Űrhulladék.
A kezdetben, 1957 óta, az Amerikai és Orosz űrprogramok versengései azt eredményezték, hogy ma már, nagyon sok ország, saját űrkísérleteket végez. Ennek kézzelfogható eredménye az, hogy televíziós, távközlési, és egyéb megfigyelő célú műholdak keringenek a Föld körül, megváltoztatva a tudományos és technikai életvitelünket.
Így az űrhulladék nagy részben, az elavult és már használaton kívüli műholdak roncsaiból, azok széthullott darabjaiból, a fellőtt rakéták utolsó levált fokozataiból, és egyéb kisebb-nagyobb alkatrészeikből tevődik össze. De természetesen, az űrhajókból feleslegessé vált és kiürített szemét mennyisége is, az űrhulladékok részét képezik. Amelyek az aktív műholdakhoz hasonlóan, 28 ezer kilométeres sebességgel keringenek a Föld körül.
Így a méretük, igen változó. A legutolsó Orosz csillagászati adatok szerint, több mint 750 millióra becsülik az egy milliméternél nagyobb méretű, mesterséges égitestek számát. Amelyből 4.5 millió darab, nagyobb egy centiméternél. Majdnem 23 ezer pedig, meghaladja a 10 centiméteres méretet is. Ezek 3-4 száz kilométeres távolságtól, 36 ezer kilométeres távolságig helyezkednek el a Föld körül stabilizálódott keringési pályáikon.
Ez az egyre szaporodó űrszemét, komoly gondokat okoz az űrprogram követőinek. Mert azok, a Föld körüli pályákon keringenek éppúgy, mint az aktív műholdjaink. Ezért ma már, nagy kockázati tényezőt jelent fellőni újabb rakétákat. Főképpen olyanokat, amelyeken kiképzett űrutazó személyzet is szolgálatot teljesíthet. Így a kényszer rávitte a tudósokat arra, hogy az új műholdak és rakéták fellövése előtt, komolyan megfigyeljék az űrhulladékok keringési pályáit. Csökkentve ez által, az esetleges ütközések kockázati tényezőit.
Az irányítás nélkül keringő űrhulladékok, olykor ütközhetnek is egymással, amely esemény, megváltoztatja a haladási irányukat. Így a Földünk sincsen biztonságban, az általunk előidézett űrhulladékok miatt. Ezért, időről-időre feltűnik az égen olyan „ismeretlen” objektum, amelyik a Föld felszínére érkezve, komoly károkat képes okozni. Vietnámban például, volt rá példa, hogy egy lakóházra zuhant egy űrszemétnek értékelhető objektum, de szerencsére, emberi áldozatot nem követelt az esemény. De egy-egy nagyobb űrhulladék ilyen sebességgel az óceánba csapódva vízözönt, cunamit indíthat el.
Mivel az űrszemét ma még, nem gyűjthető össze könnyedén, ezért komoly nemzetközi megfigyelőrendszert építettek ki, amely folyamatos tájékoztatást nyújt az űrhulladékok keringési változásairól. Nem csupán azért, hogy az új űrobjektumok biztonságos pályára állítása megfelelő legyen, hanem azért is, hogy egy esetlegesen becsapódó nagyobb űrszemét, ne váltson ki nemzetközi konfliktust az által, hogy azt, be nem jelentett támadásnak vélik a károsultak.
Hiszen egy ilyen nagyobb méretű űrszemét, az esetleges becsapódása esetén, bármilyen földi objektumot képes, azonnal teljesen megsemmisíteni. Így akár, valamilyen energetikai rendszert, atomerőművet, vagy esetleg, egyéb telekommunikációs építményt rombolhat le, egyetlen pillanat alatt. Ezért az űrszemét összeszedése, elkerülhetetlen feladatot jelent az emberiség számára.
A civilizációnkból származó ipari és háztartási szemét, itt a Földünkön is komoly problémát jelent. Mert az elégetése nem mindig oldható meg. Ezért a hulladékok eltemetése lett bevált gyakorlattá. Az pedig, csupán azt jelenti, mintha a szőnyeg alá sepernénk. Míg a szemét elégetés során, a légtér gázszerkezete sűrűsödik csupán, teljesen feleslegesen. Oda nem illő gázokat bocsátva a légtérbe. Így a szelektálás után történő megtisztítást követően, a szemét szakszerű újrahasznosítása lehet, csak célravezető. Ezt az elvet kell, az űrszemét esetében is követni.
Véleményem szerint, a globálisnak vélt felmelegedési jelenségek oka is, az egyre halmozódó űrhulladékok számlájára írható. Mert Földünkre az energia, mágneses hullámok közvetítése által érkezik, természetes módon. Így a fémdarabokból álló űrszemét, amelynek a mennyisége évről-évre, 25-30 % növekszik, egyre komolyabb ellenállást jelent, a Földünk felé sugárirányban érkező, mágneses hullámok számára. Megtörik azok folytonosságát, és elterelik azok természetes hatási irányát.
