Az evolúció fogalma már az ókorban, Arisztotelész életműveiben is fellelhető. Arisztotelész után még nagyon sok gondolkodót foglalkoztatott ez a felfogás, a tudomány történelmi időszakai során. Többek között Erasmus Darwint is nagyon érdekelte, aki evolucionista szabad gondolkodóként élt és alkotott. Olyan orvos, botanikus és természettudós ember volt, aki a költészetével is érdekessé vált. Zoonomia - című könyvében, felelevenítette a fajok egy közös őstől lehetséges származtatását. Unokája, Charles Darwin folytatta, a nagyapja diktálta természettudományos irányvonalat. A fajok eredete – című könyvében tökéletesnek látszó egységbe foglalta a koráig felhalmozódott biológiai ismereteket. Így mintegy 150 éve, megerősödött és elfogadottá vált, a tudományos irodalom számára, az evolúció elmélete.
Az evolúció, azaz a törzsfejlődésből való származtatás elve szerint, a növény és az állatvilág egy közös őstől vezethető le, majd az emberek világa a kialakult állatvilágtól eredeztethető. Mint egy fa ágai, egy közös ősi törzsből erednek az életformák, és ágaznak szét különböző, egyre fejlettebb fajokra. Folyamatosan és lépcsőzetesen haladt a fejlődés a mai szintre. Ez az evolúciós fejlődési irányzat meghatároz egyfajta táplálkozási láncolatot is, amelynek csúcsára az ember kerülhet. Bár az evolúciós elméletre bizonyíték nincsen, csupán feltételezéseken alapszik, mégis ez az elmélet képezi a mai materialista természettudomány elfogadott biológiai alapját. Annak ellenére, hogy sok biológus tudós is ellenzi, és elfogadhatatlannak tartja.
Lexikális jelentése szerint az evolúció:
„az a folyamat, amelynek következtében az élők világának származási közösségen alapuló s egymással közelebbi vagy távolabbi rokonságban álló örökletes formái (fajok) kialakultak. Ezt elsőnek Charles Darwin ismerte fel.”
Kislexikon
A tudomány tehát, Charles Darwinnak tulajdonítja az evolúció elméletét. Darwin nevéhez fűződik azonban egy másik biológiai elmélet is, mégpedig a természetes kiválasztódásról szóló tanítása is. Külön érdekessége még a dolognak az, hogy a természetes kiválasztódásról szóló elmélete is – A fajok eredete – című művében lett kifejtve, mégpedig éppen az evolúció tárgyalása és értelmezése során, mint az evolúció szükségszerű alapeleme. A két elmélet azonban szöges ellentéte egymásnak, mintegy kizárják egymás létjogosultságát a biológia tárgyköréből.
A biológiai fejlődés során mutációk, azaz fajon belüli változások történhetnek. A mutáció fajon belüli egyedtorzulást jelent, amit a megváltozott anyagcsere folyamatok és környezethez való alkalmazkodóképesség vált ki. A mutánsok azonban, ideális életkörülmények közé kerülve, életképeseknek bizonyulhatnak, és meghatározhatják az egész faj további fejlődésének az irányát. Ideális körülmények hiányában azonban, a faj megöli, vagy elűzi a mutánsokat, így azok a kitaszítottságuknak áldozatul esve, elpusztulnak. Ilyen mutációs folyamat ma is megfigyelhető, sőt, egyre intenzívebb, mert a folyamatosan változó életkörülmények éppen a mutációnak kedveznek. A bioszférában kialakult életkörülményeket pedig, éppen mi emberek változtatgatjuk meg a legdrasztikusabban, a környezet gyors átalakításával, és a még gyorsabb szennyezésével. A bioszférát képező talaj, az édes és sós vizek, valamint a légtér módszeres szennyezésével, és az élőlények közvetlen életterét képező helyszínek átalakításával. Ezeken felül pedig, még sokat ártanak az emberi civilizációs ártalmak is, amit a stressz jelent. Ahogy ugyanis, az emberre ártalmas a stressz, úgy ártalmas az emberek közelébe kényszerült egyéb élőlények részére is.
