Amikor az ima nem segít.
Nagyon sok vallásfajta van a világon, és még több, a hozzájuk tartozó hívő ember, akik az Istentiszteleteiken közösen imádkoznak. Egyéni ima is jellemzi az életüket, mert minden problémát Isten elé visznek, és a segítségét kérik, a megoldást illetően. Ők gyakran tapasztalják azt, hogy a kifejezésre juttatott fohászuk, nem jár sikerrel, mert az ima, valamilyen oknál fogva, nem segít. Érthetetlen előttük, hogy miért hallgat, és valósít meg Isten egyes imákat, és miért mellőz más, számukra éppen olyan fontosnak látszó imát.
Amikor az ember imádkozik, akkor alapvetően, kétféle hite fejeződik ki egy időben. Szavak és gondolatok formájában, kifejezi az aktuális problémáját okozó relatív, azaz a folyton változó aktuális hitét, amely az élete eseményeinek köszönhetően, mindig módosul. És közben, abszolút módon hisz abban, hogy Istenként van egy teremtő erő az Univerzumban, aki meghallgatja a kérését, és vagy megteremti számára a kért dolog valóságát, vagy megteremti számára a szükséges események valós feltételeit. De érthetetlen dolognak látszik az, hogy ha az Istenbe vetett hit ilyen egyszerű, akkor miért nem működik minden esetben, amikor az ima által, a teremtőhöz fordulunk?
A gondolataink, szavaink és tetteink, mind a hitünket tükrözi, közvetett módon. Az ima által, a hitét fejezi ki az ember, közvetlenül Istennek címezve. Teljesen mindegy azonban az, hogy közvetlen, vagy közvetett módon fejeződik ki a hitünk, mindenképpen a magvalósulás tárgyát képezi. Ennél fogva, a hit mibenlétét kell tökéletesen megértenie annak, aki Isten felé küldi a kéréseit, akár közvetett módon, akár közvetlenül, a kifejezett imája által.
Alapjában véve, általános értelemben, a hit cselekedetvezérlő gondolat. Amiben nem hiszünk, azt nem is cselekedjük meg, mert annak a valószínűsége elképzelhetetlen számunkra. Ebből kifolyólag, amiben igazán hinni akarunk, annak a valószínűségét el is kell tudnunk képzelni. A gondolat tehát, akkor formálódik realisztikus hitté, ha az elménk képzeletet alkotó képességével, a lehető legaprólékosabb részletekbe menő alapossággal, mentális képet alkotunk, annak lehetségesen létező valószínűségéről. Az ilyen módon realizált kép, érzelmekkel telíti a gondolatot. Ezt úgy értem, hogy amikor egyre realisztikusabban rajzolódik ki az elménkben a kívánt képzelet, akkor közben, egyre fokozódik bennünk az öröm érzése, mert már valósnak érezzük az adott dolog létezését. Így a képzeletet, az értelem alapozza meg, de az érzelem tölti fel valós, realisztikus tartalommal. Úgy is mondhatnám, hogy a képzelet nem más, mint mentális képi formát öltött érzelem. Az érzelmeink nélkül pedig, nem válik hitté a legszebb gondolatunk sem.
A gondolat mentálisan semleges, nincsen polaritása. Ha lenne polaritása, akkor minden egyes kósza gondolatunk is hitté formálódna, és a megvalósulás szintjére emelkedne Isten előtt. Szerencsénkre, nem így működik a dolog. Annyi butaság jár az eszünkben néha, hogy ha az mind megvalósulna, káosz lenne a Földön. Mint ahogy van is, mert felelőtlenül alkotunk negatív hiteket. Mindig az érzelmek biztosítanak a gondolataink számára polaritást. A pozitív érzelmek, pozitív hitet formálnak a gondolatainkból, míg a negatív érzelmek, negatív hitté alakítják a gondolatainkat. Így mindig az indukálódott érzelmek alakítják hitté a gondolatainkat. Éppen azért van szükség a képzeletre, mert amíg a mentális kép valóságát rajzoljuk, és színezzük az elménkben, addig érzelmek ébrednek bennünk. Isten ugyanis, nem a kósza, polaritás nélküli gondolatainkat figyeli, hanem a lelki indíttatású érzelmeinket.
