Egy, és ami már nem egy.
Az abszolút lineáris számskálán ábrázolva, a létező oszthatatlan pontokat, olyan számsort kapunk, amelynek minden tagja egy létező egyes, és megtalálható ezen a képzeletbeli számegyenesen. Utalva arra, hogy a számegyenes minden tagja, egyenlő matematikai értéket képvisel. A relatív számskála pedig, ebből az abszolút számskálából, egy általunk kiragadott, és átlátható szakasz csupán.
A relatív lineáris számskálán, csupán egy darab egyes található. Ennél fogva, a kettes azt jelenti rajta, hogy a sorban, az lett a második egyes, és így tovább. Vagyis, az egyes képviseli az abszolút számot, mert önmaga értékével oszthatatlan, és szorozhatatlan. Az összes többi egész szám pedig, az egyes szám egész számú többszöröse, így az egyesre visszavetítve, abszolút értékeket képviselnek. Tudatosan abszolutizáltuk őket, az egyeshez viszonyítva, mert az egyessel egyenrangú alapelemei a számskálának. Nem ők az abszolút számok, csak tudatosan abszolutizált értékeket képviselnek, azt szimbolizálva ez által, hogy az abszolutizált értékük alatt, egy abszolút értéket képviselő egyes rejtőzik valójában.
A természetes tízes alapú számskála, az egyessel kezdődik, és a tízes szám adja az utolsó elemét. Ez által utalva arra, hogy tíz ujjunk van. Attól természetes az számunkra. A nulla pedig, azt jelenti, hogy zsebre tettük a kezünket, vagy éppen hátra raktuk. Vagyis, nem végzünk a kezünkön matematikai műveletet. Ezzel szemben a digitális számskála nem természetes, mert az a nullával kezdődik, és a kilences szám lesz a tízedik eleme. Így a nulla, mint matematikailag elfogadott alapegység, neutrális elemként arra utal, hogy a jelzett helyen nincsen számérték. Azt jelenti, hogy matematikai művelet nem zajlik. A tízes alapú ciklikusságot valósítja meg, és azt biztosítja, hogy a negatív számok tükrözhetőek legyenek, a valós egyeshez viszonyítva.
Ez azért zavaró kissé, mert az abszolút számskálán nincsenek, negatív tartományú számokat képviselő alkotóelemek. Így a nulla is értelmetlen lenne az abszolút számegyenesen. A nulla ugyanis, a relatív számegyenesnek is csupán, egy szükségszerű neutrális eleme, mely nem tartozik sem a pozitív, sem pedig, a negatív egész számok közé. A negatív egyes elfogadhatósága miatt, abszolutizált értéket nyert ugyan, de olyan módon, hogy a pozitív egyestől eggyel kisebb számértékű, míg a negatív egyestől, egyel nagyobb. Így a nulla lett a számskála paradoxonja. Úgy nyert ugyanis tudatosan abszolutizált értéket, hogy a valós matematikai értéke eggyel kisebb, mint a létezést jelképező abszolút szám. Vagyis, az egyes.
Mondanivalóm lényege azonban, nem erről szól. Ezt csupán, érdekességként jegyeztem meg. Amiről beszélni szeretnék, az nem más, mint az elvileg elképzelhető totális állapot felborulása, amely folyamat, megteremtette az objektívnek megismert valóságot. A ma elfogadott „Nagy Bumm” elmélethez hasonlóan, én is magyarázatot keresek, az elvileg lehetséges kezdetre, és logikailag kutatom, az ésszerűen elvárható jövőt.
Szerintem kezdetben, az egyes számokat szimbolizáló oszthatatlanok, tökéletesen kitöltötték az Univerzum terét. Ennek az alaphalmaznak, csak mágneses tulajdonságai voltak, mert semmiféle anyagi vonatkozása nem lehetett még. Ezek az oszthatatlanok olyan alapközeget alkottak, amelyben minden alkotóelem egyenrangú volt. Fix alátámasztásuk, és felfüggesztésük nem lehetett, ezért állandó jelleggel mozogtak. Egymást félrelökdösni nem tudták, ezért az állandó mozgási kényszerük, folytonos szervezetlen rezgésben nyilvánult meg. Ezek a rezgések céltalanul, kaotikus módon zajlottak. Úgy lehet elképzelni, mint egy háromdimenziós mátrix rendszert, amelynek a tagjai, állandóan csak céltalanul rezegtek. Rendszerként azért lehet említeni, mert az oszthatatlan alaptömegeknek, relatív alátámasztásuk volt egymáshoz képest, így az egyensúlyi helyzetük stabil maradt, az állandó rezgésük ellenére is.