A természetes kiválasztódás elve, ami ma is jól megfigyelhető a természet különböző fajainál, visszaszorítja a fajokon belüli mutációt, és egyértelműen tagadja a törzsi fejlődésről szóló evolúciós elméletet. A két elmélet tehát ellenelmélet. A természetes kiválasztódás során ugyanis, mindig a domináns, azaz a faj fennmaradását legjobban biztosító egyedek szaporodhatnak csak tovább. Vagyis a legerősebb, a legéletképesebb egyedek elűzik, vagy elpusztítják a gyengébb egyedtársaikat. Drasztikus folyamat, amelynek során mindig a minőségileg legkiválóbb kondíciójú egyedekre van bízva a faj fenntartása. Ez azonban, a természetes kiválasztódásnak csupán az egyik fokozata. A természetes kiválasztódás egy másik fokozata az ideális párválasztás. Ezen folyamatnak a során, szintén mindig a legek érvényesülnek. A legéletképesebbnek bizonyult nőstények ugyanis, a legrátermettebb hímeket választják a szaporodásuk céljára. A hímek ugyan bevethetnek minden féle udvarlási praktikát, de mindig a nőstények választanak partnert. Egy újabb fokozat jóval humánusabbnak látszik, és az új egyed fogantatását határozza meg. A sikeres párosodás során ugyanis, a milliónyi ivarsejtből csupán a legrátermettebbek, a legéletképesebbek érik el a petesejteket. Így a domináns hímek ivarsejtjeinknek is csak, csupán a milliomod része érvényesülhet. Mégpedig azok közül is a legéletképesebbek. Ez bőkezű pazarlásnak látszik ugyan, de mivel a folyamat a természet fajfenntartó alaprendjének van alárendelve, így a fogamzást a természetes kiválasztódás újabb fokozatának tekinthetjük. A születéssel pedig, megkezdődik a természetes kiválasztódás következő, szelektív fokozata, amely szerint az egyed beilleszkedik az aktuális biológiai táplálékláncba. Túl gyenge egyedként ugyanis, tápláléka lesz más fajok egyedeinek. Ezért szintén csak a legéletképesebb egyedek élhetik meg az ivarérett kort. Vagyis a természetes kiválasztódás többlépcsős szűrőn át biztosítja a természetben azt, hogy a fajok genetikai tisztasága és biológiai életképessége fennmaradjon. A fajok tehát valamilyen más módon alakultak ki, de az egy közös őstől számított törzsfejlődési úton, ami a már meglévő fajok kereszteződéséből való új fajok kialakulásához vezethetne, semmiféleképpen sem.
Az evolúció elmélete komoly tudományos vitákat keltett már Darwin életében is, amely ellentétek még ma is megosztják a tudományos biológus szakembereket. Az evolúció ellenzői folyamatosan fenntartják a véleménykülönbözőségüket. Darwin korában, az idealista teremtéstörténettel ellentétes elvként szította a szakembereket, az evolúció materialista elmélete. Ma pedig, már egészen más okok miatt él az ellentét. A keresztény egyház ugyanis, valamilyen előttem teljesen érthetetlen oknál fogva, hivatalosan is elfogadta az evolúció elméletét. Pedig, az evolúciós tanok hivatalosan vallásos elfogadása, éppen a teremtésről szóló keresztény alaptanítást tagadják. A mai ellentétek pedig, nem csupán vallási, hanem főképpen régészeti és filozófiai okok miatt élesednek ki.
