Jákob Istene.
Nagyon sokan, és főképpen, sokféle verzióban magyarázták már Jákobnak, a Bibliában lejegyzett, Istennel folytatott küzdelmét. Tudva azt, hogy a Szent Biblia, az egyik legcsodálatraméltóbb szimbólumkönyv, joggal merül fel a kérdés bennem, hogy valós küzdelemről ad-e hírt az olvasónak az írás, vagy csupán egy képzeletbeli, szimbolikus ütközetről? Egy valós tusakodásban, Jákob valószínűleg esélytelen lett volna Istennel szemben. Egy szimbolikus harc azonban, jóval mélyebb jelentéstartalommal kell, hogy bírjon. Erre szeretnék rávilágítani most, sajátságos módon.
A Jákob név onnan származik, hogy Izsák ikreinek születésekor, Ézsau lábának a sarkát fogva érkezett a világra. Mint Izsák másodszülött gyermeke. Mintha, már akkor küzdött volna az elsőszülöttség jogáért. Édesanyjuknak, Rebekának kedvenc fia Jákob volt. Ahogy fiatalokká váltak, Ézsau szenvedélyes éhségérzetére alapozva, Jákob az elsőszülöttség elvi jogát szerezte meg ravaszul, majd Izsák halála előtt, Rebeka álnok útmutatásával, az apai áldásból is kifosztotta Jákob a saját bátyját.
Jákob a zsidóság egyik ősatyja. A neve azt jelenti, „csaló”. Nevéhez híven, számító, fondorlatos, önös érdekű egoista, alattomos, képmutató, csaló életet élt. Minden vagyonát, valamilyen csalással szerezte. Ahogy a szellemi tudattal vezérelt emberek teszik azt ma is, ügyeskedéssel. Izsák, Ábrahámtól örökölt áldását, az idősebb fia, Ézsau örökölte volna az apjától. Jákob azonban, félrevezette az öreg, magatehetetlen, vaksi édesapját, és így, Ézsau helyett részesült apja áldásában.
Ézsau gyilkos haragra gerjedt, és csupán apja halálára várt, hogy megölje öccsét. Rebeka azonban, tudomást szerzett Ézsau életveszélyes tervéről, és elszöktette Jákobot Háránba, a saját testvéréhez, Lábán családjához. Isten találkozott a rettegve menekülő, földönfutóvá lett Jákobbal, és azt ígérte neki, hogy megáldja, megsokasítja, és visszaviszi atyái földjére. Húsz év múlva Jákob meghallotta Isten visszahívó parancsát, és feleségeivel, népes családjával, valamint az életében megszerzett jószágaival, visszaindult Kánaánba.
Ahogy haladt Jákob, az ő népes családjával, és az életében megszerzett javaival Kánaán felé, ahol a testvére lakott, egyre csak azon vívódott az elméjében, hogy miként fogja majd őt fogadni a testvér-bátyja, akit még ő maga csalt meg fiatal korukban. Ha ugyanis, még mindig haragszik rá a bátyja, akkor komoly veszély fenyegeti az életét. Így Jákob elméjében, nagyon sok szellemi gondolat torlódott össze, és mindegyik megpróbálta valamilyen formában leképezni, a testvérével való keserű találkozás elvi lehetőségeit. Minden ésszerű lehetőség visszariasztotta őt az úttól. Viszont mennie kellett, mert azzal, a kötelező érvényű Isteni rendelkezésnek tett eleget.
Szolgákat küldött előre, hogy kikémleljék Ézsau terveit. Azok pedig, nagyon rossz hírekkel érkeztek vissza. Testvére négyszáz harcossal indult elé, így semmi jót nem látott a várható találkozásból. Ezért az elméjében tovább cikáztak a keserűbbnél-keserűbb szellemi gondolatok. A rossz érzéseket biztosító szorongásos lelkiismeret-furdalása, a természetes félelmét, rettegéssé fokozza. Majd Jákob, különböző trükkös terveket szövögetett, hogy megenyhítse testvére szívét. Végül az Isteni utasításra hivatkozva, imádkozásra kényszerült.
