Jób könyve.
A Bibliai elbeszélések alapján, élt egyszer keleten, Úz földjén egy igaz, Istenfélő és bűnt gyűlölő ember. Még a próféták korában, akinek Jób volt a neve. Jó módban élt. Tíz gyermekkel áldotta meg az Isten. Nomád életet élve, hétezer juh, háromezer teve, ötszáz igás barom és ötszáz szamár képezte a teljes vagyonát. Így szolgálója és cselédje is igen nagy számmal volt.
Történt egyszer azonban, hogy Istenhez jöttek az Ő fiai, hogy kedveskedjenek az Úr színe előtt. Ott volt persze Sátán is közöttük. Így ez a történet, Isten és Sátán beszélgetéséről szól. Amelynek keretében Sátán, tulajdonképpen megkísértette Istent. Aki az Ő számára legkedvesebb Istenfélő és bűngyűlölő emberről, Jóbról tett említést neki. Sátán pedig mondván, hogy nem ok nélkül hívő ember Jób, hiszen mindennel, amije csak van, éppen Isten áldotta meg. Verd meg mindazt, ami az övé, és majd megátkoz meglátod, mondta Sátán. Isten pedig, Jób minden tulajdonát Sátán kezébe adta, hogy ezzel bizonyítsa Jób töretlen hűségét. Így Sátán sugallatára, elveszítette Jób a jószágait, a szolgáit és a családját is. Jób pedig, tulajdonképpen úgy könyvelte el a dolgot, hogy Isten adta és az Isten vette el tőle mindazt, ami gazdaggá tette. Így megmaradt igaz hitében és Isten ellen nem háborgott.
Majd ismét eljöttek az Isten fiai az Úrhoz, közöttük természetesen Sátán is, ahol tovább folytatódott a beszélgetés. Ami már arról szólt, hogy annak ellenére, hogy Sátán Jób ellen ingerelte Istent, Jób továbbra is Istenfélő és bűngyűlölő ember maradt. Majd Sátán, tovább kísértette Istent. Bőrt-bőrért mondván, hogy mindent odaad az ember, csak a saját gyarló életét mentse. Vedd el az egészségét és meglátod, megátkoz téged. Így Isten, Sátán kezébe adta Jób egészségét is, de az életét nem vehette el. Így Jób egészsége megromlott, és undok fekélyekkel lett tele a teste. Ami erősen viszketett neki, így cserépdarabokkal vakargatta és hamuval fertőtlenítette azokat. Ez azonban, igen nagy fájdalmakkal járt. Így a felesége azt mondta neki, hogy mivel ellened fordult az Isten, átkozd meg és halj meg végre. Jób pedig válaszként csak annyit felelt, hogyha a jót elfogadtam Istentől, akkor a rosszat is el kell fogadnom Tőle. Így továbbra is Istenfélő és bűngyűlölő ember maradt.
Majd Jób barátai is, akiket régebben Isten tiszteletére tanított eljöttek, Elifáz, Bildád és Cófár, és a nagy veszteségei és betegsége miatt együtt éreztek vele és vigasztalni próbálták őt. De ahogy meglátták Jóbot, alig ismerték meg őt. Majd hét napig ott voltak Jóbbal szótlanul, miközben látták, hogy igen nagyok Jób fájdalmai.
Jób pedig, a nagy kínjában és fájdalmában, megátkozta a saját születése napját is. Az elmúlást várva kijelentette, hogy akik a halált keresik, azok számára nem jön az, akkor sem, ha szorgalmasabban kutatják, mint az elrejtett kincseket. Majd a harmadik fejezet 25. sorában kijelentette, „Mert amitől remegve remegtem, az jöve reám, és amitől rettegtem, az esék rajtam.” Ez a sor valójában, Jób könyvének az igazi vezérfonala.
Majd Elifáz szólal meg először, emlékeztetve Jóbot arra, hogy akik hamisságot szántanak és gonoszságot vetnek, ugyanazt fogják majd aratni is. Vagyis, nem érdemes átkozódni. Hiszen a bolondot, a bosszúság öli meg és az együgyűt pedig, az ő buzgósága veszíti el. Mert nem porból támad a veszedelem és nem földből sarjad a nyomorúság, hanem az ostoba ember átkokkal teljes negatív hitéből. De Isten, ahogy megsebez olykor, meg is gyógyít mindig. Jób pedig, helyt adott Elifáz szavainak.
