Számítógépessé vált világunkban, már olyan játékokat űzhetünk, amelyikben nem játszik kardinális szerepet reánk nézve, a lejátszott jó és a rossz. A játékok mindig újra kezdhetőek az elejétől, és a játékosok által olyan szerepeket vállalhatunk, amilyenhez éppen kedvünk van. Szabadon megtehetjük, mert ez „csak” egy virtuális, azaz látszólagos, elképzelt valóság.
Ez persze, szerintem komolyan befolyásolja a játékosokat vezérlő egyének etikai értékítéletét, mert a jó és a rossz szerepeket váltogatva ellentétes nézőpontokból is élvezetessé teszik a játékot. Az okozott öröm valóságos annak ellenére, hogy éppen mekkora virtuális kárt vagy hasznot idéztünk elő a játék folyamatában. Felelősségünk nincsen, mert a játék mindig az elejéről kezdhető újra, és mi amúgy is, csak szerepeket vállaltunk a játékok idejére. Ezért, csak a mi saját szórakozásunkat biztosítottuk ez által. Nem kell gondosan vigyáznunk az erkölcsiségünket meghatározó gátlásainkkal sem, mert nem vagyunk felelősségre vonhatóak azért, ami a számunkra virtuális valóságban történik.
Tudomásul kell vennünk azonban azt, hogy a számítógép memóriája, az ember által teremtett relatív elme, amelynek a valóságát, csak mi emberek, a teremtői éljük meg virtuálisnak. A számítógép szempontjából azonban, minden eseménye valóságos. Ez pusztán azért fontos, mert ha a technika fejlődésével, a számítógép érzéseket is tud majd kölcsönözni a szereplőknek, akkor a mi játékos hangulatainkat ők fájdalmasan fogják megtapasztalni.
Tulajdonképpen, éppen ilyen virtuális valóságnak ítéli meg Isten a mi valóságunkat. Hiszen az Ő abszolút Elméje teremtette meg, a mi relatív elméinket. Ezért az életünk során, mindig valamilyen szerepet vállalunk, és azt mutatjuk a többi élőlénytársunk felé. Így Isten gondolatai, virtuálitásai vagyunk csupán, akinek a jó és a rossz sorsunk, csak egy-egy szerep a játékosai részéről.
Addig azonban, ameddig mi emberek a számítógép valóságát virtuális szórakozásnak tekintjük, addig Isten létének, a mi virtualitásunk az egyetlen objektív realitás alapja. Isten tehát, nem játszik velünk, mert Ő nem relatív, azaz teremtett elme. Folyamatos mentális tudatkapcsolatban áll velünk az által, hogy mindig kizárólag a hitünk szerint teremt nekünk valóságot, a saját elképzeléseinknek megfelelően. Valójában ennél valósághűbb szórakozás nincs is.
Képzeljük csak el azt, hogy a mi számítógépes játékaink szereplői, minden esetben maguk mondanák meg szabad akaratukkal azt, hogy mit szeretnének cselekedni. Ez azt jelentené számunkra, hogy élnek, hiszen a kérésük által, a hitüket kifejezve, a szabad akaratukat közvetítenék felénk. Mi pedig, hogy a játékosok esélye egyforma legyen a játék során, kénytelenek lennénk a játékosok elvárásai és hitbeli kérései által kezelni a számítógépet. Döntésük számunkra, sok esetben nevetséges lenne, mert ”Game Over”-hez vezetne, az adott játékos számára. De a dolog igazából nem hatna meg, mert a többi játékos érdeke az, hogy a játék tovább folytatódjon. Sajnos a számítógép játékosai, ma még olyan mértékben relatívak, hogy a szabad akarat hiányában, nem képesek a hitüket cselekvési szándékukként felénk közvetíteni.
Mi emberek azonban, képesek vagyunk rá, és Isten elképzelt virtualitásaiként élünk, ma még igen hibás hiteinkkel. Nagyon hibás a hitünk, mert még nem játszunk olyan társadalmi életet, amelyben minden játékos érdeke egyformán érvényesül, a köz érdekeink teljesülése közben. Isten virtuális valóságában, még mindig vannak olyan szereplők, akik tévesen azt hiszik, hogy ez a játék, csak értük van. Nem veszik észre azt, hogy Isten virtuális valóságaként, a mi életünk csapatmunka, amelyben értelmet, az együttes szereplés biztosít.
