Kvantum és foton.
A kvantum, és a fénykvantum, azaz a foton mibenléte, számomra még kérdéses, mert olyan tulajdonságokkal ruházta fel őket a tudomány, amire azok szerintem részecskeként képtelenek. A kvantum latin szó, és azt jelenti mennyiség. A fizikában az a legkisebb mennyiség, amellyel a kvalitatív energia hatása mérhető. A fény kvantuma például, a foton. Egy adott frekvenciájú elektromágneses hullámszerű csomag, vagy adag. Így a fizikában, fotonnak nevezik a kvantált elektromágneses mező gerjesztésének a kvantumát, azaz a legkisebb egységét. Ezért a foton, elemi részecske lett, az elektromágneses kölcsönhatások közvetítője. Ezért a fény, és az elektromágneses hullám minden megnyilvánulásáért a foton a felelős. A fotonnak nulla a nyugalmi tömege, és vákuumban állandóan fénysebességgel halad. Anyagi közegben lelassulhat, vagy el is nyelődhet, miközben a frekvenciájával arányos energiát közvetít, a lendület megmaradási törvénye szerint. Minden kvantumnak vannak hullám, és részecske tulajdonságai. Ezt állítja a fizika.
Kvantumelmélet: „Azt a megállapítást foglalja magába, hogy az energia parányi, egymástól különálló adagok, kvantumok alakjában terjed, nem pedig folytonosan. Ez az elmélet eredetileg csak a testek által kisugárzott energiára vonatkozott (elektromágneses hullámok), de ma már az energia minden fejtájára kiterjedt. Az elektromágneses hullámokhoz tartozó kvantumok a fotonok. Az elmélet egyik megállapítása, hogy a foton energiája egyenesen arányos a kibocsátott elektromágneses sugárzás frekvenciájával.”
Fizika képes szótár
Albert Einstein, a foto-elektromos jelenségekkel kapcsolatos munkáiért kapta, a Nobel díjjal járó, legnagyobb társadalmi elismerést. A fényelektromos hatás az, amit fotóeffektusnak nevez a tudomány. Einstein azzal magyarázta az általa felfedezett jelenséget, hogy azt feltételezte, miszerint a fény, száguldó fényrészecskék, fotonok áramlása.
Kísérletei alapján, egy gondosan megtisztított, és elektromosan feltöltött cinklap, elveszíti elektromos többlettöltését, ha ultraibolya fénnyel világítják meg. Véleménye szerint, a fény, száguldó fotonokból, fényrészecskékből áll. Ezeknek a fotonoknak az energiája, arányos az általuk közölt fény frekvenciával. Ahhoz, hogy egy anyagi test felszínéről elektront távolítsunk el, az adott anyagfajtára jellemző kilépési energiaértékre van szükség. Ezért, ha a foton energiája nagyobb, mint ez az anyagfajtára jellemző speciális energiaérték, akkor az elektron kilép az anyagi test kötéséből, és más jellegű elektromos munkára fogható. Így a technikai fejlődés során, több olyan fotóeffektuson alapuló elektronikai alkatrész látott napvilágot, amelyek nélkül, ma már elképzelhetetlen lenne az életünk. Ilyenek például, az elektroncsövek, és a fotócellák. A fotócella negatív fotókatódján elektron lép ki, megfelelő fény hatására. A kiütött elektronok, a számukra pozitív anód felé haladnak, miközben ilyen módon fotóáramot képeznek. Ez a fény által kiváltott elektromos fotóáram használható elektronikus vezérlési feladatokra.
Az én véleményem szerint, a foton, mint elemi részecske, nem képes egyedül akkora erőhatást közvetíteni, amekkora elegendő lenne, egy számára szinte bolygó méretű elektron kiütéséhez. Ráadásul, hogyan tudna elektronokat kiütni, ha ő maga közvetíti az elektromágneses kölcsönhatásokat? Bár egyáltalán nem értem azt, hogy tökéletes vákuumban, amit a csillagközi közeg képvisel, hogyan lehet ez a hullám elektromos? Ahhoz, hogy egy hullám elektromos tulajdonságú legyen, elektronokra van szüksége, azaz elektronoktól dús anyagi halmazra.
