Gyorsulás = a = F / m Nehézségi gyorsulás = g = F-gr. / m
Erő = F = m * a Súlyerő = G = m * g
Ha tehát, a G-súly, a g-nehézségi gyorsulás és az m-tömeg szorzata, akkor a G-súlyerő nem lehet a gravitációs erő okozata, hanem ő maga a gravitációs erő. Ebből következően, ha a gravitációs képletekben súlyos-tömegek szerepelnek, akkor a lehetséges tömegvonzási érték, már régen szerepel a képlet jobb oldalán is, méghozzá minden tömegértékkel párosítva. Tehát a képlet bal oldalán irreális a tömegvonzási alapérték. Vagyis, a jelenleg fennálló gravitációs képletek sehogyan sem mutathatnak azonosságot.
Ez a gravitációs erő okozta g-nehézségi gyorsulás is nagyon érdekes számomra. Hogyan lehetséges ugyanis az, hogy miközben a Földünk felszínének magasság béli adottságait figyelembe véve, relatív módon változik a g-nehézségi gyorsulás reálértéke, addig az okozata mégis abszolút értékű, minden testre nézve, bárhol a Földön?
Továbbá, az a fizikai állítás, miszerint, a testek tömegeinek bármilyen egyesülése után, a gravitációs erőik is összeadódnak, és a továbbiakban már, ez az eredőerő hat más egyéb testek tömegeire. Ez az állítás arra enged következtetni, hogy a gravitációs erő befelé, a test saját tömegébe hatni képtelen. Mivel a kétszer, háromszor nagyobb testtömeg gravitációs ereje kétszer, háromszor nagyobb, így a tömegvonzási erőik maradéktalanul összeadódva, eredőerőt alkotva, hatnak kifelé, a közösített tömegből úgy, hogy közben éppen őfeléjük irányul az erő hatásvonala. Két test tömegének egymásra gyakorolt hatása ugyanis, megszűnik a testek közötti távolság zéróra csökkenése esetén, különben nem adódhatna össze a közös kifelé ható vonzó erejük. Elméletileg, akkor szűnik meg az egymásra gyakorolt vonzó hatásuk, amikor az r2 hányados hiány miatt, a lehető legnagyobbra növekedett közöttük a vonzóerő. Érdekes. Ráadásul, a Föld felszínén és a felszín alatt is érvényesül a súly, amit a gravitációs erő jelenlétével magyaráznak. Márpedig, ha megszűnik a vonzó erő a Föld üreges vagy homogén belsejében, akkor megszűnik a tömegvonzás gravitatív hatása is, az a feltételezett erő, amelyik a súlyt eredményezi.
A fizika állítása szerint, a gravitációs erővonalak, mindig a test felé haladnak és a testfelületen végződnek. E miatt valószínű az, hogy a test felé hatnak, de rejtély előttem az, hogy hol ébrednek ezek az erők. Ha minden testre nézve igaz az erővonalakról szóló fizikai állítás, akkor a gravitációs erők, mindig a testek tömegei felé hatnak, de belőlük semmi esetre sem. Így érdekessé válik az egyetemes tömegvonzás elve, mert miféle tömegvonzás az, amelyikben a tömeg abszolút módon passzív szerepet játszik? Az a testtömeg ugyanis, amelyik csak fogadni képes az erővonalak hatásirányából érkező gravitációs erőt, az nem lehet az erővonalak kiinduló pontja. Így a tömeg, vonzó erőt sem képviselhet. Hol ébred hát a tömegvonzási erő, ha a testek tömegei felől nem? Ha pedig, gondolati síkon megfordítom a lehetséges erővonalak hatásának az irányát, akkor a testek tömegeit aktivizálom ugyan, mert a képzelt gravitációs erő a testek tömegei felől fog hatni, de akkor meg taszító hatást érek el ez által. A tömegtaszítás pedig, megint csak nem tömegvonzás, tehát, a gravitáció elvének a szempontjából nézve, teljesen mindegy az, hogy a lehetséges erő éppen milyen irányultságú erővonalak mentén hat, vonzó hatást nem fejthet ki.
