Telik-múlik az idő.
Az anyagi létezések minden lehetséges formája, valamilyen centrális típusú elektromos rezgésnek minősül. Akár bolygó, akár atomi szinten tekintjük is. Ami egyszerűen azt jelenti, hogy valamilyen kör vagy keringőfolyamat rezgési eredménye.
Mert a körfolyamatok kezdő és végpontjai, teljesen azonos pontoknak minősülnek a köríveken. Ez a közös pont pedig, bármelyik lehet a kör kerületén. Így akármilyen kicsi vagy nagy méretű az adott körfolyamat, rezgésnek minősül csupán. Mert a körfolyamatot végző anyagi test egyensúlyi helyzete, a körfolyamat során, számottevően nem változik. Akármekkora is a sebessége.
Ezeknek a különböző szintű anyagi rezgéseknek, az egymáshoz viszonyított eltéréseit nevezzük időnek. Ezért az időt, a Nap, a Föld, és a Hold periodikus rezgéseinek a viszonyított értékei biztosítják számunkra. Vagyis, az idő, szellemi szinten viszonyított tényező csupán. Úgy is mondhatjuk, hogy az idő, az elménk rezgési események viszonyítási képességének a viszonytényezője a memóriánkban. Ahol a szellemiségünk, a folytonossá vált pillanatemlékeink „raktárkezelője”.
Ahogy a körfolyamatokban a kezdő és a végpontok azonos pontok, és azok a végtelennek tekinthető köríveken bárhol lehet, úgy a szellemi szinten viszonyított időben, mindig csak a viszonyítás pillanata számít igazán. Mégpedig a jelen pillanata. Mert a múlt, ezeknek a viszonyítást jelentő jelen pillanatainknak az emléke. Míg a jövő, a múltban előre megtervezett részpillanatainknak az emlékei. Így a természet által előrevetített jövő, amerre a múlt terjedni képes, gyakorlatilag nem létezik.
A mágneses energia által fenntartott természeti jelenségek és folyamatok vannak csupán, amelyek ha periodikus jellegűek, akkor kikövetkeztethetőek a jövőben elvárható részeseményei. Ennél fogva, nem igaz az, hogy az idő, a múltból „áramlik” a jelenen keresztül, a jövő felé. Mert ameddig az idő, a múlt szellemi szintű emléke számunkra, addig a viszonyítás pillanata, a lelki jelenlétet biztosítja. Amely pillanatban, részt vállalhatunk az életeseményeinket képező folyamatokban. Azaz értelmes módon viszonyítjuk az eseményeket.
A viszonyítás pillanata pedig, sohasem áll meg, vagy nem lassul le. Mert egy új viszonyítási pillanat, már azonnal emlékké is formálta az előző, már megélt lelki jelenlét pillanatát. Amelyben az előző viszonyítás már megtörtént. Mert a fejünkben őrzött szellemi szintű emlékeink részpillanatait, lineáris sorrendben tárolja a memóriánk.
Amelyik eseménypillanatban pedig, nem vettünk részt aktív viszonyítással, azok a pillanatok éppúgy beépülhetnek tartalom nélküli emlékekként a memóriánkba, mint például, az alvási periódusaink. Mert nyilvánvaló módon, senki sem állítja azt 30 éves korában, hogy csak 20 éves, mert az addig leélt életének az egy harmadát, szükségszerűen átaludta.
Így vagyunk nevelve, azaz szellemi szinten kondicionálva. Hogy azokat az elmúlt időpillanatokat is elfogadjuk, amelyekről közvetlen módon, semmit sem tudunk. Ha az óránk, mint a bolygóviszonyokat tükröző elektromos, mechanikus, vagy elektromechanikus szerkezetünk, nyilvánvalóvá teszi azt számunkra. Ezek a részpillanatok, éppúgy beépülnek a memóriánk időtudatába, mert az elménkben valamilyen formában utólag tudatosodtak. Így a szellemi szintű időérzetünk, folytonosságot mutat.
