Sajnos, mi emberek hozzászoktunk ahhoz, hogy akit megbántunk, azzal szemben haragot, neheztelést és gyűlöletet táplálunk. Majd később, már mi magunk sem igazán tudjuk az ellenszenvünk valódi okát.
Az utólagos megbocsátásunk pedig nem képes működni, mert a hibáinkat mi magunk követtük el, mi bántottuk meg azt, akire haragszunk. Látszólag így kényelmesebb nekünk. Le kell végre szoknunk arról, hogy az önmagunk tehetetlenségéből adódó pillanatnyi dühünket, mérgünket harag formájában kivetítsük arra, akivel szemben tehetetlenséget mutattunk, mert a butaságunk miatt az igazságérzetünk csorbát szenvedett. Sokkal nehezebb ugyanis egy ilyen régi harag okát utólag belátni és orvosolni, hiszen akkor már sokkal komolyabb önkritikára volna szükségünk. Ráadásul, ha már végre eljutottunk oda, hogy hibáinkat belátva megbocsátottunk önmagunknak, akkor a béke helyreállításának érdekében még bocsánatot kell kérnünk attól is, aki felé a jogtalan haragunkat valaha kivetítettük. Így duplán kell megalázkodnunk és az nagyon nehéz, de mindenképpen érdemes megtenni, mert minden harag visszahat reánk.
Sok emberrel beszélgettem, akik évek vagy évtizedek óta cipelik már a harag keresztjét, hozzátartozójukkal, rokonaikkal vagy volt barátaikkal szemben. Mikor azonban a haragjuk mibenléte felől érdeklődtem, akkor szinte mindig kiderült, hogy a haragjuk konkrét okát már nem igazán tudják, de a kialakult állapotot kölcsönösen fenntartják. Sok olyan válasz is akadt, amikor a haragos maga nevette el magát azon, hogy mi miatt haragszik, mert a haragos idők távlatában már nevetséges csekélységnek bizonyult az, ami miatt a harag kialakult. És volt olyan is, aki a telek és házszomszédságában élő saját fiára haragudott évek óta valamiért. Unokáit a kerítésen keresztül leste, mint egy kukkoló, de a korkülönbség és családi rang nem engedte meg neki azt, hogy az önérzetét csorbítva ő kérjen bocsánatot a saját fiától. Amikor rávilágítottam arra a tényre, hogy már nem lesz fiatal és így egyre kevesebb az a csodálatos idő, amit az unokáival tölthet, belátta, hogy egy egyszerű bocsánatkérés talán rendbe teheti a hátralévő életét. Remélem szót fogadott és megtette, amit tanácsoltam neki, és az óta boldogan játszik az unokáival. Haragot tartani a saját gyermekünkkel pedig sokkal megalázóbb, mint egyszer-kétszer bocsánatot kérve fenntartani a tisztességes családi kapcsolatot.
Szinte minden harag ugyanilyen tőről fakad. Már csak megszokásból haragszunk, kizárólag a harag kedvéért. Pedig minden kultúránk alapja, a Szent Biblia, arra tanít, hogy bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. Furcsa, hogy a keresztény világban a haragot feloldó megbocsátást még hirdetni kell. Aki a vezérimát elmondja lefekvés előtt, az megbocsát, hiszen a MI ATYÁNK kimondja, hogy „bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Aki pedig egy kicsit is komolyan imádkozik, komolyan meg is bocsát. Persze aki megszokásból elhadarja a Jézustól tanult imát, az nem sokat foglalkozik az ima tartalmával, és a reggeli ébredése után tovább haragszik. Számára Isten igéje nem sokat jelent. Így ellenerőket táplál, Sátáni erőket, amelyek a megbocsátás ellen éltetik.
A teremtő Isten maga a Szeretet, amely önmagából teremt nekünk valóságot a hitünk szerint.
Szeretet = Megértés + Megbocsátás + Megbecsülés = Türelem
Akár a megértés, akár a megbocsátás, akár a megbecsülés hiányzik belőlünk valamely dolog vagy személy iránt, nem vagyunk képesek őszintén szeretni. Az igaz szeretet erre a három alappillérre épül. És minden szeretet legreálisabb fokmérője a türelem. Amit nem vagyunk képesek megérteni, azt szeretni sem nagyon tudjuk. Aminek nem vagyunk képesek megbocsátani, azt szeretni sem tudjuk. Amit nem tudunk megbecsülni, az iránt szeretetet sem tudunk mutatni. És minden dolog vagy személy, akivel szemben nem tudunk türelmet tanúsítani, a megértésünk, a megbocsátásunk vagy a megbecsülésünk hiánya miatt, kiszorul a szeretetünk hatásköréből.
Így tulajdonképpen elmondhatjuk azt, hogy minden bűn forrása a szeretet. Ezt a furcsán hangzó mondatot úgy kell értelmezni, hogy valójában kétféle szeretet van, abszolút és relatív, azaz szelektív szeretet. Az abszolút szeretet Istentől van és sohasem személyválogató, mindenkire, minden esetben igazságosan hat, a természet törvényeinek képében. Ezzel szemben a relatív szeretet lényege az, hogy az ember a szeretteit szereti, ennél fogva mindenki más közömbös számára, vagy még haragot is táplál velük szemben. Bűnt ugyanis azzal szemben követünk el, akit nem szeretünk. Életünk során ugyanis arra vagyunk hivatottak, hogy Isten szeretetét közvetítsük más lények lelkisége felé. Tehát Isten szeretetcsatornái vagyunk akkor, ha a szeretetet nem szelektív úton közvetítjük, csak az általunk kiválasztottaknak.
