Mivel az Univerzum legkisebb oszthatatlan alapeleme a pont, és annak teljes halmaza maga az Univerzum, ezért két teljesen ellentétes jellemvonását határozzák meg a világmindenségnek. Így azok potenciális érdek-különbözőségként, energiát tartanak fenn. A pont mozgáskényszerrel bíró alaptömeg,  amely állandóan mozog, míg a pontok halmaza alapközegként, mozgásképtelenségre van ítélve.

Míg a pont, az oszthatatlansága miatt, belső szubjektív adottságokkal nem rendelkezik, addig a pontok alaphalmaza, mivel mindent önmagába foglaló alapközeg, ezért külső objektív jellege nincs. Ok-okozati viszonyban állnak egymással, és így az energia, csupán a potenciális érdek-különbözőségük csökkentésére irányul. Ezért olyan egyensúlyt képes csak teremteni közöttük, ami relatív. Így az általunk megismerhető valóság, velünk együtt relatív. Gyakorlatilag az Univerzális primer alaphalmaz, szekunder részhalmazai vagyunk mi magunk is. Az Univerzum hatáskényszere, és a lehetséges információhordozó, egy egységként funkcionál, minden anyagi létezésről tudó, és minden anyagi létezésre hatóként. Így minden anyagi megnyilvánulásban, az alap ok-okozati viszonyt tükrözi vissza az értelmes energia. Így alap-értelemként minden lehetséges megnyilvánulásába, Isteni részértelmet kölcsönöz.

     mozgásképtelensége                                     mozgáskényszere             

                                                                  E = 
                                                       Hatáskényszer.
                                          Mint potenciális érdekkülönbözőség.

Abszolútak a természet törvényei, amelyek megértése által, az ember megismerheti a természetet. Ezen törvények lehetséges eredője, oka az abszolútum, amit Istennek nevezünk. Így a természet törvényeit képviselő erők hatásai nem gonoszak. Pozitív vagy negatív értékük attól függ, hogy hogyan használjuk őket. Abszolútumként, Isten igazsága örök érvényű, amely sohasem változik, és így minden az Ő hatálya alá tartozik. Az elme törvényei, a hit törvényei, akár a fizika, kémia, biológia törvényei személytelenek, és egyformán hatnak hívőre és hitetlenre. Ezért aztán, aki az elme törvényeit helytelenül alkalmazza, annak számára Isten teremtése, negatív hatásként jut érvényre.

Az elme törvénye a hit törvénye. Az ember tudatos elméje, a lehetséges relatív alternatívák közül, kiválasztja a számára legideálisabbat, és érzelmekkel dúsítva, így hitként alátámasztva, ez által abszolutizálva, küldi tovább a tudatalattiba, végrehajtás céljából. A tudatalatti már mindent végrehajt, ami abszolutizált utasításként beleépül, tudatos hitünkként. Sajnos a félelem, negatív hitünk, ezért a tudattól abszolút értelmet nyerve, szintén a tudatalattiba kerül, és kierőszakolja ártó hatását. Az elme törvénye tehát, a tudati és a tudatalatti agyrészünk viszonyában rejlik, amely viszonyt a hit tartja fenn. Legyen tehát, mindig a hitünk szerint. A tudati és a tudatalatti viszonyában megmutatkozó szellemiségünk, mindig híven visszatükrözi, hogy az önmegvalósításunk folyamatában mennyire hagytuk Istent érvényesülni a gondolataink, a beszédünk és a cselekedeteink által.

Ha pedig, elfogadom a minden elektromos anyagi minőségre ható, és minden anyagi minőség állapotáról tudó abszolútumot Istennek, akkor az sem probléma számomra, hogy az ember lelke, Isten aktív része. Tehát, azt is el kell fogadnom, hogy Isten konkrétuma csak a tudattal bíró emberben képes, elvont értelemben véve tudatos lenni. Így természetes, hogy az emberi élet alapfeladata az, hogy élete során, az ember felismerje Isten benne rejlő jelentőségét, és annak szellemében, Istent nyilvánítsa ki az önmegvalósítása során.