A természetes kiválasztódás elmélete az evolúció ellenelmélete, mert lehetetlenné teszi a fajok kereszteződését az által, hogy a fajok tisztaságát és életképességét garantálja. Márpedig, az evolúció elmélete éppen azon alapszik, hogy a fajok egymással kereszteződve alakítottak ki új fajokat. Vagyis nincsenek stabil fajok, csak folyamatos fajátalakulás. Az egyik elmélet tehát hamis. További érv még az evolúció ellen, hogy egyetlen egy, olyan ásatásokból származó fosszilis leletet sem találtak még a régészek, amely létével egyértelműen igazolhatná valamely faj másik fajokból történt átalakulását. Továbbá, miért állt meg az elképzelt törzsi fejlődés? Ha ugyanis, az ember a törzsfejlődés csúcsa, akkor ugyan melyik csúcsa lenne, ha az elképzelhető törzs fakoronaszerűen szerteágazik. Csak az egyik ág csúcsán lehetnénk ugye? A többi ágon miért nem csúcsosodott ki az értelem, ha ugyanarról az egy tőről származnak? És mi van azokkal a fajokkal, amelyeket Darwin könyve után fedeztek fel, és sehogyan sem illenek bele az evolúció biológiai rendszerébe? Ilyenek az erszényes fajok Ausztráliából, vagy például a kacsacsőrű emlős is. És miféle táplálék-lánc az, amelyik nem soros lánc jellegű, hanem a fatörzs elágazódásaihoz igazodva több ágú, párhuzamos, azaz inkább korbács alakzatot ölt. Ezért nem csoda az, hogy egy kipusztult faj után sem szakadt még meg véglegesen a táplálkozási láncolat, pótlódik ugyanis egyéb fajokból. Egy faj kihalása megváltoztathatja ugyan a többi fennmaradó faj táplálkozási szokásait, de nem szünteti meg azokat. Legfeljebb mutációkhoz vezethet.
Az ősnemzés elméletével, ha nem tekintjük emberfeletti csodának, hanem az anyagelbomlási folyamatok szükségszerű szerveződésének, akkor sok minden megmagyarázható lenne. Egy elképzelhető ősnemzés során ugyanis, olyan sok faji megnyilvánulása alakulhatott ki az életnek, hogy mire a mai életformák biológiai láncolat jellege kirajzolódott, addig a jelenlegi életformák több milliószorosa lepusztult. A jelenleg fellelhető életformák sokszínűsége, és a már lepusztult életformák kövületei engedték az elődeinket arra következtetni, hogy a fejlődés törzsi úton jött létre. Az ősnemzés elméletével értelmes magyarázatot kaphatunk azoknak az életformáknak a létezésére is, amelyek az evolúciós törzsfejlődés láncolatának elméletébe sehogyan sem illenek bele, de a biológiai tápláléklánc fontos részét képezik mégis. Igaz azonban, hogy az ősnemzés lehetséges elmélete letagadná az evolúció elméletét, és újra jogerőre emelné a teremtés idealista eszméjét. Egy lehetséges ősnemzést ugyanis a teremtés Isteni aktusaként is el lehetne fogadni. Az is igaz, hogy az ősnemzés gondolata által nem kell törzsi fajfejlődésre gondolni, hanem éppen ellenkezőleg, folyamatos fajpusztulás jellemzi. Az életképtelen, vagy túlvadászott fajok kipusztulnak, mert többnyire éppen azok az egyedei pusztulnak el először, amelyek a faj legtermészetesebb kiválasztódását biztosíthatnák. Így a kipusztulás szélére sodródott fajok ki is fognak hamarosan halni, ha a faj életképes tisztaságát nem képesek átörökíteni. Ezt a leépülő folyamatot ma is jól figyelemmel tudja kísérni az ember, nem úgy, mint az elképzelt törzsi fejlődést. Oly annyira figyelemmel kísérhető a jelenség, hogy jó néhány fajt éppen mi, emberek, sodortunk a kipusztulás szélére. A fajok kereszteződéséből származtatható új fajok kialakítását pedig, még a kultúra oly magas fokán élő értelmes tudós ember sem képes művi úton előidézni.
Az ősnemzésről dokumentum jelleggel ír a Szent Biblia, mint Isten teremtési művét tárja elénk. A hívő emberek többnyire hitelesnek fogadják el a Biblia tanítását, de az Istenben hitetlenek számára általában elfogadhatatlan. Az is tény azonban, hogy az evolúciót tagadó tudós emberek sem mind Istenhívők. És bizony, vannak olyan elméletek is, amelyek más égitestről származtatják a földi életet. De azok az elméletek sem adnak semmiféle magyarázatot az élet kialakulásának mibenlétére. Most akkor nézzük az ősnemzés általam elképzelhető módját.
