Súlyerő.
Newton meghatározása alapján, „Minden test megtartja nyugalmi helyzetét vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását mindaddig, amíg arra valamilyen erőhatás nem kényszeríti.”. Ezt az állapotváltozást előidézni képes erőhatást, mindig egy vagy több másik, valamilyen lendülettel rendelkező test hajtja végre. Egyetlen impulzus által végrehajtott, közvetlen felületi érintkezésen alapuló kölcsönhatással. Amelynek során, a nyugalomban lévő test, éppen annyi mozgási lendületet nyer, amennyit a kölcsönhatás impulzusa által a másik test veszít. Ilyen módon, a hatás megmaradási törvénye értelmében, az erő nem vész el. Hanem éppen a kölcsönhatás impulzusával adódik át a két test között.
A fizikai kölcsönhatásoknak ez a precíz megfogalmazása, értelmi szinten nem változott Newton óta, legfeljebb a kor verbális igényei szerint módosult olykor az aktuális kifejezési módja. De akárhogyan is fogalmazgattuk eddig, a dolog mondanivalója mindvégig ugyanaz maradt. Viszont, miközben tökéletesen meghatározza az erő hatásának a mibenlétét, addig szemérmesen hallgat arról a rejtelmes hatásról, ami a testek gyorsulás nélküli nyugalmi helyzetét vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását folyamatosan fenntartja. Illetve, arról a rejtelmes hatásról, ami a kölcsönhatás pillanata után, visszarendezi a testet a nyugalmi állapotába vagy az egyenes vonalú egyenletes mozgásába. Ami erő, már nyilván nem lehet. De ezt a hatást, az utókor tudósai sem firtatják. Mert az anyag természetes megjelenési formájának tartják.
Csupán arra tért ki Newton a III. axiómájában, hogy az anyagi test nyugalmát megbolygató erőhatással szemben, pontosan ugyanolyan mértékű, de éppen ellentétes irányú hatás ébred, ami visszaállítja az anyagi test kölcsönhatás előtti alaphelyzetét. Vagyis, újra nyugalomra vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásra kényszeríti. Ami a test természetes alapállapota volt. Ez lett a hatás-ellenhatás törvénye. De amíg, az anyagi test nyugalma ellen irányuló erőt nyilván, a másik test lendületében rejlő erőhatás kölcsönhatási képességével magyarázta, addig a nyugalmat visszarendezni képes ellenhatás mibenlétéről nem nyilatkozott.
Az utókor tudósai pedig, egyszerűen a nyugalmát elveszített test természetes ellenállási képességével értelmezték azt. Holott, a kölcsönhatásra képes erő hatásával szemben, mindig a nyugalomban lévő anyagi test tömege viselkedik tehetetlen módon. Amit Newton szintén precízen határozott meg. Így lett az anyagi testek tömege, az adott anyagi test tehetetlenségének a mértéke. Vagyis, az anyagi testeknek egy olyan sajátságos tulajdonsága, ami a reájuk irányuló erőhatásokkal szemben tanúsított ellenálló képességét fejezi ki. Így egy test teljes anyagi mennyiségének a tehetetlen mivoltát, az ő tömegértéke fejezi ki.
Ezzel szemben a súly, azt az aktív erőértéket képviseli, amivel a nyugalomban lévő test húzni vagy nyomni képes az ő felfüggesztési vagy alátámasztási pontját. Amit valamilyen mérleg képes mérni. Ez a súlyerő érték azonban változik, ha a mérés eseményét valamilyen más sűrűségű közegben végezzük el. Például, a levegő gáznemű közegében mért súlyunk, nyilván sokkal kevesebb lesz a strand vizének a folyékony közegében. Miközben az anyagi mennyiségünk testtömege, ugyanaz marad.
Így a fizika tudománya, a testek anyagi mennyiségének a tömegét és a súlyát, két teljesen különálló fogalomként használja. Mint a testek anyagi mennyiségére jellemző sajátságos tulajdonságokat. Míg az anyagi mennyiség tömegét, a testek erőhatásokkal szemben tanúsított passzív tehetetlenségének a mértékeként használja, addig ugyanannak az anyagi mennyiségnek a súlyát, aktív erővel ruházza fel. Méghozzá súlyerővel. Mondván, hogy az éppen mért anyagi test, súlyerővel nyomja a mérleget. Vagyis, a test tömege, súlyerőt nyilván nem képviselhet. Ezért a testek anyagi mennyisége, passzív módon tehetetlenül viselkedik az erőhatásokkal szemben, miközben mégis aktív súlyerővel rendelkezik a mérlegek számára.
