A valóságban, minden észlelhetőség és változás eseményként értelmezhető. Így a létezés is, eleve eseményt jelent. Egy eseményben, mindig valamely hatás, és a hatás alatt álló tömeg vagy tömeghalmaz viszonya tükröződik vissza, mint létező állapot. Ezen állapotok észlelése, a viszonyítás képessége, ezért a viszonyelméletet, eleve két fő rész alkotja. Egyik a viszony mibenléte, az észlelhető esemény, a másik pedig, a viszonyítás ténye, amelynek során az észlelt viszony vagy viszonyok, a tudatban valóságként fogadhatók el.
A viszony tehát, eseményszinten tükrözi vissza a hatás, és a hatás alatt álló tömegek kapcsolatát. Így ez a tény, a viszonyított test látszólagos nyugalma ellenére is esemény, amelyben a térfogatigény miatt, az adott testben eseményként működő alkotóelemek térfogatának három dimenziója a mérvadó. A hosszúsági, szélességi, és magassági korlátok között stabilizált test eseménye, mindig dimenzionálható marad, valamely egységnyi térfogathoz képest. Ez az egységnyi térfogat, a pillanatnyi viszonyítási rendszer kiinduló, origó pontja. Így az észlelhető viszony viszony-tényezőjét, a térfogatigény miatt, éppen a tér jelenti. Az a térviszony, amelyet a test helyigénye jelent az Univerzum terében, a létezése idejére.
A tudatos viszonyítás ténye pedig, az észlelt eseményeket helyezi a tudatalattiba, lineáris sorrendben, így az időt hozza felszínre a tudatban. Az idő tehát, nem objektív tényező, így fizikailag nem befolyásolható. Ez fordítva is igaz, miszerint az idő, nem hat semmiféle objektív tényezőre. Az idő a tudat viszonyítási képességének a viszonytényezője. A jelenben élünk, a múlt tapasztalatai alapján, a jövőnket építgetve. Maga a teljes életünk, mindig a már leélt részpillanataink eredő összessége, de ettől függetlenül, mindig csak a jelen pillanatában élünk. Itt és most, amikor éppen viszonyítunk. Életünk tehát, a viszonyításaink eredménye, de mindig csak a jelenben viszonyítunk, tehát élünk. Múltunk és jövőnk, csak a jelen pillanatában nyernek értelmet, szintén csak a jelen pillanatához képest viszonyíthatóak. Értelmet csak, most a jelen pillanatában nyerhetnek. Az idő tehát, a viszonyítás viszonytényező-mértéke, és az elménkben, az észlelt eseményekhez csatolódva, párosulva, az emlékeink lineáris voltát biztosítja a tudatalattinkban. A viszonyítás pedig, mindig az észlelés és érzékelés központjának, a tudatnak a funkciója.
Viszonyítás során, a tudatosan abszolútnak kinevezett etalon mérőeszközök segítségével mérjük, viszonyítjuk a mérendő, viszonyítandó tényezőket. A mérés ténye, mindig relatív, ami azt jelenti, hogy az abszolutizált tényezőket, aktívan használjuk. Így a tényezők gyakorlatilag, csak a viszonyítás idejére nyernek abszolút vagy relatív értéket a tudattól. A viszonyítás érdekében, a tudat mindent abszolútként kezel, amihez viszonyít, mér. Valamely tényező abszolút jellege azonban, csak a viszonyítás idejére áll fenn, ezért az abszolút fogalma, végeredményben egységnyit is jelent. Így az egységnyi tényezők egész számú többszöröse is abszolút értékkel bír, a viszonyítás után, amihez emlék formájában, a továbbiakban éppúgy viszonyíthatunk. A memóriánkból, az emlékeink tárházából, bármikor előhívhatjuk etalon értékű mértékeinket. Vagy az ismeretterjesztő könyvekből, amelyekben az emberiség nagyjai, már tudatosan abszolutizálták számunkra, az ő saját viszonyítási eredményeiket. Minden emlékként kezelhető tapasztalt, és olvasott információnk, a memóriánkban tárolódik el, és etalonként, tehát abszolutizált viszonyítási alapként érvényesül, a relatív tudatink számára.