Jákob, semmit sem kívánt a véletlenre bízni. Végül is az életéről, és a családjáról volt szó. Népes családját, két részre osztotta, és úgy gondolkodott, hogyha testvére legyilkoltatja az első csoportot, akkor is megmaradhat még esetleg a másik fele. De egy másik, sokkal jobbnak ígérkező ötlete alapján úgy tervezte, hogy nagy mennyiségű ajándékot küld Ézsau elé, amit öt, egymást követő adagokban indít el maga előtt. Ez által, több lépésben ugyan, de mégis kiengeszteli egy kicsit a testvérét, megenyhíti a haragját.
Majd a bizonytalansága miatt, és rettenetes félelmében, Istenhez kezdett imádkozott. Akinek megvallotta azt őszintén, hogy a méltatlan mivolta ellenére is, Isten bőségesen gazdaggá tette. De mit ér a népes család, és a mérhetetlen gazdagság, ha az, a testvérharcban elvész? Lelkiismeret furdalása egyre csak fokozódott. Így Jákob, elért arra a mentális pontra végre, hogy Istent kérte, hogy békés módon oldja meg, a bátyjával fennálló konfliktusát.
Így jutottak el a Jabbók patak Hárán felőli oldalára, ahol letáboroztak éjszakára. Majd az éjszaka leple alatt, mégis átkeltek a folyón. De Jákob később, újra visszatért a patak Hárán felőli oldalára, ahol tovább vívódott egymagában. Félelem és rettegés kerítette hatalmába, miközben imádkozott Istenhez, aki az egyértelmű visszatérésre utasította őt. Az éjszaka leple alatt azonban, valaki rátámadt. Így a hajnalig tartó váratlan küzdelemben, a tusakodó felek, nem engedték egymást lebírni. Hajnal felé azonban, az ellenfél erősebben megütötte Jákob csípőjének forgócsontját, és ez véget vetett az ádáz küzdelemnek. Jákob azonban, csak akkor engedte el az ellenfelét, amikor az megáldotta őt. A támadó tehát, megáldotta Jákobot, és az „Izrael” névre keresztelte. Ami annyit jelent,”megküzdött Istennel és győzött”.
Szerintem pedig, Jákob magányosan tusakodva a gondolataival és az érzelmeivel, egyszerűen elaludt a patak partján. Miközben a szellemi vívódásai és a lelki imái egy síkon zajlottak az elméjében. Így a küzdelem, önmaga lelki mivolta, és a saját szellemi mivolta között zajlott. Egy szimbolikus közdelem történt, amelyben a szellemi síkon csalónak értékelhető Jákob, olyan tiszta lelki emberré vált, aki végül, képes lett teljes mértékben, mindenféle szellemi trükkök nélkül, az Isteni útmutatásra bízni önmagát. Olyan új minőségű emberré vált az éjszaka alatt, aki őszinte, nyílt tekintettel, és félelmek nélkül találkozhatott végre a testvérével. Mert a nagyon erőssé vált lelkiismeret furdalásában, a lelke győzedelmeskedett vagyis, a lelke által benne élő Isteni mivolta.
Ebben az éjszakai vívódásban, Isten tökéletesen lefegyverezte Jákobot a szellemi ügyeskedés mindennemű trükkös praktikáitól, és amikor eldőlt végre az, hogy ki az „erősebb”, akkor a félálomban történő vergődésében, megroppant a csípőcsontja. Éppen azért, hogy meghajlásra, behódolásra, megalázkodásra, késztesse majd Jákobot, a még mindig dühöngő testvére előtt. Jákob életében, mindig csak a saját szellemi praktikáira támaszkodhatott. Akkor azonban, Isten megtestesült képviselőjeként, alázatos szeretettel közelíthetett végre a testvére felé. Így Jákob rádöbbent arra, hogy valójában, egész életében Istennel harcolt. Szellemi küzdelmet vívott, önmaga lelki mivoltával. Ezt teszi ma is, szinte minden ember.