Az én meglátásom alapján, az elektromágneses hullámot ideje végre elméletben két összetevőre osztani. Anyagon belül elektromosra, amelynek mágneses vonzata is van. Valamint mágneses hullámra az anyagon kívül. Az a tény ugyanis, hogy a fény terjedési sebessége vákuumban, 300 000 km/s, azt jelenti számomra, hogy ott csak, az elektromágneses hullám mágneses jellege terjed akadálytalanul. Az Univerzumnak ugyanis, két alapvető összetevője van. Az egyik a primer, azaz szubjektív alaphalmaz, amit az oszthatatlan alaptömegek építenek fel. Egy háromdimenziós mátrixot alkotva, amelyben az oszthatatlan alapelemek kizárólag rezegnek. Így bármikor képesek hullám kialakítására. Ebben az alaphalmazban alakulnak ki, és terjednek a mágneses hullámok, mert elektronok hiányában, elektromos vonzata nem lehetséges. Az anyagi halmazok, a szubjektív alaphalmazban mozognak, és az atomi szintű létezésüket is az oszthatatlanok töltik ki. Ezért a másik halmaz, a szekunder anyagi halmazok összessége, amelyeknek a halmazszintű szerveződését az elektronok végzik el. Csakhogy, az elektronok mozgásállapota mágneses módon vezérelt. Vagyis, a mágneses hullámok határozzák meg azt, hogy milyen ütemben keringjenek azok, az atommagjaik körül. Mégpedig úgy, hogy azok elektrosztatikus erőtereink keresztül, közvetett módon hatnak reájuk.
A mágneses hullámok lineáris, longitudinális jellegűek, amelyben az egyenes irányú hatásközvetítés úgy valósul meg, hogy az oszthatatlan részecskék, amelyek kialakítják, hol sűrűsödnek, hol pedig ritkulnak, periodikusan. Így az impulzív hatásközvetítés nem egyenletes módon zajlik, hanem csak a sűrűsödések alkalmával történik meg. A ritkuló hullámrészletek csak arra alkalmasak, hogy maga a hullám, ne essen szét, ezért számottevő impulzust olyankor nem közvetítenek. Ennél fogva, a mágneses hullámban az energia olyan impulzussorozatok formájában közlődik, amit a longitudinális jellegű sűrűsödések diktálnak. Hogy ezek a sűrűsödések milyen ütemben haladnak a hullámban, az kizárólag az aktuális hullám frekvenciájától függ.
Az elektromos hullámok tranzverzális jellegűek, azaz merőlegesek a hatásközvetítés irányára, így szinuszos formát öltenek. Ez azért van, mert a centrális módon forgó, és keringő mozgást végző elektronok elektrosztatikus erőterei építik fel.
Az elektronok elektrosztatikus erőtereit is, a mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegei építik fel. Az elektronokhoz legközelebb álló oszthatatlan alaptömegek. Amíg azonban, a mágneses erőtér, mindig lineáris marad, addig az elektronok elektrosztatikus erőterei, mindig centrális alakot öltenek. Mert hűségesen követik, az elektronjaik megszerzett forgó és keringő mozgásformáit. Így, ugyanazon a mágneses alaphalmazon belül, a kétféle erőtér, mindenképpen egymás ellen fog munkálkodni. Ezért, az általuk létrehozható egyensúly is, csak relatív lehet. Amit a harmónia jelent.
Így az elektromágneses hullám, egy kettőshullám, amely a fizika történetében azért párosult, mert nem voltak képesek kettéválasztani, az anyagi világunkban egynek mutatkozó elektromos, és mágneses hullámokat. Pedig, az indukció jelensége éppen arra utal, hogy a kétféle hullám egymásra hat, a kétféle erőtér által, miközben az anyagi világunkban, kényszerkapcsolatban állnak.
Az elektromágneses hullámot, koordináta rendszerben ábrázolva, egy irányba haladó, egymásra merőleges, szinuszos kettőshullámként jelenítik meg. Ez alapvető hiba, mert a mágneses hullámnak, kizárólag lineáris az alakja. Az elektromos hullámnak pedig, kizárólag szinuszos. Vagyis, nem azért ellentétes érdekeltségű hullámok, mert a szinuszaik derékszögben eltérnek egymástól, hanem azért, mert az egyik, centrális mozgásból adódóan tranzverzális, míg a másik, lineárisan egyenes, azaz longitudinális. A longitudinális mágneses térben, minden centrális mozgás, csak periodikusan merőleges, azaz szinuszos lehet. Így jön létre a mágneses térben az elektronok centrális mozgásállapota.
