Hétköznapi teremtés.
Isten a teremtőnk. A Biblia tanúsága szerint, Isten megteremtette a világot, benne az embert, a saját képére és hasonlatosságára. Majd, a Genezis időszakának végén megpihent, és nem ír több teremtési aktust a Biblia. Pedig Isten, azóta is teremt nekünk, mégpedig a hitünk alapján. Vagyis, a Genezis óta Isten, a hitünk teremtője. Ebből kifolyólag, egy hitetlen világ Istene, egyszerűen munkanélküli. Alkalmi munkákból tengődik csupán.
Ahhoz, hogy a hétköznapi életünkben, az Isteni teremtés megvalósulhasson, alapvetően három tényezőre van szükség. Istenre, aki adott, hiszen a hitünk teremtője, Istenbe vetett abszolút hitre, és a reális elképzelés szintjére emelt, megvalósítandó, aktuális relatív hiteinkre. Nagyon sokan nem képesek elfogadni Istent, mert materialista neveltetésük miatt, túl racionális a gondolkodásuk, és az bizony, kizár minden olyan lehetőséget, amelyik nincsen tudományos érvek tételeivel megfelelően alátámasztva. A materialista nézetű ember objektív gondolkodó, számára a hit felesleges dolog, és azt vallja, hinni a templomban kell. Ezt persze én, egészen másképpen gondolom, és ezért, a más jellegű nézeteimet, ki is fejtem az írásaimmal.
Szerintem az emberi kultúrában, a Biblia az egyik legcsodálatosabb szimbólumkönyv. Ezért, aki nem érti meg, vagy félreérti a benne rejlő szimbólumokat, erősen eltéved Istent illetően. Farizeussá válik, aki igen jó ismerője és képviselője a Bibliában leírt szövegeknek, de a valós mondanivalóját tekintve, mégis tudatlan maradt. Ahogy, a - Feltámadott a tenger - című vers is szimbólumvers, és csak úgy jelenhetett meg, hazánk egy feszült politikai helyzetében, hogy a cenzorok egyszerű természeti tüneményként értelmezték, miközben minden polgári olvasó tudta és megértette, hogy ez tulajdonképpen nem más, mint egy forradalmi felhívás. 1848. márciusában, nem lehetett volna a széles néprétegeket nyíltan tájékoztatni, így Petőfi Sándor verse, a Magyar történelem egyik legcsodálatosabb szimbólumverse lett. És éppen ugyanilyen módon, a Biblia is egy szimbólumkönyv, amit szó szerint értelmezve, képtelenség tökéletesen megérteni. Oly annyira, hogy még Isten létére sem talál benne az olvasó, reálisan elfogadható magyarázatot.
A Biblia minden egyes személyisége, eseménye és helyszíne egy-egy szimbólum. Nézzük most csak a legfontosabbakat, mert az – Írás – című jegyzetemben már bővebben is kifejtettem ezt. Az én véleményem szerint, szimbólumkönyvként a Biblia, az emberi elméről szól. Arról szól, hogy hogyan abszolutizáljuk, az általában viszonylagos mentális agyi lehetőségeinket ahhoz, hogy a hétköznapi életünkben folyton változó relatív hiteink megteremtése, terveink megvalósító aktusa, maradéktalanul létrejöjjön az életünkben. Ahány probléma elé állít ugyanis bennünket az élet, annyi féle problémamegoldó lehetőség nyílik előttünk. Ezeket alaposan átgondolva alakulnak ki, a mi relatív hiteink, mint egy-egy adott probléma megoldási tervei, szükségszerű elvárásai. Mint test és cselekedetvezérlő gondolatok, formálják az életünk menetét, azaz alakítják a sorsunkat. Nézzük hát, mit jelentenek a Biblia egyes alapfogalmai.
