Már régen megdőlt az anyagmegmaradás tétele. Helyette az energia és a tömeg azonossága lépett, a kvantumelmélet alapján. Sajnos ez is hamis állítás, mert az energia és a tömeg nem azonos tényezők, kizárólag csak arányosak lehetnek egymással. Erre utal a tehetetlenség fogalma, amit az anyagi testek viszonylatában például, a tömeg tulajdonság képvisel, mert a testek tömegértékükkel, éppen a hatásokkal szemben mutatnak tehetetlenséget.
E=mv2*t képlet alapján, az energia nem a tömeggel azonos, hanem a tömegen végzett munka reálértékével, amit a tömeg és a sebesség négyzetének szorzata biztosít, az idővel. Így az energia, mint hatás, a tömegen végzett munka hatásértékével egyenlő. Ez a munka szerinti hatás érték pedig, éppen az a munkaérték, amely által az energia anyagi szerkezetet formált az Univerzum alaphalmazának egy meghatározott részegységeiből. Ez stabilizálódott, és így P- létezési állapotot biztosít a testnek. A P- létezési állapot, az energia tömegen végzett munkájának azt a pillanatnyi helyzetét fejezi ki, ahol az energiaáramlás munkavégző képességének kölcsönhatása befejeződött. Így a P- teljesítmény, ebben az esetben, a test éppen stabilan viszonyítható létezési állapotát jelenti.
m=E/v2*t képlet azt jelenti, hogy ha az anyagi halmaz létező P- állapotát biztosító energia reálértékét elosztom az anyagon végzett munka erő-értékével, akkor megkapom azt a tömegértéket, amin keresztül az energia felhasználta az adott anyagmennyiségen végzett munkát, a test P- állapotának aktuális létezéséhez.
v2*t=E/m képlet pedig, azt jelenti, hogy ha az anyagi halmaz létező P- állapotát biztosító energia értékét elosztom az anyagi test tömegegységének a reálértékével, akkor megkapom azt a munkaértéket, amellyel az energia részt vett az adott tömegegység anyagi halmazzá szervezésében.
Az Einstein féle energiaképlet ilyen irányú értelmezése abban látszik sántítani, hogy az energiának ilyen módon értelmet kölcsönöz. Hiszen, ha az energia anyagot képes készíteni az oszthatatlan tömegek halmazából úgy, hogy közben „tudatosan” munkát végez rajtuk, akkor értelemmel bír. Hol itt a probléma? Az anyagok megismerési folyamatai során, létükkel minden halmazállapotban, éppen azt az értelmet tükrözik vissza számunkra, amely az adott létezésük P- észlelési állapotába hozta őket, továbbá azt az értelmet, amely abban a viszonyítási állapotban képes tartani őket. Ez eddig is nyílt titok volt. Viszonyítható halmazszerkezetével ugyanis minden vizsgált anyag éppen arra a teremtő hatásra utal, ami a viszonyításunkra alkalmassá tette, és tartja őket. Ez nem csoda, hanem realitás. Jelen esetben tehát a munka, az energia céltudatos tevékenysége, a tömegek halmazán, ezért intelligenciát tükröz, amely az anyagi létezésben realizálódik.
A tömeg és az energia egyfajta megbonthatatlan „tudatkapcsolatban” állnak egymással. Ennek a tudati kapcsolatnak köszönhetően, minden anyag, amelyet az energia, a szubjektív alaphalmaz primer közegének tömegeiből szervezett objektív halmazzá, tehát az Univerzum szekunder részhalmazává, vagyis testté, intelligenciát sugároz magából. Az anyag intelligens módon „emlékszik” arra a hatásra, amely őt ebbe a létezési P- állapotba hozta. Ha pedig energia vagy erő hatása által munkát végzünk az anyagon, és módosítjuk annak létezési, azaz viszonyíthatósági P- állapotát, akkortól arra az új, megváltozott állapotára is emlékezni fog. Tehát az anyag „memóriája” valamely hatás munkavégző folyamata által módosítható. Vagyis, az a tény, hogy az anyagok tehetetlen tulajdonságokkal rendelkeznek, arra készteti őket, hogy óhatatlanul „emlékezzenek” arra a hatásra, amely a legutolsó állapotváltozásukat előidézte. Ha pedig energiát vonunk ki egy anyagi halmazból, akkor is az új, módosult állapotfeltételek alapján fog „emlékezni” arra, a módosult észlelési létével. Az anyagi halmazban tehát integrálódik a kvantitatív, terjedelmi tömeg, a kvalitatív, értelmi befolyásolójával, a hatással, és anyagi halmazszerkezet létezési állapotát alkotják ez által. Éppen ezért tudja az anyag mindig híven visszatükrözni az energiatartalom mellett a tömegtartalmat is. Ha az anyagi halmazból energiát vonunk ki, munkavégzés által, akkor a halmaz összetartó ereje csökken. Ha pedig az anyagi halmazból tömeget vonunk el, akkor az elvont tömeggel arányos energia is elvész számunkra a halmazból, mert a maradék anyagi halmaz annyi energiát tarthat csak meg, amennyi őt létrehozta, és az aktuális létezési P- állapotát fenntartja. Itt persze az energia vagy a tömeg elvonása mindig valamilyen munkaértéket képvisel, amely a vizsgált anyagi észlelhetőségi állapotát fogja befolyásolni, arányos változást idézve elő az anyag viszonyítható létezési P- állapotában.
