Aura.
Az anyagi létezés minden megnyilvánulása centrális rezgés, amely a szubjektív alaphalmaz, statikusnak mondható alaprezgésére vezethető vissza. Az aura nem más, mint az anyagi halmazok belső energiájának, testen kívülre terjedő, elektromos mezőjének a kifejeződése. Az élettelen tárgyak aurája állandó, míg az élőlényeké változó. Éppen a belső, szubjektív, érzelmileg vezérelt mentális aktivitásuk miatt. Ezért az aura, olyan szubjektív rezgést jelent, az anyagi halmazok szerkezetén kívül, amely még hozzá tartozó elektromos mezőként, körülöleli a testeket, és úgy fejezi ki az aktuális belső hatóképességet, a test számára külvilágnak minősülő szubjektív alaphalmazban. Sajátságos univerzális érzelmi „ujjlenyomatként” fogható fel, mert senki sem hamisíthatja meg az auráját. Ha ugyanis, a gondolat és az érzelem ellentétes viszonyban van, akkor az érzelem előbb látszik az aurában, mint a szóbeli módon kifejezésre jutó verbális gondolat. Ha nincs szinkronban az érzelem, és az értelem, akkor az már hazugság, és azonnal visszatükröződik az aurában.
Létező anyagi testként, saját aurája van minden embernek. Az auránk időszakos változása attól függ, hogy hogyan változnak az érzelmeinket felkorbácsolni képes gondolataink, azaz a hiteink. Ha ugyanis, a hiteinknek megfelelően, megváltozik bármi az anyagi testünkön belül, azt a változást, az aura hűen követni fogja, mert éppen a mi saját elektromos eredőrezgésünket vetíti ki, elektromos mezőt alkotva a testünk körül.
Az elektromos és a mágneses mezőt, ugyanaz az univerzális szubjektív alaphalmaz építi fel, amelyben a mágneses hullámok terjednek, az Univerzumon belül. Ez nevezték a régi tudósok éternek, a mai tudósok pedig, a fotonok halmazának tekinthetnék. Anyagi testben, és annak közvetlen közelében, elveszíti statikusan lineáris jellegét, az elektronok aktivitásának köszönhetően. Ezért centrális mozgásra kényszerül. Vagyis, ellentétbe kerül az elektromos mező, azzal a lineárisan statikus mágneses mezővel, amelyből származik. Centrálissá vált mozgáskényszerének köszönhetően, mindig ellentétes érdeket képvisel az elektromos mező a mágneses mezővel szemben. Az elektromos és a mágneses mező között az információ, veszteség nélkül közlődik. Az aura ugyanis, modemként fogható fel, amely képes átalakítani az elektromos jeleket, mágneses úton terjedni képes információkká, és a mágneses információkat, elektromos úton hasznosítható jelekké. Ezen a hatásviszonyon alapszik az induktivitás is, amely számunkra hasznosítható elektromos energiává alakítja, a mágneses energiákat.
Testünket, és az anyagi körülményeinket, az Univerzumban kialakult mágneses alapú univerzális állóhullámok alakították ki, és tartják fenn. Ha ezek a mágneses mezőben kialakult állóhullámaink módosulnak valamilyen oknál fogva, akkor annak arányában változik az anyagi létezésünk is, vagy éppen, az anyagi körülményeink. A változás mértéke attól függ, hogy mennyi érzelmet vált ki belőlünk egy adott gondolat, amíg hitté fejlődik az elménkben. A tudatos gondolataink ugyanis, csak abban az esetben váltják ki az agyi rezgésünk módosulását, ha érzelmeket vált ki belőlünk. Így a negatív érzelmek negatív hitté formálják a gondolatainkat, míg a pozitív érzelmeink, pozitív hitté változtatják azokat.
A hitünk által generált agyi rezgéseink, vezérlő impulzusokként érvényesülnek az Univerzum alaphalmazában, ahol az állóhullámaink vannak. Befolyásolják annak rezgési szintjét, és ilyen módon, annak megfelelően módosulnak az anyagi létezésünk előfeltételei. Így, mindig a hitünk valósul meg az életünkben. Gondolat és érzelem közül, mindig az érzelem győzedelmeskedik, ezért kell az értelmes gondolatainkat érzelmekkel feltölteni. És persze, kerülni kell azokat a gondolatokat, amelyek negatív érzelmekkel párosulhatnak. Anyagi testünk, és az anyagi létezésünk körülményei, a kifejezésre jutott hitünk által befolyásolható. Erről szól Isten üzenete, amit Jézusként tolmácsolt felénk.
Az aura a mindenkori érzelmeinket fejezi ki, elektromos mező formájában. Ha pedig, változnak az érzelmeink, akkor annak megfelelően, azonnal módosul az auránk is. Az a tény pedig, hogy miért nem látjuk egymás auráját, annak ellenére, hogy mindenkinek van, két okra vezethető vissza.
Az első alapvető ok az, hogy racionálisan gondolkodó, materialista neveltetésű emberként, alig élünk valóságos érzelmi életet. A túlzott racionalitás elnyomja az érzelmi kiteljesedést. Csak a könyvekben, színdarabokban és filmekben találkozunk érzelmi kiteljesedésekkel. Mi magunk, monoton egyhangúságban élünk, és ha az érzelmeink olykor felkorbácsolódnak is kissé, az csupán pillanatokig tart, mert a racionalitásunk, állandó nyugalomra int bennünket. Sokan szégyenlik is az érzelmeiket, annak ellenére, hogy a kifejezésre jutott érzelmeink képezik az életünk, számunkra hasznos, értékelhető részét. Életünk emlékei között, szinte csak azokra az epizódokra emlékszünk vissza tisztán, amelyek érzelmileg telítettek voltak. Az érzelem nélküli monoton életeseményeink, el sem tárolódnak az elménkben emlékként. Évek szállnak el, komolyabban értékelhető érzelmi tartalom nélkül. Így az érzelmeinket kifejezni képes tiszta auránk, igen gyenge, talán jobb is, ha így nem látjuk.
