Minden relatív?
A modernkor fizikájának alapvető meghatározása alapján, „minden relatív”. Ezt annyira megszoktuk már, hogy azok számára is minden relatív, akiknek a relativitáselméletek nem sugallnak különösebben semmit. Valójában arra szorítkozik, hogy minden csupán nézőpont kérdése, ezért más megvilágításból, egészen más a viszonyítás végeredménye. Az azonban érdekes, hogy a „minden relatív” állítás, önmagában véve, egy abszolút állítás, mert magában foglalja az abszolútra vonatkozó „minden” fogalmát. Ezt az állítást tehát, egy abszolút kifejezés fogalmazta meg. Így önmagában, egy csodálatos paradoxon.
Az én véleményem egészen más. Mi sohasem találkozunk olyan dolgokkal, amelyek önmagukban véve abszolútak, vagy éppen relatívak. Az emberi agy viszonyítási képessége értelmezi számunkra relatívnak az észlelt tényezőket. Mégpedig oly módon, hogy az abszolút létezésben viszonyított tényezőt, mindig valamilyen tudatosan abszolutizált, etalon értékű mérőeszközzel viszonyítjuk, mérjük. Ehhez a méréshez használt etalonhoz képest válik számunkra relatívvá, változóvá a mérendő, a viszonyításunk idejére. A viszonyítás során, eleve kétféle viszonnyal kell számolnunk. Az észlelhető létezést, vagy változást kiváltó tömeg, és a reá ható erő, vagy energia viszonyára, illetve az észlelt esemény, és az észlelő között fennálló mentális viszonyra. Így a tudatban két viszonytényező párosul. Az esemény viszonytényezője, a tér, és a viszonyító értelem viszonytényezője, az idő. Tér és idő tehát, a viszonyítás során realizálódik, mint valóság. Majd lineáris módon raktározódik el a memóriánkban, így építve fel a múltunkat, és az által, az előre vetíthető jövőnket.
A tudat funkciója a viszonyítás képessége. Ennek érdekében, a tudatunk mindent abszolútként kezel, amihez viszonyít, mér. A tényezők abszolút jellege azonban, csak a viszonyítás idejére áll fenn. Mert azok tulajdonképpen csak abszolutizált értékeket képviselnek, így etalonok számunkra. Az abszolút, végeredményben egységnyit is jelent. Így az egységnyi tényezők egész számú többszöröse is abszolút értékkel bír, amihez éppúgy viszonyíthatunk. Etalonjaink is tudatosan abszolutizált értékűek, mert a valóságban mindent hozzájuk viszonyítunk. A viszonyítás során pedig, minden relatív értéket nyer számunkra, amit viszonyítunk, amit mérünk. A relatív, azaz viszonyított jelleg azonban, csak a viszonyítás idejére áll fenn. Az állítás, hogy „minden relatív”, csak úgy igaz, hogy minden relatív számomra, amit önmagamhoz viszonyítok, mert ebben az esetben, a viszonyításom idejére, én magam vagyok a viszonyításom abszolút tényezője. Feltételekhez kötöttet is jelent, vagyis azt, hogy előfeltétel az, hogy magamhoz, illetve az általam választott etalonokhoz viszonyítsam az észlelt dolgokat.
A tömeg, és az őt befolyásoló hatás viszonya biztosítja, az általunk viszonyítható anyagi cselekvést, történést, és létezést. Vagyis, a viszonyításban megnyilvánuló értelmes észlelés lehetőségét. Ezért, a kvantitatív tömeg állandó jellege, és a kvalitatív energia állandó jellegének a folytonos viszonya idézi elő, az állandó változás lehetőségét. Az észlelés értelmezése során, a tudat felismeri az észlelt viszonyt, és meghatározza a viszonyban rejlő univerzális törvényszerűségeket. Így az emberek által definiált relatív törvények, mindig valamilyen fennálló viszony létére utalnak, és a viszonyítás képességét tükrözik vissza. Mindig önmagamhoz, vagy valamilyen etalon értékű észlelt létezéshez viszonyítom a dolgokat. A viszonyítás a tudat funkciója, aminek során, egy abszolútnak kinevezett etalon mérőeszközzel mérjük a viszonyítandó tényezőket. A mérés, viszonyítás ténye relatív, ami azt jelenti, hogy az abszolútként kezelt tényezőt, aktívan használjuk. Így a dolgok, csak a viszonyítás idejére nyernek abszolút vagy relatív értéket, a tudattól. A viszonyítható dolgok, mindig valamilyen esemény állapotában vannak, vagy éppen változnak, így az anyagi létezés minden formája, viszonyítható esemény.
Számomra a relatív nem más, mint az abszolútnak, egy általunk belátható részlete csupán. Ezért egy általunk egységnyiként abszolutizált etalonnal, viszonyíthatjuk a mérendőt. Így a megismert relatív fogalom párok új értelmet nyernek. Addig ugyanis, ameddig egy relatív nézőpont, két ellentétes végleteire utalnak, addig azt sugallják számunkra, hogy két ellentétes abszolút felé irányulnak. Ilyen például, a világos és a sötét relatív fogalom párok viszonya.