Isten lelket biztosít számunkra az élethez, amely élteti, animálja, működteti a testünket, és az életünk elméleti és gyakorlati tapasztalatai által, kialakítja a szellemiségünket. A testünk és a szellemiségünk, folyton változik az életünk során, de a lelkünk állandóan ugyanaz marad. És ennek a léleknek az állapotát figyeli Isten, vagyis az érzelmi életünket. Az érzelmeink kezdeményezésére ébred bennünk a vágy, amely valamilyen problémánk megoldására szorítkozik. Azt végiggondolva, és arról tudatos képzeletet alkotva, alakul céltudatos hitté bennünk a vágy, és így már, teremtési impulzust képez az elménkben. Mert Isten, aki a teremtő erő státuszát tölti be az Univerzumban, mindig megvalósítja számunkra, a mentális módon reálissá vált elképzeléseinket, vagy azok megvalósulásának objektív feltételeit. Így az érzelmekkel dúsított realisztikus elképzeléseink fogják, a valóságunk reális dolgait, és eseményeit tartalmazni. Erre az Univerzum teremtő ereje a garancia.
Az ember agya, éber tudati állapotban, bétában rezeg. Egyfajta középszinten, a teljes béta tartomány spektrumát figyelembe véve. Ha öröm ér bennünket, vagy olyan gondolatokkal foglalkozunk, amelyek örömöt okoznak számunkra, akkor pozitív irányba emelkedik az agyi rezgésszintünk. Ha az örömmel ellentétesen, bosszúság ér bennünket, vagy olyan lehangoló gondolatokkal foglalkozunk, amelyek bánatot okoznak számunkra, akkor a negatív érzelmek telítettségi mértékének megfelelően, negatív irányba süllyed az agyi rezgésünk szintje. Akár süllyed, akár emelkedik az agyi rezgésszintünk, olyan változást képez az Univerzum alaphalmazában, amely mentális energiaként, informatív értékkel bír. Az Univerzum szubjektív alaphalmazában pedig, az energia közvetíti az információt, mágneses hullámok formájában, és e miatt, az energia informatív értékének megfelelően végez munkát, az aktuális kölcsönhatás alkalmával. Így a szükségszerűen kialakuló állapotváltozás, az energia informatív értékének megfelelően jöhet csak létre. Ezért az állapotváltozás során, az energia informatív értékének megfelelően módosulnak a megváltozott viszonyítható adatok. Mert az energia által közölt információban, azok az adatok vannak integrálva, kódolva, amelyek az állapotváltozás során átformálták, új adatokkal ruházták fel a viszonyítható anyagi halmazt.
Az Univerzumban megvalósuló teremtés alapja az, hogy az információ nem vész el. Ez azt jelenti, hogy az Univerzum szubjektív alaphalmazába kivetített, szubjektivizált hit, információs értékkel bír az alaphalmazban, amelynek a mennyisége exponenciálisan növekszik. Vagyis, minél nagyobb a mennyisége, annál jobban szaporodik. Mert minden információ új információkat eredményez. Minden információ egy-egy részadat-halmaz hordozója, így a részadatok együttes értelmezése, ismerete, majd gyakorlati alkalmazása válik bennünk tudássá. Ez azt jelenti, hogy amikor az információk integrálódnak, és megvalósítják a hitünk objektív tárgyát, az Univerzumon belül, akkor az a megvalósulás, az objektivizáció folyamata, amit teremtésnek nevezhetünk. Így nem szünteti meg magát az információt, de mégis új információkat generál a megvalósulásuk tényszerűsége. Ezt úgy értem, hogy az anyagi megnyilvánulás minden formája integrálódott információ hatására jött létre, és marad stabilan létező állapotban. Az élő lények pedig, érzelmi megnyilvánulások, közülük az ember, tudatos hitet képes alkotni az elméjében, amit az Univerzumba vetítve, újabb információkkal telíti azt.