Atomi szinten, az anyagi halmaz teljes térfogata, az őt felépítő objektív alkotóelemek tömegtérfogatnak 10000-szerese. Vagyis az atomok, (elektron, proton és neutron), objektív alapelemeinek az összes térfogata, egy tízezred része csupán a vizsgált atom teljes, együtt működő anyagi térfogatának. Ez azt jelenti, hogy az atomokban működő objektív szerkezeti alapelemek összes térfogatának az abszolút értéke 1/10000-ed része csupán az atom teljes, relatív, esemény szintű térfogatának. A többi 9999-ed rész az a tér, amelyet az anyag a szerkezetkialakítás során térként elfoglal, a létezésének relatív eseménye során. Ha pedig az anyagi halmazokban az atomok közötti atomos, molekuláris és rácsszerkezetre gondolok, akkor az anyagok relatív térfogata még nagyobb arányban tolódik el az abszolút tömegtérfogattól. Így az anyagszerkezet relatív anyagi térfogatában valójában az abszolút objektív tömegtérfogat a legkevesebb. Vagyis az anyagok által felépített objektív valóságban éppen az objektivitás a legkevesebb. A térszerkezetet éppen az energia biztosítja az anyagi halmaznak azért, hogy a hatása alatt álló tömeghalmaz tehetetlen anyagként viszonyítható legyen a mi számunkra. Ez az ember viszonylatában azt jelenti, hogy mivel az ember víz alapú élőlény, ezért az abszolút objektív tömege egy kanálnyi víz térfogatát tenné ki körülbelül. Ebből is látszik az, hogy az ember valójában sokkal kevesebb, mint amennyinek képzeli magát. Az objektívságunk elenyésző a relatív térfogatigényünkhöz képest. Hanem az a tér, amely az anyagi mivoltunkat ebben a relatív térfogatban kitölti, az adja az ember szubjektivitását, a lényegiségét. Abban a 9999-ed részben valószínűen már elfér a lelkiségünk és a szellemiségünk is, amivel a természettudomány még nem is foglalkozott jóformán.
A lelkiségünk olyan öntudatos energiaérték bennünk, amely éltet, amely ebbe a viszonyítható állapotba hozott és tart bennünket. Ennél fogva természetesen része az Univerzum teljes energiájának, amit az idealista keresztény filozófia Istennek nevez. Mivel az Univerzum teljes energiájáról van szó, ha Istenről beszélünk, ezért ez az Univerzum teljes intelligenciája is egyben, mert minden hatásváltozás benne zajlik. Ez a változási képesség az Univerzum Szellemisége. És amivel ez a Mindentudó és Mindenható kapcsolatban áll, az a teljes, abszolút tömeg az Univerzumban. Itt persze a tömegen az oszthatatlanok teljes halmazát is kell érteni, amelyekre az energia aktív hatást gyakorolva, tehát munkavégzés árán, anyagi halmazokat képes teremteni. Isten tehát a mindenség az Univerzumban. Mivel pedig anyagi halmazokat képes előállítani az alaphalmazából, azaz önmagából, ezért Ő a Teremtő is egyben.
