Homonímia.
Ez a fogalom görög eredetű, és „hasonlónevűséget” jelent. Az azonos alakú, de különböző jelentéstartalmú szavainkat, hasonlónevűség jellemzi. Amit a nyelvtudományok, homonimának neveznek. Ez minden nyelvre jellemző, de a magyar nyelv egyik legérdekesebb részét képezi. Ezt a jelenséget a nyelvtan, egyszerűen a véletlenek egybeesésével magyarázza. Az ilyen szavainkat, amelyek homonimek, azaz hangalakban és írásban is teljesen megegyeznek egymással, homonimáknak nevezik.
Ilyen homonim szavunk például, a „vár” szó, amelynek a jelentése kétértelmű, hiszen egy kőből készült építményre éppúgy utalhat, mint a várakozás eseményére. Amíg az erődítmény esetében, egy főnevet alkot, addig a várakozás eseményét kifejezve, egy igeként használhatjuk. Így a „vár” szó logikus értelmét, az adott mondatot kiterjeszteni képes szövegkörnyezete határozza meg. Vagyis, azok az egyéb szófajták, amelyekkel együttesen alkot egy értelmes mondatot. Amelyek meghatározzák azt, hogy a „vár” szóra, éppen milyen hangsúlyt fektessünk.
A magyar nyelv, egy tökéletesnek mondható kommunikációs rendszert alkot. Ragozó nyelv, amely eredetileg, gyökalapú. A régen használt gyököket azonban, ma már felváltották a szótövek. Amelyekhez toldalékokként csatoljuk a ragokat. Így a ragozás által, a szótövek jelentéstartalma jócskán kibővül. Minél több rag kerül a szótőhöz, annál kifejezőbbé válik az. Miközben mindvégig utalni fog, magára a szótőre. Így a véletlen, nem játszhat semmiféle szerepet a természetes szóhasználatainkban.
Nézzük most meg azt, hogy valójában, mit is jelent számunkra a „véletlen” szavunk. Az ok-okozatiságot magyarázó kauzális világunkban, nincsen helye a véletlennek. Mert a véletlen létezése, ok nélküli okozat lehetne csupán. Vagy olyan okot feltételezne, amelynek nincsen okozata. Így a véletlen a káoszt uralhatja csak, a kifejlett rendszert nem.
Valójában, akkor használjuk mégis a „véletlen” szót, amikor elhibázunk valamit. Amikor akaratunkon kívül elrontunk valamit, és nem akarjuk vállalni érte a felelősséget. Illetve a felelősségünk vitathatatlan ugyan, de a „véletlen” szó utal arra, hogy nem szándékos cselekedetünkről van szó. Vagyis, nem rosszindulatból cselekedtünk.
Azért fontos értelmezni, az általunk használt „véletlen” szó elvi jelentését, mert a szándékosságunkat kérdőjelezi meg. Amikor ugyanis, valamit szándék szerint teszünk, és árt másoknak, bűn az. Amennyiben azonban, úgy cselekszünk „rosszat”, hogy az, az eredeti szándékunk ellen történik, úgymond véletlenszerűen, akkor csak vétkezünk. A hibáinkért, mindig vállalnunk kell a felelősséget. De egészen más a társadalmi szintű elbírálása a bűnnek, és megint más a véteknek. Ehhez hasonló módon, a bűnös cselekedeteinket, bűntudat követi. Ami lelkiismereti válsághoz vezethet. Míg a szándék nélküli vétkes cselekedeteink után, nem terhel bennünket a bűntudat. Vagyis, lelkiismereti válság nem alakul ki bennünk tartósan, ha csupán vétkezünk.
Erről szól a Biblia is, amikor a „Mi Atyánk” című vezérimában kérjük, hogy „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. A megbocsátási képességünk lehetősége, csak a vétkekre vonatkozik. Vagyis, az olyan véletlenszerű módon nekünk ártó cselekedetekre, amelyeket szándékosság nem jellemezhet. Mert a szándékos módon elkövetett rossz cselekedet bűn, és így azt kizárólag, csak Isten bocsáthatja meg.
Ami azt jelenti, hogy én megszüntethetem a haragomat azzal szemben, aki rosszat tett nekem, de a benne kialakult bűntudat által létrejött lelkiismeret furdalást, én nem oldhatom fel. Azt kizárólag neki, saját magának kell megoldania. Isten segítségével.
A véletlen tehát, az értelmes szándékunktól eltérő hibás cselekedeteinkre utal. Ez az állítás igaz, a nyelvi szintű szóhasználataink értelmezési gyakorlatára is. Ami azt jelenti, hogy a homonim szavaink, nem véletlenül alakultak így ki, hanem csak a logikus értelmezésük nem tiszta még előttünk. Mert az eredetük, a régi múltunkba nyúlik vissza. A nyelvújításaink korai elé. Ezért, a véletlen művének tekinti őket a mai, modern nyelvtudomány.