Mivel a viszonyítás során, minden relatív értéket nyer, amit viszonyítunk, mérünk, így a relatív jelleg szintén, csak a viszonyítás idejére áll fenn addig, amíg valamely tudatosan meghatározott abszolút értékű mérőeszközzel, végrehajtjuk a viszonyítás folyamatát. Ezért, bármi lehet abszolút vagy relatív jellegű a viszonyítás idejére, mert ez csupán a viszonyítás irányától függ. A tömeg, és a reá ható erő és energia viszonya biztosítja a cselekvést, történést, létezést. Azaz az észlelhetőség elemi lehetőségét. Az észlelés értelmezése során, a tudat felismeri, megérti a viszony mibenlétét, és meghatározza a viszonyban rejlő törvényszerűségeket. Így az emberek által definiált relatív törvények, mindig valamilyen viszony létére utalnak, és a viszonyítás képességét tükrözik vissza. Viszonyítás során, mindig önmagunkhoz vagy más, már észlelt létezéshez viszonyítjuk a relatív tényezőket. A viszonyelméletben tehát, a relatív azt jelenti mérendő, viszonyítandó, amihez az abszolút értékűt, vagyis az etalont viszonyítjuk. A tudatban valóságként, alapvetően két viszonytényező párosul, és raktározódik el a memóriánkban, emlékként. Az esemény viszonyának objektív viszonytényezője, a tér, és a viszonyítás szubjektív viszonytényezője, az idő. Az objektív tér, és a szubjektív idő tehát, a viszonyítás során egyesül, párosul, realizálódik a tudatunkban, mint valóság.
Ezek után, meghatározhatóak a viszonyelmélet viszonyszabályai:
1.- A viszonyítás során, a viszonyítás idejére, minden tényező relatív értéket nyer, amit viszonyítunk, és abszolút értéket, amihez viszonyítunk. Így a viszonyítás iránya határozza meg a tényezők abszolút és relatív jellegét. Ameddig például, egy már elfogadott etalont, ellenőrzésképpen újra mérünk, addig átmenetileg, relatív értéket nyer, az ellenőrzés idejére. Majd az ellenőrzés után, ismét a rendelkezésre álló abszolútként, etalonként kezelheti a tudatunk.
2.- A viszony objektív viszonytényezője, a tér, és a viszonyítás szubjektív viszonytényezője, az idő, a viszonyítás folyamatában párosul, realizálódik a tudatunkban. Mint emlék pedig, abszolút értéket nyerve, a memóriánkba kerül, szubjektív, mentális etalonként.
A viszonyszabályok átlátása és megértése nélkül, a viszonyelmélet hiányában, születtek meg eddig, a relativitáselméletek. Eredményüket nézzük most, a viszonyelmélet fényében. :
Általános-relativitáselmélet:
---------------------------------------
* Kimondja, hogy minden relatív. Mivel a mozgás és a nyugalom, a gyorsulás hiánya miatt, csak relatíve különböző állapotok, ezért nem találhatunk olyan vonatkoztatási rendszert, amelyből viszonyítva, bármit is abszolútként értékelhetnénk.
*Pont a "minden relatív" állítás hívta életre a határozatlanság elvét, amely éppen azt állítja, hogyha minden relatív, akkor semmiféle viszonyítás sem biztosíthat abszolút értéket. Mert a viszonyítás határozatlan eredménnyel jár. Vicces azonban az, hogy a "minden relatív" állítás végül is, maga is abszolút jellegű, mivel azt jelenti, hogy abszolút módon minden relatív. Ez így abszurd. A "minden relatív" állítás, csak úgy lehet igaz, hogy minden relatív, amit önmagamhoz viszonyítok, mert ebben az esetben, a viszonyításom idejére, én magam vagyok a viszonyításom abszolút tényezője, etalonja. Továbbá, az általános relativitás elmélete, tagadja az abszolút tényezők létét. Így az etalonét is. Érdekes még, hogy az általános relativitás-elmélet, és a határozatlanság elve, ellenelméletekként szerepelnek a fizikakönyvekben. Holott a határozatlanság elve, éppen a "minden relatív" állítást próbálja tovább igazolni, más szemszögből nézve. Éppen azért relatív minden, mert abszolút értelemben véve meghatározhatatlan, tehát viszonylagos, azaz határozatlan.
Speciális-relativitáselmélet:
---------------------------------------
* Kimondja, hogy függetlenül attól, hogy milyen vonatkoztatási rendszerben tartózkodunk éppen, és az a rendszer, milyen gyorsan mozog egy másik vonatkoztatási rendszerhez képest, a fény sebessége változatlan és állandó.
*Miközben tehát, maga a speciális relativitáselmélet, hűen kitart a "minden relatív" általános relativitás-elmélet alapvető állítása mellett, addig közben a fény sebességét, megdönthetetlen bizonyossággal, abszolút értékű etalonként fogadtatja el. Ez is abszurd dolog.
* Továbbá, ebben az elméletben, negyedik dimenzióként, az idő teszi rugalmassá a teret úgy, mintha benne a testek, gravitatív módon mozognának, és ez a változásuk érvényesül észlelhető eseményként.
*A fizika az idő mértékegységeit aktívan használja, de az idő mibenlétét még nem határozta meg. Így negyedik dimenzióként "használni" szintén abszurd dolog. Az idő ugyanis kvalitás, tehát kiterjedés nélküli mentális tényező, ezért kiterjedést biztosító kvantitatív tulajdonságai nincsenek, ennél fogva, kvantitatív kiterjedésű dimenzióként meghatározni csacskaság.