Már írtam a vírusokról egy-két írásomban. Emlékeztetőül leírom itt is a vírusok alapjellemzőit. A vírusok átmenetet képeznek a fizikai és a biológiai világ között. Önmagában ugyanis minden vírust élettelen kristályos fizikai állapot jellemez. Ennél fogva a legdrasztikusabb fizikai hatásoknak is ellenállnak. Sejttel közvetlenül érintkezve azonban, feloldódik a vírusok kristályos jellege, és az ozmózis jelenségével, beszivárognak a sejt belsejébe. Ott, a sejtben nyerik el a biológiai aktivitásukat. Önmagában ugyanis a vírus életképtelen, hiszen nincsenek meg az önfenntartásához szükséges anyagcsere és emésztési szervei. A sejtben tehát, mint „élősködő” jut érvényre, oly annyira, hogy mintegy húsz-huszonöt perc leforgása alatt, megsokszorozza önmagát a sejt anyagából, és körülbelül 200- 250 utódot produkál, miközben a sejt anyagát teljesen feléli. Ezt azért tudja megtenni a vírus, mert minden vírus valamilyen DNS vagy RNS biológiai kódot tárol. Így a sejt magjával érintkezve, amely szintén DNS vagy RNS alapkódot tartalmaz, megtörténik a vírusok fogantatása. A vírusok számára ez az egyetlen lehetőség az életre, és a szaporulatra. Mégpedig azért, mert szerintem a sejtben is vírus van, méghozzá sejtvírus, a sejtmag képviseletében, minden sejttípusban más és más DNS vagy RNS alapkóddal. És a sejtes élet éppen ezért alkalmas arra, hogy a vírusok számára életteret biztosítson. A sejtből kikerülő vírusok pedig, nem pusztulnak el, hanem élő sejt hiányában ismét felveszik a kristályos fizikai állapotukat, és élettelen testekként addig sodródnak, ameddig újra sejtes életformába nem ütköznek. A vírusok persze nem élősködők, a szó szoros értelmében, mert nem táplálkoznak a sejtekből, csak szaporodnak általuk. A vírusok szaporulata a sejteken belül nem más, mint kristályosodási folyamat. Bár az élő sejtet teljesen megsemmisíti az esemény, de ez nem halál, mert a vírus nem öli meg a sejtet, hanem átalakítja vírusokká. A sejt ugyanis, látszólag éppen ugyanúgy természetesen él, mint vírus nélkül, majd sok- sok vírusra esik szét egy pillanat alatt. Bár megszűnik a sejt, de az anyagisága vírusokká alakul, amelyek természetesen azonnal „ivarérettek”, és éppen ezért olyan veszélyesek a sejtes élet számára.
Nos, egy általam elképzelhető ősnemzés úgy lehetett megvalósítható, hogy a Földnek abban az időbeli szakaszában, amikor a víz kialakult, óriási páratartalom jellemezte a légteret. Ebben a légtérben kavargott minden szilárd anyag, amely a Föld intenzív radioaktív és vulkanikus aktivitása által, a levegő terébe kerülhetett. A szilárd anyagok mind rácsszerkezettel bírnak és a nagy részük kristályos jellegű. Így, a nagyon aktív kémiai reakciók által, elkezdtek kialakulni a szerves anyagok. A kristályos szerkezetű anyagi részecskék között több milliárd fajta fizikai vírus is keletkezett. Így a nagy páratartalmú légtérben jelentősen intenzív kristályosodási folyamatok alakultak ki. Majd amelyik kristályszerkezet túlsúlyossá vált, a Föld felszínére hullott vissza. Ez a folyamat kezdetleges talajréteggel kezdte borítani a Föld felszínét, ez által lefojtva, megfékezve a radioaktív és vulkanikus aktivitást. Majd ezek után hűlt csak vissza a Föld felszíne annyira, hogy a légtér víztartalmának nagy része lecsapódhatott, és beindulhatott a Föld vízkészletének termikus körforgása. A vulkanikus aktivitásnak köszönhetően egyenetlen lett a Föld felszíne, ezért a lecsapódó vízmennyiség kialakította az óceánok és tengerek alapját. A víz termikus körforgása pedig, a folyami rendszereket. A légtér persze nem tisztult még le teljesen, mert a por alapú szemcsés részecskék továbbra is a termikus körforgással együtt keringtek a magasban.