Ezért az óra, mint anyagi szerkezet, általunk abszolutizált értékeket biztosít számunkra, a feltételezett viszonyítás pillanatértékeinek a halmazát alkotva. Az idő folytonos érzetét keltve a tudatunkban. Attól függetlenül, hogy lelki jelenlétet tanúsítottunk volna a tudatos viszonyítás révén, szellemi szinten mégis a tudatosodás szintjére kerül. Olyankor úgy öregszünk, hogy közben lelki szinten, meg sem éltük igazán a részpillanatokat. Vagyis, valójában nincsen mire emlékeznünk.
Az a tény, hogy a sebességet és annak változási sebességét a gyorsulást, idővel lehet mérni, még nem jelenti azt, hogy az idő is sebességi értékkel bír. A sebesség ugyanis, még ha a fény terjedési sebességéről van is szó, nyugalomnak minősül, amíg állandó. Viszont, gyorsulásnak hívják, ha változó. Ezért értelmetlen a fizika állítása, amely szerint, az idő sebessége megváltozik a fénysebességen vagy annak közvetlen közelében. Ha ez valóban így lenne, akkor magát a fénynek a sebességét sem tudnánk meghatározni, abszolút értékű állandó tényezőként.
A fény tulajdonképpen, nem is nevezhető elektromágneses hullámnak. Mert az elektromos tulajdonságú anyagi közegek, csak lassítják a fény mágneses szintű terjedési sebességét. Az anyagi minőségek, a sűrűségüknek a függvényében, megváltoztatják a mágneses hullám hullámhosszát. Ezért más és más színekkel informálnak bennünket, a különböző sűrűségű anyagi halmazok, ugyanabban a mágneses alapú fényözönben is.
Az csupán egy dolog, hogy az anyagi minőségek ideális körülmények között, fényforrásokként funkcionálnak. Mert a belső közegükön, olyan mértékű elektromos munkavégzés történik, amelynek a rezgési hullámhossza, éppen a fényhatás mágneses rezgési spektrumába esik.
A fényhatás tehát, mágneses hullámként terjed. Nem a kvantumokként értelmezett „részecskék” közvetítik fénysebességgel száguldozva. Csupán a mágneses hullám rezgési sebessége határozza meg azt, hogy az anyagi világban fényként érzékeljük. Ezért frekvenciafüggő tényező, a fénykvantum.
Mert a mágneses hullámokat felépítő oszthatatlan alaptömegek közegében a longitudinális, azaz egyenes irányú sűrűsödések és ritkulások határozzák meg a kvantum energiaértékét. Így kvantumként értékelhető, egy ilyen, egymás után érkező sűrűsödési periódusa a mágneses hullámnak. Amely folytonos hatásként, erőimpulzus sorozatot közvetít a hullámon belül. Így a kvantumok nem mások, mint az egymás után terjedő erőimpulzus sorozatok. A ritkulási periódusokat pedig, a hullámhossz határozza meg. Ezért a mágneses hullámokban, a mágneses hullámhossz, az informatív értéket, míg a mágneses frekvencia, a folytonos erőimpulzus sorozatok által, az energiát közvetítik.
Így a fényhatás is, a mágneses hullámok szervezett együtt-rezgésére vezethető vissza. Állandónak mért hatásként, a sebessége nyugalomnak minősül. Mert a mágneses hullámban, csak az energia hatása terjed egyenes vonalban. A hatást közvetítő oszthatatlan alaptömegek egyensúlyi helyzete, számottevően nem változik.
A fénysebességhez közelítve az elektromos anyagi testek mozgásállapotát, a gyorsulás munkaértékével terhelik. Mert az anyagi test olyankor a mágneses közegben, nem hullámként vesz részt a szervezett együttes rezgésekben, hanem sugárzó, azaz száguldó testként. Ennek a drasztikus gyorsításnak a munkaértéke határozza meg azt, hogy a sugárzást létrehozó energia, és a mágneses közegben lévő hullámenergia, milyen mértékű ellenhatásokat képviselnek egymással szemben.
