Társadalmi irracionalitás.
A racionalitás azt jelenti számomra, hogy konzervatív módon ragaszkodnunk kell, a már jól bevált, és beidegződött szokásainkhoz, a többszörösen átgondolt életsémáinkhoz, mert azok a gyakorlati tapasztalataink alapján, már elfogadható ésszerűséget nyertek számunkra. Azt azonban, tudomásul kell vennünk, hogy minden változás radikálisnak minősül. Ezek szerint, ma még irracionálisnak is minősülnek egyben, a hagyományainkhoz mereven ragaszkodó, konzervatív álláspontunkhoz képest.
A holnapunk racionalitása, a ma irracionalitásában rejlik. Mert az észlelt problémáink, éppen arra utalnak, hogy a konzervatív álláspontunk hibás, vagy hiányos jelleget ölt ma még. Így a ma felvetett problémákra, csak holnap kaphatunk reális választ, ha a racionalitásunk mentálisan hozzáfejlődik az irracionálisnak látszó problémák megoldási feltételeihez, és így, racionálisan ésszerű magyarázatot nyerhetnek azok. Vagyis, átmehetnek a konzervatív módon megszokott gyakorlatainkba. A túlzott racionalitás azt jelenti számomra, hogy erősen korlátozott, nagyon konzervatív gondolkodásmód.
A holnap racionalitása, a ma irracionalitása. Ez az alapja minden ésszerű fejlődésnek. A szellemi fejlődés ugyanis, azt jelenti, hogy a ma még irracionálisnak látszó dolgoknak, reálisan elfogadható kereteket biztosítunk, és ez által, átmentjük azokat, a racionalitásunk mentális szférájába. Bővítve ez által, a racionálisan elfogadható konzervatív valóságképünket. Vagyis, azt a konzervatív álláspontunkat, amelyet érdemesnek tartunk arra, hogy megőrizzünk, és átörökítsük az utókorra.
Amikor a szellemileg vezérelt értelmi vonatkozásunk, és a lelkileg kifejezésre jutó érzelmi adottságaink összhangban vannak, akkor biztosított csak, a spirituális egyensúlyunk állapota. Az a lelki egyensúly, amelyben az ember, mindig a kialakult hite alapján élhet szabadon, kompromisszumok nélkül. A kompromisszumok ugyanis, olyan látszólag ideális szellemi lehetőségek, amelyek képesek fenntartani a megszokott, konzervatív álláspontunkat akkor is, amikor az már irreálisnak mutatkozik. A lelkiismeret furdalás érzése, a lelki és a szellemi adottságaink ellentéteiből adódik. A szeretet, az erkölcs alapja, így a társadalmi erkölccsé is. Az erkölcs azonban, az emberi szellem fejlődése által, állandóan módosul. A ma erkölcse lesz, a holnap erkölcsiségének az alapja. Így a közerkölcsiséget, mindig a kialakult hatályos törvények alakítják, és szabályozzák.
Az észlelt hibáink, pozitív értéket képviselnek számunkra, ha tanulni lehet belőlük. A tanulás azonban, új ismeretek megszerzését eredményezi, amelyek képesek arra, hogy a konzervatív módon megszokott életvitelünkön értelmesen csiszoljunk, szükség szerint módosítsunk. Így a túlzottan konzervatív álláspont, az időközben szükségszerűvé vált ismeretek hiányosságait is ellenzi. Az okos ember a más hibájából tanul, míg a buta, a sajátjából. Az ostoba pedig, a sajátjából sem. Az értelmes emberi fejlődésnek ez az alapja. Amikor képesek vagyunk a hibáinkból tanulni, akkor azt a társadalmunk, toleráns módon kezeli, és többnyire elnéző velünk szemben.
A toleráns ember számára, a csúnya, legfeljebb csak szépséghibás, vagy a rossz, legfeljebb csak kevésbé jó. Így a társadalmi törvényeink, éppen azt próbálják szavatolni, hogy a társadalomban való együttélés, legfeljebb szépséghibás, vagy legfeljebb kevésbé jó lehessen. Így ezek a társadalmi törvények biztosítanak jogokat számunkra, és azzal arányos kötelezettségekkel terhelnek közben bennünket. Ezért a jogaink, és a kötelességeink arányban, egyensúlyban vannak, egy egészséges társadalomban. Egy eltorzult társadalomban pedig, amelyben az elszegényedés folyamata észlelhető, az emberi jogok, és a hozzájuk rendelt kötelezettségek eltorzulása a jellemző. Az elszegényedő emberek jogait, a meggazdagodó népréteg használja, míg a gyarapodók kötelezettségeit, a folyamatosan elszegényedőkre terhelik át. Így a szegénység fokozódásával megjelenik a nyomor, és a hontalanság is. Miközben a gazdagság túlfokozottsága is tapasztalható.