A fizika állítása szerint, a Földünket a gravitáció tartja össze. Hogyan lehetséges ez, ha a gravitációs vonzó erő a Föld felé hat, és a Földünk felszínét érve véget is ér a pályafutása? Ha a Földet a saját gravitációs ereje tartaná össze, akkor önmagára hatna csupán, nem pedig, más égitestek tömegeire. Akkor nem lehetne abszolút, vagyis általános, vagyis egyetemes a tömegvonzás.
A filozófiában az azonosság törvénye olyan logikai törvény, amely szerint, egy adott gondolatmenet folyamatában minden kifejezést, fogalmat, ítéletet, ugyanabban az értelemben kell használni. Ennek az előfeltétele az ítéletalkotás tárgyául szolgáló objektumok megkülönböztetésének lehetősége. A test tömege tehát, mint objektum, nem lehet azonos a tömeg fogalmával, egy másik test tömegéhez viszonyítva, ha az egyik test tömegénél a passzív tehetetlenséget, míg a másik test tömegénél az aktív vonzás képességét vizsgáljuk. Így a test objektív tömegéről alkotott gondolatmenetek folyamatában, nem minden kifejezést, fogalmat vagy értékítéletet használnak ugyanabban az értelemben. Ilyen módon, a testek objektív tömegei, mint tömegek, egymástól is meg vannak különböztetve, a helyett, hogy mint a testek egyenrangú objektív kifejeződései, tulajdonságai, jellemzői, azonosságot nyernének filozófiai síkon is. Ráadásul, egyazon test tömege, egy időben lehet passzív tehetetlen, és aktív vonzó tulajdonsága is a testnek a szerint, hogy éppen a tömeg-tehetetlenség vagy a tömeg-vonzás elméleteit magyarázza e vele a fizika.
Arisztotelész már az ó-korban rámutatott a logikai ellentmondások nyelvi helyességének megítélésére.
"Ha azonban lehetetlen, hogy ugyanarról a tárgyról ellentmondó állítások egyszerre igazak legyenek, akkor világos, hogy ellentétes állítmányok sem járulhatnak egyszerre ugyanahhoz az alanyhoz.”
Michael Macrone - Heuréka!
Jelen esetben értelemszerűen a tömegre, mint alanyra vonatkoztatjuk Arisztotelész logikai okfejtését, amely tagadja az ellentétes értelmű állítmányok igazságértékének egyidejűségét. Így a tömeg nem lehet aktív és passzív egy időben. A tehetetlenségénél fogva nem mutathat vonzódást más tömegekhez.
TEHETETLEN <----> TÖMEG <----> VONZÓDÓ
Állítmány <----> Alany <----> Állítmány
Létével a tömegtehetetlenség pont a tömegvonzást tagadja le, míg a tömeg-vonzáshoz ragaszkodva, éppen a tömeg tehetetlen volta válik nevetségessé.
TÖMEG-VONZÁS = AKTÍV PASSZIVITÁS = TEHETETLEN ÖRÖKMOZGÓ
A kétféle ellentétes állítmány közül, mindenképpen választani kell, az alany komolysága érdekében. A tömegtehetetlenség elméletében, a tehetetlenség pont arra utal, hogy a tömeg, a test egyedi tulajdonságaként már önálló aktív tulajdonsággal nem rendelkezhet. Míg minden realitás a tehetetlenség törvényét erősítette eddigi munkám során, addig a gravitáció mellett egyetlen tétel sem szólt. Csupán a hangzása cseng szépen, ez nem vitatható. Így én magam, a tehetetlenség mellett szavazok, a gravitáció ellenében.