Majd Bildád bátorította Jóbot és erősítette hitében. Mondván, ha tiszta és fedhetetlen maradsz, akkor Isten újra felserken érted és békességessé teszi a te igazságodnak a hajlékát, az elmédet. Ha szegénnyé és beteggé tett is, ha a hited rendíthetetlen, boldoggá tesz majd újra. Mert az emberi életút reménytelenül gyatra mindazok számára, akik elfeledkeznek Istenről. Mivel a képmutatók reménysége elvész. Hiszen Isten, nem veti meg az ártatlant és a gonosznak sem biztosít előmenetelt. Jób pedig, Bildád barátjának is igazat adott. Miközben arra kérte Istent, hogy az élete maradék részében, hadd viduljon még egyszer fel egy kissé.
Majd Cófár barátja is vigasztalni kezdte. Mondván, hogy könnyű bízni Istenben annak, akinek jó a sorsa és van abból származtatható reménysége. De Jób sanyarúvá vált életét is, csak az Istenbe vetett bizalom formálhatja ismét jóvá. Jób pedig, válaszképpen kifejti azt, hogy ő is tudja, hogy Isten kezében van minden állat élete és minden ember lelke. Tisztában van Isten hatalmával. De ő maga kívánja megbeszélni Istennel a további sorsát. Mert úgy érzi, hogy az ifjúsága vétkeit rója fel most Isten számára. Az eddig elkövetett hibáit és vétkeit egyszerre bünteti Isten a betegségével, lepecsételt gonoszsággá formálva az eddigi bűneit. Majd hosszasan beszélgettek még Isten mindenhatóságáról. Miközben Jób kijelentette, hogy annál súlyosabb rajta az Isteni eredetű csapás, minél jobban panaszkodik. De miközben Istent magasztalták a barátai, Jób úgy érezte, hogy őt pedig, addig folyamatosan kárhoztatták.
Jób látogatói között volt még egy fiatalabb, Elihu nevű ember is, aki sokáig csak csendben hallgatta az idősebb barátok beszédjeit. Mert ő úgy értelmezte, hogy Jób igazabbnak tartotta magát Istennél. De haraggal szólt a három idősebb barátról is, akik Isten védelmében ugyan, de folyamatosan kárhoztatták Jóbot. Így filozófiai síkon ugyan, de elmondta ember és Isten kapcsolatát, ahogyan azt ő maga értelmezte. Mert ez a bölcsesség volt abban az időben, a követésre méltó tudomány. Amelyben az élet igazságait fel lehetett fedezni. Hiszen, távol van Istentől a gonoszság. De ahogy az elméjében cselekszik az ember, úgy fizet neki Isten. Így mindenki, a szellemi szinten saját maga által választott életútja szerint tapasztalhatja csak meg a további sorsát. Amivel Isten ajándékozza meg. Vagy éppen terheli a szerint, ahogy megérdemli. Attól függően, hogy bölcsen vagy ostobán éli az életét.
Ezért Elihu tanácsa szerint, Istenhez úgy kellene szólnia Jóbnak bölcsen, hogy amit adtál Uram, azt elszenvedem, és nem teszek rosszat többé, még gondolatban sem. Mert, ha szellemi szinten, gonosz ítéletekkel van tele az ember elméje, úgy az Isteni ítélet és igazság is az alapján éri utol az embert. Mert Istennél, mindig hasonló gyümölcsöt terem mindaz számunkra, ami a fejünkben elvetett magként tudatosodik. Ez az Isteni igazság és bölcsesség lényege. Így tanít bennünket Isten az igazi bölcs élet tudományára. Mert Isten cselekedetei, amelyek a természetet formálják, vagy ostorként hatnak az ostobákra, vagy áldásként a tudományt ismerő bölcsekre. Mert, csak az ostoba, tudatlan ember homályosítja el az Isteni eredetű örök rendet, az ő tudatlan beszédjeivel. Mert az Istenről szóló tudományt nem ismerve önkényes, sajátságos, relatív igazságot formál magának.
Akkor Jób megszólította Istent, aki egy forgószél által válaszolt neki. Felszólítva Jóbot, hogy tanítsa Őt magát Istent, ha méltónak tekinti magát arra. Ha képes semmivé tenni az Isteni igazságokat. Vagy éppen, kárhoztathatja Jób Istent azért, hogy ő maga igazabbnak látszon Isten előtt. Majd az Úr beszél Jóbhoz hosszan a forgószélből. Végül azt mondja Jóbnak, hogy aki pert kezd a Mindenhatóval, az nyugodtan cáfolja meg Őt. Mert, ki adott bármit is Istennek előbb, hogy azt neki vissza kelljen fizetnie. És aki Istenre hivatkozik, az feleljen is neki.
