Kvantumtér.
A „kvantum” egy latin szó, aminek a jelentése „mennyiség”. Általános értelemben véve, valamilyen mérhető dolognak az alapvető legkisebb egysége. Konkrétan, a kvantumfizikában pedig, az a legkisebb adag, amivel egy mérhető mennyiség még növelhető vagy csökkenthető. Így lett az elektromágneses hullámok kvantuma például, a foton. Egy adott frekvenciához tartozó hullámszerű csomag, amely az energia legkisebb, általunk mérhető adagjának számít. Így a foton, nyilván nem lehet egy önálló részecske, hanem az elektromágneses hullámok frekvenciáit szép sorban felépítő hullámcsomagok egyetlen erőimpulzus sorozata. Így a kvantummechanika a XX. század elején, annak a feltevésnek az alapján jött létre, hogy az elektromágneses hullámokban az energia, ilyen csomagokban érkezik. Így az a tér, amiben az elektromágneses hullámok energiái terjedni képesek nem más, mint maga a kvantumtér.
A mi földi bioszféránkban már megszoktuk azt, hogy minden „elektromágneses” tulajdonságokat hordoz. Ami azt jelenti, hogy az elektromos tulajdonságú anyagi minőségek rezgéseken alapuló működését, mágneses hatások tartják fenn atomi szinten is. Méghozzá induktív jelleggel. Ha azonban, a légterünkben felfelé haladva, elhagyjuk a bioszféránk anyagi határát, akkor az űrbe kerülünk. A bolygó és csillagközi térbe. Ahol a nagyon erős vákuum miatt, számottevő anyagi minőség nem található. Ezért nevezik ürességnek, azaz űrnek. Mert az anyagi minőségektől üres térről van szó. Ez az űr azonban, az Univerzum mágneses alaphalmaza. Az a mágneses tér, amelyikben elektromos hullámok már nem alakulhatnak ki. Így az már, a tisztán mágneses birodalom. Egy egészen más világ számunkra.
Az űr kvantálható alapközegét tehát, az Univerzum tovább már nem osztható, egységnyi kiterjedésű oszthatatlan alaptömegei építik fel. Amelyek, a számunkra teljesen láthatatlan elektronoktól is jóval kisebbek. Egy egységes mátrix rendszer közegét alkotják. Mert az oszthatatlan alaptömegeknek, sem fix alátámasztása, sem pedig, stabil lerögzített állapota nincsen. Így az egyensúlyi helyzetüket folyamatosan keresve, állandóan csak rezegnek. Egymást félre tolni vagy félre lökni önerőből képtelenek. Ezért, a kényszerű együttes rezgéseik miatt, kozmikus szintű mágneses hullámok kialakítására képesek.
Ezért, ha az űrbe küldenek egy „elektromágneses” jellegű fényhullámot, akkor az fényhatásként, csak a bioszféránk anyagi határáig fog terjedni. Onnan már csak, mint mágneses hullám folytatódhat tovább. Mert az űrben, az anyagi minőségek teljes hiánya miatt, elektromos hullám nem alakulhat ki. Így a fény hatását produkálni képes elektromos okozata sem észlelhető benne. Viszont, számunkra teljesen láthatatlan kozmikus szintű mágneses hullámként terjed tovább, a fényt közvetíteni képes információ és energia. Az információt a kozmikus szintű mágneses hullám hullámhossza biztosítja, míg az energiát, a hozzá tartozó mágneses frekvencia. Így maga a mágneses tér, amit az űr képvisel, nyilván teljesen sötét marad. Ezért nevezték el a benne lévő mágneses alapközeget, „sötét anyagnak”. Míg a benne terjedni képes hatást, „sötét energiának”.
Mivel az Univerzum mágneses alaphalmazában alakulnak ki a mágneses hullámok, amelyeknek a frekvenciái által az energia terjed, ezért ezek a longitudinális felépítésű és kozmikus szintű mágneses hullámok, mágneses erőtérré alakították, az Univerzum teljes mágneses alaphalmazát. Amelyben az égitestek mozoghatnak. Így a mi Földünk is. De, ha egy fényinformációt közvetíteni képes kozmikus szintű mágneses hullám, eléri a bioszféránk anyagi határát, amit a légterünk külső pereme képvisel, akkor a levegő atomjainak az elektronjaival induktív kölcsönhatásba lépve, már látható fény alakul ki. A mágneses hullám által közvetített hullámhossz színének és a frekvenciája által közvetített energia erősségének megfelelően.