Albert Einstein, munkássága során, előre megjósolta a fényelhajlás jelenségét, miszerint a Nap mellett elhaladó csillagoktól származó fénysugarakat, a Nap gravitációs hatása, maga felé kényszeríti, elhajlítja a sugár irányú pályájától. Ezt a jóslatát később igazolta a fejlődő tudomány.
Érdekes azonban előttem az, hogy a fizika szerint, nulla tömegértékkel rendelkező fotonokra, hogyan képes hatni a Nap tömegvonzásának az ereje? És ha valamilyen fizikai csoda által mégis hatással lenne rá a Nap, akkor ezek szerint, a csillagoknak nem is lenne szabad fényt kibocsátaniuk, hanem éppen ellenkezőleg, éppen elnyelni kellene nekik a fényt, az óriási tömegértékük aktivitása miatt. Mivel pedig, a Nap is egy csillag csupán, ezért a fényessége megmagyarázhatatlan dolog a gravitáció elvének létjogosultságával egy időben. A Napnak ugyanis, ha el tudja hajlítani más csillagok fénysugarát, akkor a sajátját el sem volna szabad engednie. Az a tény, hogy mégis világít a Napunk, azzal magyarázható, hogy a fény mágneses hullám, még akkor is, ha látszatra sugárirányú a terjedése. Márpedig, a fény „sugár” jellegű elhajlását vélte igazolni a fizika tudománya.
A gravitáció ma azt jelenti, hogy egyetemes tömegvonzás. Egyetemes, mert a Világegyetemünk terében a tömegek közötti vonzó hatás, abszolút értelemben véve leárnyékolhatatlan. A klasszikus fizikában ez még csak egyszerű tömegvonzás volt. Az új kor fizikája tette egyetemessé, azaz abszolúttá. Számomra persze ez azt jelenti, hogy az egyetemes jelző voltaképpen abszolút értelmű lehetőségeket kölcsönöz a gravitáció számára. Érdekessége a dolognak az, hogy a relativitás elméletek tették egyetemessé, azaz abszolúttá a gravitáció elméletét. Ahol továbbra is minden relatív, ott a tömegvonzás egyetemes, azaz abszolút. Ez nagyon érdekes. Persze ez az egyetemes jelző is erősen megkérdőjelezhető, mert a fizika állítása szerint, egy adott test tömegén belül már nem hat a gravitáció. Így a Föld belső üregeiben, vagy a szabadon eső kabinokban, amit az űrhajók jelentenek, zéró a gravitatív hatás annak ellenére, hogy ezek a helyek is a világegyetem aktív részét képezik.
A gravitáció szótöve a görög gravis szó, ami azt jelenti, hogy súlyos. Ha viszont már egyszer magyarra fordították, akkor a súlyos szótövet akár hogyan is ragozhatom, fokozhatom, ebből bizony soha sem lesz tömegvonzás, mint összetett nyelvtani fogalom. A magyarban, a tömegvonzás összetett szavához, a tömeg fogalmára is szükség van, ami a szótő szerepét tölthetné be. Majd a fogalom szóösszetételének a második tagja a vonzás szó lenne, ami még mindig igen távol áll a súlyos szó fogalmi jelentőségétől. A gravitáció mégis tömegvonzást jelent nálunk, gyakorlatilag a tömeg és a vonzás fogalmai nélkül. Ebből persze azonnal és egyenesen adódik az is, hogy a gravitáció tagadása csak addig létjogosult ebben az írásban, ameddig a fogalmi jelentése alapján, a tömegvonzás tagadását is jelenti egyben. Véleményem szerint, a gravitáció kifejezése, legfeljebb súlyos-vonzást jelenthetne magyarul, de tömegvonzást semmi esetre sem. Ebben a súlyos-vonzásban természetesen nem a testek tehetetlenségének a mértéke, a tömeg játszaná a fő szerepet, hanem maguk a testek. A súlyos-vonzás fogalma nem keverte volna ilyen galibába a tömeget, hanem egyértelműen utalt volna arra, hogy a vonzódás képességét a testek viszonylatában, a testek súlyát okozó tényezővel vélik összefüggésben állónak. Így a súly értelmezése során, a kétféle fogalom irreális kapcsolata, már régen megszűnhetett volna. Ráadásul nem is válhatott volna egyetemessé, mert a súly, csak az anyagi összetételű vonatkoztatási rendszerekben realizálható. A bolygóközi tér anyag alatti halmazaiban, minden anyagi test szabadon esik, tehát relatív súlytalanságban van. Abszolút súlytalanságot egy test, csak a saját sűrűségének megfelelő anyagi közegben, a vele azonos sűrűségű halmazban nyerhet. Ott azonban, a test tömege, csak másodlagos szerephez jut, mert az abszolút súlytalan állapot elérése esetén, maga a test játssza a fő szerepet, mert az olyan állapot, a közegek közötti szubjektív térfogati energia alapú kölcsönhatások eredményeként jöhet csak létre.
