ELME.
Csak egyetlen ELME létezik az Univerzumban, így nagybetűvel írva, mert ez az abszolút tudatú elmét jelképezi. A kisbetűvel leírt elme pedig, azt jelenti számomra, relatív tudatú elme. Az embernek relatív elméje van, mert benne a tudata feltételekhez kötött, viszonylagos, azaz relatív. Kérdés az, hogy az abszolút és a relatív elme, milyen mentális viszonyban lehet egymással?
Az elme lexikális jelentése, erősen hiányos. Természettudományi lexikonokban nem találtam rá magyarázatot. Balogh Éva, Pszichológiai kislexikonjában bukkantam rá egy maghatározásra.
„elme, mind ész, értelem az agymunka eredménye”
Eléggé leegyszerűsített, gyengécske meghatározás, amely semmiféle támpontot nem nyújt az emberi elme fogalmának tisztábban látása érdekében. Ezért sajátságos módon közelítek az elme megértésének általam elfogadható magyarázatához.
Ha elméletben szétszedünk minden anyagi létezést, egészen a pontszerű, tovább már oszthatatlan alaptömegek szintjéig, akkor egy olyan alaphalmazt kapunk, amelynek minden alkotóeleme egyforma alaptömegnyi kiterjedésű tömegértékkel rendelkezik, és teljesen egyenrangú egymással. Ezek együttesen alkotják a szubjektív alaphalmazt, mert semmiféle külső vonatkozásuk nem lehet, csak belső adottságok jellemzik. Alátámasztás és felfüggesztés hiányában, állandó mozgás kényszere terheli ezeket az oszthatatlan pontokat. Így alapközeget alkotva, háromdimenziós mátrix rendszerként lehet elképzelni őket, mert egymást félrelökdösni képtelenek. Kizárólag csak rezegnek. Közeges szintű együttrezgésük azonban, hullámok kialakítására teszi őket alkalmassá. Összetett anyagi szerkezetű elektronok hiányában, ezek a hullámok, kizárólag mágneses jellegűek. Így a szubjektív alaphalmaz olyan alapközeg, amelyben a mágneses hullámok által terjednek az információk, 300 000 km/s sebességgel. Mivel pedig, ebben az alaphalmazban, mágneses hullámok épülhetnek fel, amelyek kezelni, fogadni és közvetíteni is képesek az információkat, ezért ez a halmaz, az Univerzum abszolút tudatú memóriáját, ELMÉJÉT valósítja meg.
Az anyagi világ ebből az alaphalmazból alakult ki, ebben nyilvánult meg, ebben mozog, így ebben létezik, a megismerhető objektív valóságunkat képezve. Így az anyagi létezés, minden alkotóeleme összetett test, amely a szubjektív alaphalmaz, valamilyen szintű strukturális átalakulásának köszönhetően, mágneses hullámokkal szerveződve jött létre. Az összetett anyagi halmazokat atomok építik fel. Az atomok objektív alkotóelemei, gigantikus kiterjedésűek, az oszthatatlan pontszerű fotonok alapméretéhez képest. Így az atomokat, kívül és belül is, az oszthatatlanok alapközege tölti ki, teret biztosítva ez által, az objektívnek nevezhető anyagi mozgásformák számára. Ennél fogva, a szubjektív alaphalmaz, közvetlen kapcsolatban áll az anyagi halmazok elektronjaival. Csakhogy, a száguldó elektronok magukkal ragadják a szubjektív alaphalmaz őket övező részét, így azok kényszerűen áramlanak az elektronjaik után. És ezek az áramlásra kényszerült szubjektív alkotóelemek valósítják meg a modem szerepét a szubjektív alaphalmazon belül. Vagyis, azt a moduláló és demoduláló „egységet”, amely átformálja a mágneses és az elektromos jeleket, oda-vissza jelleggel. Az anyagi létezésről szóló adatokat mágneses információvá formálja, és persze, fordítva is funkcionál. Az emberi agyat is anyagi atomok építik fel, így az agyunkban is a szubjektív alaphalmaz által kialakított mágneses hullámok közvetítik, a gondolatainkat képviselő, mágneses alapú mentális információinkat.