Az értelmes nyelv, hangok és írásjelek összességéből áll, amelyek sajátságos módon, meghatározott szabályszerűségek alapján, egy közös rendszerbe szerveződtek. Az érthető logikus nyelvet ezért, úgynevezett nyelvi szintek határozzák meg. Így az első szintet, a hangok és az őket jelezni képes betűk képezik.
Második nyelvi szintet, a szavak biztosítják számunkra. Amit a hangok vagy az őket jelezni képes betűk alkotnak. Ahogy a betűk kialakítják a szavakat, úgy alkotják a harmadik szintet, a szavak által formált mondatok. Ezeknek a mondatoknak az összessége pedig, kialakítja a logikusnak mondható teljes szöveget. A kifejezésre juttatott értelmes mondanivalót. Mint a nyelv negyedik szintjét. Így a nyelv, egy hierarchikus, egymásra épülő logikus rendszert képez. Amelyben a véletlennek, nem lehet semmiféle szerepe.
Így ma már, minden nyelvet állandóság jellemez. Amit az ő alapszabályai határoznak meg, és közben, folyamatos változási képesség, amit az ő alkotóelemek szintenkénti használatának a gyakorlata valósít meg. Vagyis, az állandónak mondható nyelvi szabályok betartása mellett, milyen rugalmasan használjuk ki azokat a lehetőségeket, amelyek a nyelvi szintek között kínálkoznak. Ami a nyelvünk elemeinek a változékonyságát fejezi ki. Azaz, az egyre pontosabb és logikusabb kifejezőképességünket.
Így a szavak nyelvi szintjén, azonos hang és írásalakkal szerepelnek olyanok, amelyeknek a fogalmi jelentése, a mondatok nyelvi szintjén válik különbözővé. Így bizonyos főnevek, igei alakban is szerepelhetnek egy mondatban. De mindig a mondattani szerepük határozza meg azt, hogy éppen milyen hangsúlyos értelemben használjuk őket. Az a tény, hogy alanya vagy állítmánya lett-e, a második nyelvi szinten meghatározott szó, a harmadik nyelvi szintet képviselő mondatnak.
Tulajdonképpen arról van szó, hogy a hangok és betűk első nyelvi szintje, egyáltalán nem képvisel semmiféle fogalmi jelentést és állapotváltozást. De sajátságos szabályszerűségek jellemzik. A szavakat képviselő második nyelvi szint, már fogalmi jelentéseket határoz meg, és ilyen módon, utal az esetleges állapotváltozások lehetőségére is. A második szint szabályszerűségeire jellemző módon. Ezzel szemben, a harmadiknak nevezhető mondatok nyelvi szintjén, már a szófajok utalnak a cselekvő személyére, a cselekvés tényére, és a cselekvés egyéb okaira. A harmadik nyelvi szint szabályai alapján. A negyedik nyelvi szintet képviselő szöveg pedig, amely már az egymáshoz logikus módon kapcsolódó mondatokat jelenti, kifejezésre juttatja a kommunikáció lényegét, az értelmes mondanivalót.
Ebből adódik, hogy a kommunikáció során, éppen arra törekszünk, hogy minél érthetőbb módon fejezzük ki azokat a változásokat, amelyeket valaki vagy valami idézett elő. Közben utalva a változások lehetséges okaira. Így a homonim, azaz azonos alakú szavaink aktuális jelentését, éppen a használt szövegkörnyezetük határozza meg. Azok az egyéb szavaink és mondataink, amelyek az adott szövegben, a lehetséges okokra és a viszonyokra utalnak.
Hír értékű esemény tehát, csak a mondatok és a szövegek szintjén valósul meg. Így ott, a nyelv harmadik és negyedik szintjén válnak külön, a homonim szavaink különbözőségét kifejezni képes jelentéstartalmaik. Ez egyfajta nyelvi visszacsatolásként értelmezhető, ami a negyedik nyelvi szintről, magyarázatot szolgáltat a különböző értelmű jelentésekre, egy adott szó esetében is. Így kristályosodik ki a szavaink különböző jellegű jelentéstartama, a teljes szöveg értelmezése során.
Minden rendszert, éppen az ő hasznos visszacsatolásai tesznek értelmessé. Így például, egy automata mosógép esetén, a gép visszacsatolásként leellenőrzi a gép bezárt állapotát, a szükséges vízszintet, és a kellő vízhőfokot, hogy a kiválasztott mosóprogram elindulhasson. Majd a víz ürítését ellenőrzi, hogy a centrifugálást elkezdhesse. Ha a megfelelő feltételek teljesülnek, mint szükségszerű visszacsatolások, akkor a mosógép rendszere, intelligens módon végigvezeti a kiválasztott programot.
