René Descartes (Röné Dékárt) - Értekezés a módszerről
Értekezés az értelem helyes használatának és a tudományos igazságok kutatásának módszeréről. Amely Zemplén Jolán tudománytörténész fordításában megtalálható az interneten. http://mek.niif.hu/01300/01321/01321.htm Minden megtapasztalható eseményről, csak egy abszolút igazság létezik, és aki ezt az egyet megismeri, éppen annyit tudhat az adott eseményről, amennyit arról tudni érdemes. Descartes, négy alapszabályban határozta meg a helyes gondolkodás módszerét.
„Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, míg nyilvánvaló módon nem ismertem meg annak. Azaz, hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodást s elfogultságot, és semmivel többet ne foglaljak ítéleteimbe, mint ami elmém előtt oly tiszta s oly határozott, hogy lehetetlen benne kételkednem.”
„A második az volt, hogy vizsgálataim minden nehezebb tárgyát annyi részre osszam, ahányra csak lehet s kell osztani jobb megfejtése céljából.”
„A harmadik, hogy bizonyos rendszert kövessek gondolkodásomban, mégpedig olyat, hogy a legegyszerűbb s legkönnyebben megismerhető tárgyakon kezdem a vizsgálatot, s csak lassan, fokozatosan haladok a legösszetettebbek ismeretéhez, s úgy teszek, hogy még ott is föltételezek bizonyos rendet, ahol természettől fogva az egyik nem következik a másik után.”
„Az utolsó pedig, hogy mindenütt oly teljes felsorolásokra s oly általános áttekintésre törekedjem, hogy biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam.”
Szerintem, Descartes mind a négy alapszabálya, szellemi szintű előfeltételeket szab az igazság megismerésének, ezért csak relatív eredményre vezethet. E miatt, az én véleményem alapján, éppen olyan relatív igazságokhoz juthatunk általuk, mint bármilyen egyéb szellemi szintű emberi okoskodással. Mert amit feltételekhez kötünk, az csak relatív lehet, vagyis viszonylagos. Ezért hinnünk kell a relatív igazságok igazságértékeiben, hogy el tudjuk fogadni azokat igazságként. Így a relatív igazságot, mindig beárnyékolja a tévedés lehetősége. Ezért a relatív igazság nem lehet számunkra bizonyosság. Az abszolút igazság feltétlen, azaz szellemi szintű feltételektől mentes. Bizonyosságot, csak az abszolút igazság megismerése biztosíthat számunkra. Ezért az abszolút igazság bizonyossága, nem ismerhető meg szellemi síkon, csak lelki módon, amelyhez a spirituális fejlődésünk vezethet bennünket.
A szkeptikusok, a kételkedés szellemi folyamata miatt kételkednek. Descartes nem volt szkeptikus, de mindent elvetendőnek tartott, amihez a kételkedésnek még csak az árnyéka is vetődhetett. Mert a kétségbevonhatatlan abszolút igazságot kereste. Ezért azt vallotta, hogy „Gondolkodom, tehát vagyok.”. Ezt a gondolatot fogadta el a filozófiája első elvének, amelyre minden mondanivalója épült.
Gondolkodom, tehát vagyok. Vagyis, szerintem, mert képes vagyok szellemi szinten gondolkodni, ezért azt érezhetem, hogy lelki szinten vagyok. Ez azt jelenti számomra, hogy a szellemi gondolataim vezetnek rá arra a tudatosságra, hogy lelkileg létezem. Így bizonyosságot, még az érzésekkel társuló gondolataink sem biztosíthatnak számunkra. Azok ugyanis, a mi szabad akaratunkból formált elképzelt hiteink, amelyek nem azonosak a valósággal, de az életenergiánk érzéseinek életerő impulzusai által, valóságteremtő képességgel bírnak.
A hiteink tehát, csak a megvalósulásuk után válhatnak bizonyossággá, megtapasztalható igazsággá. A lelki szintű létezésünk biztosít lehetőséget számunkra arra, hogy a valóságban észlelt eseményekről fogalmakat, mentális meghatározásokat alkossunk, és azok tapasztalati emlékei segítségével, szellemi gondolatokat formáljunk magunknak. Akár magáról, a saját létezésünkről is. Mivel a szellemi gondolataink a tapasztalati ismereteinkből fakadnak, ezért mindig sajátságos feltételekhez vannak rendelve, következésképpen relatívak számunkra. A bizonyosságként elfogadható igazság azonban, szellemi feltételektől tökéletesen mentes, azaz abszolút. Ezért csak lelki úton fedezhető fel. Erre szolgál a spirituális fejlődésünk képessége.