Isten = Szent Lélek Minden-ható = Teremtő
Isten = Szent Szellem Minden-tudó = Teremtő
Isten = Mindenség Minden-tömeg = Teremtő
A lelkiségünk a pillanatnyi éltető energia bennünk, és az életünk során felhalmozott szellemiségünk által pedig, mi viszonyulunk, az éppen aktuális jelenünkben, a külvilágunkhoz. A lelkünk által tehát Isten Univerzális energiája viszonyul felénk és általunk, míg a szellemiségünkkel mi viszonyulunk az Univerzum felé. Így a lelkünk éppúgy része Isten teljességének, mint a szellemiségünk. Ennek azért nem vagyunk tudatában, mert a szabad akarat képességét bírva, olyan hiteket formálhatunk magunknak, amilyenekre úgy érezzük, hogy éppen szükségünk van. A szellemiségünket integráló hiteinknek az összessége alkotja ugyanis a mi egyéniségünket, amellyel képviseltetjük magunkat a valóságunk pillanatnyi történéseihez, és viszonyulunk Istenhez, a teljességhez.
Ahogy az emberi tudat szerves része az Univerzumnak, éppen az értelmes ember által, úgy az Univerzum is értelemmel bír, hiszen a relatív emberi értelem ennek az Univerzális, abszolút értelemnek a leképezése. Ennél fogva az értelem nem választható el az Univerzumtól, sőt az Univerzum éppen az anyag és az értelem megbonthatatlan kapcsolatától működő egységes és egyetemes rend-szer.
Isten tehát, olyan Univerzális abszolút tudat, amely minden szubjektív mentális gondolat objektív megnyilvánulása érdekében, Teremtőként azt az energiamennyiséget befolyásolja, amely a primer oszthatatlan tömegei halmazának egy adott részét, a kívánt szekunder anyagi halmaz létrehozása érdekében szervezni képes. Mivel pedig, mi magunk is Isten szerves részei, megnyilvánulásai vagyunk, ezért amit hitként kigondolunk, maradéktalanul megvalósul az életünk részeként. Felelősek vagyunk tehát minden egyes gondolatunkért is, mert azok a hiteinket alkotják.
A felelősség itt éleződik ki még jobban, mert a testünk Isten Mindenség voltából van, vigyáznunk kell rá minden vonatkozásban. A lelkünk Isten Minden-hatóságának jelen lévősége bennünk, ezért az egyensúlyára minden pillanatban ügyelnünk kell. A szellemiségünk pedig, Isten Minden-tudóságának a része bennünk, mert a hiteink teremtő impulzusok Isten számára. Még akkor is, ha a szellemiségünk által, ma még önmagunkat tudjuk csak kifejezni. Ezért a szellemiségünk által egyensúlyt teremthetünk a valóságunkban, amely Isten létezésének közvetlen bizonyítéka is egyben. Mert a szellemiségünknek valójában éppen az a feladata, hogy általa az Isteni mivoltunkat fejezzük ki, az életünk minden pillanatának periódusában. Az életünk ugyanis itt és most zajlik a jelen pillanatának valóságában. Itt, ahol a külvilágunk viszonyaihoz kell éppen igazodnunk, viszonyulnunk, és e közben kellene minden esetben az Isteni mivoltunk teljes tudatában gondolkodni, beszélni és cselekedni, az adott szituációkhoz alkalmazkodva. Tudomásul kell vennünk azt, hogy Isten általunk nyilvánult meg, és általunk akar érvényesülni az életünk során. Ezért a világunk valóságának abszolút teremtése óta, relatív teremtésként, a hitünket teremti meg. Ez olyan változatos feladat Isten számára, éppen a folyton változó relatív szellemi tudatunk miatt, hogy Isten így, általunk teremtett önmagának örökre teremteni valót. Mert Isten a Teremtő ma is, hiszen Ő örök érvényű.
