Az elemi geometria határozza meg az alapfogalmak jelentését, amelyek segítenek eligazodni bennünket a síkok és térfogattal rendelkező testek elméleti világában. Így persze, a teret is, amelyben ezek az idomok találhatóak és leképezhetőek. Csakhogy, ezek az alapfogalmak már az alapoknál problémát jelentenek számomra. A tankönyvek szerint ugyanis, a geometria olyan testekről és ponthalmazokról beszél, amelyek a valóságban nincsenek. Tehát, csak elméletileg léteznek. Nézzük az alap-meghatározásokat, egy matematika könyv alapján.
Tér:--Minden irányban határtalan. A teret felületekkel bonthatjuk részekre.
Test:--Képzeletbeli alakzat, amelyről pontos kijelentéseket teszünk, és a belőlük levont következtetéseket a valóságra is jó közelítéssel alkalmazni tudjuk. A testeket felületek határolják.
Felület:--Vastagság nélküli alakzat. A felületeket vonalakkal bonthatjuk részekre, ismét felületekre.
Sík:--Minden irányban a végtelenbe nyúló felület. A sík részeit síkidomoknak nevezzük. A sík a teret két fél-térre bontja, az így kapott mindkét fél-teret ez a sík határolja.
Vonal:--Vastagság és szélesség nélküli alakzat. A mindkét irányban a végtelenbe nyúló vonal az egyenes. Az egyenes a síkot két fél-síkra bontja, így mindkét fél-síkot az egyenes határolja. Az egyenest egy pontja két félegyenesre bontja, két pontja pedig két félegyenesre és egy szakaszra bontja. A félegyeneseket egy-egy pont, a szakaszt két pont határol.
Pont:--A vonalakat pontokkal bonthatjuk részekre. A pontnak semmilyen kiterjedéséről nem beszélhetünk.
Úgy képzelhetjük el, hogy a testek, felületek és vonalak mind pontokból állnak: ponthalmazok. A térelemeknek nevezett alakzatok: a pont, az egyenes és a sík. Az alakzatok közé soroljuk sokszor az üres alakzatot is, azokat, amelyeknek nincs egyetlen pontja sem. Stb.,Stb.,Stb…
Nehéz eligazodni néha a matematikakönyv sajátságos nyelvezetében, ezért én egy kissé egyéni módon, összegezve próbáltam belőle kielemezni az alapfogalmakat, és a hozzájuk tartozó jelentéseket. Ez persze, a teljesség igénye nélkül alakult így ki nálam, de nem is az a lényeg számomra, hanem az, hogy ez által kiéleződjön az ellentmondás, amely a mondanivalóm lényege. A geometria ugyanis, valós térről, és vele ellentétben, képzeletbeli alakzatokról beszél, amelyek a matematikai műveletekben párosulva, összegződve, mindenképpen paradoxonhoz vezetnek.
Amíg ugyanis, a képzeletbeli pontot kiterjedés nélküliség jellemzi, addig számomra a képzeletbeli vonal, sík vagy test is elképzelhetetlen, mert ezek mindegyike a pont kiterjesztése, hiszen egymást lebontva a pontig jutunk, mint alapkiterjedésig. Ráadásul, a valósan létező teret, amely minden irányban határtalan, a képzetes felületekkel bonthatjuk síkok részeire, majd a felületek síkjait vonalakra, és végül a vonalakat nem létező, képzetes pontokra. Na erre varrjunk gombot. Így lesz ugyanis, a létező térből, nemlétező pontok halmaza. A valóság és a virtuális valóság keveredése mulatságos a mesében, de megengedhetetlen a matematikában, mint a természettudományok valós eredményeit kifejező résztudományban.
