillanatot képesek felénk vetíteni, akkor az esetleges eltéréseik, csupán arra utalhatnak, hogy az egyedi behangoltságuknak köszönhetően, nem képesek ezt egymással tökéletesen szinkronban végezni.
Így, nem az idő változik meg a különböző méréseink során, hanem csupán a behangoltságuk miatt sietnek vagy késnek azok. Egymáshoz képest. Akár úgy is, hogy közben, valamilyen drasztikus fizikai hatás alatt állnak az órák. Mert, ha különböző pillanatokat mutatnak is, akkor is mindig, csak egyetlen pillanatot vetíthetnek elénk. Ami folytonos időként, a memóriánkban érvényesülhet csupán. Teljesen fiktív módon.
Matécz Zoltán
2023.01,18.