A másik alapvető ok az, hogy elsorvadt az auralátási képességünk. A kisgyermekek még látják az aurát, olyan négy-őt éves korukig. A szemük ugyanis, kétféle látásmódot tesz lehetővé egy időben. Központi, és periférikus látást. A központi látásukkal fókuszálnak egy adott objektumra, míg a periférikus látásukkal látják az adott objektum környezetét is. Azért van az, hogy amikor a kisbaba az arcunkba néz, közben a pillantása a fejünk környezetét is pásztázza. Számára ugyanis, az auránk éppen olyan érdekes, mint az arcunk. Nem képes különválasztani a két látványt. Elméje egységes látványként értékeli. Az édesanya örül, ha a gyermekével foglalkozhat, ezért az öröme érzését kifejező szép, színes aurával van jelen a gyermeke szemei előtt. Így bárki, aki színes aurával közeledik a gyermekhez, mosolyra készteti őt, mert a színes aurája azt sugallja a kicsi számára, hogy anyjához hasonlóan, szeretettel közeledik felé az illető. Az érzelmek nélküli, vagy a negatív érzelmeket kifejező ember aurája sötét, borongós, merőben eltér az édesanya színes, szeretetteljes aurájától. Így a gyermek bizalmatlanságát, sírását váltja ki annak ellenére, hogy egyáltalán nem ártott neki, csak közeledni próbált felé. Gyakorlatilag nem az idegen ember ismeretlen volta váltja ki a gyermeki ellenszenvet, hanem az anyjával ellentétes aurája. Abban az életkorban ugyanis, a periférikus látás a dominánsabb.
Ahogy cseperedik a gyermek, úgy vált át a periférikus látásdominanciája, a központi látás dominanciájára. Ezt a folyamatot az agy váltja ki azzal, hogy a figyelmet a látvány centrumában lévő objektumra koncentrálja. Így az olvasás, a televízió nézés és a számítógép használata, erősen koncentrálja a figyelmet, előtérbe hozva a központi látás képességét. Felnőtt korban pedig, a periférikus látásmódot, a fokozott központi látás kényszere, szinte teljesen el is nyomja.
A periférikus látási képességét, bárki ellenőrizheti. Vegyünk elő egy színes képet, amely tartalmaz egy konkrét, elsődleges főobjektumot, és körülötte egyéb objektumokat. Nézzük a kép főobjektumát négy-öt másodpercig, majd fordítsuk meg. Azután, próbáljuk felidézni azokat az objektumokat, amelyek a főobjektum körül szerepelnek még a képen. Minél több ilyen mellékobjektumot tudunk felidézni, annál jobb még a perifériás látásunk. A koncentrált figyelemmel vezérelt látásmód ugyanis, a központi látásmódunkat erősíti mindig, a perifériás látásunkkal szemben. Ha pedig, a figyelmünket kevésbé koncentráljuk, akkor annak arányában jut érvényre a periférikus látásunk is.
Hasonló periférikus látásgyakorlatot végez az, aki a kezét kinyújtva, jobbra és ballra lengeti nagyon lassan a karját, miközben nézi a saját középső ujjának a hegyét. Ha elméjében, az ujjhegye mellett, a távolabbi látvány objektumai is megmaradnak, akkor a periférikus látása elég jó. Ez gyakorlással fokozható. Úgy hívják, koncentrációs gyakorlat. A koncentrációs gyakorlatok során, szemünk központi látási képességét, a körülbelül egy méter távolságra lévő ujjhegyünkre fókuszáljuk, miközben, a periférikus látásunkkal, a távolabbi háttér objektumait szemléljük. Így az agyunk látásra vonatkozó koncentrációs képessége megoszlik, a központi és a periférikus látási képességünk között. Teljesebb látási élményt biztosítva.
Ahogy a figyelem fokozatos koncentrálása által, a periférikus látásmódunk elkorcsosult az idők során, éppen olyan módon fejleszthető is. Előfeltétele az, hogy a lehetséges látványokat ne koncentrált figyelemmel tekintsük. Ne egy pontra koncentráljuk az elménk figyelmét, hanem az egész látvány teljességére. Ne figyeljük a dolgokat, hanem nézzük. A figyelem ugyanis, egy pontra koncentrált odafigyelést jelent. A nézés által pedig, a teljes látványt érzékeljük, és értékeljük, a látvány minden adott pontját.
Minél erősebben fejlődik valakinek a periférikus látási képessége, annál határozottabban lesz képes elvonatkoztatni egy objektum centrumától, a teljesebb látvány érdekében. A teljes látás képessége pedig, sokkal több vizuális információt biztosít. Ennél fogva a látás érzékenységének növekedésével arányosan, a tudatosságunk is növekedni fog, hiszen jóval több vizuális információ birtokába jut a szemlélő elméje. Ha pedig, csak egy konkrét objektumra koncentrálunk, akkor az aktív periférikus látásunk esélyt ad arra, hogy a hozzá tartozó aurát is szemlélni tudjuk közben.
Matécz Zoltán
2011.01.19.
matecz.zoltan@gmail.com