Az én elképzelésem szerint, a tér három dimenzióval, kiterjedéssel rendelkezik. A hosszúság, szélesség és magasság derékszögű koordinátarendszere fejezi ki érthetően. Így a három-dimenziós tér kétdimenziós síkok felületeire bontható, amely síkokat az egydimenziós vonalak alkotják. Ezeket az egydimenziós vonalakat pedig, pontokra lehet osztani, hiszen azok az alkotóelemei. Sem a fizika, sem a matematika nem beszél egy dimenziós rendszerről, annak ellenére, hogy a vonalat a pontból eredezteti. Pedig, ahogy az egy fától nem látható olykor az erdő, úgy a ponttól sem látható a vonal, ha szemben nézzük, jó közelről. Oldalról nézve azonban, azonnal szembe tűnik az, hogy a vonal a pont, pontok általi kiterjesztése. Éppen ugyanígy takarja el az egyenes vonal a szemben lévő síkot, amely a vonal más, vonalak általi kiterjesztése, tehát dimenziója. És a szemben nézett sík ugyanígy fedi el előlünk a térfogattal rendelkező testet, amely a sík kiterjesztése, más síkok által.
Tér:----Három dimenziós—Háromszoros--Köbös kiterjedés
Sík:----Két dimenziós—Kétszeres--Négyzetes kiterjedés
Vonal:--Egy dimenziós—Egyszeres kiterjedés
Pont:--Alapdimenzió—Alapkiterjedés
Ebből azonnal adódik, hogy a pont olyan kvantálható alapkiterjedés, amely alapkiterjedésként képezi minden létezés elemi alapegységét. Vagyis, a pont olyan alapkiterjedéssel rendelkező alaptömeg, amely már tovább valóban oszthatatlan. Ő az ókori görögök által megállapított oszthatatlan. Ezek az alapobjektivitást képező pontok építik fel alapkiterjedésekként, mindazt az észlelhető valóságot, amely a tudomány tárgya lehet. A pont kvantitatív alapkierjedése nélkül, nem beszélhetünk belőle származtatott egyéb kiterjedésekről sem. És fordítva is így működik a dolog, mert ha halmazszintű kiterjedéseket állapítunk meg a ponthalmazok segítségével, akkor azok csak úgy lehetnek kiterjedt halmazok, ha a lehetséges alapelemük is alapkiterjedéssel bír, mint a pont. Ami pedig, elméletben halmazszintű kiterjedést idézhet elő, mint a pont, akkor logikus és értelemszerű, hogy a gyakorlatban is alapkiterjedéssel bír. A gyakorlat ugyanis, az elmélet megvalósítása során jut érvényre, és éppen azt igazolja, míg az elmélet, mindig a gyakorlat leképezése lehet csak, ha a reális értelméhez ragaszkodunk.
Ha most, mentális módon gondolunk a pontra, mint objektív kiterjedés nélküli kvalitásra, akkor elvész ugyan az ő kvantitatív kiterjedéssel jellemezhető értelme, de akkor logikátlan dolog bármit is felépíteni belőle, ami halmaz szintű kvantitatív kiterjedést jelenthet. Bár a geometriában mindig utalnak arra, hogy a pontnak nincsen kiterjedése, a vonalnak és a síknak ezért nincsen vastagsága, és a képzeletbeli testek úgynevezett üres alakzatok, amelyeknek nincsen egyetlen pontja sem. Ezzel a geometriai hozzáállással pedig, csak annyi bajom van, hogy, ha a pontnak nincsen alapkiterjedése, akkor a gondolatban, azaz mentális úton felépített test, a ponttal együtt is üres lesz, akkor pedig, minek kell az üres geometriai alakzatot pontnélkülinek meghatározni? Ráadásul, a ponthalmazokként meghatározható geometriai alakzatok, amelyek nem nevezhetőek üres halmazoknak, milyen pontok halmazaiként meghatározhatóak? Mert véleményem szerint, a kiterjedés nélküli ponttal, még a pont sem fejezhető ki igazán.
Az sem érthető számomra kristály tisztán, hogy amikor a természettudomány a valósan észlelhető tényezők megismerését és értelmezését célozza meg, akkor a természettudomány részét képező matematika geometria ága, miért rugaszkodik el mereven a valóságtól? A fizika ugyanis, éppen azért nem képes a régóta keresett oszthatatlant a ponttal beazonosítani, mert a tudomány geometriai ága, objektív értelemben, már régen nem-létezőnek nyilvánította. Így a természettudományok kényszerű szakosodása miatt, a tudósaink egymás hibáira kénytelenek építeni az új elméleteiket. A tudományosan vak vezetgeti a tudományosan világtalant, mert egymás szakterületeinek nem lehetnek kiváló ismerői.
