Vállald önmagad.
Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten is. Hallani ezt a közmondást elég gyakran. Azt jelenti, hogy amilyen módon viszonyulunk egy másik embertársunkhoz, nagy valószínűséggel, ő is olyan módon fog hozzánk viszonyulni. Vagy, ki mint vet, úgy arat. Ez a közmondás arra utal, hogy csak az olyan ember remélheti azt, hogy szeretetet kap, aki már szeretetet adott. Sok jó ember kis helyen is elfér. Ne csak tudd a jót, hanem tedd is. Amilyen a kérdés, olyan a felelet. Amit nem kívánsz magadnak, másnak se tedd. Ami tiéd, tedd el, a másét ne vedd el. Ki hol bízik, ott hízik. A harag rossz tanácsadó. A szép szó az ellenséget is kibékíti. Aki bottal köszön, annak doronggal felelnek. Ezek a közmondások önmagukért beszélnek. A népi bölcsességekből származó közmondások, hűen visszatükrözik a társadalomban élő emberek egymáshoz való természetes viszonyát. Akaratlanul is, mindig kihozunk valamit egymásból. Minden akciónk, reakciót vált ki más emberek viselkedésében.
Emberek vagyunk, emberi társadalomban élünk, ezért elengedhetetlen az, hogy emberségesek legyünk egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy mindenki tegye a dolgát ott, ahol éppen él, élje az életét, ahogy akarja, de közben ne felejtsen el segíteni olyan embereknek, akik rászorulnak a segítségére. Ahol emberek élnek egymás között, ott nagy szükség van az emberségre. Az emberség az önzetlen szeretetből táplálkozik, és szeretetet teremt. Az emberséghez érdekek nélküli szeretetre van szükség. Az emberség az objektívnek megismerhető emberi lényt, olyan szubjektív Emberi lénnyé formálja, aki alkalmas Isten szereteten alapuló fogalmát megtestesíteni, a hétköznapok gyakorlatában.
Az igazán „nagy” ember, az által válik igazán naggyá, hogy milyen módon bánik az embertársi kapcsolatai során a „kicsikkel”. Kicsik pedig, alapvetően azok az emberek, akik fizikailag, anyagilag, szellemileg vagy lelkileg elesettebbek, rászorultabbak vagy tehetetlenebbek. A nagy ember éppen ezt az elesettséget, rászorultságot, vagy tehetetlenséget veszi észre, és természetes kötelességnek tartja azt, hogy segítségnyújtásával orvosolja azt. A nagy ember nem a felelőst keresi, nem kritizál, nem alkot ítéleteket, hanem mindig a reális megoldások lehetőségét kutatja, és ezért aktívan segédkezik is, az éppen aktuális reális képességei, lehetőségei szerint. Ezekben a társadalmi viszonyokban mutatkozik meg és arat diadalt az emberség, az egyszerű és hétköznapinak mondható emberek természetes alapjelleme, amelyben az emberek iránti szeretet játssza a fő szerepet.
Általában, a családokban aránylag jól működik az emberség. Természetes jelenség a barátok között is. Néha az iskolástársak és a munkatársak között is fellelhető. Egyszerűen arra van szükség, hogy kiterjesszük ezt a szeretetteljes közösséget minden emberre, akivel csak kapcsolatba léphetünk a mindennapjaink során. Váljon számunkra minden ember rokonná, testvérré, felebaráttá, vagy baráttá, akikkel szemben nincsenek mentális korlátozásaink.
Csak akkor képes kiteljesedni az életünk, ha minél többet vagyunk képesek adni önmagunkból. De hogyan adhatunk többet magunkból? A szükségek szerinti adás nem jelent lemondást. Másoknak ésszerűen adni, az igényeik szerint, csak addig adhat az ember, amíg nem kezd el nélkülözni. Mindig csak a feleslegünkből adhatunk, mert különben, mi magunk is elesett, rászorult emberekké válunk. És reálisan adni, mindig csak a szükségek enyhítése érdekében lehet. Valójában az olyan ember ad igazán sokat másoknak, aki rávezeti az elesettebb embertársait arra, hogy milyen módon képes olyan emberi módon élni, hogy ne legyen többé már rászorult.