Atya, Úr, Isten: Az Univerzum teremtőképességének szimbóluma bennünk. Az a biztos tudat, hogy amint a természet részei vagyunk, úgy a természet a világunk része. A világunk pedig, a Naprendszerünk része. A naprendszerünk pedig, az Univerzum része. Következésképpen, szerves részei vagyunk annak az Univerzumnak, amelyben a teremtés eleve megvalósulhat. Mert az objektivizálódás, a megnyilvánulás, a megvalósulás, mind a teremtés egy-egy módozata. És nekünk, abszolút módon, azaz megingathatatlanul hinni, és így bízni kell abban, hogy az Univerzum szerves részeként, lehetőségünk van arra, hogy a világmindenségben zajló megnyilvánulási folyamatokra, mentális úton, hatást tudunk gyakorolni. Mert a relatív emberi elménk, szerves része az Univerzum abszolút Elméjének, azaz Istennek.
Fiú, Jézus: A rendíthetetlen, és megingathatatlan, abszolút teremtéstudat, a határozott céltudat szimbóluma bennünk. Amikor vágyaink ébrednek, mert valamilyen problémára megoldást keresünk, akkor csak a vágy tökéletes teljesülése képes megváltani bennünket, az adott problémánk terhétől. Így Isten gyermeke, és példamutató képviselője bennünk a teremtéstudat, aki pozitív, bizalmas érzéseink által, rendíthetetlenül hisz a teremtői képességünkben. Életét áldozza azért, hogy a teremtés, mint Isten egyetlen elfoglaltsága, sohase hiúsuljon meg az életünkben, hogy az univerzális teremtőképességhez fűződő viszonyunk, abszolút maradjon bennünk. Az értelmes hitünk mellé társuló lelki érzésvilág bennünk.
Szentlélek: Az a biztos tudat, hogy Isten, a világmindenség teremtője, meghallgatta az imánkba foglalt akaratunkat, ami a hitünk kifejeződése volt. Vagyis, már nem hajt bennünket a vágy, hanem tökéletes bizonyossággal megnyugszunk, mert érezzük azt, hogy a teremtés folyamata elkezdődött. Isten megadja a hitünk által megfogalmazott kívánságunk szerint azt, amit kértünk, csak meg kell várnunk, teljes bizalommal. Ez az érzés tesz boldoggá bennünket addig, amíg a kért dolog, a valóságunk része nem lesz. Vagyis, a Szentlélek nem más, mint a boldogító, vigasztaló tudat, hogy Isten törődik velünk. Lelkünk, már előre örömérzésekkel tölt fel bennünket.
Apostolok: Elménk általános, relatív gondolatmintái bennünk. Az abszolút teremtéstudatunk segítői, tanítványai, bizalmas követői az elménkben. Azért munkálkodnak, hogy segítsék megvalósítani Jézusunk célkitűzéseit. Céljaink ugyanis, csak úgy valósulhatnak meg maradéktalanul, hogyha minden relatív gondolatunkkal, pozitív módon ragaszkodunk, a megváltó értéket képviselő célkitűzéseinkhez. Vagyis, a bizalmas, céltudatot erősítő gondolatok bennünk, a mi apostolaink. Tanítványok, akiket meg kell tanítanunk arra, hogy a céljaink elérése érdekében, abszolút módon álljanak, az akaratunkat megváltani, megvalósítani képes terveink mellé.
Golgota: A koponyák hegye, azaz a fejünk teteje, ahol az elménk van. Ott dől el, hogy van-e megfelelő szintű Istentudatunk, azaz univerzális teremtéstudatunk, és a realizált vágyaink, terveink, elképzeléseink és álmaink, megvalósulhatnak-e az életünk tapasztalati szintjén. Azaz, hagyjuk-e Jézusunkat megváltani, általa az aktuális hitünket érvényre juttatni az életünkben, kitartunk-e az elképzeléseink mellett. Mert, ha nem hagyjuk, mert valamilyen hátsó gondolatnak engedelmeskedve, érzésvilágunk eltér a hitünktől, akkor meghiúsul annak megvalósulása, és így keresztre feszítjük magunkban Jézusunkat, mert a teremtéstudatunk ellen gondolkodva, nem élünk céltudatos életet. Ezért, szenvedünk is, mert nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy a hitünkben meghatároztuk azt, hanem valamilyen kompromisszum félretereli a sorsunkat attól az úttól, ami a reálisan elképzelhető hitünk vágya volt.