Így kedves olvasóm, a Te anyagi mennyiségeddel például, passzív módon, tehetetlenül viselkedsz egy tömegközlekedési eszközön, miközben gyorsul vagy kanyarodik az. Azaz a tested, mindig ellentétesen mozog a jármű mozgási tempójával. Miközben folyamatosan aktív súlyerővel nyomod az ülést. Akkor az anyagi mennyiséged most aktív vagy passzív? Vagy másképpen fogalmazva, az anyagi mennyiséged tehetetlenül tömegként vagy erővel meghatározható súlyként érvényesül az utazásod közben? Mert egyik adottságodat sem lehet letagadni. Oly annyira, hogy azok, mindig egy időben, együtt érvényesülnek rajtad. De miért?
A magyarázatot az adja meg számunkra, hogy minden anyagi test, tömeg és közeg egy időben. Így a testek anyagi mennyisége, eleve kétféleképpen határozható meg. Külső stabil, objektív megjelenési formájukat tekintve, egységes tömegértéket képviselnek. Míg a belső sűrűségüket szemlélve, szubjektív közegértékkel jellemezhetők. Vagyis, egy test anyagmennyisége, éppúgy tömeg, mint ahogyan közeg.
Anyagi test.
m = F / a = tömeg = anyagmennyiség = közeg = ρ * V = k
Objektív tömeg = Anyagmennyiség = Szubjektív közeg.
Bár Newton, az anyagi mennyiséget kétféle képlettel határozta meg. Ahol az m = F / a, az anyagi mennyiség egységes tömegértékét jelenti. Miközben a m = ρ * V képlettel, éppúgy a testek teljes anyagi mennyiségére utalt, de valójában, mégis azok közeges jellegét határozta meg. Hiszen, ami sűrű lehet egy anyagi testen belül, az csak a közege lehet. Ezért, ha a ró-ρ egységnyi méretű anyagi sűrűségét, a szorzás által kiterjesztjük az anyagi test teljes térfogatára, akkor tulajdonképpen ugyanazt az anyagi mennyiséget határozzuk meg közegként, mint amit az anyagi test tömegeként értelmeztünk. Ezért fogadta el a tudományos gondolkodás, a tömeg másik meghatározásaként. Így a matematikai képletekben, teljesen mindegy az, hogy melyik változatot használjuk, mert mindig ugyanazt az anyagi mennyiséget kapjuk eredményül.
Fizikai értelemben azonban, mégis érdemes külön értelmezni a testek anyagi mennyiségének a megnyilvánulásait. Mert egészen másképpen viselkedik egységes tömegértékként, mint szintén egységes közegértékként értelmezve. Tömegként ugyanis, a testek anyagi mennyisége, a testre ható objektív, azaz külső felületi érintkezésen alapuló erőhatásokkal szemben mutat tehetetlen tulajdonságot. Miközben közegként a testek anyagi mennyisége, a reájuk ható energia szubjektív, azaz belső térfogati hatásaival szemben tanúsít tehetetlen ellenálló képességet. Ez az energiahatás, állandó az anyagi testek közegére nézve. Ami az anyagi test gyorsulás nélküli nyugalmát vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását tartja fenn folyamatosan.
Éppen ezért kell az erő hatásával fizikai munkát végeznünk az anyagi testen azért, hogy megváltoztassuk annak az energia állandó hatása alatt kialakult természetes nyugalmi állapotát. Ha pedig, már változtattunk az anyagi test nyugalmi állapotán, akkor a továbbra is reá ható energia, mint az erő fizikai szintű természetes ellenhatása, mielőbb visszarendezi az anyagi testet az ő nyugalmi állapotába. Mégpedig olyan módon, hogy a közegek között érvényesülő, számunkra láthatatlan, így közvetettként érvényesülő szubjektív térfogati jellegű hatásával, éppen az erő objektív felületi hatásával szemben fog munkálkodni a nyugalom újra eléréséig. De ezt a szubjektív folyamatot mi csak, a teljes nyugalmának az eléréséig értelmezhetjük. Mert az energia hatása alatt a test, továbbra is megőrzi a nyugalmát vagy az egyenes vonalú egyenletes mozgását mindaddig, amíg újra valamilyen erőhatással nem változtatunk azon.