„Az után, figyelmesen megvizsgáltam, hogy mi vagyok én. Láttam, hogy el tudom képzelni, hogy nincs testem, hogy a világ nem létezik, hogy nem létezik tér, amelyben vagyok. De el nem tudom képzelni, hogy magam nem létezem. Ellenkezőleg, abból hogy azt gondolom, hogy minden dolognak az igazságában kételkedem, az következik, mégpedig egészen világosan s bizonyosan, hogy létezem. Ellenben mihelyt megszűntem volna gondolkodni, akkor mind a többi, amit képzeltem, igaz lehetne, de okkal nem hihetném, hogy létezem. Ebből láttam, hogy szubsztancia vagyok, melynek egész lényege vagy mivolta abban áll, hogy gondolkodik, s melynek léte nem függ se valamely helytől a térben, se valamely anyagi dologtól, elannyira, hogy az, az én, azaz a lélek, mely által az vagyok, ami vagyok, egészen más valami, mint a test. Sőt, hogy könnyebben is megismerhető nálánál, s még akkor is egészen az volna, ami, ha ez a test nem léteznék is.”
A hit által való valóságformálás és teremtés képessége azt sugallja számunkra, hogy lelki szinten egyek vagyunk azzal, aki az anyagi valóságot teremtette. A „vagyok” kifejezést először Isten alkalmazta önmagára. Azt mondta a Bibliában: „Vagyok, aki Vagyok.” Ha pedig, ezzel szemben mi, „vagyunk, amik vagyunk”, akkor annak a személyes teremtőnek az anyagi szinten megnyilvánult részei lehetünk csak. Ezért az elménkkel, éppen a teremtőnkkel tudjuk beazonosítani önmagunkat.
Attól azonban, hogy anyagi szinten megnyilvánult Isteni lelkek vagyunk, emberként az életterünk közvetlen viszonyaira korlátozottan kell gondolkoznunk szellemi síkon, hogy az elemi életfeltételeink biztosítottak legyenek, a folyton változó életeseményeink forgatagában. Ezért sajnos, távol áll tőlünk az a szellemi gondolat, hogy nyilvánvaló módon, magunk is szubsztanciális, azaz Isteni minőségek volnánk. Ahhoz, hogy a tudatosan felvállalt Isteni mivoltunk miatt, azonosulhassunk az Isteni minőség szubsztanciájával, spirituális módon kell fejlődnünk. Ami éppen azt jelenti, hogy a feltételekhez mereven ragaszkodó gondolatainkat képező szellemiségünkről kell lemondanunk azért, hogy helyette a lelki mivoltunk uralja a tudatos elménket. Az elménk tudatosságát tehát, csak a lelki érzéseink irányíthatják ahhoz, hogy feltétel nélküli legyen. Az alapján ugyanis, éppen az Isteni minőségünk fog élni rajtunk keresztül, vagyis a lelkünk. Mégpedig olyan módon, hogy a szellemi gondolataink, csupán támogatni fogják, ezt a fajta abszolút létezésünket. E miatt, amíg szellemi síkon gondolkozva élünk, addig az elménkben csupán, relatív lehet a létezésünk.
Ahogy önmagunk lelkiségének anyagi létezéséről bizonyosságot, az a tény biztosíthat csak számunkra, hogy szellemi szinten gondolkodunk, úgy az anyagi valóság többi megnyilvánulása is, éppen attól valós számunkra, hogy gondolkodunk róluk. Gondolkodunk róluk, mert az észlelhető életkörülményeink hatáskörében vannak azok is. Mégpedig azért, hogy folyamatosan formálják azokat az anyagi eseményeket, amelyek a mi saját megtapasztalható életeseményeinket képezhetik. Ezért az életkörülményeinket biztosító anyagi testek, éppoly valósak számunkra, mint mi magunk, aki gondolkodunk róluk.
A fogalmaink, amelyeket az életeseményeink megtapasztalása közben alkottunk, hogy konkrét értéket adjunk a megtapasztalt események emlékeink által tárolt részleteinek, azért olyan zavarosak bennünk, mert egymástól független informatív értékeket képviselnek, és így relatív feltételes viszonyban vannak a memóriánkban. Vagyis, ennél fogva, szellemi szinten nem vagyunk abszolút tökéletesek. Ez a tökéletlenségünk letudható, amennyiben az elménk irányítását, a lelkünk veszi át a szellemiségünktől. Azaz, olyan módon leszünk tudatosak az elménkben, hogy azt, a lelki szeretetérzéseink irányítják, és a szellemi gondolataink csupán, a szükségszerű formákat határozhatják meg, mégpedig a szellemi szintű mentális információs adatbázisunk alapján.
A fogalmaink, amelyek mentális informatív értékeket képviselnek, a saját elménkben eseményszintű viszonyokra is használhatók, ezek a mi gondolataink. Mentális képi megjelenési formát is ölthetnek, ezek a mi képzeleteink. Ezért a valóságról, és annak feltételes változtatási lehetőségeiről, képzeletet tudunk alkotni a gondolataink segítségével. Olyan mentális formákat, amelyeket a mindenkori tudatosságunk képvisel. Ezek a mentális szellemi formáink tölthetők fel az érzelmeinkkel, azaz lelki eredetű életerő impulzusokkal. Ezek, a lelki érzelmekkel telített szellemi elképzeléseink, a mi hiteink. A megvalósulásuk felé törekvő mentális szabad akarataink.