A relatív szeretet óhatatlanul magával hozza azt is, hogy Isten abszolút létezésében van olyan dolog is, amit mi nem szeretünk, vagy amivel szemben közömbösek vagyunk. Így a szeretetünk válogatósan szelektál és Isten sokféle létezésében, a szeretetünk csupán az érdekeinket képviseli. Így Isten megnyilvánult létezésének a nagy részét tudatosan kirekesztjük a szeretetvilágunkból.
Ha tehát, panteista módon arra gondolunk, hogy Isten minden objektív módon létező tényezőt a saját szubjektív létezéséből teremtett nekünk, akkor relatív szeretetet gyakorolva lesznek olyan dolgok, amit nem szeretünk. Annak ellenére, hogy azok által is Isten nyilvánult meg. Ezért a nem szeretetünk is Isten létére vonatkozik, tehát bűnként jut érvényre. Ráadásul a nem szeretetünknek is vannak fokozatai, mentális mélységei. Nem szeretet, neheztelés, harag, irtózat, gyűlölet, Stb. Ezekből a különböző mélységekből kijutni csak az abszolút szeretet segítségével lehet, ha le tudjuk győzni a relatív nem szeretés érzéseit. Isten ugyanis, az abszolút szeretet abszolút örömérzésében tapasztalható meg élmény szinten, az emberi tudatban.
Ahogy az ember a szeretteivel megosztja az anyagi javait, úgy különül el gazdaságilag azoktól, akik közömbösek számára, vagy akiket nem szeret. Ennél fogva komoly gazdasági érdekkülönbözőségek alakultak ki a társadalomban, amely olyan néprétegeket alakított ki a társadalmunkon belül, akik nem szeretik egymást. Hatalmas gazdasági érdekkülönbözőségük miatt haraggal, gyűlölettel vannak egymás iránt. Oly annyira, hogy a történelem során ez mindig felkelésekhez, forradalmakhoz vezetett. Pedig Isten bőséget teremtett. Anyagi jólétben élhetne a világon minden ember, ha a gazdasági értékhalmozódás miatt nem ütköznének a szeretet áramlásában. De az ember úgy látszik, nehezen tanul és könnyen felejt. Pedig a felelősség alól nincs kibúvó, mert Isten is használja a visszacsatolást. A szegénységben, nyomorban kialakult betegségek ugyanis nem állnak meg a gazdagság küszöbén. A szegénység által megerősödött bűnözés a gazdagságban felhalmozott értékek felé irányul. Ráadásul e jelenségekhez párosulnak még a gazdasági különbözőség által felkorbácsolt indulatok, a harag, a gyűlölet.
Csak az abszolút szeretetben élő ember lelke kiegyensúlyozott. Ez a lelki kiegyensúlyozottság testi és szellemi harmóniát kölcsönöz az egyénnek, amelyben az érzelmi élete kiteljesedhet. Csak az érzelmileg kiteljesedett ember képes Isten szeretetcsatornájaként élni. Abszolút szeretetben él a környezetével, amelyről tudja azt, hogy hozzá hasonlóan szintén Isten megnyilvánulása.
Gyűlölettel és haraggal az ember legfeljebb relatív szeretetben élhet, így a negatív érzések miatt az érzelmi élete feszült, labilis. Lelki kiegyensúlyozottsága nincs, és nem is lehet. Így természetesen testi és szellemi feszültségekben él, amely betegségeket alakít ki a szervezetében. Beteges állapota még kiszolgáltatottabbá teszi őt a társadalmán belül, ezért még jobban megkeseredik, megkeserítve ezzel a közvetlen környezetét is, akiket amúgy szeret. Majd magára marad. Sok ilyen megfáradt, szeretetre képtelen ember van, aki a létminimum alá kényszerülve dolgozik rabszolgaként és nem képes örülni semminek, és az életet szépnek látni. Ez persze az állam hibája is, mert eltűri, hogy a polgárait ilyen nagy mértékben kizsákmányolja a gazdasági elit. Pedig éppen az államnak kellene szavatolnia azt, hogy a társadalmi szeretet ne épüljön le. Erről szól az alkotmány.
Tudomásul kell vennünk végre, hogy egy materialista, Istentelen világ, a lelkiség érzelmeitől szegény világ, ahol az abszolút szeretet nem képes kialakulni, és a relatív szeretet is elkorcsosul benne. Isten maga az élet. A tudomány az élet mibenlétét még nem tudta meghatározni, így az maga a csoda. Éppen ugyanígy a lelkiség minden megnyilvánulása csoda, mert materialista módon nem nyert értelmet. Csoda a gyógyulás, az érzelmek. Istenként Jézus azt mondta, én vagyok a feltámadás és az élet. Aktív életében pedig mindig a megértésen, a megbocsátáson és a megbecsülésen alapuló türelmes abszolút szeretetet hirdette.
A közmondás szerint, a harag rossz tanácsadó. Nem csoda, mert aki haragszik valakire, az csak az elítélhető rossz tulajdonságait látja az illetőnek. Így nem képes döntésében objektív lenni. Ezzel szemben a szeretett személyt szépnek, jónak és pozitívan értékelhetőnek látjuk a hibáival együtt is. Ettől olyan nagy dolog a szeretet. De legnagyobb dolog valójában az abszolút szeretet, amely Istentől érkezik és mindig abszolút örömöt képes okozni annak is, aki közvetíti, és annak is, aki felé közvetítődik. És ahogy a szeretetteljes ember megnyerő a társadalmi környezete számára, úgy a haragos ember magára marad a haragjával.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