Az energia, egy és oszthatatlan az Univerzumban. Erre utal az energia megmaradási tétele. Amely szerint, energia nem vész el, csak átalakul, és mindig új, és újabb megjelenési formát ölt, a hatásával szemben teljesen tehetetlen, elektromos tulajdonságú anyagi halmazokon. De az anyagi test gyorsítása során, a természetes módon terjedő mágneses energia ellen fektetünk be energiát. Így az energia természetes terjedési módja ellen végzünk mesterséges munkát. Vagyis, a mágneses hullám szubjektív munkája ellen végzünk objektív munkát.
De akárhogyan is csűrjük-csavarjuk a dolgot, az anyagi estekre utaló rezgési sebességviszonyokat, mindig az általunk meghatározott etalonidővel tudjuk figyelemmel kísérni. Vagyis, szellemi szinten értékelve viszonyítani. Így számunkra, mindig a saját időrendszerünk a mérvadó. Az óra saját-rezgése pedig, mint anyagi szerkezeté, akár változhat is, az ő esetleges gyorsítása során. De az a tény, a mi megszokott időrendszerünket, egyáltalán nem befolyásolhatja.
Amennyiben pedig, a relativitás elméletei szerint, mégis változik az idő „terjedési sebessége”, vagy esetleg meg is áll az, akkor a képleteikben van a hiba. Mert olyan alapvető tényezőkkel számolnak, amelyek valótlanok. Ez nem is olyan nagy csoda, ha arra gondolok, hogy a fizika, még a mai napig sem határozta meg néhány alapfogalom konkrét jelentését. Így az idő, a tér, az energia, vagy az információ fogalmait, konyhanyelven használják csupán. Ahogy azt az átlagemberek teszik. Pedig, ezek olyan szükségszerű alapfogalmak, amelyeket konyhanyelven használva, törvényszerűen téves eredményekre juthatnak csupán. Így tulajdonképpen, ész nélkül osztják az észt, amíg tanítják az elméleteiket.
Ha pedig, ellentétes módon gondolkozunk, akkor feltehetjük a logikus kérdést, hogy valójában, milyen távol tudunk kerülni a fény abszolút értékű terjedési sebességétől? Legtávolabb az olyan anyagi test kerülhet a fénysebességtől, amelyik egy halmaz közegében súlytalanul lebeg. Mert annak a testnek a sebessége zéró. Vagyis, abszolút nyugalomban van. Mégsem gyorsul fel számára az idő, illetve nem lesz végtelen a terjedési sebessége.
Éppen ellenkezőleg. A lebegésben résztvevő ember számára például, olyan érzést biztosít az abszolút nyugalmi helyzet, mintha még az idő is megállt volna. Mert az ember olyankor, egy rezgési viszonyokban szegény, állandónak mondható állapotot értékel. De számunkra, még akkor is a régen meghatározott időrendszerünk a mérvadó. Amit a bolygómozgások alapján határoztak meg az őseink. Mint szellemi szinten kidolgozott mentális információs rendszert, amely független mindennemű viszonyított sebesség esetleges változásától. Mert éppen az idő függvényében viszonyítjuk azokat a rezgési szintű változásokat. A számunkra abszolút értékűnek ítélt időhöz. Amit az óraszerkezet mutat.
Nagyon sokszor, éppen az a problémánk, hogy időzavarba kerülünk. Mert az általunk megsaccolt idő, nem minden esetben azonos értékű, az etalonként meghatározott időegységeinkkel. Amit az óra mutat. Olyankor, néhány perces várakozás, óráknak tűnik. Vagy éppen fordítva. Egy jó órás kellemes időtöltést, csupán néhány percnek értékelünk. Ezeknek az időzavarainknak a nyilvánvaló eredménye az, hogy gyakorlatilag, nincs időnk semmire.
Az objektív anyagi eszközökkel elképzelt időutazásról, amit a kvantumelmélet sugall, ne is álmodozzon senki sem. Mert azt, csak a kvantumelmélet téves képletrendszere teszi számunkra elméletileg lehetővé. Pedig, az idő, objektív kiterjedéssel nem rendelkezik, ezért utazni sem lehet benne.