Az elméletben kialakított matematikai igazságnak, a fizikai gyakorlatban is igazságnak kell lennie. Így az öt ször öt, egyenlő huszonöttel mentális állítás, akkor is igaz, ha azt babszemekkel, vagy más módon próbáljuk kifejezni, fizikai síkon. Semmit sem ér ugyanis az a mentális igazság, amely a fizikai gyakorlatban nem kamatoztatható. Az emberi fejlődés mindig azt tükrözte, hogy az elméletben kialakított kvalitatív állítások a fizikai sík gyakorlatában nyertek kvantitatív értelmet. Ha tehát, a valós tér felosztása révén jutunk el a valós oszthatatlanig, a pontig, akkor a mentális gondolati világunkban is úgy kell kezelnünk a pontot, mint alapkiterjedéssel rendelkező tényezőt. Ha pedig, a pontot gondolatban kiterjedés nélkülinek képzelem el, akkor ne akarjak felépíteni általa semmit sem, még gondolatban sem, mert a halmaz szintű kiterjedés gondolatban is alapkiterjedést igényel, különben csak a gyakorlatban derül ki az, hogy hibás a logika, vagyis, nincsen reális értéke.
Az én logikámban tehát, az egyenes vonal az alapkiterjedéssel rendelkező pontok lineáris egymás utániságából adódik, így a pont egydimenziós kiterjedése. A sík úgy biztosít két ellentétes felületet a kettészelt térben, ha a pontok alapvastagságával rendelkezik. Így a sík az egyenes vonalak lineáris sorrendben való kétdimenziós kiterjedése. A térfogat pedig, a testek olyan háromdimenziós kiterjedése, amely a testet alkotó síkok egymás utáni lineáris kiterjedésének köszönhető. A testtérfogat, és a tér-térfogat tehát, kétféleképpen értelmezhető tényező, mert amíg a test térfogata a pontból eredeztethető, addig a tér térfogata éppen a pontig bontható le. Ettől függetlenül azonban, a tér is a koordinátarendszer kiinduló pontjától viszonyítható, amely pont bármelyik lehet az aktuális viszonyításunk alapján. Tehát, ez is a mi emberi kényelmünket hivatott szolgálni.
Tehát, összegezve kijelenthetjük azt, hogy bármilyen kvantitatív kiterjedés csak szintén kvantitatív alapkiterjedés kiterjesztéseként képzelhető el, úgy elméletben, mint gyakorlatban. Amíg csak kvalitatív, tehát mentális elképzelésünk van a dologról, addig valóban nincs számunkra kvalitatív kiterjedése, de amint azt az objektív gyakorlatban kifejezzük, ábrázoljuk, vagy megszerkesztjük, azonnal kvalitatív, tehát kiterjedt állapotba hozzuk. Amikor azt állítom, hogy még nincsen számunkra kvalitatív kiterjedése, akkor csupán azt állítom, hogy még nem képezi az általunk megismerhető objektív valóság szerves részét. Attól azonban, az még a valóságban van, hiszen a kvalitatív gondolataink éppoly valósak, mindenkinek önmaga számára, hiszen különben nem emlékezhetnénk reájuk. A gondolataink a szubjektív valóság részét képezik, annak a valóságnak a részét, amellyel a természettudomány nem tud mit kezdeni. Nem tud, mert nem is akar, hiszen a tudomány alaptétele szerint, az objektív valóság megismerését célozza meg.
Én pedig, határozottan kijelentem azt, éppen a valós gondolataimra támaszkodva, hogy a valóság, amelyben élünk, objektív és szubjektív egyazon időben. Csupán a valóság szubjektív részével nem foglalkozik a természettudomány tudatosan, mert az ellentmondó lenne az objektív valóság megismerésére szorítkozó alapfeladatával.
Természetesen foglalkozik a természettudomány a szubjektív valóság részeivel is, csak nem tudja azt, hogy azok nem az objektív valóság részei. Ilyen részek például, az energia, az erő, az idő, a gondolat, Stb. Semmiféle objektív vonzatuk nincsen, hiszen nem rendelkeznek az objektív valóság részét képező kiterjedéssel, de nélkülük a tudomány értelmetlen lenne. Kvalitásokként, mégis az objektív valóságot kifejező tudomány szerves részét képezik, pedig az objektív valóságban egyikük sem dimenzionálható.