Isten az abszolútum, így az Ő elméjében nem különülnek el a relatív fogalom párok, vagyis Isten nézőpontjából csak esemény van, akár jó nekünk az, akár nem. Mivel Isten a lelket szolgálja ki a teremtés folyamatával, ezért a hit minden esetben a lélek kifejeződése. Vagyis olyan értelmes szellemi gondolatunk, amely érzelmi támogatást nyert a lelkünktől. Ez rögtön választ ad arra a kérdésre is, hogy miért nem teljesül minden kérésünk? Mert csak az érzelmileg is jóváhagyott döntésünk a teremtésre méltó hitünk Isten számára. Hiába van tehát szellemileg érett, értelmes kérésünk, amit ima által közvetítünk Isten felé, meghallgatást nem talál Istennél, ha érzelmileg közömbösek vagyunk iránta. Lelkünk pozitívan felfokozott érzelmi állapotát pedig, az öröm fejezi ki a legtisztábban Isten előtt. Ezt a lelki örömöt figyeli Isten, és így az örömmel felvértezett kívánságunk lesz csak Isten teremtő feladata. Vagyis az evangélium nem csupán attól örömhír, mert Istenről szól, hanem azért is, mert az Istenbe vetett örömteli bizalom által segíti a folyton kialakuló relatív hiteinket a megvalósulás útjára. Örülj, hogy van mit kérned, Örülj, hogy van kitől kérned, és abszolút bizalommal örülj előre, bizalommal, a megvalósulás tényének, mert ennyi pozitív lelki hozzáállásnak, még az Isten sem tud ellenállni. Persze nem is akar, mert éppen az ilyen apadhatatlan lelki felindulás készteti Őt a teremtésre. Sajnos a negatív értelemben felfokozott lelki érzelmek is teremtésre kerülnek, mert Isten, a mi lelki polaritásainktól függetlenül szemléli az érzelmileg dús lelki állapotainkat.
Létével az ember nem más, mint az ő egyéni, megtestesült hite. Mindig minden a hitünk alapján történik, mert Isten a hitünk szerint segít nekünk, a terveink megvalósulásában. Természetesen egy embertelen társadalom Istentelen is egyben, így olyan hitek is kialakulnak az emberek elméjében, amelyeknek a megvalósulása árt másoknak. Ezért a felelőtlen hitek felelőtlen sorsokat eredményeznek, ahol az ember a felelőst keresve óhatatlanul Istenhez jut el. Így igazságtalanul Őt vádoljuk, pedig Ő csak a hitünknek megfelelően teremtett nekünk valóságot. Ezért, ha valamely ember elméjében a háború gondolata megerősödik, és hitté formálódik, akkor mindig fog olyan érveket keresni, hogy hittársakat találjon magának. A hittársak kollektív hite koncentrált teremtő erővel bír, és szinte kikényszeríti a Teremtőtől a mielőbbi végrehajtást. Így nagyon sok ember sorsát formálja rosszra egyetlen hibás hit érvényesülése is.
Isten nem teremtett szegényeket és gazdagokat, hanem megteremtette az embert és hozzá a természet bőségét. A gazdasági széttagolódás a hibás hiteink eredménye. A tudatlan emberi elme mindig egoista módon gondolkodva, mélyíteni fogja azt a gazdasági szakadékot, amely az embereket ennyire megosztja, és egymással szembe állítja. Így a gazdaságilag megosztott emberek mindig ellenségek maradnak az életük során. Ezért bizalomról szó sem lehet közöttük. Pedig a társadalom alapja a bizalom, amely szabad áramlást képes biztosítani a szeretetnek. Annak a szeretetnek, amelynek alappillére a megértés és megbocsátás mellett a megbecsülés. Így a szeretet fokmérője a türelem. Ezért, amivel szemben nem tudunk türelmet tanúsítani, azt vagy nem tudjuk megérteni, vagy nem tudunk neki megbocsátani, vagy pedig nem tudjuk megbecsülni, tehát nem szeretjük. Sajnos a türelem ilyen módon a családok életéből is hiányzik, ennél fogva a szeretet is erősen foghíjas. Ezért nem tudunk egymásra gondolni szeretettel, azzal a szeretettel, amelyik pozitív hitek által jó sorsokat lenne képes formálni. Nincsen előre megírt, elrendelt sors, mert annak léte feleslegessé tenné a szabad akaratot. Tudomásul kell vennünk azt, hogy a sorsokat mi teremtjük meg magunknak és egymásnak. Átokkal rossz sorsot alakítunk ki, míg áldással jó sorsokat. Mivel azonban átok és áldás, szellemi kölcsönhatásként visszaszáll, ezért a saját sorsunk is abban rejlik, hogy mások felé milyen mentális ítéletet irányítunk, igaz, őszinte hittel.
