Ima vagy meditáció.
Alapvetően azzal kezdeném, hogy az elménk figyelme megosztható. Mindig arra a dologra vagyunk tudatosak, amire az elménk figyelme éppen összpontosul. Az elménk figyelmének megosztási képessége persze, nem korlátlan. Van aki, csak egy-két dologra tud koncentrálni egy időben. Van aki, öt-hat dologra. De van olyan is, aki nyolc-tíz dologra is képes fókuszálni az elméje figyelmét. Az elménk figyelmének, ezek a tudományosan elfogadott lehetőségei. Viszont, az ember spirituális lény, ezért az én írásaimban az ember, az elméjével két dologra képes figyelmet fordítani csupán. Mégpedig a szellemi gondolataira, és a lelki érzelmeire.
A szellemi gondolataink nem mások, mint a memóriánk emlékeinek az adatbázisából felszínre törő információi. Ezért, hatóképes erővel nem jellemezhetőek. Csupán informatív értéket képesek képviselni, és a képzeletalkotás képességével, valamilyen megtervezett képződmény vagy esemény formációját, alakzatát, strukturális felépítményét képesek meghatározni. Ezzel szemben, a lelki érzéseink a lelkünkből eredeztethetőek, az életenergiánkból. Így minden érzésünk, egy-egy lelki erőimpulzusunk, valamely megtervezett, tudatos cselekvésünk, történésünk, és a létezésünk aktivizálása érdekében. Az elménk pedig, éppen ezt a szellemi indíttatású mentális elképzelést képes összekapcsolni, a közben felszínre törő lelki érzéseinkkel. Ez az elménk spirituális képességének, ez az alapja.
Ha most valaki, az interneten, vagy bármilyen ezoterikus könyvben, utánanéz annak, hogy az ember spirituális képessége mit takar, nagyon sok olyan magyarázattal találja magát szembe, amelyik a spiritualitás hatáskörébe tartozik ugyan, de nem magyarázzák meg az ember spirituális képességének az alapját. Azt, hogy a lélek latin neve”spirit”. Így spirituszt, azaz éltető erőt képvisel. Ennél fogva, a lelkünk érzései, életerő impulzusoknak minősülnek. Ezek a lelki érzéseink képesek a szellemi gondolatainkat, pozitív vagy negatív besorolásba késztetni. Mert a szellemi gondolatainknak, nincsen polaritása. Nem létezik tehát, önmagában olyan, hogy „pozitív gondolkodás”.
Az ember szabad akarata, nem a feltétel nélkül végrehajtható tetteiben nyilvánul meg, hanem abban, hogy az életvitelét befolyásolni képes hiteit szabadon, minden külső befolyástól mentesen hozhatja létre az elméjében. Abban az esetben ugyanis, amikor a szellemi gondolatainkat és a lelki érzéseinket, az elménk tudatosan összekapcsolja egy mentális egységgé, akkor éppen hitet formálunk. Olyan cselekedetvezérlő gondolatot, amelyhez az életenergiánk lelki erőimpulzusai biztosítják a megvalósulás esélyeit. Ez kétféle módon valósulhat meg.
Az első esetben, a lelki erőimpulzusaink nekünk, magunknak biztosítanak munkavégzésre fogható erőhatásokat, hogy a szavaink és a tetteink által, megvalósíthassuk azt a hitünket, amit az elménkben szabad akaratból elterveztünk. A második verzió pedig, már ezoterikusabb jelleget ölt az által, hogy a szabad akaratunk spirituális eredményét, vagyis az életerővel felruházott elképzeléseinket, egyszerűen kivetítjük az elménkből. Abba a szubjektív alaphalmazba, amely mágneses alapközegként, fenntartja és befolyásolja az elektromos anyagi létezések eseményszerűségeit. Ezt a mentális kivetítést egy spirituális varázsszó hajtja végre, mégpedig az „ÁMEN” kifejezés. Ami azt jelenti, „ÚGY LEGYEN”. Ezt a tudatos határozatot pedig, mindig a lelkünk által bennünk élő Isten hozza meg. Mert ez a varázsszó, közvetlen anyagi teremtésre szólítja fel, az Univerzum értelmes mágneses alaphalmazát. Ez lenne a tökéletes módja, a keresztény hit tudatos teremtési folyamatainak.