Az emberi fogantatás után, először az agy fejlődik ki, mint az abszolút ELME relatív kiterjesztésének anyagi megnyilvánulása. Az agyunk olyan anyagi felépítésű szervünk, amely arra hivatott, hogy mágneses hullámok által érkező információkat fogadja, és a saját maga által kialakított gondolatokat, mágneses alapú információk formájában, közvetítse a külvilág felé. A mágneses alapú információk fogadásakor, elektromos változások történnek az agyban, míg a gondolkodás folyamatának elektromos anyagi változásai, mágneses hullámokat alakítanak ki, a szubjektív alaphalmazban. Az agyunk tehát, úgy működik, mint egy adó-vevő berendezés, amely a mágneses alapú hullámokat modemként kezeli, és alakítja át elektromos impulzusokká. Amikor értelmesek vagyunk, akkor ezekből a mágneses információkból átalakított elektromos jelsorozatokat értjük meg úgy, hogy a memóriánkba betöltődnek a kívánt adatok, és amint megértjük azokat, akkor informálnak bennünket. Testünk minden porcikája az agyunk anyagi kiterjesztése, így az azokban érvényre jutó érzékszerveink, egyből elektromos jelsorozatokat irányítanak az agyba. Az agy pedig, inverz módon, elektromos jelsorozatokká alakítja a gondolataink mágneses alapú információit, és ezek által vezérli cselekvésekre a testünket.
Az agyunk, és azzal együtt a testünk, a lelkünk objektív kiterjesztése, a szellemiségünk pedig, a lelkünk szubjektív megnyilvánulása. Az anyagi vonatkozású objektív testünknek kizárólag elektromos lehetőségei vannak, míg a szubjektív szellemiségünknek csak mágneses adottságai léteznek. Így az elménk alakítja át modemként, elektromossá a mágneses információkat, és mágneses úton kezelhető információkká az elektromos impulzusokat. Vagyis az elménk a moduláló, és a demoduláló jelátalakító funkciókat látja el azért, hogy az objektív anyagi, és a szubjektív nem anyagi vivőközegekben az információ áramolhasson. A szubjektív alaphalmazban terjed, mint információ, és mozgásállapot változást idéz elő az elektronok viszonylatában. Így az elektronok mozgásállapot változásai módosítják az adott anyagi halmaz strukturális objektív létezését, és megváltoztatja annak viszonyítható adatait. Mi pedig, relatív tudatú emberek, éppen a viszonyítások révén jutunk olyan adatokhoz, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy ott változás történt. Minden cselekvés, történés és létezés ilyen módon viszonyítható, a mérhető adatok segítségével.
Ha pedig, mi magunk idézünk elő változást az objektív világunk anyagi testjeinek viszonyítható állapotában, akkor az adott változás mértéke szerint módosulnak a viszonyítható objektív adataik, mert az atomi szintű elektronjaik mozgásállapotán változtattunk. Ezek az elektronváltozások pedig, azonnal módosítják a szubjektív alaphalmazban kialakított, és fenntartott mágneses hullámaikat, amelyben az objektív adatok mágneses információként terjednek.
Az anyagi létezés minden formája információtárolónak minősül, mert viszonyítható adatokkal ruházza fel az anyagi halmazokat. Az agyunk azonban, olyan információtároló „berendezés”, amely kezelni, fogadni, és továbbítani is képes a mágneses alapú információkat. Az Univerzum szubjektív alaphalmaza pedig, amelyben a mágneses hullámok kialakulnak, éppen a mágneses jellegének köszönhetően, olyan abszolút adattárolónak és adathordozónak minősül, amely abszolút memória is egyben. Adattároló, mert adatokat képes felvenni, az objektív anyagi változások modulált adatait. Adathordozó, mert a mágneses hullámok által, vivőközegként közvetíteni is képes a felvett információkat. És memória, mert adatforgalmat létesít, az objektív módon megnyilvánult anyagi halmazok között. Így az anyagi létezés minden megnyilvánulása, az Univerzum abszolút Elméjének a memóriájában futó olyan program, amely adatáramlással juttat bennünket, relatív tudatú elméket, a számunkra szükséges információkhoz.
Mivel a relatív nem más, mint az abszolút egy kiragadott része csupán, ezért a mi relatív tudatú elménk sem más, mint a szubjektív alaphalmazban működő abszolút tudatú ELME egy-egy elkülönült része. Elkülönült, mert önálló gondolkodásra ad lehetőséget, de mégis az ELME szerves része, mert ugyanazt az alapszintű vivőközeget használja a gondolatai kezelésére. Így relatív elmékként önálló, külön egységek vagyunk ugyan, de az ELMÉBEN tökéletesen azonosak, az ELME elválaszthatatlan egységét képezve.