Számomra ez a tény, csak azt jelentheti, hogy vagy van a valóságnak egy csak szubjektív része is, vagy pedig, a valóság objektív és szubjektív egy időben. Mivel azonban, az objektív valóságra szorítkozó törekvéseink sem mentek a szubjektív valóság elemei nélkül, ezért szerintem a valóság objektív és szubjektív vonzatai nem választhatóak el egymástól. Természetesen beszélhetünk külön objektív és szubjektív valóságról, de ez a tény még nem választja két különálló részre a Létezés valóságát. Mert Létezés csak egy van, amit a megismerhető valóság bizonyít számunkra a legideálisabban, de az bizony objektív és szubjektív egyszerre.
A természettudomány az embert objektív-szubjektumként határozta meg. Tehát objektív, anyagi, vagyis kvantitatív kiterjedéssel rendelkező lényként, akinek szubjektív, kvalitatív, azaz mentális lehetőségei is vannak ugyanakkor. Tehát, még az ember meghatározásában sem nélkülözhettük a szubjektív jelleget. Mindannyian egy-egy szubjektumok vagyunk, akik a valóság szubjektívnek nevezett részében éppolyan kölcsönhatásokkal viszonyulunk egymáshoz, mint az objektív valóságrészben. Mivel azonban, a tudomány nem foglalkozik érdemben a szubjektív valóság feltárásával, ezért ezek az ismereteink sajátságosak, egyéniek, és emiatt kissé homályosak is. Metafizikus, illetve metatudományos jellegük miatt, csak a tudományokból kiszorult tanítások képesek valamilyen információt szolgáltatni róluk. Ezek az ismeretek tudományos alátámasztás nélkül fejlődtek és fejlődnek ma is, és ezért metafizikusak, de attól még az emberi kultúra szerves részei. Ráadásul, metafizikus jellegüket annak is köszönhetik, hogy a tudomány képviselői elfordultak tőlük, éppen az objektivitás hiánya miatt. Attól azonban, azok még létező jelenségei maradnak a valóságnak.
Valójában, a tudomány bármely lejegyzett része szubjektív, hiszen azok nem a valóságot mutatják közvetlenül, hanem csupán a tudományos szakemberek kollektív, konzultatív egyezségén alapuló hitét, véleményét a valóságról. Vagyis, relatív emberi igazságokat, amit mindig beárnyékol a tévedés lehetősége. A mindig megújuló, és egyre tökéletesedő műszerek, folyton új nézőpontot képviselnek a tudományban, ami így mindig új és újabb viszonyítást is igényel. Ennek folytán kerülhetnek felszínre olyan új elméletek, amelyek módosítani, vagy megváltoztatni is képesek, az eddig kialakult tudományos természetképet. Erre a jelenségre sok példa van már ez idáig is a tudomány történelmében. De lesz még bőven ezek után is.
Ha csak egy hidrogénatomot képzelünk magunk elé, már akkor is érzékeltethető a valóság objektív és szubjektív volta. A forgó proton körül keringő elektron kissé leegyszerűsíti a hidrogénatomot. Mozogni ugyanis, mindig csak valamihez képest, valamiben képes bármilyen objektív részecske. Így a proton helyben forgása, vagy az elektron keringő mozgása is, csak valamilyen közegben jöhet létre. Természetesen mondhatnánk, hogy az elektron a protonhoz képest mozog, mert igen közel vannak egymáshoz, de ez csak a mi nézőpontunk. A proton és az elektron ugyanis, igen távol van egymástól, ha arra gondolunk, hogy az általuk bezárt térrész térfogata tízezerszer nagyobb, mint a proton és az elektron együttes térfogata. Engemet pedig, éppen ez a bezárt térrész érdekel, hiszen amit be lehetett zárni, az van az atomon kívül is. Az pedig, nem más, mint az alapdimenzióval rendelkező oszthatatlan pontok halmaza. Ebből fejlődött ki minden osztható típus, ami az objektívnek ismert valóság elemeit építi fel. És ide bomlik vissza pontokká minden, aminek az összetartozásához megszűnik minden előfeltétel.