Illik szólni még a gravitonról is. Arról az ez idáig még fel nem fedezett, de feltételezett részecskéről, amelyik az ez idáig bizonyítást szintén nem nyert gravitációs hullámokat hivatott felépíteni, az Univerzum terében. Ezek a gravitációs hullámok biztosítanák azt a feltételezett tömegvonzási erőt, amit a tömegvonzás során az
F-gr. = f * M1 * m2 / r2
képlet jelent.
Arról azonban, nem tesz említést a fizika, hogy ez a feltételezett graviton, milyen úton és módon közvetíti a gravitációs kölcsönhatást. Akkor ugyanis az már a gravitonok közegében zajló kölcsönhatás lehetne csak, tehát abban az esetben, a tömeg-vonzás és a közeg-vonzás elegyéről lehetne legfeljebb csak szó. Így a feltételezett gravitonnal a tömegvonzás elmélete nem magyarázható. Ráadásul, ha a gravitonok közege hullám alakban közvetíti a gravitációs erőket energiahatásként, akkor hogyan alakul ki a csak tömegek felé irányuló vonzó erő hatása a hullámokban? És miért nem beszél a fizika a gravitációs hullámok egyéb tulajdonságairól is, mint minden más rendes, valamire való hullám esetében?
A gravitáció képletében szereplő kis f betű nem más, mint a Newton által még meg nem határozott gravitációs állandó. Newton számértékkel nem tudta meghatározni, mert nem álltak rendelkezésére számszerűen mért adatok. Sőt, mi több, éppen ő maga jelentette ki azt, hogy a kis-f reálértéke nélkül nem létezhet a gravitáció. Ő csak a lehetséges matematikai összefüggés leírásáért felelős. Newton után, majdnem száz évvel, Cavendish mérte meg a kis-f értékét, de az ő korában viszont, még ismeretlen volt mindennemű elektromos jelenség, még az elektrosztatikus is. Így a kísérleteiben szereplő méréseinek az oka, természetesen elektrosztatikus vonatkozású is lehetett. Ma a lexikon, az univerzális állandót, az anyag tömegsűrűsége és a térgeometria kapcsolatát jellemző adatként kezeli. Mivel pedig, egyik tényező sem képvisel erőértéket, ezért a kis-f sem fejezhet ki erőt, amely az aktuális tömegértékekkel szorozva, a gravitációs erőt fejezhetné ki.
Az általános tömegvonzásban meghatározott gravitációs elméletet már Newton is simán elvethette volna, de ő jobbára csak egy objektív gondolkodásmódú matematikus szakember volt. A szubjektív térfogati kölcsönhatásokat Istentől eredőnek tartotta, okait ezért nem is vitatta. Albert Einstein pedig, az által, hogy bevezette a relatív gondolkodásmódot, és az energia fogalmát megerősítette a fizikában, sokat tett a tudományok fejlődése érdekében, de viszont azzal, hogy a gravitáció téves elméletét nem volt képes megszüntetni, jó időre gátat vetett a további természettudományos fejlődésnek. Ezért az energia valós mibenlétét sem volt képes tökéletesen megmagyarázni. E miatt, a gravitáció téves elmélete, sajnos még ma is él, és alapját képezi a természettudományos természet-képünknek.
