Ego.
Az emberi ego nem más, mint a személyes én-tudatunk a szellemiségünkben, amely az anyagi valónkkal való azonosulás mellett, a birtoklási vágyat képviseli bennünk. A teljességre törekvő igénye, mindaddig elviselhetetlen mások számára, amíg azt csak, az élősködés szintjén próbáljuk kielégíteni. Az ego szükségletei azonban, végtelenek. Az igényeinek a kielégítésére pedig, éppúgy igénybe veszi az anyagi lehetőségeket, mint mentális szellemieket. Vagyis, éppúgy törekszik az anyagi javak birtoklására, mint a szellemi tudásra is.
Mivel lényegét tekintve az ego, a hiányokat maximálisan szeretné pótolni, ezért a vágyak valóságában élteti az ember elméjét. Vagyis, abban a tudati állapotban, amelyben uralhatja az elménket. Az pedig, éppen arról szól, hogy az elménk jelenben funkcionáló figyelmét, a múlt hiányosságairól, a jövő elvárásaira irányítja. Vagyis, az ego, mint a szellemi önazonosságunk képviselője, tökéletesen elvonatkoztat bennünket a jelenünktől. Attól a jelenünktől, amelyben a lelki érzelmeink tudatosodhatnának itt, és most.
Az elménkben, mindig tudatosak vagyunk. Így ott tudatosodnak a relatív szellemi gondolataink, és az abszolút lelki érzéseink is. Csakhogy, a szellemi képességeink, úgy vonatkoztatnak el bennünket a jelen pillanatától, hogy a figyelmünket, mindig a hiányosságainkra reflektálja, a vágyainkra, és az azokból fejlődő terveinkre. Ezért az elménk tudatosságát, a tapasztalt múltunk, és az elvárható jövőnk között cikázó szellemi gondolataink uralják, így egy hiányokkal küszködő, egoista embert megvalósítva. Ezért az elménk, egoista módon vezérli a testünket. Vagyis, olyan cselekedetekre készteti, amelyek által, a hiányosságokat jelentő életproblémáink, megoldódni látszanak.
A lelki érzelmeink emocionális, lelki képességeink. Így az emócióink, az indulatainkat fejezik ki, akár pozitív, akár negatív értelemben. A negatív értelmű emócióink, zavarnak bennünket, ezért az emóció értelmezése néhány lexikonban, „zavart” jelent. Olyan lelki zavart, amely arra késztet bennünket, hogy egoista módon szerezzük meg azt, aminek a hiánya, a zavart keltette bennünk. Vagyis, a szellemi síkon vezérelt elméjű ember tudata egoista gondolatokkal terhelt, ezért az általuk kiváltható érzések is, azt a lelki egyensúlyzavart képviselik, amelyek negatív emóciókként, aktivizálni képesek a testünket a szükségszerű cselekedetekre. Azért, hogy a hiány érzete, és tudata csituljon bennünk.
A spirituális tanítókat figyelve azonban, ellentétes magyarázatokat véltem felfedezni. Eckhart Tolle mester szerint, hagyjuk figyelmen kívül a vágyainkat, és ne a szellemi múltunkra, és jövőnkre összpontosítsuk az elménk figyelmét, hanem szigorúan a jelenre. Elménkkel figyeljünk a jelenre, a szellemi gondolataink áramlása nélkül. Ha nem tudjuk leállítani a gondolatainkat, akkor azoknak az érzéseknek a kifejezésére használjuk őket, amelyek az itt, és most érzéseit képesek értelmesen kifejezni. Mivel mindig az a dolog tudatosodik az elménkben, amire a figyelmét irányítjuk, így tudatosan a jelenre koncentrálva, kikapcsolódhatunk a szellemi gondolataink időfüggőségéből. Aki az elméjét a jelenre reflektálja, és ki tudja iktatni a gondolatait, és az érzéseit, abban a most élménye kezd el tudatosodni. Vagyis, a megszokott relatív anyagi valóság elektromos alapú érzékelésével szemben, az abszolút anyagtalan valóságból nyer, érzékelhető mágneses információkat. Azokat tudatosan értékelve, a folyton hiányokkal küszködő elmebéli egojának minden igénye kielégül, és a jelenhez kötődve, elkezdi használni a szellemi gondolatait, és a lelki érzéseit azért, hogy feldolgozza, tudatosítsa a megvilágosodását jelentő friss élményeket. A megvilágosodott ember elméjében, megszűnnek a zavart jelentő emocionális negatív lelki érzések, mert az ego minden lehetséges igényét, tökéletesen kielégíti, az Univerzum mágneses alaphalmazának az információs teljessége.