A lélek Isten része. Objektív értelemben a testet, szubjektív értelemben pedig, a szellemet élteti, nyilvánítja meg, egy élő egységként. A lélek a tudat állapotát képes a testre, és a test állapotát a tudatra visszavetíteni. Így természetszerű az a megállapítás, miszerint azok vagyunk, amit gondolunk, illetve azzá válunk. Az a szimbolikus kifejezés, hogy Isten templomai vagyunk, csak részben igaz. Valójában Isten felépítményei vagyunk csupán, akik templommá válhatnak Isten számára. Születésünk pillanatában ugyanis, lenullázott szellemi tudatunk van. Az életünk évei során a tapasztalatainkat tudássá eddzük, és ez a megszerzett tudáshalmaz lehet bennünk Isten temploma, ha testünket és individuális akaratunkat, tudatosan Isten szolgálatába állítjuk. Mivel pedig, Istenről kevés embernek adatik meg a bizonyosság, ezért a legtöbben csak a hitünkre támaszkodhatunk, a tudatos templomépítő tanulási folyamataink során. Utunk helyességéről, lelkünk egyensúlyos állapota biztosít bennünket, amit kivetít a testre és a szellemre is természetszerűen. Ez a lelki egyensúly türelmes és nyugodt embert tükröz, aki bármilyen társadalomnak igaz tagja lehet.

Ha pediglen, nem építjük magunkban tudatosan Isten templomát, akkor is bennünk és általunk él Isten, de akkor egy börtönbe kényszerítjük, akit tulajdonképpen bűntelenül ítéltünk el. Így lelki békénk nem lehet, legfeljebb csak látszólagosan, relatív módon. Börtönben a lélek nyugalma nincsen biztosítva, és így visszatükrözésképpen feszült, izgága, türelmetlen, nyugtalan embert alakít ki a lélek, aki a társadalom labilis alkotóeleme lehet csak. Gyakorlatilag Isten létezésének monodrámáját játsszuk le mindaddig, ameddig nem jövünk rá, hogy nem csupán individuális lelkek vagyunk a világban, hanem az Egység elemi részeként létezünk. Különböző érdekek szerint élni az Egységen belül annyit tesz, mint Isten abszolút individualitását megsérteni, semmisnek tekinteni. Az emberi individualitás csupán relatív, mert kizárólag Istenben valósulhat meg.

Ahhoz, hogy Istent elfogadjuk szellemi vezetőnkként, nem szükséges vallási felekezethez tartozni. A vallási felekezetek dogmákban, emberi értelemmel kialakított és abszolutizált hitigazságokban hisznek, és ezért nem képesek egységesek lenni, ugyanannak az egy Istennek az érdekében. Számukra az abszolutizált dogmáik az elsődlegesek, azután jöhet Isten. A valóságos Istenhívő Istent helyezi hitvilágának a centrumába. Éppen arra kell csupán figyelnie, hogy semmiféle dogma, sugallat, vagy egyéb kísértés, ne kerülhessen az Istenhite elé.

Az ok-okozati alapviszony értelmében Isten a Törvény. A törvénytisztelőnek a törvény jó, míg rossz a törvénysértőnek. Isten a legfontosabb természettörvényünk, mert minden egyéb felismerhető természeti törvényszerűséget magában foglal. Ezért minden természeti törvényben Isten sérthetetlenségét kell tisztelnünk. Így minden természeti törvény Isten egy-egy arculata, megnyilvánulása, és minden lehetséges megnyilvánulásban természetesen, és így törvényszerűen, Isten nyilvánul meg. Mivel pedig, a Törvény bármely megnyilvánulása abszolút, ezért állandóan a hatálya alá tartozunk. Betartása áldásként, míg megsértése átokként jut érvényre rajtunk. Így jó és rossz egyformán lehet számunkra. Az a tény pedig, hogy egy természeti törvényt nem ismerünk, nem mentesít bennünket a felelősség alól. Ártó hatása mindaddig tart, amíg tudatosan, vagy tudat alatt, nem változtatunk negatív hozzáállásunkon. Pozitív hatása is csak addig érhet bennünket, amíg a hatálya szerint cselekszünk.

Isten tehát, jó és rossz lehet számunkra egy időben, az érdemeink szerint. Az, hogy valami jó vagy rossz, csupán a mi mentális megítélésünk kérdése, mert ami ebben a pillanatban még rossz számunkra, később még lehet jó. Illetve fordítva is igaz. Mert a jóság és a rosszaság relatív ítéletpárok. Abszolút értelemben csak esemény létezik, ítélet nélkül. Istenben hinni tehát, röviden annyit jelent, hogy elfogadni az Univerzum, reánk nézve hatályos természeti törvényeit, és azok értelmében élni. A szeretet is Isten természeti törvénye, szubjektív törvénye. Így a gondolataink, a beszédünk és  a cselekedeteink során, az öröm, megnyugvás, és kiegyensúlyozottság érzései hatalmasodnak el bennünk, amikor a Szeretet - Törvényt juttatjuk érvényre. Ebben a harmonikus állapotban sem lelki, sem szellemi, sem pedig testi, potenciális különbözőség nem alakul ki bennünk. Így betegségeket sem alakítunk ki önmagunkban. Gyógyulási folyamataink pedig, felgyorsulnak.