Egyesek versenyhelyzete miatt, a többi játékos természetszerűen alárendelt szerepet kaphat csak, és passzív szemlélője az életnek. Az életük ebben a társadalmi játékban, a szegénység és a nyomor szerepei szerint alakul. Ezért éheznek és nyomorban élnek, a társadalom által reájuk rótt szerepeik alapján. Pedig, Isten bőséget teremtett. Az anyagi javak és a pénz, tökéletesen elég mindenki számára, ha az elosztás reálisabb. De, ahol egyeseknek mérhetetlen gazdagság jut osztályrészül, ott a mérleg másik serpenyőjében, mérhetetlen szegénységnek kell kialakulnia.
Ebben az a szomorú, hogy az ember még nem jött rá, hogy a szabad akaratának a hite szerint, kérhet Istentől olyan dolgokat is, amelyek által, kikerülhet ebből a helyzetből. Sajnos, még nem játszunk úgy, mintha igazán élnénk. Pedig, a Biblia tanúsága szerint, már több mint ötezer éve, ezt a programot töltötte be a természet „számítógépébe”. Tudatlanságunknak köszönhetően azonban, Istentelen játékokat űzünk egymással és így embertelen, lelketlen valóságot teremtünk magunknak.
A tudatlanságunknak köszönhetően, vállalnunk kell a kisded játékaink negatív hatásait is. Sajnos még mindig a hitetlenségünkben hiszünk, ezért irreális az életünk, amelyben a lelketlenség természetessé vált. Meg kell tanulnunk, Istennel valóban együtt élni. Az Ő teremtő erejére hagyatkozni. Figyelembe kell venni azt, hogy az életünkben mindenki Isten virtuális játékosa, és ha hagyjuk lepusztulni benne a feleslegesnek ítélt játékosokat, akkor azoknak nem lesz lehetőségük szebbé és hasznosabbá tenni az életünket. Ezért az egész társadalmi élet unalmas és sivár lesz. A csapatjáték akkor szép igazán, ha minden játékos ki tudja venni belőle a részét önzetlenül. Ehhez arra van szükség, hogy ne egymás ellen versenyezzünk, hanem egymásért. Hogy ezt megérthessük, meg kell értenünk azt, aki teremtett bennünket, és szabad akarattal ruházott fel. Akinek a virtualitásai vagyunk.
Isten Szent Szellemként, a mi tudatos Teremtőnk. Az Ő mentális gondolatainak az objektív megnyilvánulásai vagyunk. Azért, hogy ne kelljen beleszólnia az életünkbe, szabad akarattal ruházott fel bennünket. Azért nem szól bele az életünkbe, mert nem vállalhat részt a relatív viszonylatainkban, hiszen akkor elveszítené az abszolút státuszát. Így szabad akaratot adott nekünk. Ami nem azt jelenti, hogy gátlások nélkül szabadon azt tehetünk, amit csak akarunk, hanem azt, hogy a hitünket szabadon alakíthatjuk ki, a megszerzett ismereteink függvényében. Mivel pedig, az ismereteink folyamatosan változnak az életünk során, ezért a hitünket folyamatosan és szabadon alakíthatjuk ki. A hitre pedig, azért van szükségünk, mert Isten a valóságunk abszolút teremtése óta, a relatív módon változó hitünk teremtője. Így teremtett általunk, örökre teremteni valót magának. Mert az ember hite, állandóan változik.
Élete során, az ember konfliktushelyzetekbe kerül, amelyek problémák megoldását teszik szükségessé. Ezt megoldhatjuk abszolút és relatív módon. A relatív módot ismeri mindenki. Mert az azt jelenti, hogy mindenki megy a saját feje után. Az abszolút mód azonban, az Istenben hívők előtt is ismeretlen. Mert ha ismernék, akkor sokkal jobb lenne az életük.
Egy az Isten, egy és így oszthatatlan. Ezért én Istenben élek, és Isten bennem él. Minden ember Istenben él, és minden emberben Isten él. De Isten, addig nem juthat kifejeződésre általunk, ameddig mi, a szabad akaratunk által, tudatosan formált igaz és őszinte hittel, el nem fogadjuk Őt, a mi hitünk Teremtőjének. Mivel pedig, Isten bennem él, ezért szabad akarattal rendelkezek, és így senki sem korlátozhatja a mentális döntéseimet, amelyek alapján a hitemet formálgatom. Tehát, így végül is, a hitem által rögzített szabad akaratom Isten akarata is tehát, méltó a teremtésre. Akár rossz az nekem, akár jó.