Ha pedig, a már nyugalomban lévő anyagi testet, valamilyen mérlegre tesszük, akkor nyilván olyan súlyerővel fogja húzni a felfüggesztési pontot vagy éppen nyomni az alátámasztási pontot, amilyen mértékű állandó szubjektív hatást gyakorol rá az energia. A közegeken keresztül. A test anyagi mennyiségének a belső közegére. Így a testek súlya, az ő anyagi mennyiségüknek olyan mértékű jellemzője, amit az energia hatása alatt mérhetünk a mérlegeinkkel. Így a mérlegünk mutatóján, az energia állandó szubjektív hatása, objektív súlyerő formájában jelenik meg.
Ha ezt a testet felemeljük, akkor mi magunk is érezhetjük a súlyát. Ha pedig elengedjük, akkor a levegő közegében, mielőbb megkeresi az energia hatása alatt azt a függőleges legközelebbi pontot, amelyikben újra nyugalomra találhat. Esése közben pedig, egyenletesen gyorsuló mozgással halad a Föld felé. Ezt nevezik nehézségi gyorsulásnak, amit g-vel jelölnek. Így a G-súlyt az m*g szorzattal határozták meg. Ezért természetes körülmények között az energia, mindig a nyugalom elérése érdekében munkálkodik az anyagi testeken. Az anyagi minőségek közegei között fenntartott térfogati jellegű közvetett, szubjektív kölcsönhatási formák által. Miközben az objektív erő, mindig a nyugalom megbontása érdekében munkálkodik. Éppen úgy, ahogyan azt Newton megállapította.
Így Newton szabályai természetesen, továbbra is érvényesek. Csupán a III. törvényét, a hatás-ellenhatásról szóló törvényét kell kicsit másképpen értelmezni. Mégpedig úgy, hogy minden objektív erőhatással szemben, a nyugalom újra elérése érdekében, ugyanolyan mértékű, de ellentétes irányú szubjektív energiahatás fog munkálkodni. Fenntartva ez által, a hatás-ellenhatás természetes módon megismert törvényét. Továbbá, a szubjektív energia állandó hatása, a mérlegek mutatóján, mint objektív erőhatás jelenik meg. Hiszen, azt a számunkra teljesen láthatatlan szubjektív hatási értéket mutatja számunkra objektív súlyerő formájában, ami az anyagi test nyugalmát folyamatosan fenntartja.
Ezért a súlyerő nem más, mint a mért test anyagi mennyiségének a nyugalmi helyzetét biztosító szubjektív energia, objektív megjelenési formája a mérlegeink mutatóján. Ezért, a testek anyagi mennyiségének a tömegértéke, mindig állandó marad, akárhol is viszonyítjuk. De a súlyerő, amit a mérlegeink mutatni képesek, közegenként változó értéket mutathatnak. Mert a közegek között aktív energia szubjektív hatását, a közegek sűrűségi viszonyai is komolyan befolyásolják. A tömeg azonban, mindig ugyanaz marad. Így a súlyt nem lehet vele magyarázni.
G = m * g, azaz a G-súlyerő egyenlő, az anyagi test m-tömegének és a g-nehézségi gyorsulás szorzatával. Ahol a g-nehézségi gyorsulás értéke 9,81 m/s2. Így a megszokott közelített értéke, éppen 10 m/s2. Ezért, egy 80 kg tömegű ember súlya például, 800 N lesz. Ahol a N-Newton mértékegység, a tömeg és a nehézségi gyorsulás szorzatából származtatott erőmérték. A neves tudós tiszteletére. Mivel azonban, a tömeget meg kell szorozni a nehézségi gyorsulás tízszeres értékével ahhoz, hogy a súlyt megkapjuk, ezért a súly, nyilván nem a tömegből származik. Azzal csak arányos lehet, mert ugyanazt az anyagi mennyiséget képviseli.