Ezzel az állítással szemben, Abraham - Esther Hicks tanítása, éppen ellentétes értelmű. Szerinte, az a nagy „titok”, hogy egyszerűen kérni kell az Univerzumtól, és bárkinek megadatik. Az ő véleménye arról szól röviden, hogy az értelmes életünk során, szükségszerű vágyak ébrednek bennünk. Ezeket a vágyakat, nem szabad elnyomni. Sőt, mi több, mivel a vágyainkat, a hiányérzetünkre szorítkozó emocionális érzéseink biztosítják, ezért az értelmes szellemi gondolatainkkal, úgy kell a jelenben kifejeznünk őket, hogy azok az érzéseinkkel társuljanak. A gondolataink képviselik a formát, míg az érzéseink, a tartalmat benne. Így együtt pedig, a tartalommal bíró forma, nem más, mint a hitünk. Ha pedig, a reális képzeletünkben, integrálódik az érzelmes tartalom, és az értelmes forma, akkor a tudatosan kialakított mentális képünk által, kifejezésre juttattuk a hitünket. A kifejezésre juttatott hit bizonyítéka az, hogy a reményteljes öröm érzése, stabilizálódik bennünk. A szellemi gondolatunk, a lelki érzéseink nélkül, nem sokat ér. Pusztán olyan eszmefuttatás, amely sohasem fogja a valóságunkat gyarapítani.
Vajon, melyik spirituális tanítónak van igaza? Állítsuk alapba az elménket, vagy aktivizáljuk? Szerintem mindketten igazat mondanak. Tolle ugyanis, arról beszél, hogy a jelen pillanatát, hogyan kell tudatosan hasznosítanunk ahhoz, hogy az örökkévalóban tartózkodjunk. Hicks pedig, éppen arra utal, hogy a jelen pillanatában, hogyan tudjuk a teremtési folyamatot elindítani, hogy megvalósuljon az életünkben. Valójában mindketten arról beszélnek, hogy amit a jelen pillanatában tudatosítunk az elménkkel, úgy reagál rá a valóságunk. Az anyagi testünk, és az anyagi eseményeket biztosító objektív környezetünk. Mert minden észlelhető anyagi tényező valós esemény, amelynek attól függ a létezése, hogy milyen mágneses hatások érik.
Vagyis, az elektromos anyagi valóság eseményei, a mágneses valóság rezgéseitől függnek, mert abban nyilvánultak meg. Így a mágneses alaphalmaz intelligens energiája, szubjektív munkát végez az anyagi halmazokon, hogy észlelhetőek legyenek azok számunkra. Tehát, mindkét spirituális tanítómester, az Univerzum szubjektív alaphalmazában funkcionáló mágneses hullámokra irányítja a figyelmünket a jelenben. Abban a jelenben, amelyben értelmes energiaként, a szubjektív munkavégző képesség, ami az anyagi halmazok strukturális létezését, és azok átalakulásait valósítja meg számunkra, éppen most.
A fizika értelmezése alapján, az energia nem vész el, csak átalakul, a számára tehetetlen tömegeket aktivizálva. Így mindig újabb, és újabb megnyilvánulási formát ölt, az anyagok által. A hatásával szemben tehetetlen tömegek nélkül, viszonyíthatatlan lenne számunkra az energia. Így az anyagi megnyilvánulások minden lehetséges formája, az energiának köszönheti a viszonyítható létezését. A kialakult anyagi struktúrák ugyanis, mindig azt az adatokkal viszonyítható intelligenciát tükrözik számunkra, amely intelligenciát, az energiát közvetítő mágneses hullám informatív értéke képvisel. Így a mágneses energia, számunkra relatív állapotban rögzíti, a tömeghalmazból felépített anyagi test, elektromos szerkezetét. A mágneses hullám informatív értéke, formát kölcsönöz a test számára, míg az energiája hatása alatt álló tömegek, tartalommal töltik fel azt. Így a viszonyítás során, a stabilan mérhető anyagi adatok teljes halmazából, következtetni lehet azok információs értekére.
Az ember is, objektív értelemben véve, anyagi struktúrájú elektromos szerkezet. Az elménk figyelmét, mindig az aktuális szellemi gondolataink, és a lelki érzelmeink kötik le. Akkor használjuk az elmebéli tudatunkat helyesen, ha a szellemi gondolataink, értelmesen képesek kifejezni, a lelki érzéseinket. Ez lesz a hitünk alapja, amit az elménkben, a reális elképzelés szintjére emelve, kifejezésre is juttathatunk. A kifejezésre jutott hitünk, megváltoztatja az elektromos agyi rezgéseinket, amely rezgésmódosulásra, a mágneses alapú szubjektív alaphalmaz reagál. Ahogy rezonál az agyi rezgésmódosulásunkra, az alapján változtatja meg, a hitünk alapját képező anyagi struktúrák viszonyítható szerkezetét.
A szellemiségünk folyamatosan módosul az élettapasztalataink alapján, ezért relatív adottságunk. Így az emlékeink, és a terveink által, olyan tudatosodott részpillanatokat raktároz el, amelyek emlékekként, a múltunkat, és a jövőnket képezik. Így biztosít számunkra reális időérzetet, amely nincs meg ugyan a jelenünkben, de kizárólag csak most viszonyítható. Így a jelenünktől elvonatkoztatni képes szellemiségünk gondolatai, nehezen maradnak meg a jelenben. A gondolataink ugyanis, a múltunk tapasztalatainak ismeretében, folyamatosan a jövőnkkel foglalkoznak. Azzal, hogy a múlt hibáinak vélt tapasztalataiból, hogyan alakítsunk ki magunknak értelmesen megélhető jövőt.
