Individualitás.
Jelentése szerint személyes, egyéni, egyedi, önálló. Annak ellenére, hogy ez a fogalom valójában, egy összetett szóból áll. Amelynek az első tagja, az indivizibilis szó eleje. Aminek a jelentése különvált, oszthatatlan. Míg a fogalom második tagját, a dualitás szó képezi. Ami eleve kettősséget jelent. Így összevont szóként az individualitás fogalma, olyan sajátságos egyediséget biztosít számunkra, amely valamilyen alapvető kettősség dualitására épül.
A duális alapviszonyt szerintem, az elektromos tulajdonságú anyagi minőségünk és a mágneses alapú lelki minőségünk együtt biztosítja. Amelyek állandó induktív viszonyban vannak. Egyedi módon individuálisak pedig, az ő állandó elválaszthatatlan duális viszonyuk által létrejött szellemiségünknek köszönhetően lehetünk. Így az individualitásunkat, már a mi sajátságos módon fejlődni képes szellemiségünk biztosítja. Amely mindig egyedi módon jut, a megismerésből és megtapasztalásból származó relatív tudásunkhoz.
A szellemiségünk tehát, mint egy egyedi módon sajátságos mentális prizma, befolyásolni képes, azt a teljesen tiszta induktív valóságot, amit a lelkünk, az anyagi minőségű körülményeinkre képes vetíteni. Beleértve a testünket is. Ezért, ha a szellemiségünk, mindig kellemes gondolatokat irányít az elménkbe, akkor pozitív lelki érzéseket aktivizálunk ott. Amelyek konstruktív, azaz építő hatásúak az életkörülményeinkre nézve.
Destruktív, azaz romboló hatású ezzel szemben, minden negatív lelki érzésünk. Amelyek az elménkben tudatos kellemetlen szellemi gondolataink hatására képesek aktivizálódni. Csúnyán befolyásolva a megélhető anyagi valóságunk körülményeit.
Mivel a testünk által, a lelkünk valóságát éljük meg ezért, a teremtőnk révén éltetett teremtmények vagyunk. Akik embernek hiszik magukat mindaddig, amíg az anyagi mivoltukra tudatosak csupán. Valamint, Istenné válhatunk akkor, ha a lelkünkre való tudatosságunkat, szellemi szinten elfogadjuk.
A szem, a lélek tükre. Amin keresztül, szemlélheti önmaga megnyilvánult anyagi minőségét a lélek. De, csak azt az anyagi valóságot láthatja, ami a sajátságos mentális szűrőnkön keresztül valósult meg. Vagyis, a mi sajátságosan relatív szellemiségünk mentális befolyása alatt.
Ennél fogva, ha a torz, beteges életeseményeim állapotát én teremtettem meg magamnak, akkor az egészségem és a jólétem is, ebben a szellemi szinten irányított mentalitásomban gyökerezik. Mert, ha a kellemetlen szellemi gondolataim hatására, negatív lelki érzéseket aktivizál az elmém, akkor a kellemes szellemi gondolataimmal, pozitív lelki érzéseknek biztosíthatok, valóságot formálni képes lehetőséget. Éppen azért, hogy a megtapasztalható életkörülményeim folyamatosan javuljanak.
Így például, egy anyagi szintű tükörbe nézve a lelkünk, az önmagáról kialakult valóságot láthatja akkor, amikor a saját ábrázatunkat szemléljük. Ha ezt a látványt, a szellemi gondolataink nélkül, azaz tisztán a lelkünk tudatosságával nézzük, akkor a léleknek meghagyjuk azt a lehetőséget, hogy korrigáljon azon az anyagi minőségen, amit a torz szellemi befolyással kialakítottunk magunknak. Csak a végtelen szeretet pozitív lelki érzéseivel nézzük, akármit is látunk a tükörben magunkból.
Ahogy a tükörbe néző átlagember, szellemi szintű irányításra, megigazítja az ábrázatát és a haját, a jobb megjelenése érdekében, úgy a tiszta lélek is megigazítja azokat a torzulásokat, amelyek a szellemi szintű mentális szűrőnkön keresztül alakultak ki az életünkben. Úgy az arcvonásainkban, mint a teljes anyagi testünkben, vagy az egyéb életkörülményeinkben. Ez, egyfajta tükörmeditációnak minősül, amely a saját személyünk körülményeire irányul. Nézz tehát a szemeddel, önmagad szemébe. A lelked tükrébe.
Ilyen módon, a szellemi gondolatoktól mentes tiszta lelki tudatosságunkkal, teljesen átvilágítjuk, önmagunk agyagi minőségeire épülő életkörülményeinket. Gyakorlatilag, megtisztítjuk azokat. Így a tükörmeditációt végző értelmes ember, mentális tisztogatást végez az anyagi körülményeiben.
A szellemiségünk mindig relatív, mert a tanulás és a felejtés lehetőségei miatt, állandóan változik az életünk során. Az abszolút módon egyéni, azaz individuális szellemiségünk relatívságát, úgy érdemes elképzelni, mint az erdő és az őt alkotó fák viszonyát.
Minden erdő, fák sokaságából áll. Így az erdő, abszolútként értelmezhető, mert minden fát tartalmaz, amelyik őt alkotja. A fák viszont relatívak az erdőben, mert mindegyik fa egyedi módon képviseli magát az erdőben. Ez az egyediségük azonban, abszolút módon jön létre, mert nincsen két egyforma fa egyetlen erdőben sem.