Jézus kálváriája, azaz a megváltói feladata, a Golgota hegyén, a koponyák hegyén teljesedett be. Szimbolizálva azt, hogy az ember koponyájában, az elméjében dől el minden. Minden egyszerű, ha a teremtés aktusára irányuló gondolataink reálisnak értékelik a megvalósulás esélyét, mert abban az esetben, Jézusunk mellé, azaz a teremtéstudatunk érzései mellé állnak, erősítve az aktuális teremtés megvalósulási esélyeit. Ha azonban, nem állnak a tanítványokat képviselő relatív alapgondolataink, az alapvető céltudatunk, Jézusunk mellé, még akkor is létrejöhet a teremtés aktusa. Vagyis, ha minden racionális gondolatunk eltávolodik, elfordul ugyan a vágyunk által kitervelt, és realizált elképzelésünktől, mert már erősen irracionálissá válik az elménkben, és a hitünkben rejlő céltudatunk elhal a hátsó gondolataink terhétől, akkor a mentális teremtés, a megváltásában rejlő lehetőség szerint alakul. Vagyis, a vágy, ami a hitünket generálta bennünk, látszólag elhal ugyan, mint Isten gyermeke, de akkor is feltámad, ha Jézusunk, azaz az abszolút teremtéstudatunk, megmarad bennünk. Mert érzésként, ez a teremtéstudat képes csak fenntartani az elménkben a teremtési képességünket, azaz Istent. Ilyenkor a vágyaink csodaként jönnek létre az életünkben, igazolva az életünkben, Isten mindenhatóságát.
A teremtéstudatunk hiányában, nem valósul meg a vágyunk, amelyik megválthatott volna bennünket egy adott probléma terhétől. Ennél fogva, a megvalósításra irányuló mentális teremtő folyamatunk, egyszerűen célt téveszt, és a vágyunk megvalósulása elmarad. Keresztre feszítjük az elménkben az által, hogy a hátsó, kísértő gondolatainknak engedelmeskedünk. Vagyis, nem jön létre bennünk az Isteni teremtés mentális aktusa, amely a megvalósulás által, abszolút örömöt okozhatna nekünk, a teremtésünk sikerélményének csodálatra méltó örömét. Azt az örömöt, amely igazolni képes azt a tényt, hogy a teljes Univerzummal egyek vagyunk, és a teremtés mentális aktusa, az érzéseikkel dúsított gondolataink által vezérelhető.
Sátán: Isten ellenfele. Vagyis, a mentális indíttatású teremtőképességünk ellen fejti ki a szintén mentális hatását az által, hogy a megtévesztő hátsó gondolatoknak érvényt szerez az elménkben. A hátsó gondolatok érvényre jutását segítik még elő a sugalmazások is, amelyek nem mások, mint más emberek felől érkező hátsó gondolatok. Vagyis, a bizalmatlan, a céltudatunktól eltántorítani képes gondolataink bennünk, amelyek még a teremtéstudatunkat, azaz a Jézusunkat is képesek keresztre feszíteni azért, hogy a teremtés univerzális folyamatát ne tudjuk elindítani, és fenntartani, a pozitív mentális hozzáállásunkkal.