Generációk szenvednek a szeretetünk hiánya, és a közönyünk miatt. Akkor szereted az embertársadat, amikor például a betegsége esetén, el tudod képzelni őt egészségesnek, vagy a szegénysége esetén, el tudod őt képzelni anyagi gongoktól mentes egyénnek. A képzeleted Isten teremtő műhelye, mert csak olyan dolgot vagy képes elképzelni, amelyben igazán hiszel. A hited által kialakított elképzeléseiddel pedig, ilyen módon, pozitív sorsot teremthetsz az embertársaidnak. Ez még párosul azzal, hogy mindenki a kigondolt hite szerint beszél és cselekszik, ezért szóval és tettekkel is képes leszel az elképzelésedet valóra váltani, Isten segítségével. Így sok barátot szerezve magadnak, akik majd a te érvényesülésében segédkezhetnek, szükséged esetén. Jó sorsunk és érvényesülésünk a mások jó sorsában és érvényesülésében rejlik, ami szeretettel megteremthető. Az én egyéni érdekem a közösségem érdekének teljesülésében rejlik. Ha a család érdeke teljesül, akkor a családot alkotó családtagok érdeke is teljesülhet az által. Ha a társadalom érdeke teljesül, akkor a társadalmat alkotó családok érdeke is teljesülhet végre. Ha pedig az emberiség érdeke teljesül, akkor az emberiséget alkotó társadalmak érdeke is teljesül. Ahogy az egyénben Isten testesül meg, úgy az egyének által felépült családban is, a társadalomban is, és az emberiségben is Isten jut kifejezésre, kollektív formát öltve, és így visszahat, visszacsatolódik az egyén szellemiségére.
Sajnos az ember sokkal többnek képzeli magát a valós lényénél mindaddig, ameddig egoista módon viselkedik az embertársaival. Az embertársaink a felebarátaink, akikkel lelki közösséget vállalhatunk. És akivel sikerült ezt a lelki közösséget kialakítani, azzal sorsközösséget alakítunk ki az által, hogy a róla alkotott elképzelésünk hite visszahat reánk is. Ez a legelemibb törvénye az Univerzumnak, hatás-ellenhatás, akció-reakció, ok-okozat. Így átok és áldás átkot és áldást idéz elő az életünkben. Rajtunk áll az, hogy melyiket erősítjük. Az áldások aktív használatával válhatunk igazán többé annál, mint amik a jelenben vagyunk. Az áldások bőkezű osztogatása áldásossá teszi az életünket. Aki áldásokat oszt akkor is, amikor a racionális gondolkodású materialista ember mást várna tőle, az egészen új embernek fogja megismerni önmagát. Ezek az új értékek megnövelik az önbecsülést, amelyben az Isten megbecsülése is rejlik. Mert aki önmagát egyre tisztábbnak látja, az önmagán keresztül Istent is egyre jobban fogja értékelni. Az áldásokra pedig, azért van még nagyobb szükség, mert minden embertársunk Isten egy sajátságos megnyilvánulása még akkor is, ha ők ezzel még nincsenek tisztában. A mi szeretetünknek akkor is áramolni kell feléjük, mert ez az egyetlen reális módja annak, hogy megértsék a saját helyzetüket, éppen a mi példánkon keresztül.
Az anyagi világunkat az érzéseink által befolyásoljuk, azok pedig, kizárólag lelki indíttatású tényezők. Így a hiteink az érzelmi, lelki érzésvilágunk által ellenőrzött szellemi, azaz értelmi döntéseink, amelyekkel igazodunk a jelen aktuális pillanataihoz. Ezért koránt sem mindegy az, hogy milyen érzéseket indukálunk az embertársainkban. A szeretetünk, a szeretetteljes érzések által, pozitív hitek kialakulását eredményezi. Ha pedig a hit változik, akkor a hit által teremtésre kerülő valóság is változni fog. Így a pozitív hit pozitív valóság megteremtésére képes, amelyben pozitív sorsok formálódnak a nélkül, hogy az ártana bárkinek is. Valójában a köz és az egyének érdeke párhuzamosan teljesülhet, mert a kettő igazából egy és ugyanaz, ha az a szeretet eredményeként alakul ki.