Ebből is látható, hogy abszolút és relatív értéket, csak az elménk viszonyítási képessége miatt vesznek fel a viszonyított dolgok. Mert önmagában véve, semmi sem abszolút vagy relatív. Csak a mi értelmes viszonyítási képességünk teszi azzá őket. Így minden abszolút értéket vesz fel számunkra, amihez viszonyítunk. Mint valamiféle általunk meghatározott etalonhoz. Továbbá, minden relatív értéket nyer számunkra, amit az abszolút értéket nyert etalonunkhoz viszonyítunk. De, csak a viszonyításunk idejére. Mert, csupán az elménknek van szüksége arra, hogy abszolút vagy relatív értéket adjon a viszonyított tényezőknek. Legalább a viszonyítás idejére.
Így a viszonyítható dolgok, sem nem abszolútak, sem nem relatívak önmagukban véve. Erről a témáról bővebben írtam már, a „Viszonyelmélet” című írásomban.
Ennél fogva, az individualitás szó értelmezése során, éppen önmagunkat viszonyítjuk. Azt az egyedi módon intelligens relatív szellemiségünket, amelyik a testi és lelki állandóságunk abszolút duális jellegében mutatkozik meg, amíg élünk. Vagyis, míg a szellemiségünk relatív értéket vesz fel, amikor arra gondolunk, hogy folyamatosan változni képes az életünk során, addig abszolút értéket nyer benne, maga a változás képessége. Ilyen módon, az elménk viszonyítási irányultsága határozza meg azt, hogy mi az, ami abszolút, és mi az, ami relatív értéket vesz fel, amikor viszonyítunk.
Ez szerint, a relativitáselmélet alaptézise, amely alapján ”minden relatív”, eleve egy abszurd állítás. Mert, csak úgy lehet igaz, hogy „Minden relatív, amit viszonyítok.”. Ennél fogva, minden abszolút, amihez viszonyítok. De, csak a viszonyításom idejére. Ezért, bármi lehet abszolút vagy relatív értékű számomra, attól függően, hogy azt viszonyítom, vagy ahhoz viszonyítok éppen.
Ilyen módon takarja az individualitás szó értelme, azt a személyes jellegű szellemi egyediségünket, amelyik a testi és lelki egységünk dualitására épül. Annak ellenére, hogy az anyagi mivoltunk folyton változik, és relatívként fogható fel. De a lélekhez fűződő kapcsolata, mégis állandó, amíg élünk. Vagyis, abszolút. A folyton változó szellemiségünk pedig relatív, ha önmagában tekintünk rá. Míg a változási képessége abszolút jellegű. Mert mindig képes változni, amíg élünk.
A halál, feloldja ugyan a testünk és a lelkünk duális viszonyát, de a lélek, új duális partnerre talál a szellemiségünkben. Így a mágneses alapú lelkiségünk és szellemiségünk, mint sajátságos mágneses hullám, az Univerzum mágneses terébe kerül, és mint rezgési hullám, képviseli tovább mágneses lenyomatként azt az egyedi jellemet, amit az életünk során megéltünk. Ezért a halál után megmaradt szellemiségünk, önmagától változni már képtelen az anyagi szintű elmúlásunk után. Mert a lelki kötöttségünkben, duális módon stabilizálódott. Mint egyedi mágneses hullám.
Ennek az egyedivé vált mágneses hullámunknak a frekvenciáját, a lelkünk biztosítja. Míg a hullámhosszát, éppen a szellemiségünk. Így a mágneses hullámunk frekvenciájában, megtalálható az a kozmikus szintű erő, ami induktív módon életképessé tudja tenni az elektromos anyagi minőségünket. Míg a hullámhossz tartalmazza azt az informatív értéket, amely meghatározza azt, hogy milyen módon éltessen bennünket a kozmikus eredetű frekvencia energiaértéke. Vagyis, a lélek. Így a hullámhosszban a szellemiségünk, míg a frekvenciában a lelkünk manifesztálódik induktív módon, az anyagi minőségünkben. Az individualitásunkat, e miatt olyan bonyolult megérteni.
Ezért halhatatlan a lelkünk. Mert kozmikus eredetű mágneses frekvenciát képez bennünk is. Míg a szellemiségünk, olyan sajátságos mágneses adottságunk, amely bennünk alakul ki. A mi személyes intelligenciánkat képezve. Ezért képes befolyásolni, a kozmikus eredetű lelkünk aktivitását. Így a tudatos cselekedeteinket, szellemi szintű irányításra hajtjuk végre. Míg az öntudatlan, azaz vegetatív életeseményeinket, a kozmikus eredetű mágneses hullámunk hullámhossza kódolja. A mi személyes akaratunktól teljesen függetlenül.
Ennél fogva, eleve kétféle szellemiség hat reánk. A mi saját magunk által formált relatív szellemiségünk, és a kozmikus mágneses hullámunk hullámhosszát képviselő abszolút Szellemiség. Amit Szentszellemnek szoktak nevezni. Mert a tisztaságát, egyáltalán nem árnyékolja be a tévedés lehetősége.
A relatív tehát, az abszolút része. Míg az abszolút, a relatívak összessége. De valami relatív, csak akkor képes lenni, ha valamilyen módon elkülönül az abszolúton belül. Vagyis, individuális képes lenni.
Matécz Zoltán
2018.08.20.