Einstein relativitáselméletének persze pozitívumai is vannak, a gravitáció vonatkozásában. Egyik pozitívuma az, hogy megkérdőjelezi a gravitáció erő általi mibenlétét, fizikai vonzó ok hiányában, geometriai úton oldja meg azt. Szerinte a hagyományosan leírt elv, a tömegértékkel bíró testek vonzódásáról, csupán látszaterő lehet.
„A gravitáció tulajdonképpen csak látszat s igazában a térnek a föld közelében való valamilyen megváltozásának kell tulajdonítanunk. Nagyjában azt kell képzelnünk, hogy a föld közelében az egyenes nem egyenes többé.” „azt mondhatjuk tehát, hogy emiatt esnek le a testek, mintha a föld vonzaná őket. Vagyis nem azt mondjuk, hogy azért esnek le, mert vonzza őket a föld, hanem azt, hogy mintha vonzaná.”
Sztrókay k. – Mi micsoda a fizikában?
Úgy képzeli el, a relativitás elmélet, hogy a Föld közelében a tér úgy görbül, mintha az a Föld felé lejtene, és így a vonzódás látszatát képes kelteni bennünk.
Einstein, a világegyetem tágulásának elméletével kapcsolatban, kénytelen volt életre hívni az antigravitáció elvét is, amelyben a tömegek taszító hatása játssza a fő szerepet. Márpedig, a tömegvonzás elmélete a feltételezett Nagy-bumm eseménye előtt csődöt mond. A Nagy-bumm előtt az Univerzum jelenlegi részhalmazai egy közös tömeget alkottak. A tömegvonzás befelé nem hat, ezért jogos kérdésként merül fel, hogy az akkor feltételezett gigantikus tömegvonzás, ugyan már, milyen egyéb tömeghez képest juthatott érvényre? A magányos tömeg vonzódni képtelen, mert a vonzási erő hatásvonala, éppen a tömegfelületen ér véget. A gravitációs állandó f-értéke amúgy is olyan kicsi, hogy hatása, a fizika szerint, csak akkor juthat érvényre, ha a tömegek közül, legalább az egyik nagyon magas értékű. A Nagy–bumm idején, az Univerzum teljes anyagmennyisége, egy végtelen picike tömegegységbe tömörült össze, amelyben az előző állítás szerint, a lehető legcsekélyebb lehetett a gravitációs állandó reálértéke. A fizika mégis azt állítja, hogy az óriási, gigantikus gravitációs erő tömörítette az Univerzum teljes anyagmennyiségét ebbe a zéróhoz közeli tömegméretbe, amelyből a Nagy-bumm eleve létrejöhetett. De a végtelen picike tömegértéknek végtelen picike ám a tömegvonzási ereje is. Ez a végtelen sűrűségű, végtelen picike tömeg, kimondhatatlan galibát okoz a gravitáció megértésében. Az által ugyanis, hogy az összes anyagmennyiséget egy közös térfogatba tömörítjük elméletben, még nem változik meg a tömegértékük. Maga a tömegérték ugyanannyi lesz, mint szétszóródva.
Ráadásul, a relativitás elméletének ekvivalencia elve alapján, tömeg és energia egymásba módosuló tényezők. Így egy abszolút energiaállapotba való teljes átalakulás, végül is relatív tömegként fogható fel. Éppen ugyanígy, egy lehetségesen abszolút kicsiny tömegállapot, amit a Nagy-bumm alaphelyzete is jelenthetne, relatív energiaállapotot takar. Teljesen mindegy tehát, a fizika szemszögéből nézve, hogy tömeg vagy energia-vonzásról beszélünk-e. Sőt mi több, a Nagy –bumm előtti abszolút kicsiny tömegállapotot, csak kizárólag az energiavonzás vethette volna széjjel, és az lehetne a szingularitás mozzanata. Akkor azonban, a gravitáció, az abszolút kicsike tömeg és az energiát jelentő relatív tömeg között jöhetett volna csak létre, paradox módon. Ha pedig, az abszolút tömegértéket kezeljük relatív energiaként, akkor pedig, a relatív energia és az abszolút energia kölcsönös vonzalmán keresztül jöhetett volna létre a gravitatív hatás, egyfajta energiavonzásban. Ez szintén paradox elmélet lenne.