Az anyagi javakra szükség van a fejlődés érdekében, de az anyagias emberek kisajátítják azokat. A gazdag családok otthonában, vagy a raktárakban felhalmozott anyagi javak nem képesek ellátni a társadalmi fejlődés funkcióját, mert azok elszigetelődnek a szükséget szenvedő széles néprétegektől. Így a leggazdagabb kereskedő sem tud kereskedni, ha a potenciális vevőkör, éppen a pénz hiánya miatt, lezsugorodik. A legtökéletesebb vállalkozó kisiparosnak sem akad elegendő munkája, ha az emberek nem képesek megfizetni a munkáját, vagy a termékeit. Így a pénz egyoldalú orientáltsága visszafogja a társadalmi fejlődést. Azért, mert a pénz a társadalom „vére”, így a szegénység a társadalom vér-szegénységére visszavezethető betegsége. Ez a betegség azonban az egész társadalom szervezetét legyengíti és képes elpusztítani azt. Sok példa volt már erre az emberi történelem során.
Nem is észszerű a dolog, ha jól belegondolok. A munkaadó, vagy vállalkozó, aki munkavállalókat alkalmaz, a nagyobb haszon reményében, alulfizeti az alkalmazottait. Közben azonban elvárja azt, hogy a szolgáltatásait, illetve a termékeit, a széles néprétegek vegyék igénybe, hiszen bevétele csak abból származik. Csakhogy az alulfizetett néprétegeknek éppen a pénz hiányzik ahhoz, hogy ebben a társasjátékban részt vállalhassanak. Így megrendelő vagy vevőkör nélkül, a vállalkozása is legyengül, és a munkaadónak újabb alulfizetési praktikákat kell kitalálnia ahhoz, hogy fennmaradhasson. Az persze elégedetlenséghez, sztrájkhoz vezet, ami tovább gyengíti a munkaadók és munkavállalók labilis kapcsolatát. Az ilyen meg nem becsülésen nyugvó munkakapcsolatok tehát önmagukat szüntetik meg. Mert a dolgozó munkavállalók bére éppen azt az anyagi megbecsülést jelenti, amely által a munkáltatójuk viszonyul hozzájuk, az elvégzett munkájuk reális ellenértékeként. Az alulfizetettek bére irreális ellenérték, amely helyzetbe a munkaadó kényszeríti a munkavállalóit. Mivel pedig ez társadalmi jelenség, amely éppen a társadalom stabil létét veszélyezteti, ezért a társadalmat irányító kormányzat feladata lenne az, hogy megszüntesse az alul-fizetettségi állapotokat.
Ehhez a témához párosul még az a tény, hogy a munkavállalók a legbiztosabb adófizetői az állami apparátusnak, hiszen a munkavállalók meg sem kapják addig a fizetésüket, ameddig nem adóztak belőle, adóelőleg címén. Így tehát bizton állíthatom azt, hogy dilettáns az a kormány, amelyik eltűri a be nem jelentett munka folytatását, és a csupán létminimummal álcázott és finanszírozott munka végzését. Mert a feketemunka, vagy a létminimumon finanszírozott munka adómentes, amelyeknek a reális adóértéke természetesen sokkal több, így küzdeni kell ellenük, ez társadalmi érdek. Látszólag lehet, hogy biztosítják az egyének megélhetési problémáit és a vállalkozások fennmaradását, de mindenképpen a társadalom leépülését szolgálják. Tehát élősködő létforma, amely a társadalomból nyeri ugyan a létezési jogosultságát, de a társadalom felé nem nyújtja be a létezéséhez szükséges adóalapot. Ma már bizonyított tény az, hogy ha mindenki rendesen adózna, akkor a jövedelemadónk százalékkulcsa jóval alacsonyabb szorzójú lenne. Következésképpen, az élősködők fennmaradása egyéb társadalmi költségvetés rovására biztosítható csak. Így megy tönkre például, az egészségügy, vagy az oktatás, mint államilag finanszírozott szociális kötelezettség. Márpedig, ha szegény az állam, akkor az éppen azért szegény, mert szegények az adózó állampolgárai is. Ha tehát adózásra képessé, gazdaggá tesszük az adózó állampolgárokat, akkor az állam is meggazdagodhat végre, és alkalmassá válhat újra arra, hogy a társadalom gazdasági irányítását lefolytassa, közmegelégedésre. Ennek előfeltétele az, hogy a folyton adózó állampolgárok ne legyenek alulfizetettek, reális adózásra legyenek képesek.