Majd az oszthatatlan pontok, mágneses tulajdonságokat képviselő alaphalmazának a közegében, az alaptömegek szervetett együttrezgése valósult meg, ami a lineáris alapú, longitudinális mágneses hullámok kialakítását tette lehetővé. Ezeknek a hullámoknak, a lineáris sorában részt vállaló alkotóelemek sűrűsödései, és ritkulásai a jellemzőek. Ezért a mágneses hullámok azt biztosították, hogy az oszthatatlanok által közvetített erőimpulzusok, célirányosak lettek. Így a hullámban, az erőimpulzusok, a longitudinális hullámok felépítését tekintve, impulzus sorozatokban közvetítették, az oszthatatlanok által továbbított erőeredőjüket, impulzus sorozatú erőadagokat, vagyis az így kialakult energia terjedését biztosították. Az energia tehát, valamely közeg által megvalósított szervezett, és így célirányos erőimpulzus közvetítési módot valósítja meg, mint szubjektív munkavégző képességet.
Ahogy ezek a mágneses hullámok kialakultak, a hullámhosszuk, és a frekvenciájuk függvényében, azonnal informatív értéket is képviseltek. Így a mágneses hullámok kialakulásának arányában, nőtt a hozzájuk tartozó információ mennyisége is. Így vált ez a mágneses alaphalmaz, az Univerzum intelligenciát biztosító abszolút Elméjévé. Az Univerzum terében kialakult hullámok azonban, egymással is konfrontálódtak. Így mindig új információs értékeket hoztak létre, az abszolút Elmében. Mivel pedig, a hullámok kialakulásai, és azok találkozásai is informatív értéket képviseltek, ezért az információ mennyisége, exponenciálisan növekedett az alaphalmazban. A mágneses hullámokban terjedő energiának pedig, ezek a hozzájuk tartozó informatív értékek határozzák meg, a szükséges munkavégzésük mértékét.
Az abszolút elmében halmozódó információ pedig, olyan ismereteket tartalmazott, amelyről nem volt még tapasztalata. Tudássá pedig, csak a gyakorlati tapasztalatok képesek edzeni, az ismeretek informatív értékeit. Ez azt jelenti, hogy csak a gyakorlati tapasztalatokká transzformált informatív ismeretek válhattak hasznossá, az abszolút elme számára. A tapasztalat ugyanis, visszaigazolja az ismeretek reálisan elfogadható igazságértékeit. Az Univerzum alaphalmazát képező abszolút egységben azonban, az egy nem tapasztalhatja meg önmagát. Ahhoz arra van szükség, hogy legyen valami az egységében valami, ami már nem egy, és oszthatatlan, hogy az abszolút értékű egyesekhez viszonyítva, értelmet nyerjen az abszolút elme számára. Így kezdődött el a megtestesülés, a megnyilvánulás, a teremtés folyamata. Amelynek során a célirányos, és informatív értékeket képviselő energia, strukturális szerkezetbe kényszerítette azokat az oszthatatlan alapelemeket, amelyek nem vettek részt éppen, az energiaközvetítő mágneses hullámok által fenntartott folyamatban.
Így alakultak ki az első összetett típusú alkotóelemek az Univerzumban, mint testek. Erősen eltértek már, az egyest képviselő oszthatatlan pontoktól. Ezért az egyest szimbolizáló oszthatatlan pontoknak, egész számú többszörösei lettek. Vagyis, szekunder részhalmazai a primer alaphalmaznak. Így nem különültek el az alaphalmaztól, mert abban nyilvánultak meg, ezért továbbra is részei, elemei maradtak annak. Oly annyira, hogy a strukturális szerkezeteiken belül lévő teret, szükségszerűen továbbra is, a szubjektív alaphalmaz töltötte ki. Ezek az összetett szerkezetek anyagi vonatkozásúak voltak, vagyis már poláris elektromos jelleget is mutattak. Így az induktivitás által, alapvető kényszerkapcsolatban maradtak, a mágneses tulajdonságú szubjektív alaphalmazzal. Azzal az alaphalmazzal, amelyben közegidegenné válva, elkezdtek szabadon esni.
Megszületet tehát, a kettősség az egységben. Az olyan megtapasztalható tényező, amely már eltér az egy alapvető tulajdonságaitól. Mivel új tulajdonságokat képviseltek az egységen belül, ezért a gyakorlati megtapasztalhatóságot juttatták kifejezésre. Értelmet adtak az intelligens energia számára, hiszen ezek az anyagi struktúrák úgy alakultak ki, hogy közben, a mágneses hullámban szállított információkat, viszonyítható adatokká alakították, az anyagi szerkezetek által, vagyis hasznosították. Ezek a poláris anyagi szerkezetek valósították meg, az objektív valóság, már relatív módon viszonyítható alapjait. Így az anyagi szerkezetek, az oszthatatlan alaptömegek egész számú kiterjesztései lettek. Azok az oszthatatlan pontok alkotják szerkezeti szinten, amelyek továbbra is az egyes szimbólumai, de a stabillá vált struktúrájuk miatt, mégis eltérést mutatnak az egyestől. Így már értelmezhetővé, hasznossá váltak, az abszolút Elme számára.