Ennek a ponthalmaznak köszönhető minden, ez a Létezés maga, és ez az objektív létezés alapja is. Mivel ezt az alaphalmazt az oszthatatlan pontok építik fel, ezért ez a halmaz teljesen kitölti az Univerzumot. Így, mint önálló halmaznak külső vonzata nincsen, ezért számunkra csak szubjektív, belső jellege létezik. Ezért úgy is mondhatjuk, hogy ebben a szubjektív alaphalmazban zajlik minden objektív változás. A szubjektív alaphalmaznak objektív vonzata tehát, csak annyi van, hogy az oszthatatlan objektív alapelemek építik fel. Így a szubjektivitás belső objektivitást is jelent egyben. Ez azt jelenti, hogy éppolyan fizikai szabályoknak van alárendelve a funkcionális működése, mint bármely más objektív jelenségé. Ennél fogva, a szubjektív kölcsönhatások is objektív változásokat idéznek elő, csak egészen más energiahatás és erőhatás szintjén. Ebből az állításból az is egyenesen következik, hogy a gondolatainkért is felelősek vagyunk. Furcsának tűnik ez az állítás egy olyan világban, ahol azt szoktuk meg, hogy a szó is elrepül, így mindennek írásos nyoma kell, hogy legyen. De ez csak jogi kifejezés, semmiféle fizikai alapja nincsen.
A világ valósága, éppen azért olyan amilyen, mert azt a valóságot, amely a sorsunkat formálja, felelőtlen gondolatokkal és szavakkal illetjük, így általuk káoszt teremtünk magunknak, amelyben a sorsunk kaotikus, véletlenszerű. A tudatos és reális gondolatok és szavak, éppen olyan változásokat képesek előidézni az életünkben, mint a kiadott írásaink vagy a cselekedeteink. Egészen más hatásszinten, de működnek, kölcsön-hatnak. Mert a mi szubjektív gondolataink és szavaink, a szubjektív valóság energiaszintjén gyakorolnak hatást okozóként, de mivel a valóság objektív és szubjektív része elválaszthatatlan, ezért az okozata is ugyanabban a közös, integrált valóságban jön létre.
Gondolataink és szavaink olyanok, mint a magvak vetése. Kicsiket vetünk, de legtöbbször mindig nagyobbat aratunk. Így a szép és jó minőségű vetésből hasznos aratás lesz, míg a csúf és rossz vetés átkos aratást eredményez. Azért, mert a kölcsönhatás kölcsönös jellegű, tehát erősen visszahat reánk. Amikor tehát, rosszat gondolunk, vagy szólunk másokról, akkor átkot vetünk és az aratás is átkos lesz, mert ellenségeket szerzünk, akik így vagy úgy, akadályozzák életünk természetes menetét. Ha pedig, jó és szép dolgokat gondolunk és mondunk másokról, akkor áldást vetünk, és áldás lesz az aratásunk eredménye is, barátokat szerzünk, akik mindig segítik az életünk folyását.
A gondolattal vagy szavakkal való hatást mágiának nevezik, de mint látható, ez egyáltalán nem szemfényvesztés, hanem előbb-utóbb fizikálisan igazolható tény lesz. Mindig mágiát végzünk, amikor gondolkozunk, vagy beszélünk, csak a tudatlan felelőtlenség miatt, piszkos mágiát gyakorolunk. Tiszta, fehér mágiát gyakorol az, aki a gondolatait és a szavait, mindig a szeretet jegyében fogalmazza meg. Akkor energetikusokká válunk, akik sokkal jobb sorsokat teremthetnek az által, hogy egymásról csak szép és jó dolgokat gondolnak és szólnak. Természetesen a fekete mágia is gondolati, azaz mentális úton jut érvényre, de a hatás-ellenhatás törvényét figyelembe véve, az is mindig vissza fog hatni, és nekünk keserű lesz az átkaink termésének a kényszeraratása.
Fehér mágia: Tiszta, szeretetteljes gondolatok és szavak küldése, teremtési célzattal.