A Földnek ezek a meleg vízközegei, és a légtér még mindig dús páratartalma lett az ősnemzés alapja. Ezekben a vízközegekben ugyanis olyan szerves anyagok alakultak ki, amelyekkel érintkezve a vírusnak nevezhető anyagi kristályok feloldódtak. Amelyik vírusfajta alkalmas lett arra, hogy a szerves anyagokból körbevonja magát, és egysejtű életformaként életképessé váljon, baktériummá fejlődött. Életerős egysejtű baktériumokként életteret találtak maguknak a szerves anyagokkal telített víz alapú közegekben. Amelyik vírusfajták pedig, alkalmatlanok lettek arra, hogy egysejtű baktériumokká fejlődjenek, azok számára egyetlen kristályosodási lehetőség maradt, mégpedig az, hogy az egysejtű életformákká alakult sejtvírusokkal érintkezve szaporodhatnak. Valahogy így kezdődhetett a kialakult sejtes élet és a vírusok „harca”, ami a mai napig fennáll. Ez a tusa folytatódott az óceánokban, a tengerekben, a tavakban, a pocsolyákban, a folyókban és főképpen a sokkal hűsebb légtérben és a talajban. A vírusok aktivitására jellemző, hogy a kristályosodási folyamatok alatt tovább vastagodott a Föld talajrétege, hiszen az átkristályosodott egysejtű baktériumok élettelenné vált anyagi szerkezetei is szintén a Föld felszínére kerültek. Tovább szaporítva ez által a szerves anyagok töménységét a vízközegekben és az egyéb Földfelszíni területeken. A bakteriális élet ugyanis birtokba vette a Föld bioszférájának nevezhető talaj és vízrétegeit, valamint a légteret. A bakteriális élet egyetlen célja az, hogy az anyagelbomlási folyamatot biológiai szinten is megvalósítsa.
És csak itt kezdődhet el a valós ősnemzés folyamata. A baktériumok ugyanis, baktérium telepekké szerveződtek, hogy jobban tudjanak védekezni a vírusok állandó „támadásai” ellen. Így alakultak ki a többsejtű életformák, persze csak embrionális jelleggel. Vagyis, több milliárd fajú élet csírája bontakozott ki, közel egy időben. Amelyik faj életképes lett, és megtalálta a fajfenntartáshoz szükséges párját, felcseperedett és részét képezte az akkori többsejtű életformáknak. A többsejtű életformák genetikai kódjában pedig, éppen az akkor stabilizálódott, önálló zárt biológiai rendszerré alakult, kristályszerkezetek nyertek Isteni meghatározást, amely alapján, a teremtés ősnemző folyamata által, létre jöhettek a fajok. Ez a genetikai kód biztosítja a fajokon belüli szaporulatot az által, hogy minden szervezetidegen anyagot, amely az egyed szervezetébe kerül, felismer, és eleve kivet magából. Felismeri, mert az idegen anyagnak más a kristályszerkezetében meghatározott kristályos kódja.
A genetikai kódnak éppen az a feladata, hogy egyértelműen meghatározza azt, hogy egy összetett többsejtű életforma adott faja, milyen típusú sejtekből tevődhet össze. Így biztosítja az adott faj tisztaságát. Tehát, minden anyag, amely a test sejtrendszerébe kerül, és nincsen meghatározva kristály-kód által a szervezetben, szervezetidegen, és a test így felismeri és kiveti magából. Azért veti ki magából a szervezet, hogy a szervezet-idegennek minősített anyag kristályszerkezete ne tudjon kristályosodási folyamatot elindítani a sejteken belül. Minden sejtosztódás kristályosodási folyamat, Ebből persze az is azonnal adódik, hogy az amorf, azaz kristályszerkezet nélküli anyagok, mint például az üvegek, miért nem minősülnek a szervezet számára szervezet-idegennek. Mert nincsen kristályszerkezetük, így eleve nem képesek a szervezet sejtjeiben kristályosodási folyamatokat elindítani, tehát kristálykódjuk sincsen, ami ütközhetne a szervezet, genetikai kódjában meghatározott, érdekeivel.