A szubjektív alaphalmaz oszthatatlan alaptömegeinek egyensúlyi helyzete, számottevően nem változik az együttrezgésük folyamatában, ezért nem mondhatjuk azt, hogy a hullám terjed a térben, csupán azt állíthatjuk, hogy a hullám által, az energia terjed benne, mint információkat közvetíteni képes kvalitatív hatás. Attól kvalitatív hatás az energia, mert információt közvetít. Olyan információt, amely meghatározza az energia munkavégző képességének a mennyiségét és minőségét. Ez a terjedő információs hatás képes kvalitásként megváltoztatni, az anyagi testek, informatív adatok által kódolt létezési állapotát, amely változások új, módosult adatokkal képviseltetik magukat, az objektív valóságnak megismert anyagi létezésben. Viszonyításkor pedig, ezek az új adatok kerülhetnek a viszonyító emberi tudat birtokába. Így minden anyagi test strukturális létezését, éppen a szubjektív alaphalmaz alaprezgése biztosítja, és tartja fenn.
A hitünk megteremtésének univerzális folyamatában pedig, a szubjektív valóságból integrálódik az objektív valóságba a kívánt objektum, vagy esemény. Az objektivizáció tehát, csupán a létező valóság átszerveződését jelenti, szubjektív transzformációt. Ahogyan a szubjektivizáció objektív transzformációnak minősül, mint a hitünk általi mentális kép kivetítése az elménkből. Amikor ugyanis szubjektivizálunk, akkor nem teszünk mást, mint érzelmeket integrálunk egy mentális elképzelésbe, azaz a létezés egy részét, lehetséges objektív valósággá alakítjuk elméletben. A mentálisan összegyűjtött lehetséges adatokat, egy közösített érzelmi információs egységgé szervezzük az elménkben. Attól azonban, a valóság objektív és szubjektív marad, egy időben. Csupán a valóság szubjektív részéből integrálódik át az objektív részébe a létezés, az információ objektivizáló hatása következtében. Vagy pedig, a valóság objektív részéből integrálódik át a valóság szubjektív részébe, az elménk érzelmi képzeletalkotó képessége által. Ezek az átintegrálódások a transzformációk, a kétféleképpen értelmezhető valóság között. Vagyis, a centrális anyagi valóság elektromos, és a lineáris szubjektív valóság mágneses alapú viszonyai között.
Ahhoz tehát, hogy megtanuljunk úgy imádkozni, hogy az eredményes legyen az életünkben, és a teremtés Isteni aktusát váltsa ki, az Univerzum szubjektív alaphalmazában, arra van szükség, hogy minél több érzelemmel töltsük fel a vágyainkra szorítkozó gondolatainkat. Ezt az érzelmi feltöltődést segíti elő, a reális, legapróbb részletekre is kiterjedő elképzelés mentális folyamata. Racionálisan gondolkodó materialista felfogással, amely az érzelmeket háttérbe szorítja, nem működik a dolog. Érzelmek nélkül, a legcsodálatosabb gondolat is, csak teremtésre érdemtelen kósza gondolat marad. Ha pedig, imában kérünk valamit Istentől, az lehet racionális gondolat, és szükségszerű igény is, de az érzelmeink hiányában, nem képez energiától dús teremtési impulzusértéket, mert a gondolatban nem integrálódtak, nem tömörültek bele azok az érzések, amelyek által, informatív hatással bírhatna az, a szubjektív alaphalmazban.