Így például, két teljesen azonos térfogatú test közül, annak nagyobb a tömege, amelyiknek sűrűbb a belső közege. Mivel pedig, a tömeg és a súly egymással arányos anyamennyisági tényezők, ezért a nagyobb tömegértékű test súlya is nyilván nagyobb.
A nehézségi gyorsulás másik tudományos neve, a gravitációs gyorsulás lett. Amit az „általános tömegvonzás” elvével magyaráznak. De, ha az anyagi testek tömege nem más, mint az ő passzív tehetetlen tulajdonságuk, akkor a tömeg fogalma, egyéb tulajdonsággal nem ruházható fel. Így a vonzódás aktív tulajdonságával sem társítható. Ahol a „tömeg-vonzás” fogalma logikai értelemben véve, „passzív-aktivitásra” utalna. Mint egy abszurd tulajdonságra.
Így természetesen, nem létezhet „tehetetlen-tömeg” sem és gravitációs hatás alatt álló vonzódó jellegű „súlyos-tömeg” sem. Mert a „tehetetlen-tömeg” fogalma azt jelentené, hogy az anyagi testek tehetetlenségét kifejezni képes passzív tulajdonsága tehetetlen. Vagyis, a tehetetlenség tehetetlenségét fejezné ki. Ez így értelmetlen állítás lenne. Míg a tömegvonzás elvén alapuló, gravitáció hatása alatt álló „súlyos-tömeg” fogalma azt jelentené, hogy az anyagi testek tehetetlenségét kifejezni képes passzív tömeg, aktív súlyerővel bír. Azaz, passzív-aktivitású testtulajdonság. Ami egy abszurd állítás lenne. Mert minden fizikai tulajdonság csak külön, önállóan képviselheti az anyagai testeket.
Így a testek anyagi mennyiségének, a tömeg és a közeg tulajdonságokon kívül, más egyéb tulajdonságaik is vannak. Így például, van sűrűségük, keménységük, szaguk, színük, hosszuk, szélességük, magasságuk stb. De egyik sajátságos tulajdonsághoz sem társítható a vonzódás többlettulajdonsága. Így nyilvánvaló módon, a testek tehetetlen tulajdonsághoz sem társítható, amit az erőhatásokkal szemben passzív tömegük fejez ki számunkra.
Ezért például, kérdezhetném azt is, hogy egy vödör víz anyagi mennyisége tömeg vagy közeg? A magyarázat nem bonyolult. Amikor cipelni kell, akkor a vödör víz anyagi mennyisége víztömegként érvényesül rajtunk. Viszont, ha egy halacskát teszünk a vödör vízbe, akkor számára a víz anyagi mennyisége, víz közegként érvényesül. Amikor nyakon öntenek vele, akkor víztömegként érvényesül rajtunk, amikor pedig, a felszínén kialakuló hullámokban gyönyörködünk, akkor víz közegként szemléljük.
Ha most elméletben, szétszedünk mindent anyagi minőséget, a tovább már valóban oszthatatlan, egységnyi méretű alaptömegek szintjéig, akkor egy olyan egységes alapközeget kapunk, amelyiknek minden egyes alaptömege oszthatatlan. Az elektromos megosztás képességével, csak összetett szerkezetű anyagi minőségek rendelkezhetnek. Ezért az oszthatatlan alaptömegek által biztosított alapközegnek, elektromos tulajdonsága nem lehet. Az alaptömegei folyamatosan rezegnek. A nyugalmi helyzetüket állandóan keresve. Így, egy folyton rezgő, egységes mátrix rendszert alkotnak. A kényszerű együttes rezgéseik miatt pedig, mágneses hullámok kialakítására kényszerülnek. E miatt, ez az alapközeg, kizárólag a mágneses hatások közvetítője. Egy mátrix alapú egységes közegként tehát, a kozmikus szintű mágneses hullámok alakulnak ki benne. Amelyik mágneses hullámoknak a hullámhossza, informatív értéket képvisel, míg a frekvenciájuk által a rezgési szintű részerő hatásaik terjednek egy irányban folytonosan, amit energiaként értelmezhetünk.