Ez a viszonyelmélet ezzel szemben, határozottan kimondja, hogy a testek létezése eleve viszonyítható esemény, amely mindenkor a tömeg és valamely hatás megbonthatatlan viszonyát, stabil állapotát tükrözi vissza, és térfogatigényével a teret, mint a viszony objektív viszonytényezőjét igazolja. Az idő a viszonyítás tényének szubjektív viszonytényezője. Így tér és idő, a viszonyítás tényében párosulva realizálódik a tudatban valóságként. A relativitáselméletek alapvető hibája az, hogy a viszonyítást, a jelenségek előre megállapított abszolút vagy relatív jellegei alapján vezetik le. Vagyis, az elméleteikben, előre abszolutizált jelleget biztosítanak az abszolút és a relatív tényezőknek, amin a viszonyítások változékony mentális folyamatai sem változtathatnak.
Ez a viszonyelmélet pedig, alapvetően azt mondja ki, hogy a viszonyított tényezők, a viszonyítás irányától függően nyernek abszolút vagy relatív értéket, az emberi tudattól. Így amit viszonyítok, az mindig relatív, amihez viszonyítok, az pedig, mindig abszolút értékű a tudatom számára. De csak a viszonyításom idejére. Emlékeink, és más etalonjaink, éppen azért abszolút értékűek, mert már viszonyított tényezők, és azért hiszünk az állandó jellegükben, mert már tudatosan abszolutizáltuk őket. Hozzá kell ezek után tennem még azt is, hogy a hitünk is abszolút értékkel bír, mert a hit, nem más, mint tudatosan abszolutizált gondolatunk, az elménk mentális terméke. A tudomány pedig, amely a valóságról próbál elfogadható képet nyújtani, nem más, mint a tudós szakemberek kollektív hite, tehát a tudósok által közös nevezőre hozott kollektív hit. Vagyis, ilyen módon lett a tudományos felfogás lejegyzett etalonja.
A matematikában például, az egyes szám az etalon, az abszolút szám, mert minden természetes szám, amellyel az elménk foglalkozik, annak kiterjesztéseként nyert abszolút értéket. A geometriában pedig, ezt a funkciót, a pont tölti be, mert minden vonal, sík, vagy tér, a pont egész számú többszöröse, kiterjesztése. Természetesen, minden abszolút értékkel rendelkező természetes szám is, abszolút jelleget nyer a tudattól, ha éppen valamely matematikai művelet kiindulási pontját képezi, de azt csak a számítás idejére juttatja érvényre a tudatunk.
Ez a viszonyelmélet tehát, nem beszél relativitásról vagy abszolút-(itásról) addig, ameddig a dolgok abszolút vagy relatív jellegének értelmezhetőségét meg nem határozta. Mivel pedig, a viszonyító emberi értelem végzi a viszonyítás tényét, ezért a viszonyelméletben, logikai értelmet kell nyernie a viszonyításra képes elmének is. Viszonyítás során, az elménk relatív része, a tudatink viszonyít, mér, latolgat, de ehhez a folyamathoz, az elménk abszolút részéből, a memóriánkból veszi a viszonyítási alapokat, amelyekre emlékezik. Majd a viszonyított tényezőt, új emlékként a memóriánkban lineárisan, azaz időcsatolással elraktározza, a következő viszonyítás idejéig. Így a tudatos emberi elme számára, minden relatív, amit éppen viszonyít, és minden abszolút, amihez viszonyít. A dolgok azonban, csak a viszonyítás idejére nyernek abszolút, vagy relatív értéket.
Fontos szempont még számomra, Isten kérdése, az új viszonyelmélet függvényében. Az emberi tudat ugyanis, hasonlóan kezeli Isten fogalmát is, mint más egyéb viszonyítására kerülő tényezőt. Ameddig ugyanis, Istenhez viszonyítjuk a dolgokat, addig Isten abszolút jelleget nyer az elménktől. Ha azonban, éppen Istent viszonyítjuk valamely dologhoz, akkor az emberi relatív tudatunk számára, Isten is relatív értéket nyer. Hogy ne essen azonban félreértés, ezért határozottan leszögezem azt, hogy nem Isten változik alternatív módon, hanem csak a róla kialakult viszonyértékünk, a tudatunkban. És éppen itt rejtőzködik az Istenre vonatkozó hitviták lényegisége, hiszen ameddig az Istenhívők, Isten abszolút lényéről próbálnak beszélni tényszerűen, addig a vitapartnereik, ellentétes szemszögből beszélnek, mert önmagukhoz mérten, így relatív Istenségről szólnak. Tehát, nem egy valós Istenről, hanem egy esetleg elképzelhető fiktív Istenről. Ameddig ugyanis, a hívő úgy érti, hogy az ember Isten képére, tudatosnak lett teremtve, addig a vitapartnere, éppen Istent próbálja az emberképűség alapján megérteni, értelmezni.