És most éleződik ki az alapkérdés, hogy az elmék közötti mechanikus viszony megértése után, milyen mentális viszonyban lehetünk az ELMÉVEL? Ezt az abszolút elmét hívja az idealista filozófia Istennek. Így a mi keresztény világunk Istent is ez a szubjektív alaphalmaz testesíti meg, mint az objektív anyagi viszonyokra vetített mindenható és mindentudó státuszát. Semmit sem ér az emberi ismeret, vagy a tudás, ha nem vagyunk képesek a saját hasznunkra alkalmazni. Így az Istenismeret Istentudássá formálható, ha megértjük végre azt, hogy milyen mentális tudati viszonyban vannak az elméink.
Isten ELMÉJÉNEK a tudata abszolút, mert minden objektív változás éppen a szubjektív alaphalmazban zajlik. Közvetlen okozója és érzékelője annak, ami az objektív anyagi világunk változásait jellemzi. Ennél fogva Istent, az állandó bizonyosság jellemzi, mert az objektív anyagi cselekvésekről, történésekről és létezésekről, közvetlen igazságértéke van az ELMÉJÉNEK. Ezzel éppen ellentétes módon, a mi emberi elménk relatív tudatú, mert soha nem találkozik közvetlenül, a számunkra külvilágnak nevezhető, többi anyagi megnyilvánulással, csak az érzékszerveink útján juthatunk, a viszonyított adatok alapján, a szükséges információkhoz. Ezért, csupán hinnünk lehet azok igazságértékében. Így a relatív elme minden esetben hit alapú.
Ebből kifolyólag, hitet mindig valamilyen cselekvés, történés vagy létezés érdekében formál az elménk. A hit tehát, alapvetően cselekedetvezérlő tudatos gondolatunk. Olyan tudatos gondolatunk válik hitté bennünk, amelyik érzelmi, azaz lelki indíttatású megerősítést nyer tőlünk. Az ember, mindig a hite szerint gondolkodik és cselekszik. Amiben azonban nem hiszünk, teljesen elképzelhetetlen számunkra. Így ezt a logikát kifordítva, amiben hiszünk, azt el is kell tudnunk képzelni, a valóságunk szerves részeként. És innen tisztulhat le az elmék közötti mentális viszony, kapcsolat lényege.
Ahogy mi, tudatos emberek, a hitünk szerint gondolkodunk és cselekszünk, éppen ugyanúgy, az abszolút ELME is a kialakult hitünkre figyel, reflektál. Megteremti számunkra azokat az ideális feltételeket, amelyekben a hitünk a legkönnyebben megvalósulhat az életünkben. Vagy önmagából megvalósítja számunkra azokat, azaz megteremti. Így válik Isten a hitünk teremtőjévé. Így alakítja a sorsunkat. Az a tény pedig, hogy nem igazán jó a sorsunk, arra utal, hogy negatív hitrendszer szerint élünk. Sajnos, a negatív hit is teremtési impulzus Isten számára, ő ugyanis megteremti azokat számunkra, de megélni nekünk, magunknak kell. Akinek nem tetszik az a sors, amiben él, egyszerűen változtassa meg a világ valóságáról alkotott elképzelhető hitét, és a sorsa gyökeresen megváltozik ez által. A sorsunk mai valósága a tegnapi hiteink eredménye, míg a holnapi valóságunkat, éppen a mai hiteink alapozzák meg. Így ma kell megváltoztatnunk a hitünket ahhoz, hogy a holnapunk más legyen. A szereteten alapuló, megértésre, megbocsátásra és megbecsülésre alapuló hit, olyan türelmes embert varázsol belőlünk, akinek a sorsa szeretetteljes eseményekben lesz gazdag.
Így működik a vonzás törvénye is az Univerzumban. Mivel mindig a hitünk valósul meg Isten abszolút ELMÉJÉBEN, ezért az érzéseinkkel társuló gondolataink szerint alakul a valóságunk. Úgy is mondhatjuk, hogy a hasonló, a hasonlót vonzza, ahogy a vonzás törvényét értelmező elméletek tanítják. Az életünkbe csak olyan dolgokat szeretnénk bevonzani, amelyek szebbé és jobbá alakíthatják a sorsunkat. Ez a bevonzás nem a semmiből történik, hanem Isteni teremtés által. És minden esetben a hitünk egy aktuális része valósul meg. Így a vonzás törvénye is Isten létét és mindenhatóságát igazolja, sajátságos módon.