Ne legyünk balekok, akin csak élősködnek a lusta emberek, de mindig vegyük észre a valós tehetetlenséget, amely megbénítja az emberek cselekvőképességét. Így elsősorban éppen azon segítsünk, hogy a cselekvőképességüket visszanyerjék általunk. Hogy aktívan tudjanak részt vállalni a társadalmi életük általános eseményeiben azért, hogy a természetes önfenntartásuk hiányában kialakult önbecsülésük ne sérüljön tovább. Mert csak az olyan ember képes másokat is megbecsülni, akinek van egészséges önbecsülése. Minél jobban alábecsülnek egy embert a társadalmi életében, annál jobban csorbul az ő önbecsülése is, és annál kevésbé várható el tőle az, hogy viszont becsüljön másokat. Pedig, a megbecsülés a szeretet egyik alappillére. De az egyirányú szeretet mindig elhal. A két, vagy többirányú szeretet pedig, mindig erősödik, élteti az embert, és segít minél többet kihozni önmagunkból. Csak az önbecsüléssel rendelkező ember képes vállalni önmagát teljes mértékben. Emberi kapcsolataiban arra törekszik, hogy az adható szeretete révén, másokból is a maximális jót hozza ki ellenhatásként. Amikor pedig, a szeretet áramlik az emberek között, akkor tapasztalja meg az ember, az igazi öröm érzését. Az abszolút öröm érzését, a boldogságét.
A művészek, amikor alkotnak, mások gyönyörűségére teszik azt. Örömöt okoz az alkotás nekik is, de fokozódik az örömük, ha az emberi közösségükkel megoszthatják a pozitív élményeiket. Az alkotást értékelő közönség közössége nélkül, előbb-utóbb értéktelenné válik a legszebb mű is. És minden ember az élete művésze lehet, ha arra törekszik, hogy gondolatait, szavait és tetteit, mások gyönyörűségére használja, a nap minden pillanatában. Ez a hétköznapi művészet, amely EMBERT varázsol egy emberi lényből. Mert a cselekedeteinket folyamatosan értékeli a társadalmi közösségünk azon része, akik közönségként részeseik, és észlelik a mi akcióinkat. Akit pedig, a közönsége kiemel, akaratlanul is felfelé törekszik, felemelkedik a társadalmában. Ezért az emberi társadalom minden tagját meg kell becsülni, mert csak az általunk megbecsült társadalomban lehet érvényesülni. Így a társadalmi érvényesülés legbiztosabb alapja éppen az, hogy szolgálni kell a társadalmi érdekeket, pótolni, kiegészíteni a társadalmi hiányosságokat, úgy egyéni, mint közösségi szinten. Vagyis, aki szeretettel gondolkodik, beszél és cselekszik, mindig nyíltan vállalhatja önmagát. Szabad emberként él. Sohasem kell bürokrata módon elbújnia egy-egy hivatal árnyékában. Lehetünk hivatalosak akkor is, ha közben önmagunkat adjuk. Sőt, mi több, a legtöbb hivatal éppen ezt várná el a megbízott alkalmazottaitól. Nem a hivatalok teremtik meg a bürokráciát, hanem az alkalmazottaik, ha nem képesek vállalni a döntéseik felelősségének a súlyát.
Én a társadalom erkölcsi hibáinak kezdetét a gyermeknevelésben látom. Az újszülött Isten ajándéka, abszolút tudatú elmével rendelkezik. Mindennek és mindenkinek képes örülni. Majd, ahogy cseperedik, elkezdődik a nevelése. Relatív tudatú emberkét nevelünk belőle, akinek már jó és a rossz között kell különbséget tenni. Majd bölcsődébe és óvodába kerül, ahol a szeretetteljes együttélés alapszabályaira nevelik. Az iskola áttörést jelent számára, mert alsó tagozatban még, az együttélés mellett, az önmagukért való megfelelést is el kell sajátítani. Azután a felső tagozatokban inkább csak az önmagukért való megfelelés számít igazán. Ipari és felsőbb tagozatokban azonban, teljesen kiéleződik a helyzet. A szeretetteljes együttélés helyett, azt kell megtanulniuk, hogy az életben csak önmagunkra számíthatunk. A felnőtté vált élet egy taposómalom, amelyben csak olyan ember képes érvényesülni, aki le tudja gázolni a többi embertársát. A társadalmi élet egy állandó küzdelem, mert mások is érvényesülni szeretnének, ezért bármikor letaposhatnak bennünket. Így a felnőtté vált ember kikerül a gyermeki szeretet bűvköréből, és sajátságos, egyirányúan egoista szeretetbe kényszerül. Majd családot alapít, és nem tud igazán mit kezdeni a „szeretteivel”, mert alkalmatlanná vált a szeretetre. Arra a természetes szeretetre, amely gyermekkorára volt jellemző, amikor még megtanulta az együttélés szereteten alapuló alapvető szabályait. Így a családok széthullnak, szétszóródnak, és „szeretteinkből” álló generációk nőnek fel teljessé lett szülői szeretet nélkül. A felnőtt ember szeretetét a társadalmi erkölcsön alapuló tudat vezérli, ami önmagában nem képvisel szeretetet. A szeretet ugyanis, belülről fakad, a szívünkből, a lelkünkből. Majd ahogyan öregszik az ember, rádöbben arra az óriási ellentmondásra, amelyben felnőtt emberként élt. Elmondaná, átadná a keserű tapasztalatait, amelyben a szeretet elhal, de a fiatalabb, éppen felnőtté váló korosztály, úgy rohan a vesztébe, ahogy az öreggé vált ember tette egykor. Így a generációk elbeszélnek egymás mellett. Tulajdonképpen, mindenki a saját hibájából tanul. Pedig, jól tudjuk, hogy az okos ember a más hibájából tanul, a buta a sajátjából, és a többi pedig, a sajátjából sem.