A kvantum tehát, nem más, mint az oszthatatlan alaptömegű pontok által felépített, szubjektív alaphalmazban terjedő mágneses hullámok, longitudinális összetevőjének egyetlen sűrű periódusú impulzussorozata. Az ugyanis, kizárólag frekvenciafüggő tényező. Mert minél nagyobb a mágneses hullám frekvenciája, annál szaporábban érkeznek a kölcsönhatási ponthoz a longitudinális jellegű impulzusadagok, vagyis a kvantumok. Így a kvantum azokat az összetömörült impulzus sorozatokat jelenti, amelyek a frekvencia függvényében követik egymást, a longitudinális jellegű mágneses hullámokban. Tehát, nem a szubjektív alaphalmazt felépítő oszthatatlanok a kvantumok, hanem az általuk mágneses hullámként terjedő energia egy-egy impulzusadagja, impulzussorozata, ami a lineáris alakú longitudinális hullám sűrűsödéseinek a következménye.
Így nem egy fénysebességgel haladó fantomrészecske ütközik egy elektronnak, egyetlen impulzussal kiütve azt a meghatározott pályájáról, ahogyan a kvantumelmélet sugallja, hanem az aktuális elektron elektrosztatikus erőterét, mindig egy impulzussorozat éri, gyors egymásutánban. Ami már alkalmas lehet arra, hogy közvetett módon módosítsa az elektron haladását. Ezeknek a kvantumként értelmezhető impulzussorozatoknak az egymás utáni mennyisége, a frekvencia fokozásával növelhető. Így a nagyobb frekvenciájú fény hatása, fotóelektromos hatást válthat ki, mert általa szaporábban érkeznek a kvantumok, azaz a longitudinális jellegű mágneses hullám sűrűsödéseiből adódó impulzussorozatok.
A mágneses hullámban nem az oszthatatlanok haladnak fénysebességgel, hanem csak a hatás terjed, ami a mozgásmennyiség impulzusértékét közvetíti, sorozatok formájában. A hullámot kialakító oszthatatlan részecskék egyensúlyi helyzete számottevően nem változik, mert azok csak rezegnek. Mágneses hullámként, együtt-rezegnek. Miközben közvetítik az energiát, a kvantumként értelmezhető impulzussorozatok által. Számomra az elektromágneses kölcsönhatás csak így értelmezhető. Egy állandó jelleggel fennálló induktivitásként, amelyben a két ellentétes érdekeltségű hullámot képviselő erőterek, kényszerhatással vannak egymásra. Ez a kényszerkapcsolat ad lehetőséget arra, hogy az anyagi világban, elektromágneses lehessen ez a két ellentétes viselkedésű hullám.
Ez a mágneses hullámon alapuló folyamat, szerintem egyáltalán nem tagadja a fény hullám természetét, csupán azt állítja, hogy a fény, mint hullámhatás, elektronokat képes aktivizálni, amelyek ez által, fotó-elektromos áramot képezve, vezérlési munkákra foghatók. A kvantumelméletben egyéb részletek is vannak, amelyek a fény sugártermészetére épülnek, de ehhez hasonlóan, csupán a fény hatására aktivizált elektronokra épülnek azok is. Ezek az anyagi változások frekvenciától függők, következésképpen hullámok hatására alakulnak ki. Vagyis, nem a fény hatását határozzák meg sugárzásként, hanem azt állítják, hogy a fény, mint elektromágneses hullám, aktív elektronsugárzást is képes kiváltani.
Nem az oszthatatlan alapelemek száguldanak fénysebességgel, hanem az impulzussorozat sebessége ilyen hatalmas. Így ez, a mágneses hullámra jellemző, szubjektív hatássebesség. Egy oszthatatlan részecske éri csak az elektron elektrosztatikus erőterének a felületét, a mágneses kölcsönhatás alkalmával, de az azonnal egy impulzussorozatot ad át. A longitudinális mágneses hullámban érkező aktuális sűrűsödések impulzusadagját, amit fotonnak neveznek, vagyis a fény kvantumának.
A fénynyomás jelensége is utalhat arra, hogy a fénynek sugárzási jellege lehet. Amikor a fény nyomását mérik, akkor azt, a fotonok sugárirányú terjedésének záporaként, azaz fénysugárzásként értelmezik. Ebben a sugárzási elképzelésben, a fotonok részecskeként fénysebességgel közlekedve, száguldva, maguk szállítják egyenként az impulzusértéküket, amely fényérzetet, és az által, nyomásérzetet kölcsönöznek. Csakhogy a foton a mágneses hullám egy teljes impulzussorozata, így nem önálló részecske, hanem az összesűrűsödött oszthatatlan részecskék együttes impulzussorozata. Ezért, a fény, mint hatás, továbbra is kettős természetű az anyagi világunkban. Mágneses viszonyoktól függő anyagi hatás, amit az elektronok megváltozott frekvenciája vált ki. Ezért a fény nem más, mint az energia egyik megjelenési formája az anyagban. Ezt mérik, a fénynyomás mérő műszerek is.