Az imáink során tehát, tudatosan aktivizáljuk az elménket, hogy a szellemi síkon meghatározott formáink, és a hozzá csatolt lelki tartalmaink, egy közös cél érdekében, formálják át a megtapasztalható valóságot. Ez az ezoterikus belső folyamat mágia. Ha a szeretet érzései vezérlik, akkor fehér mágia, ha pedig, a szeretet nélküli érzéseink, akkor piszkos, vagy fekete mágia. Ma, az emberek kilencven százaléka, piszkos mágiát folytat, mert szellemileg vezérelt elméjű emberekként, a folyton csapongó gondolataikhoz csatolják, az éppen felszínre törő lelki érzéseiket. Ezért, nem csupán a szeretet érzései vesznek részt, a valóságunk spirituális szintű formálásában. Ez azért van, mert az emberek nem ismerik kellőképpen, a saját spirituális képességeik lényegét, alapját. Ha ismernék, akkor a vallásos és a jó érzésű emberek, mind egy szálig fehér mágusokká válnának, mert a szeretetérzéseiket tudatosan hagynák érvényesülni, minden spirituális szintű mentális akciójuk közben. Az anyagi világunk megtapasztalható valósága, sokkal jobb lenne.
Az ima tehát, nem azt jelenti, hogy érzések nélkül eldarálunk néhány bemagolt szöveget, egy rajtunk kívül álló Istenségnek címezve, hanem éppen azt takarja, hogy a lelkünk által bennünk élő Isten hoz tudatos, és így felelős döntést, a megtapasztalt anyagi valóság szándékos átformálása érdekében. Ennél fogva, az olyan ember, aki tudatosan spirituális, éppen a lelke által benne élő Istent hagyja érvényesülni az életében. Gondolataival, beszédével, és a cselekedeteivel, a mindig adakozó Isteni szeretettörvényt hagyja érvényesülni az életében, a megtapasztalható anyagi valóságában. Ennél fogva az ima, olyan tudatos koncentrációt jelent, amely egy adott cél elérésének érdekében, mindig a testvéri szeretet megnyilvánulását célozza meg. Így a leghatásosabb ima akkor jön létre, amikor már a lelkünk által bennünk élő Isten szabad akaratát szolgálják a szellemi gondolataink. Vagyis, amikor tiszta, szeretettel teljes lelki vezérlést nyer az elménk.
Ennek szentelte az életét Jézus. Azt állította, hogy Isten országa bennünk van. De mit is kezdhetnénk mi, Isten országával, Isten nélkül? Ennél fogva, aki az elméjében hagyja érvényesülni, a szeretettel teljes lelki adottságait, közvetlenül Isteni mivoltát élteti, és ennek a jutalma az, hogy megtapasztalhatja önmagában Isten valóságát vagyis, Isten országát. Ezt a koncentrációs képességet, mindig a megtapasztalt anyagi valóság átalakítása érdekében kell használnia, mégpedig azon okból, hogy abban a hibák és a hiányosságok javítva, és pótolva legyenek. Amikor ez az Isteni képesség, már mindenre és mindenkire egyformán irányul, akkor tökéletesedik ki a felelősségvállalásunk maximális mértéke. Amelyben, általunk Isten él.