Csak az olyan ember lehet Úr, azaz teremtésre képes a saját elméjében, aki tudomásul veszi ugyan a hátsó gondolatok, és sugalmazások információértékét, de nem hagyja magát eltántorítani azoktól a reális elképzelésektől, amelyeket egy-egy adott probléma megoldására irányított célkitűzései, relatív hitei képviselnek. Mert a reális megoldásba vetett célkitűzései nem mások, mint az ő elméjében kialakult, és mentálisan megnyilvánult hitei. A hit ugyanis, test és cselekedetvezérlő gondolat. Amiben nem hiszünk, azt nem cselekedjük meg, mert a valósága egyszerűen, elképzelhetetlen számunkra. Ezért, amiben igazán hiszünk, azt el is kell tudnunk képzelni, a valóságunk szerves részének, hogy az által, realitást nyerjen a valóságunkban. Ebből egyenesen következik az is, hogy az életünk valósága nem más, mint az eddig érvényre juttatott hiteink eredője. Akinek pedig, nem felel meg az a valóság, amelyben éppen él, változtassa meg a hitét most, és a valósága majd ahhoz idomul. A hitünk ugyanis, a mi szubjektív valóságunk, amely szerint formálódik, alakul a mindenkori objektív valóságunk. Azért, hogy az objektív valóság tapasztalati szintjén kapjunk reális visszaigazolást, a hit alapú szubjektív valóságunk helyesnek vélt voltáról. Ha pedig, nem tetszik az a valóság, amelyről éppen tapasztalatot szerzünk, az objektív gyakorlat élményszintjén, akkor mentális szinten kell elkezdeni a változást úgy, hogy a hiteinket kell megreformálni. A jelenben tapasztalható valóságunk ugyanis, a múlt hitei alapján alakult ki, míg a jövőnket, éppen jelenben kialakuló hiteink formálják.
Az új ismeretek arra sarkallják az embert, hogy megreformálja a hiteit, azaz a valóságról alkotott elképzeléseit. Ha pedig, valamilyen oknál fogva, létrejön egy hitünk változása, reformja, akkor az objektívnek ismert valóságképünk automatikusan ahhoz igazodik. Így önmagunkat, a környezetünket, és a hozzánk fűződő relatív, feltételrendszert is befolyásolhatjuk, kizárólag az Univerzumban megvalósuló hitünk aktuális módosításával. Így az életünk minden eseményszintű megnyilvánulásáért, mi magunk vagyunk a felelősek. Nem kell tehát, másokat okolni, vagy még rosszabb, elítélni, hanem minden esetben a reális megoldásra kell koncentrálni. Arra a lehető legideálisabb megoldásra, amely az adott probléma esetén, képes bennünket megváltani a gondjaink terhétől. És ez a reálisnak mutatkozó, időszerű megoldási terv lesz, a mi aktuálisan módosult relatív hitünk. Ezt kell kifejezésre juttatnunk, a hétköznapi teremtés érdekében.
Ebben segít bennünket az ima mibenlétének megismerése. Az ima ugyanis, nem más, mint őszinte beszélgetés során, az Univerzum abszolút Elméje felé kifejtett hitünk, ahol a megnyilvánulás teremtő aktusa zajlik. A lehető legprecízebb pontossággal fejtsük ki azt a gondolatunkat, ami a pillanatnyilag legreálisabbnak tűnő érzelmi elvárásunk, egy adott probléma megoldásával kapcsolatban. Sokat lendít a dolgon az, ha lazán csukott szemmel fejezzük ki a hitünk elvárásait, mert közben a képzelet segítségével, minden fontos részlet, még ideálisabban rajzolódik ki előttünk. Arról persze nem is beszélve, hogy a képzelet által, komoly érzelmi telítettséget is nyer az imánk. És éppen ettől az érzelmi telítettségtől válik, az aktuális elképzelésünk, olyan realitássá az életünkben, amit a hitünkben megterveztünk. Majd az ima végén, nyomjuk meg a mentális "enter"-t, azaz mondjuk azt, Ámen. Mondhatjuk azt is, a bűvösnek vélt Ámen helyett, hogy; Úgy legyen. A kétféle kifejezésmód ugyanis, ugyanazt jelenti, csak az utóbbi Magyarosabb. A pozitív mentális hozzájárulásunkat fejezi ki, az adott hitünk teremtési folyamatának univerzális elindítását. Szabad akaratunkat csak akkor fejezzük ki, ha azt mondjuk, hogy úgy legyen, vagy más néven, úgy akarom.
Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy az ember, objektív-szubjektumként, szubjektivizál az Univerzum abszolút Elméje, azaz Isten felé. Vagyis, gondolatokat vetít ki, teremtési, megvalósítási célzattal. Isten pedig, az Univerzum abszolút Elméje, szubjektív-objektumként, megvalósítja azokat számunkra. Mert az objektív-szubjektum, teremtett-gondolkodót jelent, míg a szubjektív-objektum, éppen fordítva, gondolkodó-teremtést, mint az ember mentális tükörképét. És itt kristályosodik ki az emberi teremtés lényege, miszerint az ember, az Isten képére, tükörképére lett teremtve, tudatosnak. Vagyis az Univerzum abszolút Elméje, megteremtette az embert, relatív elméjű élőlénynek. Olyannak, akinek a relatív elméje, sohasem találkozhat közvetlenül a valósággal. Csak az érzékszerveink felől kaphatunk információkat, a számunkra objektív valóságot jelentő külvilágról. Ezért, bizonyosságunk nem lehet soha. Következésképpen, hinnünk kell a valóságról kialakított elképzeléseinkben. És az aktuális lelki érettségünket fejezzük ki, ahogyan az érzelmeink által feltöltött hitünk szerint gondolkodunk, beszélünk és cselekszünk. És sohasem kaphatunk többet az Univerzum abszolút elméjétől valóságként, csak annyit, amennyire már érettek vagyunk, amit igaz hittel kijelentünk. Ezért van az abszolút univerzális Elme, és az emberi relatív elme, hit alapú mentális tudati kapcsolatban.
A Biblia tehát, az emberi relatív elmében játszódó gondolatok viszonyáról szól, ami állandó kényszerkapcsolatban áll, az Univerzum abszolút Elméjével, amit az idealista filozófiákban Istenként tisztelnek. Az Univerzumban megnyilvánult az a valóság, amit mi objektívnek nevezünk. Benne a Földünkkel, és rajta az élőlényekkel, valamint a relatív gondolkodásra képes emberrel. Az is tény, hogy az Univerzum részei vagyunk. Csak az nem világos az emberek számára, hogy milyen viszonyban állunk az Univerzummal, amelynek a szerves részét képezzük.
A vallásos emberek zöme, nincsen tisztában ezekkel a dolgokkal. Van egy fajta, vallásuk diktálta Istenismeretük, de tapasztalati szintű Istentudatuk nincsen. Pedig, véleményem szerint, az igazi Istenhit éppen azt jelenti, hogy Istent képviselni ebben a világban. Nem csupán, az Istenhez rendelhető vallásos előírásokat követni szolgalelkűen, hanem azzal a határozott tudattal élni, hogy Isten, mint az Univerzum abszolút Elméje, nem más, mint a teremtőnk. Azt várja el tőlünk, hogy teremtésre méltó hiteket formáljunk az elménkben azért, hogy legyen neki teremteni valója. Az a teremteni való pedig, a mi hétköznapi hiteinkben nyilvánul meg, az életünk során. Ezekre reflektál Isten, és ezeket valósítja meg számunkra, ha akarjuk azt, ha nem. Mentális érettségre vall az a tény, ha ezt valaki belátja, mert akkor tudatosan is olyan hiteket formál az elméjében, amelyek által, teremtési impulzusokat biztosít Isten számára. Olyan érzelmes gondolatimpulzusokat, amelyek során, jobbá teheti saját maga, a családja, a környezete és az emberiség sorsát is, tudatosan.