Így a nyelvi rendszer is, ilyen visszacsatoló feltételeket állít, a különböző szintű szabályszerűségek révén ahhoz, hogy általa az intelligens kommunikáció létrejöhessen. Akár közvetlen verbális módon, vagyis szóban, akár közvetett módon írásban. Így a teljes szöveg kialakítása során, minden nyelvi szint szabályszerűségének teljesülnie kell. Ezek a szabályok azonban, visszahatnak egymásra, és ez által, képesek hangsúlyos befolyást gyakorolni a szavak jelentésére. Ezért egy homonim szót, főnévként és igeként is használhatunk. Színezve ilyen módon a kommunikáció minőségét. Így alakultak ki a homonim szavaink. Törvényszerű módon. Nem pedig, véletlenszerűen.
A homonim szavak véletlenszerű kialakulásának a lehetősége, csak addig magyarázható a véletlennel, amíg az ember meg nem érti, a nyelvi visszacsatolások jelentőségét, és visszahatását az adott nyelv alacsonyabb nyelvi szintű törvényszerűségeire. Amely a nyelvet, mint egy egységes rendszert működteti. A nyelvi visszacsatolás, a különböző nyelvi szintek között áll fenn, de magát a teljes kommunikációt szolgálja. Vagyis, az elmondott vagy leírt szöveg értelmét fejezi ki, intelligens módon. Mert minden rendszer, annyira lehet csak intelligens, amennyire képes használni az ő visszacsatolásait. Ez a vezérléstechnikai szabály ezért, a nyelv kommunikációs rendszerére is érvényes.
A kifejezésre juttatott viszonyok tárgyalása során, az állítmányként használt ige eseményével, visszajelzést biztosítunk a többi szófaj segítségével, magára a főnévre. A mondat alanyára. Mit állítok? Hogy valaki vagy valami, valamit cselekszik. Vagyis, aktívan vesz részt a cselekvés, történés, és a létezés által kifejezhető eseményekben. Így a többi szófaj által biztosított visszahatás, amelyek a cselekvési feltételeket tárgyalják, különböző hangsúlyt képesek fektetni a homonim szavainkra. Mint nyelvi visszacsatolások. Kiemelve azzal, azok főnévi vagy igei minőségű értelmezhetőségét.
Így biztosít a nyelvi síkú, folyton fejlődő kommunikációs rendszer lehetőséget arra, hogy homonim módon, különböző értelemben használjunk azonos alakú szavakat, azok hangsúlyai alapján. Amit mindig az alkalmazott szövegkörnyezet határoz meg. Így tulajdonképpen, nyelvi visszacsatolás nélkül, nem is beszélhetünk a nyelvről, mint önálló rendszerről. A homonímia jelensége tehát, a magyar nyelv ősi jellegével magyarázható, amikor még gyök alapú rendszert alkotott. A mai korban, amikor szótövekről beszélünk, homályba vész a régi, gyökök szerinti értelme. Így amit nem értünk meg, azt egyszerűen, a véletlen játékának tartunk. Ilyen a homonímia jelensége is.
A folyamatos kommunikáció során, a szellemi gondolatainkkal juttatjuk kifejezésre a lelki érzelmeinket. Mert folyamatosan szemléljük a valóságunkat. Részt veszünk azok eseményszerűségeiben. A szomatikus, azaz testi érzeteink segítségével, felismerjük azokat a viszonyokat, amelyekhez automatikus módon igazodnunk kell. Így a kommunikáció lényege éppen az, hogy ezeken a testi érzeteinken alapuló felismeréseinket megtárgyaljuk, és közöljük valakivel, a róluk kialakult lelki érzelmeinket.
Így a kommunikáció, arra biztosít lehetőséget számunkra, hogy a különböző eseményeket megélt lelkeink, megosszák a személyes tapasztalataikat egymással, szellemi szinten. Ezt a szellemi szintet képviseli az értelmes nyelvünk. Amit közös megegyezés alapján, olyan szabályszerűségekkel használunk, amely mélyen a múltunkban gyökerezik. De az egyre modernebb idők során, mindig új alapokra helyezték a nyelvünk szabályszerűségeit. Főképpen olyan nyelvészek, akik egyszerűsíteni kívántak ugyan, de már nem fordítottak kellő figyelmet a nyelvünk ősi gyökrendszerére. Amely a nyelvünk alapja volt.
Matécz Zoltán
2015.12.09.
matecz.zoltan@gmail.com