Ezzel a spirituális teremtő technikával, éppen ellentétes minőséget képvisel, a meditáció. A meditáció során is, az elménk játssza a fő szerepet. Éppen az által, hogy tudatosan nem figyel a szellemi gondolatainkra, és a lelki érzéseinkre sem. Figyelme a légzésünkre irányul. A két légzés közötti csendre. Mert az mindig a jelenben zajló testi esemény. Amíg ugyanis, a jelenre fókuszáljuk az elménk figyelmét, addig nem kalandozik el, a szellemi szintű múltunk és jövőnk gondolataiban, valamint a lelki érzésvilágunk viharaiban. Így az elménk figyelme, a jelenben tartható. Ahogy Villás Béla is olyan jól megfogalmazta, a meditáció nem más, mint tudatos jelenlét. Tudatosan jelen lenni pedig, csak úgy vagyunk képesek, ha az elménk figyelmét a légzésünk kizárólagos jelen eseményére koncentráljuk. Így a meditáció is, egyfajta koncentrációs elmegyakorlatnak minősül. Addig ugyanis, amíg a légzésünkre fókuszáljuk az elménk figyelmét, addig bizony, éppen arra koncentrálunk. Éppen azért, hogy a jelen eseményeire legyünk csak fogékonyak. Mert a lelkünk, csak a jelenben aktivizálható.
Sok meditációról szóló írást és előadást ismertem meg eddig, de a meditáció valós mibenléte, továbbra is rejtve maradt előttem. Legutóbb például, „Oshó – A meditációról” című előadást kísértem figyelemmel, amely az internet You Tube videó-megosztóján érhető el. Oshó, egy olyan ember, aki aktívan tanítja a meditációt, és előadásokat tart a spirituális élet rejtelmeiről. Én azonban, csak azt fedeztem fel az előadásában, hogy az emberi elmét, egyszerűen összekeveri, a gondolatokat formálni képes szellemiségünkkel. Úgy értelmezi, hogy az elménkben születnek meg a gondolataink, amitől meg kell szabadulnunk meditáció alatt. Éppen azért, hogy ne vonják el a figyelmünket a jelenléttől. Csakhogy, amíg a jelenlétre fókuszáljuk a figyelmünket, azt is az elménkkel tesszük. Mégpedig azzal a tudatos elménkkel, amelyikkel mindaddig mellőzzük a konkrét szellemi gondolatainkat és lelki érzéseinket.
Így az Oshó előadás utolsó részében felmerül egy jogos kérdés, „Hogyan meditálhatunk a nélkül, hogy az elmét használnánk?”. A kérdező éppen arra utalt, hogy milyen módon lehetünk tudatosak az elménk használata nélkül? Ez egy alapvetően jogos kérdés, és azonnal rávilágít, a fennálló ellentmondásokra is.
Oshó azt állítja, hogy „A meditációnak semmi köze az elméhez. A meditáció, egyszerűen egy elme nélküli állapotot jelent. Az elme működése, a meditáció egyetlen akadálya.” Ezzel szemben, mégis azt állítja, hogy a meditáció csendes, ítélet nélküli odafigyelést jelent. Azt állítja, hogy a meditáció, a vélemény nélküli odafigyelés művészete, amely a tiszta tudatossághoz vezet. Ezt az erőfeszítés nélküli odafigyelést nevezhetjük jelenlétnek. A megértés, a kritika nélküli odafigyelés eredménye, ami a tökéletes azonosuláshoz vezet. Így a meditáció Istenhez, a belső lényeghez vezet, amely spirituális érettséget tükröz. Azt a biztos tudatot, hogy végre megismertél valakit önmagadban, aki halhatatlan. De ez a tény, az elméd tudatosságának a hiányában, szerintem elképzelhetetlen.
Oshó mondja, hogy a meditációban, csak tudatában kell lenned mindannak, ami van. Mivel a létezés nem lineáris, mint az emlékeink a memóriánkban, hanem egyidejű, ezért a meditatív ellazulás, olyan pihenést jelent, amelyben semmit sem rekesztünk ki, mert a tudatosságunk mindent felölel. Amikor ugyanis, mindent elfogadunk szellemi kritika és véleményalkotás nélkül, akkor semmi sem zavarhat meg bennünket, a laza figyelmünkben. A figyelmünket azonban, mindig az elménk biztosítja. Ezért vagyunk képesek arra, hogy tudatosan emlékszünk, a magasabb tudatszinten megszerzett meditációs élményeinkre. Az elménk tudatossága nélkül, erre képtelenek lennénk. Mert az elménk nélkül, nem lehetünk tudatosak.