Az ekvivalencia elvnek az a tény ad valós alapot, hogy a fizika, bizonyos elemi részecskéket, nulla tömegértékűként kezel. Így például a fotonok, vagy a neutrínók, nulla tömegértékűek a fizikában. Így nem is olyan nagy csoda az, hogy a részecske és antirészecske párok valós annihilációja során, „energiaként” nulla tömegértékű részecskék sugárzódnak szét az Univerzum terében. Hát így valójában tényleg energiaként számolható a tömeg. Csakhogy, véleményem szerint, a nulla tömegérték kvantitatív nemlétezést jelent, objektív értelemben véve. Ami pedig nincsen, arra sem erő, sem pedig erőhalmaz, azaz energia, nem képes hatást gyakorolni. Ha pedig, a nulla tömegértékű részecskék képviselik a régóta keresett energiát, akkor a fizika miért nem határozza meg energiaként őket? Mert akkor az energia elveszítené valós, kvantitatív hatás alapú jellegét. Véleményem szerint, a nulla tömegértékkel jellemzett objektív részecskék is kvantitatív kiterjedéssel rendelkeznek, így mindnek van valamilyen reálértékkel kifejezhető egységnyi tömegértékük. Az oszthatatlannak minősíthető fotonok, valamivel kisebbek a neutrínó fajoknál, amelyek már összetett részecskék, tehát testek. Kvantitatív objektív elemi részecskékként, észlelhetőségük éppen abban nyilvánul meg, hogy mindig valamilyen szintű erő vagy energia kvalitás hatása alatt állnak. A kvantitatív tömeg és a kvalitatív energia kapcsolatát viszonyítható viszony jellemzi.
Az oszthatatlan fotonok közege építi fel az Univerzum primer, azaz szubjektív alaphalmazát, amelyben minden egyéb objektum anyagi testként, szekunder részhalmazként jut érvényre, az észlelt halmazállapotától függetlenül. Így minden test tömeg és közeg egy időben, kettős, objektív és szubjektív jelleggel is bír. Ezért, minden objektíve létező anyagi tényező, a fény közvetítő közegéből épült fel, és a teljes, azaz abszolút jellegű elbomlásakor, ugyanazzá az alapközeggé alakul vissza.
Ha a tömegvonzás elméletének hihetünk, akkor a passzív tömegnek saját aktivitása van, így a viszonyíthatósága érdekében, nincsen szüksége erő vagy energia által végzett kölcsönhatásokra. Gravitáció vagy antigravitáció esetén, az aktív tömeg energia hatása nélkül is bármikor viszonyítható állapotban lenne. A vonzás vagy taszítás jelenségét produkáló tömeg egyirányú örökmozgó, ok nélküli okozat, hatás nélküli ellenhatásként érvényesül. Miféle furcsa dolog az, hogy éppen az a tehetetlenséget kifejező tömeg okozza a tömegvonzás jelenségét, aminek az elemi érzékelője is ő maga az által, hogy tehetetlenül tűri a reá mért saját erejéből származó hatásokat. Akkor képviseli a tehetetlenséget, amikor éppen gravitál, vagy akkor gravitál, vonz más tömegeket, amikor éppen a tehetetlenséget képviseli, valamely test vonatkozásában? Ok és okozat a tömeg egy személyben? Az E = m * c2 teljesen felesleges összefüggést takar, ha a tömeg magától is képes az aktív vonzó változásra.