Azt azonban tudni kell, hogy minden hit mentális energia, ez által olyan informatív értéke van, amely változásokat képes előidézni az objektív valóságban. Ennél fogva, kölcsönhatásra képes. Ez azt jelenti, hogy a kölcsönhatás törvényének értelmében, csak pozitív hiteket érdemes kialakítani az elménkben. Mert minden kölcsönhatás kölcsönös, következésképpen visszahat reánk is, és e miatt, csak olyan hitekkel érdemes foglalkozni tudatosan, amelynek a visszahatása áldást jelent a mi életünkben. Ez minden ember saját felelőssége. Csak az áldásos, pozitív hit megvalósulása képes, pozitív ellenhatást kiváltani, amely ilyen módon, áldást jelent a mi életünkben is. Erről szól Jézus üzenete a Bibliában. A szeretet érzésével kialakított hit minden megnyilvánulása szeretetet valósít meg, így a visszahatása is áldás az életünkben. A negatív hit átkos hit, mert minden megnyilvánulása a szeretet ellen irányul, és a visszahatása is negatív, átkos jellegű. És ebben rejlik a felelősség mibenléte. Felelősek vagyunk a hiteinkért, mert a visszahatásai ellen nem tudunk mit tenni. Kiszolgáltatottak vagyunk az ellenhatásokkal szemben. Sajnos erről szól a mai „hitetlen” életvitelünk.
Minden társadalom alaperkölcse abban rejlik, hogy felelőssé teszi az embert, a szavaiért és a tetteiért. Ezzel szemben, Isten abszolút erkölcsisége, éppen arról szól, hogy még a gondolatainkért is felelősek vagyunk, ha azok érzelmeket képesek kiváltani belőlünk, mert akkor már, hitté formálódnak az elménkben. Olyan hitté, amely a megvalósulása érdekében, érzelmi impulzusokkal bír, és mentális energia formájában, a megvalósulás informatív értékét közvetíti Isten felé. Isten pedig, éppen arra a mentális energiára rezonáns, érzékeny, amely a vágyainkat kifejezésre juttató értelmes gondolataink által, a kiváltott érzelmeink képviselnek.
Az ima végén azt mondja az ember, Ámen, azaz Legyen, vagyis, Úgy akarom. Ez a kifejezés arra utal, hogy az emberben Isten él a lelke által. Amikor hitet formál az elméjében, és ima által kifejezésre juttatja azt, akkor integrálódik teremtésre méltó mentális energiává, az érzelemileg dús vágya. Az ámen kifejezés nem csupán az ima végét jelenti, hanem elsősorban arra utal, hogy az imával kifejezett hit, szabad akaratból, külső kényszerektől mentesen jött létre az elménkben. Vagyis, teljes felelősséget vállalunk, annak megvalósulásáért. Ennél fogva, azt a szabad akaratot képviseli bennünk, ami a vágyunk teljesülésére irányul. Így az emberben élő Istenként, teremtési impulzust küldünk az Univerzum szubjektív alaphalmazába, ahol a teremtés aktusa létrejöhet. Hitünkkel, vezérelni tudjuk az Univerzum teremtő erejét.
A gyermek, Isten ajándéka, mert Isten lelkiségét hordozza magában. Ahogy cseperedik a gyermek, a lelkisége nem változik. Amikor felnő, és öregszik, a lelkisége még mindig nem változik. Ezért, az ember teste nem más, mint Isten temploma, lakóhelye. Az ember agya pedig, Isten oltára, ahová a vágyainkat visszük, mint mentális ajándékokat. Itt dől el, hogy a vágy, amely képes megváltani bennünket a problémánk terhétől, pusztán kósza gondolat marad-e, vagy megvalósításra méltó hitté fejlődik. A megváltó vágyunkat, az agyunkban tudjuk csak éltetni, a hitünk által, vagy keresztre feszíteni, a hitetlenségünk folytán. Itt, a Golgotán, azaz a koponyáink hegyén, vagyis az elménkben történik meg minden, ami megválthat bennünket a problémáink terhétől. Önmagunkkal, a bennünk élő Istennel szemben, bűnt követünk el, ha hagyjuk keresztre feszíteni, a hitünk által kifejezésre juttatott megváltó vágyainkat, a kísértő, hátsó gondolataink miatt.