Így a kozmikus szintű mágneses hullámok interferenciája által, kialakultak az összetett szerkezetű elektromos anyagi minőségek, mint égitestek. Az Univerzum végtelen mágneses terében. Amit az anyag nélküli űr képvisel. Így a Földünk is, mint égitest, a mágneses alaphalmazban alakult ki. A Földünket és a rajta lévő anyagi formákat pedig, a kozmikus szintű mágneses hullámokban terjedő energia tartja rezgési szintű aktív állapotban. Induktív jelleggel. Méghozzá, a kozmológiai állandók segítségével. Már, vagy harminc féle ilyen, mágneses alapokon nyugvó kozmológia állandót ismer a folyton fejlődő tudomány.
Mivel az összetett szerkezetű anyagi minőségek, a mágneses alaphalmazból alakultak ki és abban is működnek rezgési szinten. Ezért az atomokat és az atomokból felépült rács és kristályrács jellegű anyagi szerkezeteiket, éppúgy a mágneses alaphalmaz tölti ki belülről, mint ahogyan körülöleli azokat kívülről. Mert az egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegek, még a számunkra teljesen láthatatlan elektronoktól is jóval kisebbek. Így az összetett szerkezetű elektromos anyagi valóság valójában, a mágneses valóságban működik. Így lett számunkra minden elektromos jelenség, „elektromágneses” tulajdonságú Maxwell óta.
A mágneses alaphalmaz tehát, minden anyagi részhalmazt kitölt. Mint víz a szivacsot. Így minden összetett szerkezetű anyagi minőségre induktív hatást gyakorol, az ő közegének a minősége, azaz a kialakult anyagi sűrűsége alapján. Ezért, a testek anyagi mennyiségeit, az ő belső közegértékük alapján befolyásolja belülről, állandó jelleggel. Ez az állandó közeges hatás, az anyagi testek nyugalmában vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásában nyilvánul meg. Ami végül is, a mérlegen való mérés által, súlyerőként határozható meg. Ezt a súlyerőt kell legyőznie a fizikai erő hatásának ahhoz, hogy a test állapotában, gyorsulással jellemezhető változást legyen viszonyítható. Erről szólnak Newton törvényei.
A mérlegek által mutatott objektív G-súlyerő tehát egyenlő, az anyagi testekre állandóan ható szubjektív E-energiával. Ami az anyagi test nyugalmát biztosítani képes helyzetét valósítja meg, természetes körülmények között. Így a helyzeti energia valós értékét, az objektívnek értékelt anyagi valóságunkban, az anyagi testek általunk mért súlya fejezi ki. Ezért a súly, a szubjektív energia objektív megjelenési formája. A súlyerő pedig, az a szubjektív hatási érték, ami a mérleget húzza vagy nyomja az éppen mérhető test jelenlétében.
Eh = G = m * g = (ρ * V) * g
Ha ezen a helyzetinek nevezhető, gyorsulási érték nélküli nyugalmi állapoton változtatni szeretnénk, akkor valamilyen F-erő által kell fizikai munkát végeznünk az anyagi testen. Viszont akkor az már, valamilyen mozgási értéket is képvisel a mozgásba hozott anyagi test vonatkozásában.
Em = F + G = F + (m * g) = F + ((ρ*V) * g)
Fontos dolognak tartom még, a súlytalanság kérdését. Ami eleve kétféle módon valósulhat meg. Mert relatív súlytalan állapotban van az a test, amelyik szabadon esik. Mivel a szabadon eső test vonatkozásában, a stabil felfüggesztés vagy alátámasztás hiányában, a súlyerő nem viszonyítható. Ezért a szabadon eső test, relatív módon ugyan, de súlytalannak minősül. Így például, ha a vízbe teszünk egy anyagi testet, akkor az a víz felszínén marad, ha a víz sűrűsége nagyobb. Ha az anyagi test sűrűsége nagyobb, akkor az anyagi test alámerül a vízben. Ha pedig, a sűrűségük azonos, akkor súlytalanul fog lebegni a víz közegében. Ilyen módon, abszolút súlytalan állapotban van az a test, amelyik szabadon lebeg egy stabil közegben. Mert a közeg súlyából adódó nehézségi erő és a felhajtóerő reá ható részerői, éppen zérus értékűek. Mivel a sűrűségük azonos. Így a teljes nyugalom abszolút súlytalan állapotában van.