E = m-t. * c2 E = m-gr. * c2
-------------------- -----------------------
Tehetetlen tömegnél Gravitáló, antigravitáló tömegnél
A fizika alapvetően helyzeti és mozgási energiákat különböztet meg. A fizika tanítása szerint, a nyugalomban lévő test helyzeti energia értékkel rendelkezik, míg a gyakorlatilag éppen mozgásban lévő, mozgási energia értékkel. A test mozgásállapot változását előidéző munka során, a helyzeti és a mozgási energiaviszonyok folyamatosan egymásba módosulnak.
Gravitációs,
Potenciális,
Helyzeti energia = E-h. = m * g * h <-------> m * v2 / 2 = E-m. = Mozgási energia
A Föld felszínén a gravitációs, potenciális, helyzeti energiát, nulla értékűnek tekinti a fizika. Gravitációs, potenciális energia: „Egy tárgy helyzetéből adódó potenciális energia, amely egy testre gravitációs erőt kifejtő tömeghez viszonyított. Ha a testet ettől a tömegtől távolabb visszük, (például egy tárgyat felemelünk a földről), akkor a testen munkát végzünk és megnő a test gravitációs, potenciális energiája.” Ezt tanítja a fizika.
Véleményem szerint, a probléma ott kezdődik, hogy a test állapotát biztosító energia megosztottá vált. Ha az egyenes vonalú egyenletes mozgás törvényéből kiindulva, a mozgás és a nyugalom csak relatív különbözőségek, akkor a viszonyukhoz rendelt aktuális energiaállapotuk is csak relatív értelmű különbözőségek lehetnek. Nincsen tehát, külön helyzeti és mozgási energia, hanem csak állapot létezik, amit a test „életében”, a reá ható energia biztosít számára. Így nem fordulhat elő az a morbid helyzet, hogy a test gravitációs, potenciális, helyzeti energiája nő az emeléssel járó munkavégzés arányában, miközben maga a gravitációs erő, a távolodásuk növekedésével négyzetes arányban csökken. Így a gravitációs erő és a gravitációs energia egymásnak éppen ellenhatásai az emeléssel járó munkavégzés során. Ez szintén érdekes.
Minden változás munkaértéket takar. Az objektív F-erő által végzett változás objektív munkát, míg a szubjektív energia által előidézett változás, szubjektív munkaértéket jelent. Az objektív változás energia-felszabadításként jut érvényre, és az energia felszabadításának arányában objektív F-erők ébrednek a testen. Ezzel szemben, a szubjektív változásokra, a test E-energiaviszonyának a változása a jellemző, ezért energiamegkötésként jut érvényre. Az energiamegkötés során, a módosult energiaviszony új, gerjedtebb létezési állapotba hozza a testet. Így a test szubjektív kölcsönható képessége módosul.
A természettudományok történetében, már több ízben megpróbálták egyesíteni a fizika részelméleteit, mindhiába. A gravitáció, eddig minden esetben, kilógott a sorból. Sehogyan sem illeszkedett a teljes rendszerbe. Ezért az egész rendszer értelmét veszítette. Jó példa erre a GUT- elmélet.
Tulajdonképpen Eötvös Lóránd munkássága a legzavaróbb, mert a tehetetlen és a súlyos tömegek tömegazonosságát ő határozta meg, nagy pontossággal. A probléma abban rejlik, hogy a kétféle fogalom nem is a tömeg fogalmában különbözött, hanem a hozzá rendelt tehetetlen és súlyos jellemzőségekben. Tehát, nem a tömegazonosság a kérdés, hanem a súlyos és tehetetlen tulajdonságok azonossága, amely törvényszerűen nem állhat fenn. Einstein pedig, éppen Eötvös megállapításaira alapozta a relativitásról szóló elméleteit. A hiba tehát, így halmozódott tovább. Majd a kvantum és egyéb Univerzum elméletek, szintén magukban hordozzák ezt az alaphibát. Az a tény pedig, hogy Eötvös, munkássága során, kidolgozta a róla elnevezett ingát, amely technikailag jól hasznosítható eszköz a mai napig, azt jelenti a gravitáció tagadása után, hogy elveszíti minden tudományos jellegét. Tehát, lesz egy tudományos szempontból nézve ezoterikus műszer, ami továbbra is jól használható a Föld mélyének kutatására. Ezoterikus jellegét pedig, csak valamely tudományos magyarázat oldhatja fel, ha a tudomány fejlődése során realitássá válik.