Majd, amikor Jób válaszra emelte a hangját, kifejtette azt, hogy tudja azt, hogy Istennél nincsen hatalmasabb Úr. Majd arra kérte az Istent, hogy tanítsa őt. Arra a tudományra, amivel az Isteni abszolút Igazságot megértheti, az ő saját relatív halandó emberi elméjével. Majd Isten, eltávolította Jóbról az összes csapást, miután imádkozott a barátaiért, és kétszeresen adta vissza mindazt Jóbnak, amije csak valaha volt.
Ez után meglátogatták Jóbot a testvérei, és miközben vigasztalták az őt ért Isteni csapások miatt, elhalmozták őt kincsekkel. Újra született neki hét fia és három leánya. Az állatokkal kifejezhető vagyona pedig, kétszer akkora lett. Élt még utána boldogságban Jób 140 évig, és látta az unokáit felnőni negyed íziglen. Majd betelve az élettel halt meg jó vénségben.
Jób könyvében tehát, az Isten és ember között fennálló mentális viszony nyer filozófiai értelmet. Ami tulajdonképpen, az Istenről alkotható emberi tudomány lehetséges alapja volt már akkor is. Amelyből kiderül, hogy Isten kétféle módon formálja számunkra az anyagi valóságot. Abszolút jelleggel, azaz általános módon a természet egyensúlyát szabályozza folyamatosan. A kozmológiai állandók segítségével. Konkrét módon pedig, azaz lokális jelleggel, az emberek elméjében megfogant hiteinket valósítja meg számunkra. Mindenki számára, az ő saját elképzelései alapján.
Jób pedig, a harmadik fejezet 25. sorában kijelentette azt, hogy éppen azok a félelmei estek meg rajta, amitől annyira rettegett. Vagyis, Isten és Sátán között kialakult dialógus, tulajdonképpen Jób elméjében zajlott le. Ahol Jób, a negatív hiteinek az elképzeléseit formálta meg. Ott ütköztetve az Istenbe vetett bizalmát a félelmeivel. Mivel pedig Isten, éppen az elménkben formált hiteink alapján alakítja számunkra a megtapasztalható valóságunkat, így Jób Istent arra késztette, hogy a negatív hitei alapján valósítsa meg számára mindazt, amitől félt és rettegett. Mert a negatív hit is teremtési impulzus Isten számára. Ha tetszik ez nekünk, ha nem.
Az Istentől kapott szabad akaratunk, éppen ebben rejlik. Hiszen teljesen szabadon képzelhetjük el valóságosnak mindazt, amit a lelki vágyaink szerint szeretnénk megtapasztalni. Így Isten, teljes joggal feltételezi azt, hogy az elképzeléseink által értelmes módon kifejezésre jutatott hiteink, már a mi lelki vágyainkat képviselik. Akkor is, ha ostoba módon, a félelmeinket képzeltük el valóságosnak. Így válnak az elménkben formált negatív hiteink, Isten számára teremtési programokká. Mert tapasztalatot szereznünk az Isteni teremtésekről, kizárólag csak nekünk kell. Így a negatív hiteink fájdalmait és keserűségeit, csak mi tapasztalhatjuk meg az anyagi valóságunkban.
Ami azt is jelenti egyben, hogy Isten nem jó és nem is rossz számunkra, hanem Ő maga a Teremtő. Ha jó vagy a rossz jelzőkkel illetjük, akkor Isten abszolút mivoltát, relatív tulajdonságokkal illetjük. Ami abszurd dolog lenne. Az pedig, hogy az elménkben formált hiteink jók vagy rosszak, azaz pozitív vagy negatív hiteink vannak éppen, nem Istent minősítik. Az kizárólag, csak a mi személyes felelősségünk. Ami azt is jelenti egyben, hogy a szeretettel teljes, kellemes szellemi gondolatainkkal kifejezésre juttatott pozitív hiteink lesznek csak igazán hasznosak számunkra. Míg a szeretet nélküli kellemetlen szellemi gondolataink segítségével, csak negatív hitek kialakulását eredményezhetjük.
Amiben nem hiszünk, az eleve elképzelhetetlen számunkra. Mert nincs róla olyan szellemi gondolatunk, amivel valóságos, mentális képi formát alkothatnánk magunknak. Így a hitünk nem más, mint olyan reális elképzelés az elménkben, amely a szellemi gondolataink digitális jellegű informatív értékeit, analóg képi megjelenési formába rendezi a lelkünk számára. Mert a lélek az analóg, képi formátumú információt képes jól értelmezni. Míg a szellemiségünk, digitális módon kezeli, az általunk tanult és az elménkben tárolt információinkat.