Mert, ha mérleget tennénk alá, nem volna képes súlyerővel terhelni azt. De ezek a súlytalan állapotok, nyilván nem jelentenek egyben tömeg nélküliséget is. Ami egyértelműen arra utal, hogy a súlyos állapothoz, a tömeget jelentő tehetetlen tulajdonságnak, semmi köze sincsen. Ha a súlyt, valóban a testtömegek között feltételezett vonzó hatás idézné elő, akkor súlytalan állapot eleve nem is létezhetne. Így a súlytalan állapot igazolja a lehető legtökéletesebb módon azt, hogy „tömegvonzás” nem létezik. Mert, ha létezne, akkor a súlytalan állapotot biztosító rendszer közegében, minden tömeg egy csomóban lehetne csak jelen. Ilyen alapközeg például, az űr is. A csillag és bolygóközi mágneses alaphalmaz. Amit az egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegek teljes közege épít fel. Amit a régi tudósok „éternek”, a mai tudósok pedig, „sötét anyagnak” neveznek. Olyan „sötét anyagnak”, amelyikben a „sötét energia” terjed. Elsötétítve ez által, a tudományos gondolkodás további értelmes lehetőségeit is.
Pedig, az Univerzum mágneses alaphalmaza azért sötét, mert a látható fény olyan „elektromágneses” hullám, amelyiknek a mágneses vonzata teljesen láthatatlan számunkra. Így a látható fény, olyan mágneses hullám, amelyiknek az anyagi minőségekre vetített induktív hatása, olyan elektromos jelenséget idéz elő, ami a látható fény hullámhosszába esik. Ezt legkönnyebben, a légnemű gázokban képes megtenni. Amit a légterünk is képvisel. Mert a légterünk, vegyes gázok halmaza. Így a légtérre gyakorolt mágneses hullám induktív hatása, a légtér közegét alkotó gázok elektronjait, a látható fény hullámhosszára gerjeszti. Így a fény már, elektromos okokra visszavezethető anyagi jelenség. Amit a mágneses hullámok, induktív módon gerjesztenek. Ezzel szemben, az anyag nélküli űr, nyilván sötét marad akkor is, ha mágneses hullám terjed benne.
Ennél fogva, ha egy fényhullámot valamilyen sugárirányú nyalábban az űrbe vetítünk, akkor az fényhatásként, csak a bioszféránk anyagi szintű határáig fog terjedni. Azon túl, az űrben már csak, mint mágneses hullám fog tovább terjedni. Mert az anyag nélküli mágneses alaphalmaz végtelen közegében, látható fény nem alakulhat ki. Ezért az űr, nyilván sötét marad. Miközben, mágneses alapú mozgási, létezési teret biztosít, a benne megnyilvánult, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazoknak. Az Univerzum atomjainak. Vagyis, az égitesteknek. Amilyen a mi Földünk is.
A súlyerő témájához tartozik még, a hidrosztatikai paradoxon is. Aminek a lényege az, hogy egy speciális mérlegre, három különböző formájú kerek edényt tesznek fel. Egy meghatározott alapátmérőjű henger alakú edényt, egy ugyanolyan alapátmérőjű, de felfelé keskenyedő alakú edényt, valamit egy szintén ugyanolyan alapátmérőjű, de felfelé szélesedő alakú edényt. A dolog lényege az, hogy mind a három mérőedényt, ugyanolyan magasságú vízzel lehet feltölteni ahhoz, hogy azonos súlyértéket mutassanak. Annak ellenére, hogy a három mérőedénybe, nyilván különböző tömegértékű víz mennyiséget lehet tölteni, az adott súly elérése érdekében. Ami, nyilvánvaló módon arra utal, hogy a mérendő víztömegeknek, semmi köze sincsen a súlyhoz. Mert az első esetben meghatározott víztömeg súlyához viszonyítva, a második és a harmadik eset ugyanarra a magassági szintre, ugyanazt a súlyértéket mutatja. Miközben a mérendő vizek anyagi mennyisége, nyilván eltérő tömegértékeket mutat.
Matécz Zoltán
2024.08.17.