Az egyes szám tehát, rejtett módon megbújik minden olyan mennyiségben, amely már viszonyítható, de az összetettsége miatt nem egyes. Éppen a stabillá vált struktúrája miatt különbözik az egyestől, amihez viszonyíthatjuk a megmérhető adatait. Így minden relatív szám, az abszolút egyes egész számú többszöröse csupán azért, hogy viszonyítható legyen az, a mi relatív elménk számára is. Teljesen mindegy az, hogy a matematikai egyesről, vagy az őt megvalósító oszthatatlan alaptömegről, a pontról beszélünk. A két dolog, egymás analógiája. Így az oszthatatlan pontok által, bármilyen anyagi struktúra kialakítható, mert az egyes szám, minden matematikai lehetőséget magában foglal. Így az egyes szám, mindig megtartja a matematikai alapértékét minden relatív számban, és e miatt, az oszthatatlan pont is, mindig egységnyi alaptömeg marad, bármilyen anyagi struktúrát alakítson is ki, a szekunderré vált halmaza. Ez persze azt is igazolja egyben, hogy az energia nem alakulhat át tömeggé, és fordítva, a tömegből sem lehet energia. A kettőjük viszonya arányos. Az energia hatása ugyanis, csak a tömegek állapotváltozásain mérhető le. Az energiával sohasem találkozunk közvetlenül, mert az, kvalitás. A kvantitatív kiterjedésű tömegek között fennálló, állandó viszony produktuma. Így csak az anyagi halmazokon viszonyított hatása alapján lehet következtetni a létére.
Ennek a gondolatsornak az alapját, Thornwald Dethlefsen ihlette nálam, aki a „Sors mint esély” című könyvével, nagyon sok jó információval szolgált már eddig is számomra. Ki is ragadnék tőle egy ide vágó idézetet, amelyet én sem tudnék tökéletesebben megfogalmazni.
„Ugyanez érvényes az Istenre is: benne foglaltatik minden, de ő is ott van minden teremtett dologban. Rajta kívül nem létezhet semmi más. Semmi sem növelheti és semmi sem csökkentheti: ő oszthatatlan. Az egyes ott van minden számban, ő maga azonban nem tartalmaz más számokat; Isten átfogja az univerzumot, de az Univerzum nem fogja át Istent. Ha Isten mindenható, akkor Istennek mindent át kell fognia, ami a valóságban létezik. Rajta kívül nem létezhet semmi, mert akkor nem ő volna az egy Isten. Térben és időben végtelennek kell lennie, hiszen a végesség, a korlátoltság, a kezdet és a vég poláris fogalmai. Valamennyi forma alá van vetve a térnek és az időnek, véges és korlátolt. Az Isten viszont végtelen, élő, tiszta szellem.”
Ahol kettősségből, vagy többségből adódó polaritást, azaz relatív viszonyt lehet felfedezni, ott már jogosan lehet feltételezni az abszolút egységet, amelyből kifejlődött az. Így az abszolút egy, Istent képviseli, az abszolútumot, amely az egységében megteremtette azt, ami már nem egy. A relatív kettősséget, és többséget képviselő, viszonyítható objektív valóságot. Isten tehát, azt a tökéletes szellemiséget képviseli számunkra, amit az abszolút Elmében halmozódó információ, és azok mentális kezelési képessége valósít meg az Univerzumban. Ez a szubjektív valóság, amelynek az ideatartalmáról fogalmakat alkothatunk, a megismerés folyamatai által. Amikor kezeli az információt, akkor szerepelteti az ideákat, és irányítja az információkhoz tartozó energiákat. Az energia pedig, szubjektív munkavégző képességként, elvégzi a teremtés aktusát. Vagyis, viszonyítható adatokkal ellenőrizhető módon, megvalósítja számunkra az ideákat.
Akit pedig, az Univerzum lehetséges további kialakulásának az elképzelése is izgat, azt az olvasómat szeretettel meghívom az „Univerzum átalakulása” című írásomhoz, ami ugyanitt, a weblapomon megtalálható. Nem állítom, hogy a folyamat csak így lehetet, csupán azt, hogy én így tudom elképzelni. A ma divatos, gravitációt igénylő Nagy Bumm elméletnek azonban, bármilyen más ésszerű elmélet, komoly riválisa lehet.
Matécz Zoltán
2011.10.30.
matecz.zoltan@gmail.com