Az elménk ugyanis, folyamatosan átkonvertálja, átalakítja az információt szükség szerint. A lélek analóg képi formátumát, digitális alakba rendezi a szellemiségünk számára. Míg a szellemiségünk digitális jellegű információit, analóg képi formába önti a lelkünk számára. Ezért van az, hogy amikor olvasunk vagy beszélünk, akkor a használt digitális szöveg képi megjelenési formája is megjelenik az elménkben. Vagy éppen fordítva, bármilyen analóg képi formát lássunk is, az elménk azonnal digitális információvá alakítja azt a szellemiségünk számára. Mert megértésről, csak akkor beszélhetünk igazán, ha az elménkben tudatosodó információk digitális és analóg értékei, szinkronba kerülnek egymással.
Így a leghatásosabb imát akkor mondjuk el Isten számára, ha a szellemi gondolataink digitális informatív értékeinek a segítségével, valóságosnak látszó mentális analóg képi formákat alakítunk ki a lelki vágyainkról. Így válnak a reális képzeleteink, a mi értelmes módon kifejezésre juttatott hiteinkké.
Hasonló a helyzet a beszéddel vagy az írással. Amikor ugyanis beszélünk vagy írunk, akkor mindig a szellemi szintű digitális információinkat használjuk. De ezek az ésszerű digitális információink, mindig a lelki érzéseink analóg informatív értékeit fejezik ki számunkra, szellemi szinten kezelhető módon. Így a tanulás lényege is éppen az, hogy a vizuális élményeink analóg képi formáihoz az elménk, digitális információs értékeket rendel. Éppen az értelmezhetősége miatt. Vagy éppen egy olvasott szöveg digitális jellege, analóg képi megjelenési formát ölt az elménkben. Így kommunikál folyamatosan az elménken keresztül, a relatív emberi szellemiségünk és az Isteni eredetű lelkünk. Mert, amíg a lélek által Isten éltet bennünket, addig Isten él rajtunk keresztül. A lélek.
Ezért a hitünk nem más, mint az olyan digitális jellegű szellemi gondolataink összessége, amelyeknek a segítségével, analóg képi megjelenési formát ölt egy valós elképzelésünk. Vagyis, éppen úgy látjuk az elménkben, a becsukott szemünk ellenére is a vágyunkat, mintha valóságos dolog vagy esemény képe lenne az. Mivel a valóságos elképzeléseink, értelmesen fejezik ki a szellemi szintű digitális információink segítségével a lelkünk számára azt, hogy mit szeretnénk a valóságban megtapasztalni. Ezért azt is mondhatjuk, hogy mindig a reális képzelet formálja a valóságunkat. Ami azt is jelenti, hogy amit reális módon beleképzelünk a valóságba, az fog realizálódni számunkra. Az fog megvalósulni az életünkben. Isteni közreműködéssel.
Ezért, csak szeretettel teljes, kellemes szellemi gondolatok által érdemes, valós elképzeléseket formálni az elménkben. Amelyek így már, mint pozitív hiteink értelmezhetők. Mert, csak azok lehetnek igazán hasznosak számunkra. De hogyan lehet mindig pozitív hitet formálni a fejünkben, ha kellemetlen szellemi gondolatok is uralják néha az elménket? Amikor probléma elé állít bennünket az élet, akkor Isten mindig küld nekünk egy lelki vágyat. Ami analóg jellegű mentális képi formában jelenik meg az elménkben, és a számunkra helyes megoldás elvi lehetőségét vetíti elénk. Ezeket a számunkra megjelenő Isteni szándékokat kell mindig valóságosnak elképzelnünk ahhoz, hogy értelmes módon kifejezésre juttatott hiteinkként, a valóságunkat formálni tudják. Számunkra hasznos módon.
A lelki vágyaink tehát, azok a reánk irányuló Isteni szándékok, amelyeket értelmes módon kifejezésre juttathatunk a szellemi gondolataink segítségével, akkor teremtésre méltó hiteket formálhatunk belőlük. Vagyis, amikor azt imádkozza valaki, hogy „Legyen meg a Te akaratod,” akkor az elméjében tudatosodik az, hogy az Isten által vetített lelki vágyait, a szellemi gondolatai segítségével valóságosnak kell elképzelnie ahhoz, hogy azok, a megtapasztalható valósága részévé váljanak. Mert Isten a lelki vágyainkat azért küldi számunkra, mert boldogságra teremtett minket. De, csak olyan ember lehet igazán boldog, akinek a lelki vágyai mindig teljesülnek, megvalósulnak. Erre való az elménkben, a reális képzelet mentális lehetősége.