Az Istenben hitetlen ember elméjében tehát, Isten mindig relatív tényező marad. Ezzel szemben, az Istenhívő tudatosan abszolútként kezeli Istent, minden létezés etalonjaként. Így az elméjében, csak ritkán fordul elő az, hogy Istent viszonyítja, fordított viszonyítási módon, a dolgokhoz. Ha mégis megteszi, akkor komoly logikai önellentmondásba keveredhet, saját magával.
Isten az abszolútum, azaz minden lehetséges abszolút tényező abszolút birtokosa. Mivel azonban, a relatív létezők mindegyike az abszolút LÉTEZÉS, tehát Isten része csupán, ezért minden relatív tényező is, szintén az abszolútum jogos tulajdona. Mert a relatív létezések, csak az abszolút LÉTEZÉSBEN képzelhetőek el realitásként, annak külön test-egységeiben integrálódott részelemeiként. Így az objektív testek, mint az Univerzum osztható típusú résztömegei, az Univerzum oszthatatlan résztömegeiből épülnek fel. Az oszthatatlanok teljes alaphalmaza pedig, az Univerzum teljes alapközegét jelenti, amelyet az oszthatatlan pontok építenek fel. Ezért az abszolút jellege, eleve kettős, hiszen abszolút alaptömegek építik fel, és így abszolút alapközeget alkotnak. A teljes alapközeg mozgásképtelen, hiszen nincsen semmi, amibe mozoghatna, ezért mindent önmagában foglal. Az alapközeg alaptömegei viszont, a nyugalmukat keresik a saját közegükben. De mivel, abban nincsen számukra abszolút viszonyítási pont, ezért örök mozgásra vannak ítélve. Mivel pedig, egyenrangú oszthatatlan pont mindegyik, ezért önállóan, csak rezegni képesek, ami együttmozgást biztosít számukra a közegükben, vagyis ezért, a közegüket együtt-rezgő hullámmozgás jellemzi. Az oszthatatlan pontok tehát, örökké mozognak, míg ponthalmazként, alapközegként, mindig nyugalomra van kényszerülve. Ezért potenciális érdekellentét van a kétféle tehetetlenségi állapota között, ami nem más, mint az energia. Ez az energia, amelynek hatását, éppen a hullámmozgás szállítja. Vagyis, nem a pontok viszik maguk, a kölcsönhatásra képes részerő impulzusokat, hanem csak egymásnak adják azt rezegve. Így a hullámban, a hatás terjed, és nem a közeg részecskéi.
Tehát, ebben az állandó hullámmozgással rendelkező szubjektív, primer alaphalmazban alakult ki, minden létező összetett objektív szekunder részhalmaz, amit az osztható típusú anyagi testek jelentenek számunkra. Az objektív halmazállapotuktól függetlenül. Így az objektív valóság, nem más, mint a szubjektív valóság objektív formákat öltött, számunkra viszonyítható része. Ezért minden lehetséges viszonyítás alapja, az abszolútum, az Univerzális ELME, amit Istennel azonosíthatunk. A viszonyítást azonban, mi magunk végezzük, így elvi síkon, lehet tudásunk az abszolútumról, mint minden lehetséges viszony alapjáról, de a viszonyításaink, a mi bioszferikus közegünkben zajlanak. Viszont, az emberi tudat képes arra is, hogy nem mindent önmagához viszonyít. Vagyis, a dolgokat egymáshoz is képes viszonyítani elvonatkoztatva önmagától. Így minden viszonyt, amit érzékelünk, a saját elménk szerint kell meghatároznunk, és ehhez szükséges a viszonyítási irány, amely abszolút vagy relatív jelleget képes kölcsönözni a dolgoknak, a viszonyításunk idejére. Ezért az elménk számára, minden relatív jellegű, amit viszonyítunk, és minden abszolút jellegű, amihez viszonyítunk. A fordított viszonyítási irány, megfordítja a tudatunkban az abszolút és relatív jellegeket is, az értelmezhetőségük kedvéért. Mi tehát, sem abszolút, sem pedig, relatív dologgal nem találkozhatunk közvetlenül, mert azok csupán elvi, mentális szintű megkülönböztethetőségek, és éppen ezért biztosít a tudatunk, abszolút és relatív jelleget a dolgoknak, a viszonyításaik során.
Viszonyítás során, mindig az abszolút LÉTEZÉS, valamilyen objektív anyagi megnyilvánulása, kerül viszonyítható kapcsolatba, az éppen viszonyító emberi elmével.
Matécz Zoltán.
matecz.zoltan@gmail.com