Szubjektív időutazásnak minősül viszont, minden egyes nosztalgiázásunk. Amikor a memóriánkból, az emlékeinket előhívjuk, és az elménkben, ugyanazok a lelki érzések elevenednek föl, mint amelyikkel az emléket elraktároztuk. Mert az idő, a memóriánkban működő szellemiségünk mentális produktuma. Hiszen a szellemiségünk, az emlékeink pillanatértékeit, együtt észleli. Így számunkra a szellemi szintű időérzetünk, folytonosnak minősül.
Holott a viszonyított események, nem időben, hanem valamennyi ideig történnek. Ezért az idő, természetesen, a teret sem képes meggörbíteni. Ha az idő, vagy valamilyen más szubjektív tényező, a teret meggörbíthetné, akkor az egyenesről fogalmunk sem lehetne. Ezért a relatív fizika eredményei is nagyon relatívak. Vagyis, vagy igazak, vagy nem. De az már biztos. Abszolút jelleggel.
Az elektromos anyagi halmazok számára a mozgási teret, a mágneses alaphalmaz biztosítja. Amely éppúgy körülöleli az anyagi testeket kívülről, mint ahogyan kitölti azok atomi szerkezeteit belül. Úgy működik minden anyagi halmaz a mágneses térben, mint a szivacs a vízben. Így a mágneses tér lineáris alaprezgéseire vezethető vissza, mindennemű centrális formát öltött elektromos anyagi rezgés. Mert a mágneses alaphalmaz, és az anyagi részhalmazok, folyamatos induktív viszonyban vannak egymással. Ezért, az induktivitás által alakítja át az Univerzum, a lineáris alapú mágneses rezgéseket, centrális körfolyamatokat megvalósítani képes elektromos rezgésekké. Így az induktivitás modulálja a rezgéseket.
Az idő pedig, ezeknek a modulációs eltéréseknek az általunk felismert mértéke. Amelyben a rezgési eltérések mutatkoznak meg, a bolygó szintű, kozmikus keringési folyamatokban. Amit az őseink abszolutizáltak számunkra. Így válik számunkra lehetővé az, hogy az abszolutizált időegységekkel tudjuk viszonyítani a rezgési részeseményeket. Éppen úgy, mint ahogyan a súlyt vagy a távolságot mérjük, az etalonokkal meghatározott egységes mérőeszközeinkkel.
Ha az idő változó lenne, nem pedig, etalonnal meghatározott és így, abszolutizált mértékrendszer, akkor alkalmatlan lenne az események viszonyítására. Mert a relatív változókat, mindig az állandóként meghatározott etalonjainkkal tudjuk csak értelmes módon viszonyítani. Így a változást jelentő eseményeket, mindig az állandónak kinevezett időegységeinkkel tudjuk csak mérni, viszonyítani.
A szubjektív időérzetünk szellemi szintű, és egyéni módon eltérhet az abszolútként kezelt időrendszerünktől. Ez a szubjektív időérzetünk ad lehetőséget az új kor fizikájának arra, hogy butaságot beszéljenek. Mert a szubjektív időérzetünkben, változó az idő. Azaz úgy alakítható, ahogyan csak a tudósok kívánják. De az, nem a valóságot fogja tükrözni. Akár milyen tudományos állításik támasztják is alá.
Az idő tehát, nem telik, és nem múlik, hanem a lelki jelenlét viszonyítási pillanatait elraktározza a memóriánk. Ahol a szellemiségünk a „raktárkezelő”. Így az emlékeinket együtt szemlélve, az időt szükségszerűen folytonosnak értékeli. A múlt ismeretében, a jövő esélyeit előrevetítve. Így a jelen eseményeiben, mindig olyan módon veszünk részt, hogy pozitív módon értékelhető jövőt éljünk meg. Mert az események a folytonosak, amelyek e miatt, az hozzájuk csatolt viszonyított idő, szellemi szinten folytonosnak értékelhető mivoltát is eredményezik számunkra.
Matécz Zoltán
2016.03.15.
matecz.zoltan@gmail.com