Aki ugyanis, kizárólag szellemi síkon kíván érvényesülni az életben, éppen önmaga lelki vonatkozását tagadja meg. Akinek baja van a világgal, annak valójában, csak Istennel van elszámolni-valója, amit a világ felé vetít, mint tükörképet. Ez a szellemi síkon történő visszatükröződés pedig, gyakran elvakítja az ember elméjét. Így él most szinte mindenki, erősen elvakult szellemi életet. Még a háború után kialakult zsidó-állam is.
A kialakult zsidó-állam neve, az „Izrael” kifejezés lett. Kérdés az, hogy a zsidó-állam, mikor kíván megküzdeni végre Istennel azért, hogy ezt a nevet jogszerűen, kiérdemelten viselhesse. Mert ma még szerintem, jogtalanul bitorolja azt. Hiszen minden társadalmi cselekedetében, olyan önző szellemi szinten él, és annak is a lehető legbrutálisabb módján, ami arra utal, hogy nagyon távol állnak Istentől. A zsidó-állam mai erkölcsiségére, nem minden zsidó vallású ember büszke azok közül, akik a világunkban szétszóródott zsidóságot alkotják. Mert ma még, igen távol állnak attól a lelki szinttől, amit az Isten áldása jelenthetne számunkra. A lelki reformjukig azonban, még nagyon sok antiszemita jelző fogja őket illetni. Megjegyzem, egyáltalán nem alaptalanul.
Viszont, minden tiszteletem azoké a tisztességes zsidó embereké, akik a zsidó-állammal szemben csendben meghúzódnak, vagy még a nemtetszésüket is ki merik fejezni. Mert Jákob szimbolikus módon lejegyzett mentális küzdelme, előre vetíti, a ma még szellemi szinten folyton csak ügyeskedő, csalónak bizonyuló zsidóság, Istennel való várható küzdelmét. A zsidóságnak valójában, nem a többi testvérnéppel van problémája, hanem Istennel, mégpedig a saját lelkükben élő Isteni mivoltukkal. A zsidó-állam csupán, a társadalmi problémáit, a többi testvérnépre vetíti, mert még nem képes önmaga lelkébe tekinteni. Önmaga lelkileg kifejezhető Isteni mivoltába. Mert még mindig abban az öntudatlan szellemi állapotban élnek, hogy Isten, csupán rajtuk kívül létezik. Kérdés, hogy meddig kívánnak még szellemi életet élni, az Isten által előrevetített, lelki kiválasztottságuk életformája helyett?
A zsidóság, még mindig mereven kapaszkodik, a más vallású testvérnépek „sarkába”. Még mindig az elsőségért harcol. Hogy egy jól szervezett háttérhatalomként, uralhassa a világot. Pedig, Isten megdorgálta már őket jó néhányszor az emberiség történelmében, a zsidóüldözéssel és holokauszttal. Isten még nem ütötte meg a „csípőcsontjukat” eléggé. Mert még, a társadalmi szintű lelki tusájukat, egyáltalán nem vívták meg Istennel. Csak ha megvívják végre, akkor lesznek képesek meghajolni a többi testvérnép előtt, Isteni szeretetet gyakorolva.
Jákobnak a Bibliában lejegyzett sorsa, a zsidóság sorsát vetíti elénk, szimbolikus módon. Ahhoz, hogy az egyre nagyobb haragra gerjedő testvérnépek megbocsáthassanak a zsidóknak, éppen arra van szükségük, hogy megvívják végre Istennel, a lelki győzelmet kínáló küzdelmüket. Mert Jákob győzött. Hiszen le tudta győzni önmaga egoista szellemi mivoltát, az Isten által biztosított lelki adottsága érdekében. A mentális küzdelem után pedig, Isten áldását bírta. Izraellé vált. Majd alázatos szívvel, hétszer is leborult Ézsau előtt. Őszinte szívvel, tisztán járulhatott a testvére elé, aki azonnal felismerte benne, az Istenéhez megtért igaz embert. Magához ölelte, mint a tékozló fiút, az őt régen váró édesapja.