A lelkünk pedig, nem más, mint az Univerzum energiájának, a bennünk „elkülönült” része, így az életerőnket biztosítja. Ezért a sikeresen kiváltott érzelmeink, a jelenben aktív erőimpulzusaink. A lelkünk a jelentől elvonatkoztatni képtelen, ezért abszolút értékű bennünk. Így az érzelmeinket, mindig csak most, a jelenünkben érezhetjük, tudatosíthatjuk. Így a lelkünk által, mindig jelen vagyunk, mindig viszonyítunk, vagy az események viszonyaiban részt veszünk. Így az abszolút lelkünk élteti, animálja a testünket és a szellemiségünket, mint a folyton változó relatív tényezőinket. Eredetileg ez a feladata.
Az emocionális lelki érzéseink, addig értelmezhetőek csak zavarként, amíg a relatív szellemi gondolataink váltják ki azokat. Mert a gondolataink, a tág időérzetünkben mozognak, és az érzéseink pedig, csak a jelent uralhatják. Vagyis, nincsenek szinkronban. Ez az értelmes emberi élet drámája. Ha azonban, a gondolataink, minden esetben a jelen érzéseinket fejezik ki értelmesen, akkor már szinkronban vannak most, a jelenünkben, és képesek arra, hogy az ilyen módon kialakult hitünket, tudatosítsák az elménkben. Majd ott, az elménkben párosuljanak, integrálódjanak kifejezésre jutott hitekké, ha a figyelmünk, a jelen érzéseire, és a jelen gondolataira irányul. Amire az elménk figyelme irányul most, az valósul meg majd az életünkben. Ha pedig, a figyelmünket az Univerzum szubjektív alaphalmazára fókuszáljuk, akkor olyan meditatív állapotba kerülünk, amely a teljesség érzését kölcsönözve, megvilágosult tudati állapotot biztosíthat számunkra.
Amikor az elménk megvilágosodik, akkor túllép a szellemileg addig megismert relatív korlátain, és egy abszolút lehetőségeket kínáló szférában tudatosodik. Az ego eljut végre, a teljességet biztosító érzések birodalmába, ahol már nem jelentkeznek számára, vágyakat képező igények. Mert amire vágyhatna, az már mind megvan, a teljeség érzését biztosító információs szférában. Így az elme felé, a megelégedettség élményét közvetíti. Az elme pedig, figyel rá, tudatosodik benne ez az elégedett létállapot, és az alapján vezérli a testet. Így a lelki érzelmek vihara is elcsitul, mert azokat is az egység tudatos érzése hatja át. Így a szellemi gondolataink, és a lelki érzéseink, a tökéletes kielégülést biztosító jelenre fókuszálva, olyan szinkronban lévő, stabil hitet képeznek az elménk számára, amelynek a megvalósulása biztosan örömöt okoz. A folyamatosan fenntartott öröm érzései pedig, megteremtik számunkra a Paradicsomi szintű boldogság viszonyított állapotát.
Az elménkben munkálkodó egot tehát, nem szabad erőszakkal elcsendesíteni, hanem olyan információkkal kell kielégíteni a jelenben, amelyek révén, vagy kifejezésre juttathat megvalósításra szánt hiteket, vagy pedig, átléphet az örökkévaló jelenbe. Akkor ő maga fogja használni a szellemiségünket, és a lelkünket. Azért, hogy a jelenben tudatosodott létállapotaink, olyan elvárható jövőbeli jelent biztosítsanak számunkra, amelyet az elvárásaink alapján alakuló események biztosítanak.
Ma még, a szellemiségünk használja az elménket, és e miatt vagyunk olyan racionálisak. Így az érzelmeink, ritkán jutnak érvényre az életünkben. Ez az életünk tragédiája. A szellemileg vezérelt tudatos egonk, elnyomja az érzelmeinket. Az életenergiánk teremtő impulzusait. Így a sorsunkat képező valóságunk olyan eseményekkel terhelt, amelyeket nem mi magunk generáltunk, hanem mások. Mi pedig, egyszerűen csak sodródunk az események viharában. Ezért az elménkben én-tudatos egonk, jogosan igényli azokat a hiányosságokat, amelyeket a racionális szellemi képességeink, jeleznek számára. Ezért a tudatos egonk által kialakult vágyaink, olyan lelki érzéseket generálnak a jelenünkben, amelyek mindig a megvalósulásuk felé törekednek. De a megvalósulás rendre elmarad, mert a szellemileg meghatározott forma lelki hatás nélkül, vagy a lelki hatás, a szellemi forma hiányában, nem képes meghozni számunkra, a kívánt eseménybeli változást. Így a tudatosságunk olyan ego marad az elménkben, amely a hiányosságait a vágyban élheti csak meg, és ez által, szenvedést eredményez.
Matécz Zoltán
2011.12.25.
matecz.zoltan@gmail.com