Vagyis a fényt, nem az általunk teljesen láthatatlan mágneses hullámok biztosítják. Hanem az általuk induktív módon gerjesztett elektromos hullámok, amelyeknek a hatására, kialakul a számunkra látható fény jelensége. Úgy is mondhatnám, hogy a fény, nem „elektromágneses” hullám valójában, hanem csupán, kizárólag elektromos jelenség, amit mágneses hatások idéznek elő, induktív jelleggel. Így a mágneses hullámok frekvenciáiban terjedő energia hatási sebessége, a számunkra látható fény sebességéhez viszonyítható. Így lett a fénysebesség az, az állandó szubjektív kozmikus sebességérték, amely alapján a mágneses hullámokban, az energia hatása terjedni képes. De ezt az állandónak elfogadott fénysebességet, a Földünk bioszférájában viszonyítható egyéb objektív anyagi sebességértékekhez viszonyították.
Mivel a kozmikus jellegű mágneses hullámokban, az energia terjed a fény sebességével, ezért az Univerzum mágneses alaphalmaza az a kvantumtér, amelyben az energia, általunk kvantált módon észlelhető. Hiszen az energiát, a mágneses hullámok frekvenciái közvetítik. Méghozzá, a frekvencia által felépített erőimpulzus sorozatok formájában. Így a mágneses hullámhossz mentén felépült minden ilyen erőimpulzus sorozat, ami a mágneses frekvenciát képviseli, egy-egy kvantumnak minősül. Azaz, az energia általunk viszonyítható legkisebb mérhető adagjának. Ezért lett az abszolútnak tervezett kvantum, mégis relatív tényező. Mert valójában, frekvenciafüggő tényező maradt. Hiszen a különböző hullámhosszúságú mágneses hullámokban, a frekvencia is változó. Mert, minél nagyobb a hullámhossz, annál kisebb a frekvencia és fordítva.
A longitudinális felépítésű mágneses hullámok, éppen úgy működnek, mint Newton soros ingája. Így bennük az energia hatása, mindig egyenes irányba terjed. A hullámhossz, azonnal felépül a mátrix felépítésű mágneses tér egységes közegében. Csupán az energia hatásának kell benne terjednie, a frekvencia által biztosított fény sebességével. Így valójában, sohasem a kvantumok száguldoznak. A kvantumok valójában, mint a hullámhossz mentén felsorakozott erőimpulzus sorozatok, egyhelyben rezegnek. Mert a folyamatos rezgéseik során, az egyensúlyi helyzetük, számottevően nem változik. Így a mágneses hullámokban, csak az energia hatása képes terjedni. Mint relatív áramlás.
Lényegét tekintve tehát, az Univerzum mágneses alaphalmazában, egyetlen relatív esemény valósul meg csupán, mégpedig az, hogy benne az energia terjed. Ami nem jár az energia hatását közvetítő alapközeg valós áramlásával. Ezért ez, csak szubjektív eseménynek minősül. Ez a valós relativitás alapja. Mert a mágneses hullámokban megvalósuló együttes rezgés, objektív változást nem okoz. Így a mágneses alaphalmaz végül is, teljesen statikus marad. Mivel azonban, a kozmikus szintű mágneses hullámokban terjedő energia egyenes irányát, mindig a hullámhossz határozza meg, ezért a frekvenciáiban terjedő energia hatása, mágneses torlónyomással terhel minden anyagi minőséget, amivel fizikai szintű közvetlen kapcsolatba kerülhet.
Ez a kozmikus szintű mágneses torlónyomás, közvetlen jelleggel okozza a gravitációs jelenségeket. Amelyben a gravitációs erők, mindig az égitestek tömegei felé irányulnak. Mégpedig úgy, hogy mindig az égitestek kialakult tömegértékeivel arányosak. Így nem is olyan nagy csoda az, hogy a gravitáció jelensége egyetemes. Azaz, a teljes Univerzumban állandónak minősül. Továbbá az sem, hogy tévesen, a tehetetlen tulajdonságot biztosító tömegek vonzó hatásának tartják még ma is.
A kozmikus szintű mágneses torlónyomás azonban, közvetett módon is hat az anyagi minőségekre. Méghozzá, az indukció jelenségét okozva. Ahol a mágneses erőtér és az anyagi minőségek elektronjainak az elektrosztatikus erőterei feszülnek egymásnak. Ahol az atommagok körül keringő elektronok, a mágneses alaphalmaz hozzájuk közelebb álló közegéből alakítanak ki maguknak, számunkra szintén láthatatlan elektrosztatikus erőtereket. Így ugyanazon a mágneses alaphalmazon belül, a kétféle tulajdonságú erőtér, mindenképpen egymás ellen munkálkodik. Az egyensúly lehetséges kialakításának az érdekében.