Piszkos mágia: A mai átlagember gondolatai és szavai, amelyekkel hol áldást, hol pedig, átkot küld mások felé. Sokszor bizony a szerettei felé is.
Fekete mágia: Átkos, tudatosan ártó gondolatok és szavak küldése, ártó célzattal.
Nagyon fontos tudnunk azt, hogy bármelyik mágiát használjuk is, az kölcsön hat a valóság szubjektív szintjén, és így változást idéz elő a valóság objektív szintjén is, hiszen az objektív és a szubjektív valóság elválaszthatatlan. Csakhogy a hatás, mindig ellenhatást fog kiváltani, ami mindenképpen visszahat a mágiát kezdeményező személyre. Ezért, kimondottan csak a fehér mágiát lehet büntetlenül használni, hiszen annak a visszahatása szeretet, amit bárki könnyen elviselhet. Éppen ez a vallások lényegisége, hogy a hívő emberek, imáikban szeretettel juttassák kifejezésre azokat az elképzeléseiket, amelyekkel pozitív változást kívánnak elérni a valóságban. Ezen elképzeléseket az abszolút LÉTEZÉS, azaz Isten hatáskörébe rendelik, aki képes gondoskodni azok objektív megvalósításáról.
Isten tehát, mint az abszolút Létezés teljes dimenziója, folyamatosan változtatja az általunk észlelhető objektív valóság dimenzióit, a mi kéréseink alapján, csak teremtésre méltó hiteket kell formálnunk az elménkben. A valóság éppen attól olyan amilyen, mert a gondolati világunk is rendezetlen. Ha átrendezzük azt a szeretet jegyében, akkor a hiteink is mindig a szeretetet fogják képviselni, és úgy a szeretet lesz Isten számára a teremtés tárgya. Tehát, olyan valóságot teremthet végre számunkra, amelyben szeretünk élni, mert tele van szeretettel. A szeretet szubjektív, gondolati dimenzióit, objektív formákba öntve bocsátja Isten a rendelkezésünkre, az objektív valóság dimenzionálható, észlelhető formáját öltve. Mivel minden maga az abszolút LÉTEZÉS, ezért az át-dimenzionálás önmagán belüli folyamat csupán. Mivel pedig, a LÉTEZÉS csak szubjektív adottságokkal rendelkező tényező, ezért minden objektív tényszerűsége csupán mentális gondolata. Mi emberek, akik a LÉTEZÉS szintézisei vagyunk, objektivizálódott gondolatai, azaz teremtményei, az objektív kölcsönhatások függvényében érzékeljük Isten gondolatait, így az öröm és a bánat érzeteit válthatja ki belőlünk. A számunkra Isten pozitív gondolatai örömöt, míg Isten negatív gondolatai bánatot indukálnak bennünk.
Mi relatív, teremtett lények vagyunk, akik pozitív vagy negatív viszonylagos ítéleteinkkel értékeljük a teremtés eredményeit, de Isten abszolút lény, akiben a viszonylagosság szikrája sincsen meg, pusztán a teremtés tényében érdekelt. Számára minden jó, ami teremtési lehetőséget jelent, ezért a felelősség kizárólag a miénk.
Számomra a dimenzionálhatóság tehát, az objektív valóság kiterjedéssel rendelkező, kvantitatív érzékelhetőségét jelent, amely az érzékelés ténye által, mentális módon, a szubjektív valóságba lett integrálva, azaz tudatosodott. Dimenzió jellege tehát, nem változott meg, csak az emberi értelem szubjektív szintjére is felkerült. Így nyílik lehetőség arra, hogy az emberi gondolkodás tárgyát képezze ezután, azzal a céllal, hogy beépülhessen az ember egyéni hitvilágába. Abba a szubjektív hitvilágunkba, amely által az imáinkat megfogalmazzuk Isten számára, hogy a hitünknek megfelelő objektív változásokban reménykedhessünk. Majd az új változásokat, újra észlelnünk, megismernünk és dimenzionálnunk kell, hogy tudatosodva beépülhessen az elménk szubjektív valóságának a világába.