A mágneses hullámok, longitudinális jelleget alkotva közvetítik azt az energiaértéket, amely az anyagi elektronok elektrosztatikus erőtereivel kölcsönhatásba lépve, elektromos jellegű tranzverzális hullámokat hoznak létre, mégpedig a látható fény spektrumában. A fénynyomást érzékelő pedig, egy elektromos izzóhoz hasonló zárt anyagi szerkezet, amelynek a belsejében vákuum van. Vákuum azért, hogy a benne fényt érzékelő lamella, anyagi közegtől mentesen, akadálytalanul fordulhasson el, ha impulzus éri. Így minél erősebb intenzitású fénnyel világítják meg, annál gyorsabb forgásra képes. Azt a látszatot keltve, hogy a fény részecskeként sugárzik, és ilyen módon meghajtja azt. A valóságban azonban, a fényérzékelő lamellát olyan impulzussorozat éri a mágneses hullámok részéről, amelyek mozgásállapot változásra késztetik. Minél nagyobb a mágneses hullám frekvenciája, annál szaporább módon történik meg az impulzussorozatok közvetítése. Így nem beszélhetünk sugárzásról, amit a részecskék fénysebességű száguldása valósíthatna meg.
Az induktivitásnak köszönhetően, az elektromos és a mágneses hullámok kényszerkapcsolata, állandóan bizonyítható. Mert a mágneses és az elektromos erőterek folyamatos fizikai kényszerkapcsolatban állnak. Így mágneses hullám alakítható ki, elektromos úton is. Ha ugyanis, olyan elektromos hullámot alakítunk ki, amelyik magasabb frekvenciájú, mint a hozzá tartozó mágneses hullám, akkor az, szinuszos módon hatást gyakorol a mágneses hullámára, és felgyorsítja benne, a lineárisan terjedő impulzív hatásfolyamatot. Azaz, elektromos munka által, megtörténik a mágneses hatás arányos módosulása. Ha az elektromos munka hatását befejezzük, akkor ismét a mágneses hullám fogja uralni az elektromágnesesnek megismert induktív viszonyt.
Ha a kettőshullámnak értelmezett elektromágneses hullámot, két olyan különböző hullámként értelmezzük, amelyek állandó kényszerkapcsolatban vannak egymással, akkor kristályosodik ki igazán az induktivitás jelensége. Továbbá, az elektromos tulajdonságokat képviselő anyagi halmazok állapotát, mágneses hullámok vezérlik úgy, hogy meghatározott impulzussorozatok által tartják fenn az elektronok mozgásállapotait. Ezek az impulzussorozatok, kvantumként értelmezve, olyan adagszerű mérhető egységei a teljes mágneses energiának, amelyek kizárólag a mágneses hullám frekvenciájától függenek. Ez által, fénysebességű sugárzási látszatot keltve, az értelmező emberi elmében. Attól azonban, az még longitudinális alapú, lineárisan terjedő mágneses hullám, amelyben a teljes energia, mérhető adagokban terjed, mégpedig a szükségszerű hullámsűrűsödések és ritkulások függvényében. Ezeket a hullámsűrűsödésekben terjedő energiaadagokat értelmezhetjük kvantumokként. A fény esetében pedig, fotonként.
Ezek az energiaadagok, azt a mozgásmennyiséget közvetítik, amelyik a mágneses hullámot rezgési szinten fenntartja. Így az oszthatatlan tömegek, amelyek a mozgásmennyiséget mágneses módon közlik, elemi kvantitatív kiterjedésű részecskék. Azt a kvalitást közvetítik mágneses hullámként, amit energiának értelmezünk. A kvantum, mint a mágneses hullámban terjedő impulzussorozat, arra utal, hogy általa, egy-egy kisebb erőhalmaz közlődik. Így az energia nem más, mint a kvantumok impulzussorozatai által közvetíthető teljes erőhalmaz összessége. Ezért a mágneses hullámoknak, mágneses torlónyomása van. Így az űr, mint mágneses erőtér érvényesül.
Szerintem, ez ilyen módon, egy valósághű elképzelése a mágneses és elektromos viszonynak, amit elektromágnesesként ismertünk meg eddig. Az elektromos és a mágneses erőterek között. Ha kettőshullám, akkor bontsuk ketté bátran, és értelmezzük a működésüket egymástól teljesen függetlenül, Akkor értelmet nyer számunkra az induktív hatás is, ami az egymásra utaltságukat fejezi ki az anyagi világunkban. Ahhoz, hogy a kvantumelméletben is tisztábban lássunk, szükség van erre a mentális lépésre.
Matécz Zoltán
2011.10.08.