Mert egyfajta, egyre sűrűsödő fémburkot képez a bolygónk körül. Így a Földünk, egy nagy fémkoporsóvá válik számunkra akkor is, ha békében élünk. Így az egyre fejlődő tudomány és technika, megöl minket, ha nem figyelünk oda megfelelő módon. Ez a globálisnak nevezett felmelegedési jelenség, azóta tart és fokozódik, amióta az űrszemét megjelent a bolygónk körül, és egyre szaporodik.
De valójában, ezek a nyilvánvaló módon szaporodó űrhulladékok, csupán másodlagos problémát jelentenek most számomra. Az írásom lényegét, a fémszerkezetekből álló űrhulladékok keringési pályáinak a megértése jelenti. Amennyiben ugyanis, szerintem nincsen tömegvonzáson alapuló gravitáció, akkor milyen erő tartja keringési pályákon az űrszemetet képező fémhulladékokat?
A jelenség megértéséhez, a mágneses és az elektromos tér közötti alapvető különbséget kell tisztán látnunk. Szerintem, az Univerzum mozgási terét, az oszthatatlan alaptömegekből álló mágneses alaphalmaz képezi. Ebből, és ebben az alaphalmazban nyilvánultak meg, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok. Az elektromos hullámokat képező elektromos tér tehát, ugyanabban a mágneses alaphalmazban épül fel, mint amelyikben a mágneses hullámok. Ezért a kétféle erőtér, akaratlanul is egymás ellen dolgozik, a számukra közös alaphalmazban.
Mert az anyagi szerkezetek elektronjai, olyan apró összetett szerkezetű résztömegei az Univerzumnak, hogy az elektromos erőtereiket, csak a mágneses alaphalmaz résztömegeinek az aktivizálásával képesek kialakítani önmaguk körül. Míg a mágneses tér lineáris szerkezetű, azaz egyenes irányú, addig az elektromos tér, mindig centrális felépítésű. Vagyis, mindig áramló mozgással követi az elektronok forgómozgását.
A mágneses hullámok által felépült mágneses tér lineáris. Azaz egyenes irányultságú. Amelyben egyenes irányban terjed a mágneses frekvencia által közölt energia. Ezért az energia hatását közvetítő oszthatatlan alkotóelemei, csupán rezegnek. Mágneses hullámot alakítva ki, szervezett módon együtt rezegnek. A mágneses hullámhossz, a mágneses információ értékét határozza meg. Így a mágneses hullámhossz által képzett információ határozza meg azt, hogy a mágneses frekvencia révén közvetíthető energia, milyen mértékű induktív munkát végezzen az elektromos anyagi halmazokon.
Az elektronok forgási és keringési ritmusait követő elektromos tér pedig, centrálisnak minősül. Ezért, a kétféle erőtér, amely ugyanabban az alaphalmazban alakul ki, ugyanazokból az oszthatatlan alaptömegekből állnak, szükségszerűen egymás ellen dolgoznak. Miközben, a kétféle erőtér, egymásra próbálja erőltetni a sajátságos mozgásállapotait. A mágneses erőtér, az egyhelyben történő rezgési mozgásállapotát, míg az elektronok körül kialakult elektromos terek oszthatatlan alkotóelemei, kénytelenek az elektronok mozgásállapotait követve, áramló jelleget ölteni.
Ezek, az elektromos tereket jellemző körkörös irányú centrális áramlások, mindig ellentétes mozgási érdekeket képviselnek a mágneses tér rezgéseken alapuló viszonylagos nyugalmával szemben. Ezen alapszik, minden induktív hatás. Amelyben a mágneses tér és az elektromos terek között, a hatáskiegyenlítő folyamatok zajlanak. Ezeket a hatáskiegyenlítő folyamatokat, elektromotoros erőként ismertük meg.
Tehát, minden elektromos szerkezetű anyagi részhalmaz körül, elektromos tér alakul ki. Amennyiben pedig, forog az anyagi test, akkor az elektromos tere is forogva követi őt. Így elektro-motorikus hatásként érzékeli ezt a forgómozgást, minden egyéb, más agyagi test elektromos erőtere. Éppen az elektromos terek között lévő mágneses térnek köszönhetően. Amelyben a lineáris szerkezetű mágneses hullámok, egyenes irányban közvetítik az energiát képező erőimpulzus sorozatokat.