Érdemes tehát most olyan szeretetteljes megoldással változtatni a társadalom sorsán, amely miatt nem kell senkinek sem lehajtania a fejét, a szégyenérzet miatt. Az ember alapvetően jó. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy egy ilyen Isten és embertelen világban is képes együtt funkcionálni az emberek közössége, a társadalom. Meg kell tanulnunk a szeretettel bánni, és az által átalakítani, megreformálni a társadalmunkat. Amikor a szeretet áramlik az emberek között, akkor a megértés, a megbocsátás és a megbecsülés türelmével új alapokat biztosíthatunk annak a társadalomnak, amelyet majd az utódaink vesznek át tőlünk. A társadalmi élet ugyanis staféta, a világörökség része akkor is, ha ma még kegyetlen és torz alapokon nyugszik. Mert a mi társadalmi tartozásainkat az utódaink fogják örökölni. Az ő érdekük az, hogy hasznos örökséget alakítsunk ki nekik most, a saját életvitelünk által. Új, pozitív hagyományokra van tehát szükség, amelyek nem a múlt sebeit nyalogatják csupán, hanem a jövő alapjait stabilizálják, az utódaink számára. A társadalom léte csak fejlődéssel biztosítható, a stagnálás vagy a hanyatlás, pusztuláshoz vezet még akkor is, ha az már csak az utódaink létidejében fog bekövetkezni. Ez a tény azonban nem csorbítja a mi felelősségünket.
Ma a szegény embernek arra kell törekednie, hogy a gyermeke ne éljen szegénységben, míg a módosnak arra, hogy a gyermeke ne ismerje meg a szegénységet. De amíg ez a probléma a gazdagok, és a szegények között kell, hogy megoldódjon, addig mindig forradalomhoz vezet, mert túl nagy az érdekellentét. Kormányzati alapú társadalmi szabályozással azonban csökkenthető az ellentét mértéke. De ez nem megy szeretetteljes törvénykezés nélkül. Ahhoz azonban valós, reális demokráciát kell teremtenünk, a mostani hamis demokrácia helyett. Olyan demokráciát, amelyben minden dolgozó ember olyan fizetséget kaphat a munkája béreként, amelyből egy becsületes adózás után még tisztességesen meg lehet élni. Azért, hogy a munka ne csupán szükségszerű kényszer legyen, hanem a jobb életvitel reális alapja.
Így a szeretetalapú társadalomformálás nem pusztán lehetőség, hanem elemi szükségszerűség is. Az energia által előállított anyag minden esetben igazodik a létezése eseményeihez. Ez alól az ember sem kivétel. Minden esetben igazodnunk kell az életünk eseményeihez, de mi érzelmi alapú élőlényekként értelmesen befolyásolhatjuk az eseményeink alakulását. A legértelmesebb lehetőséget a szeretet biztosítja számunkra, amely tagadja a közönyt, a flegmaságot, a neheztelést, a haragot és a gyűlöletet. Az ilyen, negatív sorsokat formáló, érzéseket pozitív érzésekre kell cserélni ahhoz, hogy pozitív sorsokat alakítsunk ki általuk. Az anyag Isten eszköze ahhoz, hogy objektív értelemben megnyilvánulhasson, így az ember is Isten eszközeként érvényesül. Az eszközök pedig, nem ítélhetik meg egymást, és a teremtőjüket sem. Az embereknek, mint a társadalmunk sejtjeinek, együtt kell felépíteni Isten testiségét, ami a társadalmunkat jelenti. Ezért minden ember számít. Minden olyan ember, aki elkülönül a társadalmától, gyengíti annak az egységét. Márpedig a gazdag elzárkózik a társadalmától a saját gazdagságába, míg a szegényt éppen a társadalom rekeszti ki. Így sem a szegény, sem pedig a gazdag nem lehet igazán boldog. Mert boldogok is csak egymáshoz képest és egymással lehetünk, amíg társadalmi közösségben élünk.
Az anyag tehát, amely az objektív valóságot felépíti, csupán egy tízezred részében objektív. Az ember számára így a valóság, objektív és szubjektív egyazon időben. Anyagi valónk csak a lelkünk objektív megnyilvánulását hajtja végre, míg szubjektív értelemben a szellemünk képviseli a lelkünket. Nem az anyagi testünknek van tehát lelke, hanem éppen fordítva, a lelkünknek van teste. Az anyagi világ bármely része tehát Isten szellemisége által kigondolt lelki megnyilvánulás, azaz teremtés által jött létre, és ezért mindig értelmet közvetít felénk.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