Isten a Bibliában úgy határozta meg önmagát, hogy; VAGYOK, AKI VAGYOK. Ez borzasztóan elvonttá teszi Isten fogalmi jelentését. Ha azonban, szimbolikusan nézzük a dolgot, akkor a Vagyok szimbóluma, azt jelenti számomra, hogy amilyen jelzőt a Vagyok szóhoz rendelek, azzá válik bennem Isten. Azzá formál engem, mert ahány ember létezik, annyi elképzelés alakul ki a valóságról. És így Isten, abszolút módon valósul meg általunk. Ebből kifolyólag, sohasem érdemes olyan negatív kijelentést csatolni a Vagyok szóhoz, aminek a megvalósulása kellemetlen lehet számunkra. Úgy kell elképzelni a dolgot, mint egy jó színész esetében, amelyik karakterhez tudatosan hozzárendeli a Vagyok szót, azzá válik a színdarab előadásának idejére. Mi is ilyen jó színészek vagyunk, Amelyik karakterhez, tulajdonsághoz tudatosan, igaz hittel hozzárendeljük a Vagyok szót, azzá válunk az életünk színdarabjában. Isten azzá formál bennünket, hogy a szubjektív hitünk igazolást nyerjen, az életünk objektív valóságában.
Nagyon fontos még az is, hogy a szülők, testvérek, rokonok, barátok, ismerősök, vagy munkatársak, sohase mondjanak a másik emberre negatív jelzőt. Amit ugyanis, a Vagy szóhoz kötnek, azzá válik az adott egyén, velük szemben. Mert ő a Vagyok szóval, összetételként azonosítja be az adott jelzőt. Olyan ember esetében, aki nagyon függ más emberek véleményétől, megítélésétől, egy-egy negatív jelző, komoly mentális válságot alakíthat ki a tudatában. Önbecsülése csorbul, és ezt a mentális torzulását, a közvetlen környezete felé vetíti ki. Esetleg, elviselhetetlenül negatív egyéniséget formálva abból az emberből, akit amúgy szeretünk. Így tükröződik vissza, a mi saját negatív hozzáállásunk. Vagyis, azt kapjuk tulajdonképpen az embertársainktól, amit megérdemeltünk. A pozitív tulajdonságokkal kondicionált, erősített jellem pedig, minden esetben olyan kedves egyéniség kibontakozását eredményezi, amely tükörként, kellemes és tartós emberi kapcsolatokra teszi az egyént alkalmassá. Ez nem új dolog, mert ilyen pozitív törvényszerűség alapján alakulnak ki, és maradnak fenn barátságok valamint, ilyen fajta negatív törvényszerűségek miatt szűnnek meg azok. Az emberi kapcsolataink pozitív, vagy negatív volta, attól függ tehát, hogy pozitívan, vagy negatívan értékelték-e a mi akcióinkat, más emberek. Így válik minden ember, társadalmi szintű tükörképünkké. Ezt a magyar nyelv úgy fogalmazza meg a legideálisabban, hogy; Amilyen az adjon Isten, olyan lesz, a fogadj Isten.
Erre célzott Jézus is, amikor azt tanította a Bibliában, hogy soha ne ítéljünk meg más embereket. Minden ítéletünk egy-egy önkritika, amit abba a tükörbe vetítünk, amit más ember képvisel az életünkben. A társadalmi életünkben sok még a görbe tükör, amit nekünk kell kiegyenesíteni az által, hogy példamutató normális viszonyt alakítunk ki azokkal is, akik ma még torz képet mutatnak felénk. Sajnos, ők még, eltorzultnak látnak bennünket, valamilyen vélt, vagy észlelt hibánk, vagy hiányosságunk miatt. Olyankor, amikor arra gondolunk, hogy a másik ember miért negatív hozzánk, feltétlenül jusson eszünkbe az is, hogy nekünk miben kell változnunk ahhoz, hogy gyökeresen javuljon ez a helyzet. Tudomásul kell vennünk, hogy még a mi egyéniségünk is, néha torz tükörképet mutat mások felé. Persze, hogy nem tetszik, a másokból visszatükröződő jellembéli hiányosságunk, mert végül is, rólunk mutat eltorzult képet. Ez a tény, arra ad lehetőséget csupán, hogy felmérjük azt, hogy hol kell még javítanunk önmagunkon, hogy megjavuljanak a társadalmi kapcsolataink.