Minden vallás egyedi módon értelmezi és magyarázza másképpen a Bibliát, ettől különböznek. Dogmáikkal meghatározzák azt, hogy a híveik milyen módon higgyenek Istenben, hogyan értelmezzék a Biblia írásait. Ezzel szemben, az általam felvázolt valós Istenhit, egyszerűen Isten megértését és elfogadását jelenti, és azt a bizonyosságot, hogy ő a hitünk teremtője. Ez a tudat ad lehetőséget arra, hogy értelmes módon alakítsunk ki érzelmekkel dúsított gondolatokat, azaz hiteket. Csak így lehet bizalmunk Istenben. És ahol az ember bizalma, oda koncentrálódik minden pozitív érzelme is.
Gondolkodásunk során, a lehetséges információk számbavétele mellett alakítunk ki olyan mentális magánvéleményeket, amelyek segítségével megtervezhetjük az életünket. Amint ezek a gondolatok fontosak lesznek számunkra, érzelmekkel társítjuk azokat, és ilyen módon, hitté formálva kezdődik meg a megvalósulásuk. Így a hitünk már cselekedetvezérlő szerephez jut az elménk által, Isten ELMÉJE pedig, megteremti a megvalósulásukhoz szükséges legideálisabb feltételeket. Ha pozitív érzelmek segítségével pozitív hiteket ébresztettünk, akkor pozitív valóságot teremthetünk az által magunknak. Ha negatív érzelmek hajtanak bennünket, akkor pedig, negatív hitek alakulnak ki bennünk, negatív valóságot hozhatunk létre azok által. A pozitív hit áldás, míg a negatív hit átok az ember életében, mert a kölcsönhatási törvények értelmében, minden akciónk visszahat reánk valamilyen formában. Amikor az áldásos hiteink eredménye hat vissza reánk, jó érzéseket indukál bennünk, további áldásos hitek kialakításának igényét tartva fenn az elménkben. Amikor pedig, az átkos hiteink hatnak vissza reánk, sokszor felerősödve, akkor az igazságérzetünk megcsal, mert negatív érzések dúlnak bennünk, és a csalódottságunk miatt, még több átkos hiteket formálunk az elménkben. Így a hétköznapi relatív, folyton változó hiteink úgy alakulnak ki, mint a láncreakció. Többnyire egymásból fejlődnek, és így tükrözik a jellemünket. Azt a jellemet, amely az életünk során folyton alakul, módosul, éppen a tapasztalataink függvényében. De a negatív hitrendszer szerint élő embereknek sokkal több keserűségben van részük, mert sok negatív tapasztalatban van részük, ezért megkeserítik mások életét is. A jellemük szerint kialakult hitük erre kényszeríti őket. Így a hitünk akkor változik meg gyökeresen, amikor a jellemünket is megváltoztatjuk alapvetően.
Életünk során, reánk kényszerített, vagy önként vállalt tudatos szerepeket vállalunk. Többféle szerepet egy időben. Van például, aki valakinek a leányaként jó feleség, önfeláldozó anya, megértő barátnő, jó munkatárs és hűséges szerető alapszerepekkel él. És ezeken felül, még egyéb aktuális mellékszerepeket is vállalunk. Ezek a szerepek határozzák meg azt, hogy milyen aktuális karakterű jellemekkel játsszuk el azokat. Így az érzések szerinti lelki világunk egész nap váltakozik, ingadozik, az aktuális kifejezésmódunknak megfelelően. A folyton ingadozó lelki élet nem mindig párosul a boldogsággal. Aki képes minden életszerepét jól játszani, saját maga és mások gyönyörűségére, annak a lelki világa kevésbé ingadozik, és egyszerűen boldog. Tudnunk kell azt, hogy minden ember a mi közönségünk, és akarva-akaratlanul szemlélője a mi életszerep-játszásainknak. Ők elismerik, vagy megvetik azt, ahogy mi játsszuk az életszerepeinket, de mindenképpen reagálnak rá. És a kialakult reakciójuk határozza meg azt, hogy pozitív vagy negatív hitek szerint viszonyulnak-e hozzánk. Így a pozitív hozzáállásunk, pozitív válaszreakciókat eredményez, míg a negatív hozzáállásunk negatívakat. Mindig a hasonló vonzza a hasonlót. A kölcsönhatás törvényének köszönhetően, mindig azt kapjuk, amit adunk, de lehet, hogy egészen más erősségi fokozatban. Ez az emberek közötti társadalmi együttélés lelki alapja.
Matécz Zoltán
2010.11.20.
matecz.zoltan@gmail.com