Félreértés ne essék, a mai többsejtű életformák is mind baktériumtársadalmak ám. Az ember gyomrában például, körülbelül 250 féle baktérium él természetes életet. A teljes szervezetünk ezt a bakteriális társadalmunkat szolgálja, míg a baktériumaink éppen a szervezetünk sejtjeit szimbiózisban. A testünk többi sejtje pedig, szerintem olyan egysejtűekből alakult ki, amelyek a baktériumok által elbontott táplálék anyagi szerkezetét tovább képesek hasznosítani, bontani.
A fizikai anyagelbomlás ugyanis radioaktív folyamat, amely az ólomnál leáll. Majd a rádióaktivitástól megszelídült anyagok kémiai úton továbbszerveződnek, vegyülnek, és szerves anyagokká alakulnak. Így képződtek a szerves anyagok, amelyek elbontásáért éppen a bakteriális élet a felelős. Még az emberben is ez a baktériumok alapfeladata. Tovább bontják a szerves anyagokat, az emésztés folyamatával, majd a sejtekhez irányítják azokat, további hasznosításra. A sejtekbe záródott sejtvírusok pedig, tovább bontják a bakteriális élet által felaprózott táplálékot. Vagyis hasznosítják azokat.
Az életképtelennek bizonyult életformák fajai pedig, amelyek az ősnemzés alkalmával szintén kialakultak, lepusztultak. Tovább növelve ez által a Föld talajának rétegvastagságát. A lepusztult fajok egyedei ugyanis, vagy közvetlenül, vagy más fajok egyedeinek táplálékából származó ürülékként kerültek a talajrétegbe. Még mi emberek is ugyanezt a természetes módszert alkalmazzuk, hiszen az élet elhalt tetemeit táplálékként elfogyasztjuk, vagy közvetlen módon a talajrétegbe temetjük. És ez a lepusztulási folyamat még ma is zajlik, hiszen minden faj, amelyiknek korlátozódnak az életfeltételei, szintén lepusztul, vagyis kihal. Biológiai szempontból tehát, a többsejtű életformák éppúgy az anyagelbontás folyamatát hivatottak megvalósítani, mint bármelyik önálló bakteriális életforma. Az anyagelbontás szempontjából ugyanis, teljesen mindegy az, hogy a táplálékká alakult szerves anyagokat az önálló baktériumok, vagy a többsejtű életformákban honos baktériumtársadalmak végzik-e el. A talaj pedig, ennek a szerves-anyag elbontási folyamatnak a végterméke, amit a növényi élet tovább képes hasznosítani, azaz bontani.
Most nézzük Isten szerepét a folyamatban. Isten, a minden anyagi megnyilvánulásra ható, vagyis az energia, amely anyaggá szervezi az oszthatatlan alaptömegeket. Mágneses jellegénél fogva, a mindent tudás birtokosa, következésképpen intelligenciával bír. Ezért ezt az intelligenciát képviseli minden alkotása, úgy az anyagi atom, mint az atomok által felépült bármely test viszonylatában. Így az élet is. Az ember pedig, öntudatra ébredt. Csakhogy az ön-tudatával egy időben elveszítette Istentudatát. Erről szól a Biblia, mint eredendő bűnbeesésről. És éppen ezért van a Biblia sorai között a megváltás folyamata lejegyezve, amelyet megértve, a megváltó mentális elfogadásával, tudatosan visszatérhetünk az Istentudatunkhoz. Mert akármilyen öntudatosak vagyunk is, anyagi szempontból nézve, relatív képződmények, teremtmények vagyunk csupán, és a relatív mindig, csak behatárolható része lehet az abszolútnak, vagyis Isten teljességének. Életerőként, azaz lélekként kialakult az élet, ősnemzés által, ami az Isteni megnyilvánulás anyagi megvalósulását jelenti, azaz teremtést. Így az evolúció elmélete tudományosan muzeális értékként fennmaradhat, mint tévesnek bizonyult biológiai elmélet. Darwin korában szükségszerű lehetett, de mára már túlhaladottá vált. Érdekes volt.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