Hiszen a mágneses erőtérben a hatásterjedés iránya, mindig egyenes. Míg az elektronok elektrosztatikus erőtereiben a hatásterjedés iránya, mindig követi az elektronok keringő és forgó mozgásformáit. Azaz, folyamatosan változik. Centrális jelleget öltve. Így a kétféle erőtér között kialakult induktív kapcsolat, éppen úgy működik, mint a gépjárműveinkbe épített robbanómotorok. Ahol az egyenes vonalú, lineáris mozgásformát megvalósító dugattyúk mozgási energiája, centrális jellegű forgómozgássá alakul a főtengelyre vetítve. Az induktív viszonyban pedig, a lineáris jellegű egyenes energiahatás, amit a mágneses erőtér kozmikus jellegű torlónyomása biztosít, fokozza vagy csökkenti az elektronok centrális mozgást végző elektrosztatikus erőtereinek a hatását. Így közvetett módon fejtik ki az induktív hatásukat, az elektronokra vetítve. Azok elektrosztatikus erőterein keresztül.
Így a kozmikus szintű mágneses hullámokban terjedni képes kozmológiai állandók pontosan, precízen behangolt módon irányítják induktív jelleggel, az elektromos jellegű anyagi rezgések működését. Ilyen kozmológiai állandó például, a fény sebessége is. De már, vagy harminc féle kozmológiai állandót ismer a folyamatosan fejlődő tudomány.
A kozmikus szintű mágneses hullámok tehát, kétféle módon befolyásolják az égitestek alapvető mozgásformáit. Közvetlen módon, a gravitációs jelenséget előidézve, azok kialakult külső, teljes tömegértékeire felületi szintű, objektív kölcsönhatást gyakorolva. Ezzel szemben az induktív viszonyban, a kétféle erőtér feszül egymásnak. Így az elektronok elektrosztatikus erőterein keresztül, közvetett jellegű és így térfogati szintű kölcsönhatási formát megvalósítva. Vagyis, míg a közvetlen felületi jellegű kölcsönhatási forma, az anyagi testek külső tömegértékeit befolyásolja, mint mágneses torlónyomáson alapuló erőhatás, addig a közvetett jellegű induktív kölcsönhatási forma, az anyagi testek belső közegére fejti ki az energiahatását.
Mert minden test anyagi mennyisége, kétféle tehetetlen tulajdonsággal jellemezhető. Külső tehetetlen tulajdonságuk az, hogy egységesnek mondható objektív tömegértékkel rendelkeznek. Míg a belső tehetetlen tulajdonságuk az, hogy strukturális felépítésű közeget alkotnak. Így a testek anyagmennyisége, a külső tömegértékével áll ellen, az őt befolyásolni képes objektív, felületi szintű erőhatásokkal szemben. Míg a testek anyagmennyiségének a belső közege, a testet befolyásolni képes szubjektív, térfogati jellegű energiahatásokkal szemben nyújt ellenálló képességet. Mivel azonban, a testek tömege és közege, ugyanazt az anyagmennyiségi értéket képviseli, objektív és szubjektív módon, ezért egymással tökéletesen azonos matematikai mennyiséget képviselnek.
Anyagi test
Objektív tömeg = Anyagmennyiség = Szubjektív közeg
Külső adottság Belső adottság
m = F / a = k = ρ * V
Bár Newton, az m = ρ * V képletével az anyagi testek tömegértékét határozta meg, de ami egy anyagi testen belül sűrű lehet, az valójában a test közege. Így a ρ * V összefüggés valójában, a test anyagmennyiségének a közegét határozza meg az által, hogy az egységnyi méretű sűrűséget, kiterjeszti a szorzás által, a test teljes V-térfogatára. Így az m-tömeg és a k-közeg tulajdonképpen, ugyanazt az anyagmennyiségi értéket képviseli a test viszonylatában. Amit matematikai szinten, bármikor nyugodtan fel lehet továbbra is cserélni.
Fizikai szempontból azonban, mégis érdemes külön értelmezni őket. Mert, bár ugyanannak az anyagi mennyiségnek a tehetetlen állapotait fejezik ki, de amíg a tömegállapot, az erőhatásokkal szemben tanúsított, közvetlen felületi szintű ellenállását valósítja meg, addig a közegállapot, az energia hatásokkal szemben tanúsított, térfogati jellegű induktív ellenálló képességére utal. Ami nyilván, két teljesen különböző fizikai jelenség. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen ugyanannak az anyagi testnek az anyagmennyiségére utalnak.