Oshó összehasonlította a tudatos ima, és a szintén tudatos meditáció mibenlétét. Ezt teszem most én is, csak egy teljesen más szemszögből tekintve. Oshó ugyanis, egy olyan ember rálátását képviseli, aki egy meditáció-orientált vallás képviselőjeként, csak érintőlegesen ismeri, az imára épülő, ima-orientált vallásokat. Ezzel nincsen egyedül, mert az ima-orientált vallások hívői sem imádkoznak kellőképpen. Éppen erről beszéltem, ennek az írásomnak az elején. Abban azonban, tökéletesen igaza van, hogy az imáink nem segítenek bennünket megfelelően, ezért nem is jogszerű az, hogy az imát és a meditációt egy síkon tárgyaljuk. Azt azonban, Oshó is tudja, hogy nem képes mindenki Indiában sem a tökéletes meditációra. Ha mindenki képes lenne rá, már nem volna miről beszélgetniük. Mert a különbözőségük ellenére, eggyé válnának.
Ahogy az átlag indiai, nem tud tökéletesen meditálni, úgy az átlag keresztény sem képes, tökéletes módon imádkozni. Mert még nem érti a spirituális folyamat mibenlétét. Amennyiben azonban, a jól működő imát, és a szintén jól végzett meditációt, elméletben összevetem egymással, akkor azonnal kikristályosodik a közöttük fennálló ellentét. Az ima által ugyanis, a lelkileg vezérelt elméjű ember, az önmagában élő Istent élteti, mégpedig a tiszta szeretete jegyében. Felelős módon vesz részt a teremtésben, amelynek minden esetben az a célja, hogy a megtapasztalható anyagi világunk valósága egyre jobb legyen. Ezért a szellemileg jogosnak látszó kritika vagy negatív vélemény negatív lelki érzéseit, a jobbá teremtés pozitív képességeire fordítja. Így a tökéletesen kialakított és végrehajtott ima által, a bennünk élő Isten, létezési jogosultságát ismerjük el. Ez által természetesen, háttérbe szorulnak a szellemi gondolataink, és a személyes lelki vágyaink. Mert minden mentális módon használható képességünk, a felismert Isteni létjogosultság szolgálatába áll.
Amíg az ember teremt, addig a benne élő Isten által, tudatosan felelősséget vállal az életközösségében élő anyagi létezések sorsát illetően. Nem idegenedik el az anyagi létezéstől, hanem azzal eggyé válik. Jóléte, jó közérzete, éppen attól függ, hogy a környezete problémamentes. Amíg problémákat észlel, addig folyamatos teremtésre használja az Isteni spirituális képességeit.
A meditációt gyakorló emberi elme, tudatosan felismeri önmagában a halhatatlan Istent, és eggyé válik azzal az Univerzális minőséggel, amelyből származik. Ez által, éppen az egységérzete miatt, bármilyen passzív spirituális személyes élmény megélésére alkalmassá válik. Felelősséget azonban, egyáltalán nem képvisel. Hiszen az anyagi létezés minden aspektusától elrugaszkodva, olyan passzív tudatos elmeállapotba kerül, amely csak arra alkalmas, hogy tökéletesen elfogadjon mindent, kritika és személyes véleményalkotás nélkül. Mert az egységérzete miatt, a véleményalkotás, már erős önkritika lenne számára. Ami felborítaná a meditatív állapota stabilitását. Az által, hogy a kritikus értékítélet már, szellemileg megköti a tudatos elme figyelmét.