Sohase hallgassunk a hátsó gondolatokra, amelyek a hitünkbe vetett bizalmunk ellen irányulnak. A kísértések pedig, más emberek által sugalmazott hátsó gondolatok, amelyeknek ugyanaz a hatásuk. Vagyis, hogy eltérítsenek a vágyaink felé irányuló céljainktól, hogy célt tévesszen a hitünk, és az által, ne valósuljon meg az. Ha a hátsó gondolatainknak esélyt adunk, akkor azok lerontják bennünk azt a pozitív energikus agyi rezgésszintet, amely a hitünk kialakulásának folyamatában, információvá integrálta bennünk a pozitív örömteli érzéseinket. Így kételyt ébresztve, megszünteti bennünk azt a bizalmat, amely képes fenntartani az örömünket, a vágyunk lehetséges megvalósulásáig. A bizalommal teljes várakozás öröme nélkül, szertefoszlik bennünk minden integrált érzés, amely teremtési impulzust jelenthet az Univerzumban. Vagyis olyankor, a teremtés aktusa nem jöhet létre. Ebből azonnal következik az is, hogy ha a bizalom érzéseivel nem támogatjuk tartósan az elképzelt gondolatainkat, akkor elvész a tervezés örömének érzése, ami fenntarthatja a teremtési impulzust. Ha ugyanis, nem tudunk örülni a lehetséges megvalósulásnak már előre, akkor az a bizalmatlanságunkat tükrözi. Azt a bizalmatlanságot, ami a tudatlanságból fakad, miszerint elképzelhetetlen az, hogy a hitünkbe fektetett érzéseink, képesek vezérelni az Univerzum teremtő erejét. Pedig, ez a tény, az önbizalom hiányát fejezi ki voltaképpen.
Aki nem bízik Istenben, önmagában sem bízik eléggé. Aki pedig, nem bízik önmagában, annak számára az Isteni lehetőségek is rejtve maradnak. Bízni kell Istenben, mert a tökéletes önbizalom Istenbe vetett bizalmat jelent, hiszen a két tényező egy és ugyanaz. Ahogy az önazonosságát elfogadja egy ember, éppen ugyanúgy kell elfogadnia az Istennel való azonosságának a tényét is. Mert az objektív anyagi lényegiségünket, az a szubjektív alaphalmaz tölti ki, amelyikben a mágneses hullámok terjednek. A valóságunk objektív és szubjektív egy időben. Míg az objektív valóságunk behatárolt anyagi tényező, amely az elektromos viszonyok alapján működik, addig a mágneses alapú szubjektív valóságunk határtalan, kiterjed az egész Univerzumra. Ezért a szubjektív mivoltunk, Isten közvetlen része marad örökké. Ezzel a ténnyel beazonosulva juthat az ember Istentudathoz. Így a reális Istenismeret Istentudathoz vezethet, amelynek segítségével, tökéletes önbizalommal felvértezett öntudatot nyer az ember, ami azonosítható az Istentudatával.
Az Istentudatos ember pedig, mindenféle zavaró körülménytől függetlenül formálhat hiteket az elméjében, mert azok megvalósulásának ténye, számára önbizalom kérdése csupán. Az Univerzum energiáit, munkavégző képességként, az imáiban kifejezésre juttatott érzelmei alapján képes vezérelni, azaz munkavégzésre bírni, egy adott reális cél megvalósulása érdekében. Az ilyen ember nem fogja megtapasztalni, azt a negatív mentális kudarcot, miszerint az imája nem segít.
Matécz Zoltán
2011.01.19.
matecz.zoltan@gmail.com