Mivel a bioszféránkban, a jelenségek „elektromágneses” tulajdonságúak, ezért az anyagi testek atomjai is, a mágneses alaphalmazban működnek rezgési szinten. Azaz, ugyanaz a mágneses alaphalmaz tölti ki az atomok belső, üresnek vélt tereit is, mint amelyik körülöleli őket, vagy éppen az űrt képviseli. Mert a mágneses alaphalmaz nélkül, az „elektromágneses” tulajdonságoknak, nem lehetne semmiféle mágneses vonatkozása. Így, amikor a mágneses alaphalmaz, a kvantumteret biztosítja az Univerzum bolygó és csillagközi terében, akkor ugyanazt képviseli a bioszféránkon belül is. Mert az anyagi minőségek minden lehetséges formája, a mágneses alaphalmaz egységes „óceánjában” valósult meg. Így az anyagi atomok, olyanok a mágneses alaphalmaz számára, mint a nagyon lágy „szivacsok”. Ezért képesek a mágneses hatások, az elektromos tulajdonságú anyagi minőségeken könnyedén áthatolni.
A tér tehát, mindig mágneses. Ezért van az elektromos jellegű anyagi testeknek tér-fogata. Mert belül, ugyanaz a mágneses tér tölti ki az atomos szerkezeteiket. Mégpedig, tízezres arányban. De ez a mágneses tér, mindig kvantumteret is képvisel egyben. Hiszen a kvantálható energia, a mágneses térben kialakult kozmikus szintű mágneses hullámok révén terjed. A frekvenciájuk együttes rezgési szintű részerő impulzussorozatainak a kvantumai által.
Mivel az Univerzum mátrix alapú mágneses terében, a hullámhossz azonnal felépül 180 fokban egyenesen, ezért a hullámhossz információs értéke bárhol fellelhető a világmindenségben, ahol a mágneses hullám egyenes vonalvezetése áthalad. Ami alapot biztosít a kvantum-összefonódás elméletére. Hiszen a hullámhossz szerint meghatározható információs érték, bárhol fellelhető a mágneses hullám teljes hosszában. Oly annyira, hogy ennél fogva, a mágneses hullám bármelyik pontját ki lehet tüntetni kezdőpontként is. Mert a mágneses hullám által megvalósított mágneses torlónyomás, bárhol észlelhető, a kozmikus szintű mágneses hullám egyenes vonalvezetésén.
De valós induktív hatást, csak az elektromos tulajdonságú anyagi halmazokkal való kölcsönhatása során alakít ki. Ahol az atomokon belüli mágneses erőtér, az elektronok elektrosztatikus erőtereivé alakult. Így az induktív folyamatok is kvantumjelenségeknek minősülnek. Amelyek a bioszféránkon belül is, a mágneses térben valósulhatnak csak meg. Vagyis a tér, mindig mágneses alapú kvantumtérnek minősül a világegyetemben. Így a mi bioszféránkon belül is. De az atomok belsejében is.
A kvantumteret képviselő űrben megvalósult bolygómozgások pedig, szabad eséssel történnek. Ahol az egyenes vonalú egyenletes mozgás állandó lehetőségét, az égitestek megszerzett perdülete folyamatosan módosítja. Mégpedig az által, hogy a haladásuk közben, mindig más arculatukat fordítják a felé a mágneses alapközeg felé, amelyben éppen haladnak. Így alakul ki a centripetális jellegű mozgásforma. Ami nem a kör közepe, hanem a centripetális jellegű körfolyamat kezdőpontja felé irányul. Centrális jelleget öltve ez által az égi mozgásformáknak. Mivel azonban, egyenletes körfolyamatról van szó, ezért ez a kezdőpont, bármelyik lehet a teljes körpálya kerületén.
Mivel az égitestek centripetális körfolyamataiban a kezdő és a végpont bármelyik lehet a kör kerületén, ezért az égitestek egyensúlyi helyzete számottevően nem változik a periodikusan ismétlődő keringésük során. Vagyis, teljesen mindegy az, hogy az egymás körüli keringésüket milyen sebességgel hajtják végre mégis, csupán kozmikus szintű rezgéseknek minősülnek azok. Amelyben az égi harmónia relatív nyugalma valósult meg. Az, az állandó nyugalom, amit az égre tekintve szemlélhetünk, amikor a csillagokat csodáljuk. A precízen hangolt állandóságuk miatt pedig, óramű pontossággal lehet hozzájuk igazodni. Így alakult ki az időszámításunk alapja is, a szellemi szinten elfogadható pillanatnyi idő mentális eseményszintű folytonossága.