Ennél fogva, nem kérdés számomra az, hogy imát használjak-e, vagy meditáljak inkább. Az ima ugyanis, Isten aktív életét biztosítja a létezésemben, míg a meditáció, Isten tökéletes megismerésére szorítkozik. Belátható tehát, bárki számára az, hogy a kétféle ellentétes spirituális minőség, nem idegenkedhet ezek után egymástól. Ezért, nem imát vagy meditációt kell használnunk, hanem mindkettőt, mégpedig szükség szerint. Amennyiben arra van szükségünk, hogy összhangban legyünk azzal az anyagi valósággal, amelyben éppen élünk, felelős imára van szükségünk, és arra, hogy megtestesült Istenként, jobbá formáljuk a valóságot. Ha azonban, nyugalomra van szükségünk, akkor a passzív meditációnkban, Isten teljessége mutatkozik meg számunkra, utalva az Ő teljes, tökéletes szubjektív valóságára.
Bár a kétféle spirituális irányzat, ellentétes értelmű ideológiákat képviseltek eddig, ezek után mégis nyilvánvaló előttem az, hogy egymást kiegészítő ezoterikus minőségek. Nem mondható többé az, hogy valamelyik is, magasabb tudatszintet képvisel. A hatásos meditáció, passzív tudatszint, míg a hatásos ima, aktív tudatszintet tükröz, tökéletes felelősséggel. De igazán hatásos imát, csak a lelkileg vezérelt elméjű ember gyakorolhat, akinek az életét, Isteni önazonosság jellemzi. A szellemileg vezérelt elméjű ember, továbbra is a változékony gondolataihoz csatolja a lelki érzéseit. Így, hol pozitív, hol pedig, negatív valóságélményt teremtve. Ezt teszi minden olyan indiai ember is, aki nem képes a tökéletes meditációra, és minden olyan európai ember is, aki nem ismeri még az ima teremtő erejét. Mint szellemileg vezérelt tudatú átlagember. Ilyen az emberiség kilencven százaléka. A spirituális képességeiket össze-vissza használják. Kaotikus valóságot teremtve ez által.
Az ember spirituális lény. Ez azt jelenti, hogy tudatosan az anyagi valóság felé fordulva, a lelki érzéseinket a szellemi gondolatainkhoz tudjuk csatolni. Ez által, az imáink segítségével felelősséget vállalva, az életünk megtapasztalható eseményeiben. Mivel ez teremtésnek minősül, ezért ez által, Isten él rajtunk keresztül. Ha azonban, tudatosan elfordulunk az anyagi valóságtól, és csak a jelent jelképező légzési rezgésünkre fordítjuk az elménk figyelmét, Isten lényegisége kiteljesedik bennünk, és megtapasztalhatjuk az univerzális Isteni önvalót. Ehhez azonban, nem csupán fogalmi szinten kell elfogadnunk azt, hogy spirituális lények vagyunk, hanem tudati szinten is alkalmaznunk kell azt. A spirituális képességek tudatos gyakorlása nélkül, nem lehetünk igazán spirituális lények. Mert annak, tudatossá kell válni az életünkben. Csak a spiritualitásunk aktív használata képes előhívni belőlünk, azt a spirituális lényt, akit Istenként tisztelünk.
Az ima, éppúgy az emberi kultúra szerves része, mint a meditáció. A spirituálissá vált ember számára, egyik sem nélkülözhető. Egymást kiegészítő ezoterikus minőségek. Oly annyira, hogy nagyon remélem, eljön az idő hamarosan, amikor a gyermekeink spirituális oktatását folytatják, akkor már nem különül el egymástól, a ma még kétféle ellentétes tényező. Nem versenyeznek azon, hogy melyik képvisel magasabb rendű tudatszintet. Mert az egyik felelős aktív tudatszint, míg a másik, felelősség nélküli passzív tudatszintet testesít meg. De a személyesen megvalósítható spirituális életünk részei. Ezért a spirituális életet élő ember elméjét, éppúgy jellemzi a felelős hitalkotás képessége, mint a meditáció során befogadható, univerzális élmények tudatosulása. Mert mindkettő, hasznos spirituális élményt biztosít. Éppen a spirituális egyensúlyunk érdekében.
Matécz Zoltán
2012.12.16.
matecz.zoltan@gmail.com