A meggazdagodott népréteg természetesen, konzervatív módon ragaszkodik ahhoz az életformához, amely a létbiztonságát „jogosan” képes szavatolni. Még akkor is, ha az a viselkedésük, igazságtalan az elszegényedőkkel szemben. Ebben a fokozódó igazságtalanságban azonban, az össztársadalom erkölcstelensége nyilvánul meg. Így a szegénységbe, vagy a nyomorba való sodródás, a közerkölcs torzulását fejez ki. Azt a korcsosulást, amit csak radikális módon lehet megváltoztatni, hogy az egyre konzervatívabbá váló jellege feloldódjon. Ez a radikális megoldás azonban, irracionálisnak minősül a konzervatív álláspontból tekintve. Racionálisnak, csak az elnyomott népréteg tartja.
A társadalomban kialakult forradalmak, éppen azokat a radikális megoldásokat képviselik a történelmünkben, amikor a gazdaságilag elnyomott néprétegek, megpróbálták helyreállítani a társadalmuk erkölcsi torzulásait. Mivel ezek az erkölcsi torzulások folyton megismétlődnek, ezért határozottan kimondható az, hogy a társadalomban élő élősködő ember, a legostobább lény, mert a saját történelmében lejegyzett hibáiból sem okul.
Ma, a XXI. században, megint egy ilyen radikális változás előtt állunk, társadalmi szinten. Mert a gazdasági aránytorzulás, egyre nagyobb méreteket ölt. A konzervatív álláspontot képviselő meggazdagodott népréteg, egyre erősebben áll szemben, a radikális igényeket támasztó elszegényedett népréteggel. A változást pedig, csak a karhatalom, és az őket szabályzó hatályos törvények képesek visszatartani. Mégpedig olyan módon, hogy a társadalom alsóbb rétegeit, tudatosan erkölcstelen gazdasági szintre kényszerítik.
A radikális változás, mindig nagy társadalmi veszteségekkel jár. Ami a forradalmak esetében már megszokott. Mert a forradalmak anarchikus jellegében, megoszlik a károkozók felelőssége is. A győztes pedig, mindig a saját szemszögéből tekintve írja a történelmet. Létezik azonban, egy kevésbé erőszakos, ennél sokkal kevesebb veszteséggel járó radikális megoldás is. Én antiforradalomnak neveztem el.
Az antiforradalom lényege az, hogy a szükségszerű gazdasági kiegyenlítődési folyamatot, a meggazdagodott népréteg tagjai kezdeményezik. Nem várják meg azt, hogy az elszegényedett népréteg, erőszakot alkalmazva vegye el azt, aminek a hiányát, „törvényes” keretek mellett idézték elő számukra. Hanem önként felkarolják, az életterükben fellehető gazdasági szempontból lecsúszott embereket, és megtanítják őket arra, hogy milyen módon képesek úgy eltartani önmagukat a megváltozott társadalmi életben, hogy ne szaporítsák tovább az elszegényedett népréteg létszámát. Igen, megtanítják. Rávezetik őket arra, hogy a rohamosan változó világ álalakult lehetőségei között, milyen módon élhetnek biztonságban, a társadalom hasznos tagjaiként. Mert az elszegényedett emberek, a legtöbb esetben, abban a hibában élnek, hogy nem voltak képesek arra, hogy a hirtelen megváltozott életfeltételek alapján éljék a társadalmi életüket. Így a radikálisan megváltozott életfeltételek, lehetetlenné formálják az életminőséget azok számára, akik képtelenek lépést tartani a társadalomban zajló szükségszerű változássokkal. Mert szintén konzervatív módon ragaszkodnak a megszokott életvitelükhöz. Még akkor is, amikor már az elszegényedésük jelei megmutatkoznak. A társadalmi változás helyett, az áldozat szerepével azonosulva, lemaradnak arról a gazdasági fejlődésről, amely az anyagi létbiztonságukat, és a gyarapodásukat elősegíthetné.
Így az antiforradalom által, a gazdasági szempontból stabillá vált népréteg, a tovább fokozódó relatív élősködés helyett, tudatosan felelősséget vállal, a tudáshiány miatt anyagi szempontból lemaradt embertársaikkal szemben, és értelmesen rávezetik őket arra, hogy a saját életterükben, milyen módon válhatnak, stabil gazdasági háttérrel rendelkező emberekké. Mert az ő saját életstabilitásukat, csak szintén stabil társadalmi háttér szavatolhatja. Amelyben már nem irracionális dolog, az erkölcsi aránytorzulás. A társadalom erkölcsi szintjét ugyanis, ilyen módon helyre lehet igazítani. Ahogyan az oktatás megszervezése által, küzdeni kell a tanulatlanságból előtörő butaság ellen, éppen olyan módon, küzdeni kell a gazdasági elszegényedés ellen is. Ami nem más, mint a gazdasági tudatlanság helyreállítása. A szellemi tudatlanság, a gazdasági gyakorlat tehetetlenségben nyilvánul meg, és a társadalmi életünkben, az elszegényedési folyamatok okozója.