Éppen erről szól a hétköznapi teremtés. Folyamatosan javulnunk kell, ha azt akarjuk, hogy a helyzetünk, a társadalmi megítélésünk is javuljon. Folyamatosan olyan hiteket kell kialakítanunk az életünkben, amelyek megvalósulása boldoggá teszi az embereket, és persze bennünket is. Azzal a biztos tudattal kell élnünk, hogy az Univerzum abszolút Elméjének szerves részeként, a teremtő erőt képviseljük ebben a világban. Ez a teremtéstudat erősítsen bennünk minden olyan gondolatot, amelyek valamilyen pozitív változás igényét fejezhetik ki az elménkben, a mi aktuális relatív hitünkként. Csodák történnek az életünkben, ha képesek vagyunk arra, hogy ha minden racionális gondolatunk elfordul is a hitünkben kifejtett vágyunktól, és akaratunktól, de a teremtéstudatunk megmarad, akkor az fenntartja a teremtési impulzusunk létjogosultságát. És ebben a csodálatra méltó teremtésben, mindig megerősödik, újjászületik a teremtéstudatunk, azaz a megváltó Jézusunk.
Ha pedig, most valaki, ezeknek az állításoknak a fényében olvassa a Bibliát, mint Isten, emberek által lejegyzett igéjét, akkor az Isteni igazság, egészen új köntösben, új értelemben jelenik meg előtte. Az írás mondanivalója, ami a szimbólumokkal van elrejtve a sorok között, előtérbe kerül. Az olvasó elméjében, úgy alakul ki reális Istentudat, hogy közben az öntudatában fellelhető ellentmondások is letisztulnak végre. Mert Istentudat, és reális öntudat, egy és ugyanaz az Univerzumban. Elválaszthatatlan egymástól. A valóság objektív, és szubjektív egy időben. Ha ettől az igazságtól eltérünk, akár tudományos, akár az Istenhit szemszögéből nézve, akkor torz képet kapunk arról a valóságunkról, amelyben élünk. Így a megtapasztalható valóságunk is mindig, a torz hiteink alapján fog kialakulni, a mindennapi sorsunkban. És ez, kizárólag a mi saját felelősségünk, ezért nekünk, magunknak kell megélni, tapasztalati szinten azt a valóságot, amely a fejünkben hitként formálódik.
Ez az írás azoknak szól tehát, akik szeretnék megismerni Istent, de nem szeretnének lemondani önnön identitásukról. Akik, hozzám hasonlóan, olyan reális, és tudományosan is elfogadható Istenképet szeretnének kialakítani önmagukban, amelyik képben saját nagyszerűségük is kidomborodik. A Biblia szerint, a gyermek Isten ajándéka. Amikor Isten ajándékot ad, minden esetben önmagából ad, önmagát adja. Így az újszülött gyermekben Isten inkarnálódik, testesül meg. Ettől olyan csodálatra méltó, őszinte tekintetű minden kisgyermek. Az ajándék értéke nem változik meg akkor sem, ha cseperedik az a gyermek, és akkor sem, ha már felnőtté válik. Vagyis, Isten megnyilvánulásai vagyunk, tudatára kell ébrednünk ennek a ténynek, mert az csak a hasznunkra válhat. Olyan emberekké válhatunk végre, akik közvetlenül Istent képviselik ebben a valóságban, miközben a valóságot is egyre realisztikusabban értelmezik. Amikor pedig, ez a valóságkép, eléri a maximumot, azaz abszolúttá válik, akkor történik meg az Istennel való teljes önazonosulás. Mert valójában, ez Isten akarata, miközben kiszolgálja a vágyainkat, a hétköznapi hiteink megvalósításának mentális folyamatában.
„A tudomány, vallás nélkül sánta, a vallás, tudomány nélkül vak."
Albert Einstein
Matécz Zoltán
2010.12.12.
matecz.zoltan@gmail.com
