Azok az emberek, akik valamilyen oknál fogva, éhségsztrájkot kívánnak folytatni, a sztrájktörvény értelmében, kötelesek ezt a szándékukat a rendőrségen, jóval előtte bejelenteni. Az olyan éhségsztrájk pedig, amit jóval előtte nem jeleztek hivatalosan a rendfenntartó hatóságnál, büntetendő cselekménynek minősül, még akkor is, ha az csupán néhány órás, úgymond figyelmeztető jellegű. A társadalmunk hatályos törvénye tehát bűnelkövetésként kezeli, és a bűnös ismeretében, automatikusan jár el a büntető szankcióival.
Az éhség azonban, a társadalmi hibákra visszavezethetően, sztrájkjogok nélkül is érvényesül olykor. Ahogy az elmaradott országokban, úgy a fejlettebb országok elmaradottabb társadalmi rétegeiben, az emberek saját elemi létfenntartása komoly problémákat okoz. A létminimumra szorítkozó megélhetésük alapnívóját el sem érhetik, mert az nincsen reálisan a személyükhöz igazítva. E miatt nagyon sokan éheznek. Így éhezik az alulfizetett, az elvált, a nyugdíjas, a mozgáskorlátozott, a hontalan, Stb. Éhezésük mindennapos dolog számukra, így nekik már természetes. Gyermekeik ebben a tudatban és mindennapi gyakorlatban nőnek fel. Egészen más, jóval alacsonyabb értékrenddel kerülhetnek csak bele a társadalom „vérkeringésébe”, felnőtté válásuk idején.
Mindennapos éhezésük nincsen sztrájkként bejelentve, mert ezt ők nem valamilyen valós vagy vélt cél érdekében vállalták, önkéntes alapon. E miatt, teljesen jogszerű. Kényszeréhezésük azonban mégis bűn. Csakhogy ez a fonák helyzet, éppen a társadalom bűne, amely annyira alárendelt szerepkörre kényszeríti őket. Mivel azonban a társadalmi hibák ellen nincsen társadalmi törvény, még akkor sem, ha azok bűnként jutnak érvényre az egyéneken, ezért jóvátételt csak Isten adhat számukra, mert a társadalom erkölcsi normái, anyagi okokra hivatkozva, nem terjednek ki erre az elmaradott néprétegre. Illetve jogilag kiterjednek ugyan, de gazdasági lehetőség nincsen azok érvényesítésére. Annak ellenére, hogy a társadalomban élő embernek alkotmányos joga az elemi létfenntartás lehetősége. Márpedig mit ér az a jog, amit nem lehet érvényre juttatni. Ez az alkotmányos jog pedig, a társadalom vele teljesen arányos alkotmányos kötelezettsége. A jognak, és a jogokat biztosító kötelezettségnek, mindig teljesen arányosaknak kellene lennie. És éppen ennek a jogok és kötelezettségek által fenntartott aránynak a jellege torzult el. A társadalmi aránytorzulás pedig, éppen a jogokat csoportosítja át, az elmaradottabb néprétegektől elvonva, a gazdaságilag sikeresebbnek mondható néprétegek felé. A fennmaradó társadalmi kötelezettségekért azonban, továbbra is a teljes társadalom a felelős.
Nos, éppen ennek az aránytorzulásnak a csökkentésére állapították meg az úgynevezett létminimumot. A társadalmunkban való egyéni létezés minimális költség jellegű igényét. Vagyis nem a meggazdagodott népréteg megélhetését segítő határozat lett, hanem éppen az elszegényedés ellen lett meghatározva. A mi társadalmunkban azonban, nagyon erős az erkölcsi elmaradottság. Erre elemi bizonyíték, éppen az alkotmányos jogok és kötelességek aránytorzulásának eredménye, a folyamatos elszegényedés. Akármilyen morbid dolog, akkor is, egyre „hízik” a szegények néprétege. A társadalom erkölcsi elmaradottságát tükrözi még az a bevált gyakorlat is, amely a társadalmunkban meghatározott létminimumot kezeli. A létminimum fogalma ugyanis, olyan minimált összegszerűséget kell, hogy jelentsen, amely még alkalmas kielégíteni minden, a társadalmunkban élő állampolgár, elemi létezéséhez való alapigényét.