Ez azért működik így, mert az abszolút Elme is egy és oszthatatlan, így a mi emberi relatív elméink tudatosak, csak Isten Elméjében lehetnek. Ezért bármit is gondolunk, az máris a hitünket képezve az abszolút Elmében jön létre. Ez a mentális tudatkapcsolat, az abszolút Elme és a benne gondolkodó relatív emberi elmék viszonylatában, a szövetséget képviselik Istennel. Isten ezt sohasem bontja fel. Csak nekünk kell megértenünk, átlátnunk ennek a szövetségnek a lényegét azért, hogy ez a mentális kapcsolat, gyümölcsöző legyen a mi számunkra is.
Mivel mi emberek, az Objektív-Szubjektumban tehát, Istenben vagyunk szubjektív-objektumokként megnyilvánulva, ezért nem Ő távolodott el tőlünk mentálisan, hanem mi váltunk benne elkülönült, öntudatos lényekké. Ebben persze az a morbid, hogy a téves, de határozott öntudatunkkal, keressük önmagunkat az örökkévalóságban. Mintha vakon keresnénk botunkon a fehér festéket. Amelynek a színe, számunkra tökéletesen közömbös. Mivel pedig, Isten a mindensége által, bennünk is ott van, ezért nekünk kell visszatalálnunk az Ő egységéhez mentális tudattal, és fel kell ismernünk végre azt, hogy a mindenségben minden egy. A Létező Egy Igaz Isten.
Az abszolút Elme és benne a relatív, teremtett elmék társasjátéka, az a mentális tudatkapcsolat, amelyben Isten Önmagára kíván találni bennünk és általunk. Míg az ember, folyamatosan az Istent keresi, létének legfőbb okát. Addig azonban, ameddig az ember nem döbben rá, hogy a világmindenség egységében a két dolog, egy és ugyanaz, addig ez nem csak meddő próbálkozás, hanem morbid játék is reánk nézve. Annak ez embernek tehát, aki önmagára kíván találni, el kell fogadnia Isten eszméjét, és ezáltal, hagynia kell azt, hogy előbb Isten találjon Önmagára a lelkében.
Ezt a mentális utat ajánlja fel Jézus, mint Megváltónk. Ez a keresztény megvilágosodás pillanata, amikor az ember, mentális szellemi úton tudatosan azonosul Isten eszméjével, és ennek a bizonyossá vált érzésnek a megtapasztalása által, Isten szemszögéből, önmaga eszméjét is átláthatja végre. Így tehát, az ember önmagát fedezheti fel Istenben, és a két eszme, immár bizonyosságként azonosul a tudatában. Gyakorlatilag, emberként ugyan, de Isten „szemével” láthatja a valóságot. Az örökkévalóság birtokosaként élheti a relatív emberi életét. Amely így már, tudatosan nem ér véget a halál pillanatával, hanem az ember Istenként, csupán dimenziót vált. Az ember tehát, Istennek nemcsak a virtuális valósága lehet, hanem Önmagáról objektív tudatos tapasztalatot biztosító, reális valósága is.
Az a tény pedig, hogy a természettudomány a valóságunkról azt állítja, hogy számunkra minden relatív, nekem azt sugallja, hogy a valóságomat többféle nézőpont alapján értékelhetem. Tehát, csak látszólagos az, ami azt igazolja, hogy virtuális még nekünk is, nem csupán Isten számára. A határozatlanság elve pedig, éppen azt próbálja igazolni, hogy a minden relatív állítás zsákutcájából tudományos eszközökkel, nem fogunk egyelőre kijutni. Meg kell tehát reformálnunk, úgy az Istenbe vetett hitünket, mint a tudományba vetett elképzeléseinket.
Mindkét tudás túlzásokkal telített, és ráadásul, egymás ellen küzdő ismerethalmaz. A valóság objektív és szubjektív egy időben. Így, a csak objektív gondolkodásmód szegényes, míg a csak szubjektív tudománytalan is. Ha azonban, mindkét gondolkodásmódot elfogadjuk, teljesebbé válhat az a kép, amit a valóságunkról kialakíthatunk magunknak. De még mindig, csak Isten virtuális valóságának részei lehetünk. Csak aki Isten fogalmával és lényével teljesen azonosul, az képes tökéletes valóságban élni. Tulajdonképpen önmagában hagyja Istent kibontakozni és élni úgy, hogy közben a saját életét is éli. Ez az a szövetség, amiről a Biblia szól. Ameddig pedig, ez a szövetség nem alakul ki, addig mindig, csak Isten virtuális figurái leszünk, és a lelki érzéseink, csak a mi életünket befolyásolják. Akár jók azok nekünk, akár nem. Csak Isten szövetségével garantált örök élet által kerülhetünk ki a virtualitásunkból.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