Ha tehát, nem engedjük meg magunknak azt a butaságot, hogy a testek tehetetlenségét jellemző tömeget tehetetlennek minősítsük, akkor súlyos minősítést sem nyerhet. Ha pedig, tudatosan lehámozzuk a tömeg fogalmáról a tehetetlenségre és a súlyosságra jellemző felesleges kijelentéseket, akkor letisztul a fizika tudománya, és egyértelművé válik a gravitáció felesleges volta is. A gravitációt amúgy is csak a legszuperebb fizikusok értik meg, de ők is pusztán azért, mert restellik nyíltan bevallani azt a tényt, hogy nem tudják azt, hogy mit is tudnak. Ragaszkodásuk a gravitációhoz az elődök tiszteletén alapszik csupán.
A történelem során többször is volt olyan helyzet, amikor a bolygók együttálltak és a hatásukat vélték mérni a Föld felszínén. 1813-ban például négy bolygó állt egy sorban, 1962-ben pedig öt bolygó. Az ilyen bolygóegyüttállásokat egyidejűleg katasztrófák kísérték, ezért amikor 2000. május 5.-én hat bolygó állt a Földdel együtt egy sorban, tudósaink természetesen, természeti katasztrófákat jósoltak. Ezek a katasztrófák rendesen megtizedelték volna a földi élet
Elméletileg, két égitest között van egy pont, ahol a vonzóerő egyformán hatna bármely, szintén elméletileg odahelyezett, testre nézve. Ennek kellene lennie a semleges, azaz neutrális pontnak, ahol az ellentétes irányú vonzóerők hatástalanítják egymást. A fizika, talán a gravitáció egyetemes jellege miatt, mégis összeadja az erőket, és azonos irányultságúként fejezi ki ezt a kiolthatatlan erőpárt. Nem értem, hogy a fizika törvényeivel ellenkezve, hogyan tehetik meg, és melyik égitest javára vagy hátrányára? Mert az erő összeadódása, csak azonos irányultság esetén jöhetne létre, de akkor az irány sem változna, és a hatásnövekedés értelemszerű maradna.
Ez az elmélet tehát, határozottan kijelenti azt, hogy ha a gravitáció fogalma, az egyetemes tömegvonzással azonosítható, ahogy ezt ma a fizika tanítja, akkor teljesen felesleges és hiábavaló elmélet, amit tagadni kell. Tudomásul kell vennünk azt, hogy nem építhetjük a holnap fizikáját a tegnap fizikájának elemi hibáira. A fizika, és
Ezek után sajnos, minden gravitációval és antigravitációval kapcsolatos fogalom és elmélet, gyökeres módosításra szorul. Ez persze, nem jelenti a tudomány végét, csupán azt, hogy ami amúgy sem befolyásolja a valóságunkat, mert nincs, azt vonjuk ki az elméleteinkből is. A tudományosan fantasztikus elméleteket, amelyek a gravitáció nélkül összeomlanak, ki kell vonni a tudomány hatásköréből, hogy ne bonyolítsák azt tovább. Tiszta tudományra van szükségünk, amit stafétaként tovább adhatunk a következő generációknak. A gravitáció elmélete tévút az emberi fejlődés útján.
( Folytatása a légnyomás és súly című írásomban. )
Matécz Zoltán
2006.12.28.
2220.Vecsés. Mátyás u. 29.
www.futotuz.blog.hu