Nézőpont
Világos <-------> Sötét
Fény
Az én véleményem szerint, szinte minden relatív fogalom-pár, olyan ellentétekre utal, amely úgy válik ellentétté számunkra, a szó szoros értelmében, hogy a negatívként értékelhető tényező, valójában a pozitívként értékelt tényező hiányát fejezi ki. Így mindig valaminek a hiánya okozza az észlelt ellentétet.
A sötétség nem más, mint a fény hiánya.
A rosszaság nem más, mint a jóság hiánya.
A zaj nem más, mint a csend hiánya.
A betegség nem más, mint az egészség hiánya.
A gyávaság nem más, mint a bátorság hiánya.
A csúfság nem más, mint a szépség hiánya.
Ez így funkcionál az elektromosságban is. Az anyagi világunkban, az elektronok képezik az elektromosság atomját, azaz a legkisebb elemi töltéssel bíró alapelemét. Így az anyagi testek negatív módon telítettek, ha elektronfeleslegük van, és pozitív töltést képviselnek, elektronhiány esetében.
Folyamat – állapot
Mindenható – tehetetlen
Állandó - változó
Egész- rész
Az oszthatatlan abszolút elemi részecske, éppúgy észrevehetetlen számunkra, mint amilyen beláthatatlan, az általuk felépített, szintén abszolút Univerzum. Mi vízalapú élőlények vagyunk, akik éppen az Univerzum, és az oszthatatlan középpontjában, egyensúlyt biztosító súlypontjában helyezkedünk el. Így az Univerzum legegyensúlyosabb halmaza, a tiszta víz. A víz részeiként, nyugalomra törekszünk mi magunk is. Hozzánk képest minden észlelhető dolog relatív. Ezért az oszthatatlan, még észlelhetetlen számunkra, és az Univerzum pedig, már beláthatatlan, mert éppen a súlypontjukban, középen helyezkedünk el.
Abszolút értéket nyer továbbá, minden olyan relatív információ számunkra, amelyet a tudatunk több lehetséges alternatíva közül kiválaszt ki igaznak. Ezt a kiválasztott igazságot hitként abszolutizálja az elménk oly módon, hogy az érzelmeinkkel társítja, majd így kerül a tudatalattinkba, végrehajtás céljából. Ha pedig, ellentétes értelmű dolgokat ruházunk fel a hitünk abszolút értéket biztosító jellegével, akkor vagy elmarad a végrehajtás ténye, vagy feszültséget okozva, ártó hatást gyakorol. Ezért célszerű mindig, a pozitív érzéseinkhez csatolni, az értelmes gondolatainkat. Így az értelmünk, a pozitív érzelmeinket szolgálja, a szeretet jegyében. Így sokkal kevesebb csalódás éri az embert.
Isten fogalmát, az abszolútum fejezi ki, ami nem más, mint minden abszolútként értékelhető tényező abszolút ura.
Az abszolútum, Istent jelent. Isten: -- Mindenre ható -- mágneses oszthatatlan
-- Mindent tudó -- abszolút elme
-- Törvény -- az igazság
-- Atya -- a lélek bennünk
-- Teremtő -- az energia
-- Szeretet -- az örök nyugalom, türelem
-- Stb.
Egyetlen abszolútum jellegű tényező létezik az Univerzumban, az pedig, a szubjektív alaphalmaz. Oszthatatlan résztömegei biztosítják az objektivitás alapját, míg a teljes közegük, a szubjektivitásét. Ezért objektív értelemben, és szubjektív értelemben is abszolút. Ebben a szubjektív alaphalmazban valósulnak meg a mágneses hullámok, amelyekben az energia terjed. Az információs értéket képviselő energia. Ez az energia végez munkát a tömegek halmazán, intelligens módon, hogy azok, általunk észlelhető anyagi struktúrák, esemény szintű alakzatait vegyék fel. A mágneses hullámok által közölt energia, az elektronok állapotát induktív módon befolyásolva határozza meg azt, hogy az anyagi struktúra milyen viszonyítható adatokat képviseljen, amikor stabil állapotot vesz fel. Ezért abszolútak a természet törvényei. Ezen törvények abszolút eredője az abszolútum, amit Istennek nevezünk. Abszolútumként Isten igazsága örök érvényű. Az elme törvényei, akár a fizika, kémia, biológia törvényei személytelenek, és így egyformán hatnak az Isten hívőire, és a hitetlenekre egyaránt. Ezért aztán, aki a hitével, az elme törvényét nem megfelelően alkalmazza, annak számára Isten negatív hatása jut érvényre. Isten tehát, a természet, és egyben a természet törvénye, Ő az abszolútum.
Ezek után, nem mondható határozottan, hogy minden relatív. Éppen azt kell állítanunk, hogy egyáltalán nem minden relatív. Mert számomra, csak az lehet relatív értékű, amit éppen mérek, vagy magamhoz viszonyítok. A mérés, viszonyítás befejeztével, elveszíti számomra bármi a relatív értékét.
Matécz Zoltán
2011.10.30.
matecz.zoltan@gmail.com