A zsidók lettek a kiválasztott nép. Mert az idők során egységesek tudtak maradni. Ez azt jelenti, hogy nekik adatott meg az a lehetőség, hogy a kollektív megtérést végrehajtsák. Hogy egyszerre mondjanak le, a relatív szellemi ügyeskedés kényszeréről, a sokkal tökéletesebb lelki életvitel javára. Egy olyan életvitel lehetőségét hordozzák, amelyben elhal az antiszemitizmus, mert példaértéket fog képviselni a világ többi testvérnépe számára. Mert a zsidóság, Izraellé válhat végre.
Jézus, a lelki emberré válás megigazulási folyamatát, átruházta minden emberre. Így minden ember Izraellé válhat, aki képes önmagában lerendezni a szellemi mivoltát, hogy a lelki mivolta gyakorolhassa tovább a hatalmat, az elméje felett. Mert a lelki síkon élő ember, megvalósítja Isten tervét, akármilyen vallású felekezethez tartozik is. Sőt mi több, lehet akár, a vallásoktól teljesen független ember is. Fő, hogy a spirituális evolúciója csúcsát elérje. Amikor az elméjében már, a tiszta, abszolút szeretetet gyakorló lelkisége lesz az Úr. Mert Isteni jelenlétet, csak az egymás felé irányított abszolút szeretetben lehet megtapasztalni. Amikor ugyanis, a szellemi gondolkodású ember háttérbe szorul, akkor Isten előjön végre az emberből. Aki ugyanis, önmagában képes megtapasztalni Istent, másokban is Őt fogja keresni. Nem hiába, mert minden emberben Isten él, az ő lelke által.
A Bibliai kiválasztottság tényszerűsége, még nem emelheti a zsidóságot a többi nép fölé. Mert az, szellemi indíttatású rasszizmushoz és fajgyűlölethez vezet. Isten egyetlen értelmes fajt teremtett csupán, az pedig, az emberi faj. Ez a faj szakadt szét, nagyon sokféle vallást követő népcsoportra, és vallásoktól független emberekre. Értelemként, éppen azt az Isteni mivoltot tükrözzük, amit az Úr belénk lehelt. Így értelem kell ahhoz is, hogy akárki, valaki, vagy bárki, belássa azt, hogy az Isten ma is bennünk él. A lélek által éltet bennünket. Ez a lélek, nem csupán lelki erőt, hanem abszolút értékű lelki értelmet is képes biztosítani számunkra, ha nem nyomjuk el erőszakosan az egoizmusra erősen hajlamos relatív, szellemi szintű értelmünkkel.
Ádám Istene, ugyanaz, mint Jákobé, és az, nem különbözik egyikünk személyes Istenétől sem. Meg kell találnunk, a sok széles vallásos szellemi út között, azt a keskeny lelki utat, ami az önmagunk Isteni mivoltához vezet. Erre szolgál a spirituális evolúciónk folyamata. Amely mentális folyamatban, a szellemiségünk önként adja át az elménk feletti irányító szerepet a lelkünknek. De ez csak, akkor valósulhat meg, ha képes megvilágosodni valaki. Az azt jeleni, hogy a lelkével belelát, beleérez az Isteni egységbe. Megtapasztalja az Istennel való közösség sokkal nemesebb, tisztán lelki érzését. Ez egyéni lehetőség az ember számára, de Isten a zsidóságot azért választotta ki, mert ők jól szervezett egységes népcsoportként, kollektív módon is képesek lehetnek a spirituális megvilágosodásra. Számukra, ez az igazi felemelkedés lehetősége. Hogy a többi, testvérként tisztelhető népcsoportot, az Isteni önazonosság egységéhez vezessék, nagyon sok szeretettel. Ezt üzeni ma nekünk, Jákob Istene.
Matécz Zoltán
2013.04.20.
matecz.zoltan@gmail.com