Mivel az égitestek, a keletkezésükkor megszerzett perdületüket megőrizve haladnak keringőmozgással a kvantumtérben. Ezért a keletkezésük, nem jöhetett létre a „Nagy-Bumm” feltételezett eseményével. Így az égitestek, a mágneses tér oszthatatlan alaptömegeiből alakultak ki, a kozmikus szintű mágneses hullámok egymásra gyakorolt drasztikus hatása során. Ahol az interferencia során, a gigantikus erejű mágneses torlónyomások ütköztek egymással. Amelyben az anyaggá szerveződés fúziós, valós áramlással járó kozmikus folyamatai beindulhattak.
Ez a fúziós folyamat határozta meg, az ő máig is fennmaradt perdületüket. Amellyel a centripetális jellegű keringőmozgásuk létre jöhetett induktív befolyásra. Mert, mint az Univerzum anyagi minőségű „atomjainak”, minden égitestnek saját elektromos erőtere van. Azon keresztül pedig, a mágneses erőtér, elektromotoros erőt biztosít az égitestek számára. Induktív jelleggel. Ami az egymás körül való állandó keringésük lehetőségét garantálja. Megvalósítva ez által az égi harmónia relatív egyensúlyon alapuló lehetőségét.
Ami azt jelenti, hogy az égitestek, mindaddig megtartják a nyugalmi helyzetüket vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásukat, amíg annak megváltoztatására valamilyen külső erőhatás nem kényszeríti őket. Így az örök mozgás lehetőségét, a kvantumtér már megvalósította. Az égitestek harmonikus mozgásának a vonatkozásában. Viszont, ha ezt a Newtoni logikát kifordítjuk, akkor minden anyagi test, mozgásban marad mindaddig, amíg a relatív egyensúlyos állapota fenntartható. Amit az egyenes vonalú egyenletes mozgásuk képvisel. Mert a teljes nyugalmát biztosítani képes abszolút egyensúlyos állapotát, örökké fogja keresni.
Ha tehát, a mi bioszferikus környezetünkben, egy anyagi testet egyensúlytalan állapotba tudunk folyamatosan tartani, akkor az, az örökmozgó szerepét fogja betölteni. Mert az abszolút nyugalmi állapotát biztosítani képes egyensúlyi helyzetét, folyamatosan fogja keresni. Mindaddig azonban, annyi erőhatást tudunk a folyamatból kinyerni, amennyi még nem fékezi le teljesen, az abszolút egyensúlytalanságát biztosítani képes, egyenes vonalú egyenletesen mozgató hatását.
https://www.facebook.com/reel/967942985018348
Ebben a példában, egy papírból készült forgó szerkezetet láthatunk, amit ventilátor szerűen, három excentrikus mozgást végző gumi hajt meg. Amit nyilván nem lehet elektromos praktikákkal befolyásolni. Vagyis, a 120 fokban ható három gumi váltakozó húzóereje, egymás ellen dolgozva, excentrikus meghajtás révén, folyamatosan fenntartja a forgó lapát egyensúlytalanságát. Amíg a szerkezet bírja, örökké fog mozogni.
Visszatérve azonban az égitestekre, szót kell még ejtenem azok elliptikus keringési pályáiról. Aminek az elve, még Kepler mester óta tartja magát. Mert az égitestek valójában, nem ellipszis alakú pályán keringenek egymás körül, hanem excentrikus jellegű pályákon. Mert az égitestek kozmikus szintű rezgéseihez, az excentrikus jellegű keringési pályák, sokkal jobban illenek. Így Kepler mester ellipszisekről szóló törvényei, a matematikában mindig helytállóak lesznek továbbra is, de a valós bolygómozgásokat, nem lehet azokkal értelmezni. Mert az égitestek excentrikus módon, keringve rezegnek egymás körül. Az Univerzum mágneses alapú kvantumterében.
Ennél fogva, minden tér kvantumtérnek minősül. Mert a mágneses hatások közvetítésére alkalmas. Nem csupán földi viszonylatban, hanem az Univerzum kozmikus szintjén is. Az űrt képviselve. Ami már, anyag nélküli kvantumtérnek minősül.
Matécz Zoltán
2024.10.08.