A természetben fellelhető növények és állatok, szellemiség nélküli ösztönlények. Ami azt jelenti, hogy a fejükben megjelenő lelki vágyaikat, azonnal meg is valósítják ösztönös módon. Ezzel szemben az ember, Isten „képére” tudatosnak lett teremtve. Ami emberi jellegű szellemi képességekkel ruház fel bennünket. De ahhoz, hogy boldogok legyünk, ezt a szellemi képességünket kell szinkronba hoznunk a lelki vágyainkkal. Amiben a reális képzelet képessége nyújt mentális segítséget számunkra. Mert a természetben élő értelmes élőlényekként, bennünk is megjelennek a lelki vágyak, mint reánk irányuló Isteni szándékok. Éppen azért, hogy „kikövezzék” számunkra azt a mentális utat, amit szellemi szinten járnunk kell ahhoz, hogy a lelki egyensúlyunkat biztosító boldogságban élhessünk.
Így él Isten, a teremtményein keresztül. A növények és az állatok esetében közvetlen módon. Kizárólag ösztönös jelleggel. Míg a szellemi szintű értelmes emberek esetében, közvetett módon. Mert a szellemi szintű szabad akaratunknak „köszönhetően”, racionális módon felülbírálhatjuk, a vágyainkban jelentkező Isteni szándékokat. Amelyek boldoggá tehetnének bennünket, ha rendre megvalósulnának az életünkben. De a tanult ember elméjébe belesulykolták azt, hogy ő maga a sorsa kovácsa. Így a szellemi szinten tanult ismereteinket arra kell használnunk, hogy értelmes módon irányítsunk vele a sorsunk alakulását. Ami olykor persze, meg is valósul. De az esetek többségében, mindig eltér a lelki vágyainkban sugallt Isteni szándékoktól. Így az Isteni eredetű útmutatástól mentális módon eltérve, olyan racionális lehetőségeket választunk magunknak, amelyek csak a jelen pillanatából tűnnek megfelelőnek. Így hosszú távon, nem képesek boldoggá tenni az embert.
Ilyen emberek alkotják ma az emberiség 80 százalékát. Akik szellemi szinten elkalandoztak, az Isteni útmutatás lelki vágyainkban rejlő mentális lehetőségeitől. Akik a jelen pillanatából élve, csak sóvárognak a boldog életvitel után. Mert azt az abszolút „tudományt”, ami az Istenhez fűződő mentális viszonyunkat jelenti, nem ismerik kellőképpen. Csak a relatív emberi tudomány tanait követve élik a mindennapi életüket. Folyamatos harcként és kudarcként élve a napjaikat. Ahol a többi, Isteni lélek által éltetett embertársuk az ellenség. Akiket el kell taposni ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak az életben. Pedig az élet, már sokszor bebizonyította számunkra tapasztalati szinten is azt, hogy egységben van az emberiség ereje. Családi, baráti, közösségi, társadalmi egységben.
De a relatív emberi tudományt ismerő racionális embereket lehet politikai szinten megvezetni eszmékbe, ideákba csomagolt gazdasági érdekekkel, amelyek segítségével háborúkat lehet szítani. Így a ma élő racionális emberek, egyre műveltebb módon maradtak teljesen primitívek. Mert a háborúkkal, ugyanazokat a társadalmi hibákat követjük el, mint amit több ezer éve mindig megtettünk a történelmünk tanúsága szerint. Sokkal modernebb, sokkal hatékonyabb fegyverekkel. De a felszított háborúkat, sohasem a politikusok vívják meg. Hanem az ő érdekükben, mindig a saját népeik fiai.
Pedig, a világörökséghez szoktatott népesség, megörökölhetné már végre azt a világot is, amiben él. Teljes mértékben határok, korlátok nélkül. De ez a világ, még mindig csak a kiváltságosok világa igazán. Amit gazdasági érdekekből fenntartott politikai érvekkel, egymás ellen lehet még mindig fenntartani. A többség kárára. Mert szellemi szinten, egymás ellen élnek, a lelki egység által éltetett emberek. Pedig Isten, nem ezért élteti a lélek által az embereket. Boldogságra szánt bennünket. Ezért biztosít számunkra lelki vágyakat. Isteni útmutatásokat. Hogy mindig boldogságban élhessünk velük.
Matécz Zoltán
2024.04.14.