Ez az induktív dolog, az erőterek között úgy működik, mint a robbanómotorok esetében. Ahol a meghajtást biztosítani képes főtengely centrális irányú forgómozgásához az erőt, a dugattyúk lineáris típusú, egyirányú lüktető mozgásformája közvetíti, a hengerek robbanótereiből. Az indukció esetében pedig, a mágneses hullámok egyirányú, lineáris erőközvetítési lehetősége, folyamatosan fenntartja, az elektromos mezők centrális irányú forgómozgásait. Mert ebben az induktív alapú hatáskiegyenlítő folyamatban, éppen az ellentétes mozgásformákban terjedő erőhatások alakulnak át.
Mivel ugyanabban az alaphalmazban alakulnak ki az ellentétes mozgási érdekeken alapuló erőterek, ezért a mi durva műszereink, nem képesek a kétféle erőtér közötti egyértelmű különbséget kimutatni.
Ahogy az elektronok körül, centrális mozgású elektromos erőterek alakulnak ki, úgy az összetett anyagi szerkezeteket képező részhalmazokat is, elektromos erőterek veszik körül. Minden anyagi halmazt, a méretük szerint. Így a bolygókat, a holdjaikat, és a csillagokat is. De az űrszemetet képező fémhulladékainkat is.
A mi bolygónk tehát, saját elektromos erőtérrel rendelkezik. Amely a Föld körüli áramló mozgásával, követi a bolygónk mozgásállapotát. A Föld elektromos terének az áramlási folyamatai, a távolság növekedésével, egyre gyengébb áramlási értéket képviselnek. Ez a bolygónk méretét tekintve, akár több száz kilométer átmérőjű elektromos teret is jelenthet. Egészen addig, amíg a nyugalmat jelentő kozmikus tér mágneses alaphalmazának az induktív határát eléri. Ez az induktív átmenet azonban, szinte teljesen észrevétlen a mi anyagi viszonylatainkból tekintve.
Ráadásul, a mi Földünk, a többi bolygótársával együtt, a Nap mágneses teréhez ragaszkodva kering, a méretének és megszerzett lendületének megfelelő keringési pályákon. Miközben, egymás elektromos terét is érzékelik. Így a Nap elektromotoros erejének köszönhetően, a Naphoz stabilizálódott keringési pályát követi a Földünk. Minden más bolygótársával együtt.
Így a csillagok, a bolygók, és a holdjaik között, egyfajta kozmikus méretű elektromotoros erő érvényesül. Amely ennél fogva, egymáshoz képest stabilizálja az égitestek megszerzett mozgásállapotait. A Földünk körül pedig, az egyre szaporodó űrhulladékok, ugyanazt a sebességértéket tartják meg a bolygónk körül, mint amelyikkel keringési pályára állították a tudósok. Akármekkora a tömegük, súlytalanul keringenek azok. Így az áramló elektromos térben történő lendület megmaradási törvénye értelmében, amit a Föld körül kialakult elektromotoros erő biztosít számukra, az üzemképtelen űrhulladékok is, ugyanolyan műholdaknak minősülnek, mint a még aktív módon üzemelők.
Nincsen tehát szükségünk, a tömegvonzáson alapuló gravitáció elméletére ahhoz, hogy a Földünk körül kialakult égi mozgásformákat megértsük. Mert a tömegvonzás szellemi gondolata, aktivizálná a testek tehetetlen tulajdonságát jelentő tömegértékeket. Az aktív tömeg azonban, már nem képes a testek tehetetlen tulajdonságait kifejezésre juttatni.
A tömegek aktivitáshoz, mindig valamilyen hatásra van szükség. Objektív módon közvetíthető erőre, vagy szubjektív feltételek által közvetíthető energiára. Hatás nélkül a tömeg, teljesen passzív. Mert önmagában véve, teljesen hatástalan. Csak így képes, a tehetetlenség kifejezője lenni. Ezért a tömeg, a kiterjedéssel rendelkező anyagi testek tehetetlen tulajdonsága csupán. Mivel pedig, a testek tehetetlen tulajdonsága kizárólag, ezért egyéb tulajdonság kifejezésére képtelen. Ezért a tömegvonzás nem létezik. Mert az, már aktívként juttatná kifejezésre az anyagi testek tehetetlen tulajdonságát.
Ezért, tömegvonzáson alapuló gravitáció, nem létezik. Mert az, nem csupán fizikai, hanem logikai ellentmondás is lenne. Newton is, csupán az égi mozgásformák megértése érdekében használta a tömegvonzás gondolatát. A földi mozgásformák értelmezéséhez, teljesen feleslegesnek tartotta azt. De Newton, még semmit sem tudott ez elektromosságról. Így a Föld körül kialakult elektromos térről sem. Amely a saját elektromotoros erejével, könnyedén meghatározott keringési pályákon tartja, a körülötte súlytalanul keringő, nagy tömegű objektumokat is. Ahogy a Holdat, úgy a műholdjainkat is, és az azok által képzett, főképpen fémszerkezetű űrhulladékainkat is.
Matécz Zoltán
2016.07.07.