A lélek, és a szellem, nem választható külön egymástól. Éppen ugyanolyan módon, ahogy az élő test nem képzelhető el, az őt animálni, éltetni képes lélek nélkül. Amint külön képzelem el, már egy élettelen testről beszélhetek csupán. Ezért a lélek használja a testünket, az objektív valóságban való alkalmazkodása céljára, és a szellemiségünket pedig arra, hogy ez az alkalmazkodási képességünk, sajátságos értelemmel bírjon. Olyan sajátságos értelemmel, amely a sajátságos módon megszerzett élettapasztalatainkon alapszik. Így a test, lélek és szellem csak, mint elvi különbözőségek határozhatók meg, de funkcionális módon, csak együtt működhetnek, az életünket biztosítva.
Mivel relatív elméjű emberekként kételkedve gondolkodunk, tehát az abszolút tudatos univerzális Lélek részei vagyunk. Ezért, amíg kételkedünk, addig szellemileg vezérelt tudatú emberként gondolkodunk, tehát vagyunk. Isten ezt a létezését így fogalmazta meg a Bibliában. VAGYOK, AKI VAGYOK. Az Univerzum oszthatatlan alaptömegek által biztosított alaphalmazában alakulnak ki a mágneses hullámok. Ezekben a mágneses hullámokban, a hullámhossz biztosítja az információ áramlását, míg a frekvencia az energiáét. Majd induktív módon hatást gyakorolnak, az Univerzumban megnyilvánult összetett elektromos anyagi halmazokra. Így a világmindenségben, nem csupán szellemi értelmet tükrözni képes gondolatok vannak, azok informatív értékeivel, hanem tudatosság is, ami az energikus lélekkel való érzelmi együttműködés alapja.
Az Univerzum abszolút Szellemiségét, a mágneses hullámhossz információs értékei képviselik, míg az abszolút Lelkiségét, a mágneses frekvencia által szolgáltatott energia. De a két tényező, csak elvileg választható szét. Mert a tudatossághoz, amit induktív módon az anyagi világra vetít az Univerzum, mindkét tényezőre szükség van. Méghozzá a mágneses hullámban terjedve együttesen. Így a mágneses hullámhossz információs értéke határozza meg azt, hogy a mágneses frekvencia energiája, milyen mértékű induktív változást idézzen elő, az elektromos szerkezetű anyagi létezések eseményeiben. Ezért ezek az induktív változások, olyan viszonyítható állapotokat kölcsönöznek az anyagi létezések eseményei számára, amelyeket a viszonyítható adataik alapján lehet értelmezni. Ezek a viszonyított adatok segítenek bennünket a mentális fogalomalkotásainkban, hogy szimbolikus jelleget öltve, valós és elképzelt anyagi események ölthessenek képi formát az elménkben. Abban az elménkben, amelyben tudatosak vagyunk.
Így a mindenkori tudatosság, éppúgy az értelmes ember mentális jellemzősége, mint az értelmes Univerzumé. Csak az Univerzum tudatosságát, Istennek hívjuk. Mivel pedig, az emberi létezés, nem különült el az Univerzumtól, sem anyagi, sem szellemi, sem pedig, energetikai szempontból, hiszen éppen abban nyilvánult meg, ezért az emberben ugyanannak a tudatosságnak a lehetősége megvan, mint a világmindenségben. Így a spirituális fejlődésünk csúcsa éppen az, hogy mentálisan is azonosuljunk az Univerzum tudatosságával, vagyis Istennel. Mert a lélek által, minden értelmes ember, az Isteni tudatosság csíráját hordozza magában. Ez a tudatosságunk azonban, ma még szellemileg vezérelt az elménkben. Következésképpen sajátságos, azaz feltételekhez kötötten viszonylagos. Másképp fogalmazva relatív. Lelkileg vezérelt elméjűvé, azaz abszolút tudatossá kell fejlődnünk spirituális szinten ahhoz, hogy megértsük az igazi önvalónkat, az Univerzumon belül.
Ez az írásom, egyfajta értekezés egy olyan módszerről, amely az abszolút igazság felfedezéséhez vezetheti az értelmes embert. Úgy tudományos, mint egyéb szinten. Az abszolút igazság pedig az, hogy önmagunk Isteni mivoltát beazonosíthatjuk végre az Univerzum Isteni mivoltával. Vagyis, a mi relatív tudatosságunk abszolutizálódhat azért, hogy az Isteni tudatosság hassa át az elménket, és az abszolút igazság tiszta fényével ragyogja be azt.
Descartes, kijelölt számunkra egy mentális utat, az abszolút igazság keresésére. Én, a magam szerény módján, megpróbáltam „kikövezni” azt, hogy könnyebben tudjunk rajta haladni. Remélem, lesz majd valaki, aki tökéletesen „leaszfaltozza” majd, hogy örök időkre járható út legyen az emberiség számára. A tudomány és az egyéb ismeretek egyesülhetnek végre, mert csak egy igazság van, Isten. Mi pedig, az Isteni minőség lelkiségével élve, lehetőséget kaptunk arra, hogy megismerjük ezt az abszolút igazságot.
Matécz Zoltán
2013.07.10.
matecz.zoltan@gmail.com