A dimenzionálhatóság tehát, nem más, mint valamely objektív kiterjedést nyert esemény tényszerűségének a felismerése és beépülése az emberi gondolkodásba. Átvitt értelemben tehát, a dimenzionálhatóság ad lehetőséget arra, hogy bennünk új gondolatok ébredhessenek. Így a dimenzionálhatóság az emberi értelemmel azonosítható. De mit sem ér az emberi értelem számára a dimenzionálhatóság ténye, ha nincsen tisztában azzal, hogy a már megértett dimenziók fogalmakként, új gondolatok dimenzióformáló képességgel bírnak, Isten által.
Valójában mindig Isten dimenzionál. Önálló gondolatai segítségével, abszolút teremtés által megteremtette, a Genezis időszakában, az észlelhető valóságot, és benne az értelemmel bíró embert. Azóta pedig, relatív teremtéssel teremti meg, a mi folyton változó hiteinket. Az emberi értelem tehát, az Isten által kiterjesztett, teremtett tényezők, felismerési lehetőségét hivatott végrehajtani, majd az általuk megváltozott egyéni érdekeket képviselő igények kialakítására és kifejezésére alkalmas. Ebből természetesen az is egyenesen következik, hogy a változás, teremtés útján jön létre, és ehhez a Teremtővel való mentális, szubjektív kapcsolatra is szükség van. Ezt hívják szövetségnek. Isten helyzete abszolút, tehát adott, vagyis csak nekünk, értelmes embereknek kell felépíteni a szövetséget Istennel. Csakhogy ahhoz, le kell magunkban rombolni azt a materialista csökevényt, hogy az ember önálló, szuverén lény.
Félreértés ne essék, Isten sohasem befolyásolja a mi életünket saját passziójából, legfeljebb a mi saját, vagy a mások hite által. Mi magunk is az Egy-ség szerves részét képezzük, ezért Isten önmagát, még bennünk sem befolyásolja. Kizárólag a hit által felé irányított kéréseink hatáséra. Így Isten, ahogy a fizika, a kémia vagy a biológia törvényei alá rendelt bennünket, objektív értelemben véve, úgy szubjektív értelemben, a szeretet törvénye alá tartozunk. Ezért minden, amit a szeretet ellen gondolunk, mondunk, vagy teszünk, előbb-utóbb bánatot, bosszúságot, keserűséget okoz nekünk. Természetesen nem a törvény a rossz, mert az a természet része, hanem az érdekeink szerinti végrehajtása. Az objektív törvények esetén sem próbáljuk a törvényt igazítani az érdekeinkhez, hanem mindig az érdekeinket igazítjuk a törvényekhez. Amennyiben tehát, minden érdeküket a szeretet törvényéhez igazítjuk, úgy az akcióink mind a szeretet törvénye alá lesznek rendelve, és szükségszerűen szeretetet fognak indukálni.
Ha pedig, tovább folytatjuk azt a látszólag jól bevált társadalmi szokást, hogy a szeretetet próbáljuk továbbra is az érdekeinkhez igazítani, akkor továbbra is sok keserűséggel töltjük fel az életünk sorsszerű eseményeit. Észre sem vesszük azt, hogy a sorsunkra vonatkozó felelősségünk, látens módon megbújik az elménkben, és nem késztet bennünket egy elviselhetőbb, jobb és szebb élet kialakítására. Pedig, a régi szabály ebben az esetben is érvényes ám, miszerint, a törvény nem ismerése még nem mentesít a felelősség alól. Gondolkodni, beszélni, vagy cselekedni felelősen, csak a szeretet törvényét figyelembe véve érdemes. Mivel azonban, ez szubjektív törvény, mindenképpen Istenhez vezet, az abszolút szubjektumhoz. Mi emberek, csupán relatív szubjektumok vagyunk, az értelmünknek köszönhetően. Ez az értelem pedig, objektív értelemben véve egymáshoz fűz bennünket, míg szubjektív értelemben közvetlenül Istenhez.
A dimenzió minden kiterjedése felfogható tehát, az emberi értelem számára, úgy az objektív pont, mint alapdimenzió, vagy a test, mint objektív és szubjektív jegyeket hordozó kiterjedés, vagy az Egy-ség, vagyis a pontok által felépített szubjektív alaphalmaz, azaz Isten. A dimenzionálhatóság tehát, ezen állapotok megértését jelentik.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