Vagyis, például egy öt fős családban, legalább ötszörös létminimumra volna szükség ahhoz, hogy a család tagjai ne nélkülözzenek. Ennek ellenére, ha szerencsés esetben, apu és anyu is dolgozik, de csak a minimálbért kapják fizetésül, akkor is az ötszörös létminimum helyett egyszeres létminimumból tengetik a mindennapjaikat. Vagy egy kisnyugdíjas például, akinek a nyugdíja kevesebb, mint a törvényesen megállapított létminimum, gyakorlatilag a törvényesen megállapított lehetséges létezésének jóval a minimuma alatt él. De ehhez hozzá tartozik az a tény is, hogy a kisnyugdíj bevételi összegszerűsége többnyire kevesebb ám még a minimálbérnél is. Az igen morbid dolog, hogy a minimálbér a létminimumnak csak körülbelül a fele. Vagyis a minimálbér szerint dolgozó családfő még a saját létminimumát sem érheti el az aktív munkájával, hát még a családja összes létminimumra szorítkozó igényét. Holott fogalmi lényege szerint a létminimum éppen azt az összegszerűséget kell, hogy jelentse, amelyből a társadalmunkban létező egyén élete úgy tartható fenn, hogy hiányt még ne szenvedjen. És ez minden állampolgár alkotmányos joga, ameddig a társadalom tagjaként él és létezik. Márpedig a keresőképtelen gyermek, vagy a kisnyugdíjas is létezik a „rend”- szerünkben, így létminimumra jogosult, amit a társadalom határozott meg.
A társadalmi hibákra visszavezethető okok miatt alultáplált emberek relatív éhségsztrájkot folytatnak, amit a társadalom, jogokkal felruházott negatív erkölcsi normái, reájuk kényszerítenek. Ezzel szemben, az önként vállalt éhségsztrájk abszolút jelleggel bír, és jogszerűségét törvény szabályozza, a társadalom pozitív erkölcsi normáinak köszönhetően.
Isten büntetése pedig, nem marad el. Passzív büntetése az, hogy együtt kell élnie gazdagnak és szegénynek, el kell viselniük egymás látványát. Aktív büntetésként pedig, olyan betegségeket ébreszt, az egyoldalúan és alultáplált szegényekben, amelyek az egész társadalomra nézve igen veszélyesek. Ezek ugyanis többnyire fertőző betegségek. A betegek kezelése és gyógyítása persze már szintén az egész társadalom feladata. Az a tény azonban, hogy a társadalomban vannak igen gazdag emberek is, még nem jelenti azt, hogy maga a társadalom jó módban él. A népjólétet éppen az alapján lehet reálisan felmérni, hogy mennyi a szegény ember a nép között. A szegénység pedig, az ezredforduló óta tovább szaporodik. Ez pedig, a javak aránytalan eloszlásának köszönhető. Valamilyen kedvezőbb eloszlás mellett is még bőségben élhetnének a gazdagabbak, és méltányosabban a szegények. Az ilyen nagy mértékű gazdasági aránytorzulásnak a történelem során, mindig rossz vége volt. Úgy látszik az intelligens „ember” a legrosszabb tanuló. Hiába sorolja fel a történelem az emberi fejlődés hibáit, ha az „ember” nem okul belőlük. Pedig, az okos a más hibáiból is tud okulni, míg a buta a sajátjából sem. Úgy tűnik, elég buták vagyunk. Vagyis, a kultúra, a művészet és a tudomány magas fokán élő intelligens „ember” a legbutább teremtmény a világunkban.
Persze nem az egyéni ember, mert a felelősség, bürokratív módon, mindig megbújik a társadalom közös érdekviszonyai között. Valójában társadalmi tehetetlenség zajlik, és ez minden hamis demokráciának kísérő jelensége. Az elszegényedés az erősen alulfizetettségnek az eredménye, és vele párhuzamosan és erősen növekvő kényszeradóknak. Félreértés ne essék, nem azt állítom most, hogy aki nem szegényedett el, és kicsit módosabb az túl lett fizetve, hanem éppen azt állítom, hogy a szegényebbek vannak még mindig mélyen alulfizetve. És vannak a dúsgazdagok, akik éppen a szegények rovására tudtak gyarapodni. Az aránytorzulás így jelentkezik.
Társadalmi rendszerünkben az a minimum, hogy létezzünk. A létezés pedig, ma már, a fejlődő, vagy fejlettnek mondható társadalmunkban nem csupán azt jelenti, hogy élünk, hanem éppen azt, hogy anyagi gondok nélkül élünk. És jelképesen, erre utal a létminimum fogalma. Addig azonban, ameddig csak fogalmi szinten beszélhetünk létezési minimumról, addig az élet gyakorlati vonatkozása továbbra is az elszegényedési folyamat lesz. Márpedig, ugyanaz az alkotmányos „rend” szabályozza a szegények társadalmi életritmusait is. És éppen ennek a rendnek a hiánya teszi felelőssé az egész társadalmat az elszegényedési folyamat fenntartásáért.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.cim