Amely gondolatunk vagy cselekedetünk nem okoz örömöt, és harmonikus kiegyensúlyozottságot számunkra, az nem is Isten igazságát juttatja érvényre, ezért végül is, bűn az. Mivel Isten abszolút, ezért büntetése azonnal végrehajtódik rajtunk. Ezért van annyi vallásos, de beteg ember. Hisznek egy rajtuk kívül álló felsőbbrendű Istenben, de a természeti törvényeit nem tartják be. A végítéletre számítanak, holott a büntetés azonnal végrehajtódik rajtuk is, automatikusan. Isten a hívőire nézve is abszolút, és nem bünteti a hitetlent sem, ha nem sérti a természet törvényeit. Istenben hinni nem kiváltság, hanem felelősség, ami elengedhetetlen előfeltétel annak, aki az önmegvalósítás útját kívánja járni.

Abszolútumként, Isten mindenkiben jelen van, a lélek formájában, így az emberek közötti viszály során éppen a lelkek, Isten "sejtjei" állnak egymással szemben, amely helyzetet, a relatív emberi tudat hibás gondolkodásmódja tartja fenn. Csak a tudatos és őszinte megbocsátás oldhatja fel a szemben álló lelkek feszült állapotát. Ahogy a materiális társadalomban divatossá vált kifejezésben, a barátom barátja, szintén a barátom. Így elfogadhatok egy számomra idegent is barátként. Éppúgy működik a dolog az idealista felfogásban is, csak ott testvérnek mondják egymást. A testvérem testvére, az én testvérem is. Teljesen mindegy tehát, hogy materialista módon barátként, vagy idealista módon testvérként fogadjuk el egymást, így is, úgy is, Isten sejtjei vagyunk, akiknél az egyetértés a természetes. Gyakorlatilag azt kell kívánnunk a másik lélekkel bíró embertársunknak, amit saját magunknak kívánunk, éppen a lelki békénk érdekében. A lélek ismerete, és elfogadása nélkül, nincs lelkiismeret. A valóságos lelkiismeret Istenismeretet is jelent, Isten ismeretén keresztül pedig, eljuthatunk a valóságos önismerethez, ami reális önrendelkezést is jelent.

Ahogy mi, a lelkünk által, Isten megnyilvánulásai vagyunk, úgy minden létező megnyilvánulásban Isten jelenlétét kell keresnünk. Az élőlények felé pedig, még fokozottabb figyelmet és szeretetet kell fordítanunk, mert a lelkük által, ők is Isten közvetlen megnyilvánulásai. Ők mind a szeretettörvény hatálya alá tartoznak miszerint, élő lénynek, még gondolatban sem szabad ártani ok nélkül. Isten számára a tudatunk szubjektív, míg a testünk objektív eszköz. Eszközökként pedig, mindig Isten akaratát kell érvényre juttatnunk. Mert vágyainkban, elképzeléseinkben, terveinkben, Isten akar megnyilvánulni általunk. Így Istent szolgálni annyit jelent, hogy a tudatalattinkból, a tudatunk felszínére kerülő álmoknak, vágyaknak, elképzeléseinknek, terveinknek, eleget tenni a szeretettörvény értelmében. Jutalma, az egyensúlyos öröm érzésében mutatkozik meg élmény-szinten. Így Isten végül is, megtapasztalható élmény számunkra, amit semmiféle más érzés élményével nem lehet összetéveszteni. Ő az abszolút öröm élménye bennünk. Bölcsességre vall az, ha valaki tudatosan elfogadja Istent és a szeretet-törvény szerint él aktív életet. Az Isteni öntudat segítségével, bárki az önmegvalósítás útjára léphet, és örömmel cselekedheti meg azokat a tetteket, amelyek miatt Isten megnyilvánulásaként a világra jött. Az önmegvalósításban elnyeri a célját Isten, mint abszolút létező.

Hitvallásom

Mióta tudom, hogy Isten megnyilvánulása, kifejeződése vagyok, azóta tudatosan Istenben élek, és hagyom, hogy Isten bennem éljen. Isten gyermeke vagyok, és előbb-utóbb azzá válok, amivé az Isteni akarat formálni kíván. Így Isten minden képessége megvan bennem, csak hagynom kell érvényre jutni. Mivel elfogadom Istent szellemi vezetőmnek, így Ő azzá válik bennem, amivé én tudatosan vágyok. Mivel pedig, minden lehetséges problémának létezik Isteni megoldása, ezért hagyom, hogy a bennem élő Isten gondolkodjon, beszéljen, és cselekedjen rajtam keresztül. Így Isten szeretete, állandóan körülölel, és áramlik belőlem. Amikortól pedig, tudatosan érzem, hogy egy vagyok Istennel, akkortól többé már, nem kínozhat sem a félelem, sem a bűntudat, sem pedig, a szégyenérzet. Isten tehát, az életem minden pillanatában az számomra, aminek én Őt gondolom, semmivel sem több, vagy kevesebb. Legyen a hitem szerint.