Minden ember tesz valamit a társadalomban, amíg él. A gazdasági szempontból nézve, a stabil ember, hasznos tagja a társadalomnak. Mert a cselekedetei szervesen illeszkednek, igazodnak a társadalom közös érdekeihez. Ez a társadalmi erkölcs alapja. A gazdasági szempontból tekintve labilis egyén pedig, haszontalan. Ártó hatása a szegénységben, és a bűnözésben nyilvánul meg. A szegénység bűnnek minősül, a labilissá vált elszegényedettekkel szemben, míg a bűnözés, bűn a társadalom anyagilag stabil tagjaival szemben. Ezért adott a feladat, minél előbb stabilizálni kell, az ő társadalmi állapotukat is. Érdekeltté kell tenni őket abban, hogy a társadalom aktív részeként, érvényesülni tudjanak azokból a javakból, amit a jól szervezett társadalmi életvitel kínálhat számukra is.
A szocializáló társadalmi folyamatok, éppen az antiforradalom lehetőségét próbálják fenntartani, a teljes társadalomra vetítve. Az által ugyanis, hogy emberi jogokat próbálnak biztosítani azok számára is, akik már elszegényedtek. A társadalom szociális hátterét biztosító törekvéseinek az elkorcsosulása azonban, védtelenné teszi az elszegényedett embereket, akik a néprétegükre kényszerített negatív társadalmi hatások miatt, jogot formálnak maguknak arra, hogy az egyre fokozódó gazdasági problémájukat, radikálisabb eszközökkel oldják meg. Így az antiforradalmat képviselő szociális adottságok hiánya, valós forradalomhoz vezethet. A fokozódó radikális igények, elpusztítanak minden olyan konzervatív álláspontot, amely még képes fenntartani önmagát. Így a konzervatív állásponthoz való görcsös ragaszkodás irracionális, mert a társadalom önpusztulásához vezet. Az a társadalom, amelyik nem képes racionálisan igazodni a ma még irracionálisnak látszó életfeladatokhoz, amelyek képesek szavatolni a békés együttélés alapszabályait, önpusztító életet él. Valójában nem is érdemli meg az egészséges életet. Mert eltűri a szegénységet, a nyomort, és a hontalanságot.
A demokratikus társadalmakban, képviselői szinten alakulnak, a nép érdekeit képviselő törvények folyamatos módosításai. Éppen azért, hogy a társadalmi fejlődés során, a már nem aktuális törvények, mindig frissen, és aktuális módon fejezzék ki a nép demokratikus érdekeit. A képviselők azonban, nem a nép képviseletét látják el akkor, amikor hagyják azt, hogy a már elavult törvények, tovább fokozzák a gazdasági érdekellentéteket. Továbbá szintén nem a nép érdekeit képviselik akkor, amikor megszorításokon alapuló rendelkezéseket határoznak meg. Nem is beszélve arról, amikor már, a további megszorításokról van szó. A megszorítás ugyanis, éppen azt jelenti számomra, hogy az állami vezetés, onnan próbál pénzt előteremteni, ahol már amúgy is kevés van. Ehhez az erkölcstelen akcióhoz pedig, képviselői hozzájárulás szükséges. Ezért a megszorítások, és a további megszorítások megszavazása alkalmával, a képviselő testület cinkostárs, a kormányzat társadalmat bomlasztó tevékenységében. Függetlenül attól, hogy a kormányzat, szándékos módon, vagy csak dilettáns jelleggel terjeszti elő a megszorításokra vonatkozó törvényjavaslatait.
Addig, amíg a társadalom fejlődik és erősödik, a konzervatív álláspontok fokozódása miatt, irracionálisnak látszik, minden törvényes kereteket biztosító radikális változás. Mert a közös fejlődésben, nem mutatkozik még elfogadhatatlan méretű gazdasági aránytorzulás. Amikortól azonban, a társadalom túlzottan konzervatívvá vált álláspontjaihoz törvényesen ragaszkodva, kitermeljük a gazdasági aránytorzulást, akkortól irracionális dolog ragaszkodni a kialakult törvényes feltételekhez, mert a közben erkölcstelenné vált törvények, nem képesek megvédeni a társadalmat, az egyre szükségszerűbb radikális változásoktól. Ez történelmi tény.
Matécz Zoltán
2012.07.15.
matecz.zoltan@gmail.com