A társadalmi erkölcs, az adott társadalom alkotmányának alapszabályaiból fejlődik ki, és azt hivatott biztosítani törvényes keretek között, hogy a társadalom minden egyes törvénytisztelő tagja, békességben éljen egymás mellett. Következésképpen, az erkölcsöt ésszerű törvények biztosítják. Így nincsen semmiféle érzelmi indíttatása sem. És éppen erről ír a Szent Biblia is. Életvitelével Jézus betöltötte a törvényt. Vagyis, a törvények által meghatározható erkölcs megmaradt ugyan teljességében, de Jézus rávilágított arra, hogy a törvény önmagában nem hordoz semmiféle szeretetet. Sőt, mi több, aki szeretettel él, biztosan sokkal többet tesz a békés társadalmi együttélés érdekében, mint az, akit csak az előírt erkölcsi normák vezérelnek. Mert aki csak az ésszerű előírásokat követi, úgy él csupán, hogy nem sérti mások érdekeit, míg aki a szívéből fakadó szeretetét követi, éppen a mások érdekei szerint cselekszik. Óriási a különbség.
Egoisták vagyunk, ha csak magunkat szeretjük, akkor csak magunknak szerzünk örömöt. Akkor a szeretetünk egyirányú, előbb-utóbb elhal. Balekok vagyunk, ha csak másokat szeretünk, mert akkor kirekesztjük magunkat az öröm felénk irányuló lehetőségéből. A szeretet ugyanis, nem zár ki senkit sem az áramlásának a folyamatából. Amikor a szeretet áramlik az emberek között, akkor mindenki egyformán örül. A közös örömben nyilvánulnak meg a legcsodálatosabb emberi érzések. Ez a boldogság, ami értelmet ad az életünknek. Ezért mindig úgy viselkedjünk, hogy állandóan boldogok legyünk, és körülöttünk mindenki szintén boldog lehessen. Sohase adjunk okot a bánatra és a szomorúságra, mert az minden esetben, a szeretet hiányát jelzi vissza.
Csak akkor lehetünk és maradhatunk szabad Emberek, ha mindig képesek vagyunk vállalni önmagunkat. Legyünk a megtestesült szeretet, akikkel mindig az öröm jár, és így mindig boldogságban élünk. A lelkünk által, Isten szikrái, sejtjei vagyunk ezen a világon, legyünk méltóak hozzá. Cselekvéseink, történéseink és létezéseink során, mindig Istent képviseljük ezen a világon, aki a Teremtőnk, a hitünk teremtője. Ezért mindig ad valamit a világnak önmagából, és azt csak szeretettel lehet tenni, az Ő abszolút szeretetével. Aki pedig, az élete minden pillanatában képes testileg, lelkileg és szellemileg is Istent képviselni ezen a világon, maga is Istenné formálódik, hiszen a lelki indíttatású hiteink alapján módosul mindig a testi és a szellemi mivoltunk. Gyakorlatilag, amiben hiszünk, azzá válunk. A hitünk ugyanis, olyan értelmesen kifejezett szellemi döntésünk, amely teljes érzelmi hozzájárulást nyer a lelkünktől. Ez a mi saját szabad akaratunk. Ha pedig, imában fejezzük ki, akkor utána azt mondjuk, „Ámen”, vagyis tudatosan hozzájárulunk, hogy „Úgy legyen”.
Ez nem csoda, hiszen a gyermek Isten ajándéka. Amikor Isten ajándékoz, önmagából tud csak adni. Így minden gyermek Isten csírája ezen a világon, mert Isteni lélek élteti. A lélek pedig, nem változik egy cseppet sem az életünk során. Vagyis, a lelkünk által, mindig Isten csíráját hordozzuk magunkban, amíg csak élünk. Ha képesek vagyunk ezt tényként elfogadni, akkor sokkal könnyebben tudjuk majd Istent képviselni a valóságunkban. Aki így él, a lehető legnagyobb szeretetben él, és teljes mértékben képes lesz önmagát szabadon vállalni, mert EMBERRÉ vált, gyakorlatilag megtestesült Istenné.
Matécz Zoltán
2010. 10. 05.
matecz.zoltan@gmail.com