Kapcsolatom Istennel

Számomra Isten a természetben nyilvánul meg. Így minden élőlény, Isten egy-egy sejtje. Isten pedig, az élő természet Egy-sége. Én, az Egy-ség aktív részeként élek. Minden gondolatom és cselekedetem előtt, kikérem a funkcionális Egy-ségem szellemiségének a véleményét. Így természetesen, mindig az Egy-ség érdekeit is szolgálom, ami szintén, és természetesen, nem ellenkezik az én személyes érdekemtől sem. Ha a közben felmerülő gondolatokhoz, az öröm érzése párosul, akkor az Isten akarata bennem. Isten akaratát ugyanis, a pozitív lelki érzéseim képviselik.

Mintha egy test sejtje, vagy szerve lennék. Ha objektív önállóságra törekednék, akkor a test szempontjából nézve, betegségokozó lennék, hiszen nem a test szükségletei szerint funkcionálnék. A test szükségletei azt jelentik, hogy csak olyan cselekedeteket hajthatok végre, a test aktív részeként, amit a teljes test elvár tőlem. Azt pedig, a központi idegrendszerben, az elme határozza meg. Az objektívvé vált önálló sejt, test-idegenné válik, és a test izolálja, majd kiveti magából. Ez a sejtpusztulás jelensége. A természet részeként természetesnek kell tehát lennem, mert különben, a természetben természet-idegenné válok, és a természet izolál, majd kivet magából. Ez a lepusztulás, a halál jelensége.

Ezért, minden lehetséges esetben, kikérem Isten véleményét. Mintegy folyamatosan megújítva ez által, a szellemi szövetségünket. Ha Isten nem ad konkrét választ, akkor úgy könyvelem el, hogy Isten, egyetért az én általam kigondolható szellemi megoldással, ha az örömöt okoz nekem. Ha pedig, nem ért egyet velem, akkor valamilyen Isteni eszköz segítségével, értesít a jó megoldásról. Isten útjai végtelenek, így a válasz bárhonnan érkezhet, csak fogékonnyá kell válnom iránta. Arról lehet a legbiztosabban felismerni, hogy Isten válaszolt nekünk, hogy a válasz értelmezése örömöt okoz, és mindig természetesen illeszkedik a kívánt helyzethez. Számomra az Új- Szövetség gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden lehetséges alkalommal, új mentális kapcsolatba lépek Istennel, és szellemi barátságom jeléül, kikérem a véleményét, segítségét kérem, vagy az események után, hálát adok neki. Minden más lehetséges segítség, csak relatív lehet. A biztos siker érdekében, csak az abszolúthoz, Istenhez fordulhatok. Sőt, ha Istenhez fordulhatok a siker reményében, akkor miért fordulnék eleve máshoz? A biztosat felváltani egy bizonytalanra, csacskaság lenne tőlem. Amióta elfogadtam Istent szellemi vezetőmnek, barátomnak, szövetségesemnek, azóta érzem, hogy Isten az érdekeim szerint „szolgál” engem, és ezért nem kell mást tennem, mint Őt, viszont szolgálni. Istent szolgálni pedig, a szellemi szövetséges partner-kapcsolatunkban, mindig megújuló szövetségünk által, és a teremtményei felé irányuló szeretetteljes gondolataim és cselekedeteim által tudom.

Majd természetesen hálát adok Istennek a törődéséért, azért, hogy aktív szellemi partnerem az életem során. Ez a hálaadásom szintén része annak, hogy a baráti szövetségemet minden lehetséges alkalommal megújítom Istennel. Isten folyamatosan az életem részét képezi, így én is Isten része lehetek folytonosan. Az önmegvalósításom azt jelenti számomra, hogy elfogadom azt, hogy Isten eszköze, sejtje vagyok, és önállónak képzelt szellemi individualitásomat, tudatosan az Ő lelki szolgálatába állítom, mert tudom, hogy az Egy-sége részeként, közös az érdekünk. Materiális objektív énem, Isten szubjektív Én-jében érvényesülhet csak.

Matécz Zoltán

matecz.zoltan@gmail.com