Statikus kinetika.
A fizika tudománya, több egymásból eredeztethető részelméletre bontható. Így a mechanikából megismert dinamika tanait, a statika és a kinetika tárgyalja. Amelyben a statika, a nyugalomban lévő testek között fennálló erőviszonyokkal foglalkozik. Míg a kinetika, a testek mozgásállapotát létrehozó és fenntartó erőhatások fizikáját tárgyalja.
A statika voltaképpen, a dinamika tárgyának az a speciális esete, amikor a test mozgásállapota zérus. Vagyis, amikor nyugalomban van egy másik kiválasztott és mozdulatlannak mondható testhez viszonyítva. Míg a kinetika, a dinamikai kölcsönhatásokban rejlő mozgásformák tudománya.
Az anyagi testek tehetetlenségét kifejezésre juttatni képes, statikus és kinetikus módon jellemezhető tulajdonság, a tömeg. Így a statika, éppúgy foglalkozik a testek tehetetlenségét kifejezésre juttatni képes tömegével, mint a kinetika.
A statika, a nyugalomban lévő testtömegekről beszél, amit csak valamilyen kvalitatív hatás mozdíthat ki, a tehetetlenségét igazolni képes nyugalmi helyzetéből. Addig a dinamika, vonzó hatást tulajdonít, ugyanannak a testtömegeknek, és azzal magyarázza a gravitáció jelenségét. Egyfajta egyetemesnek képzelt tömegvonzással.
Így a testek tömegeinek, alapvetően kétféle tudományos meghatározása létezik. A statikus értelmezés szerint, a „tehetetlen-tömeg” kifejezést használják. Ami persze, egy kicsit elbonyolított fogalom. Mert nem a tömeg a tehetetlen, hanem az, csak a testek tehetetlenségének a mértéke. Tulajdonsága. Amikor a tömeg tehetetlenségéről beszélünk, akkor közben feledésbe merül az a tény, hogy a tömeg, csupán a testek kvantitatív kiterjedését biztosítani képes tulajdonsága. Kvalitatív hatás nélküli, tehetetlen adottsága. Amely tömegállapot éppen, a testre irányuló kvalitatív hatásokkal szemben mutat tehetetlenséget.
Mindig, maga a test a tehetetlen. A tömegállapota, csupán a test kvantitatív kiterjedést biztosítani képes tömegének a mértéke. Vagyis, reális számértéket biztosít a test számára, a hatásokkal szemben fennálló tehetetlen állapotának. Amit a tömegértéke fejez ki. Így a tömeg, a testeknek egy sajátságos tulajdonsága csupán, amely a kvantitatív kiterjedésük mértéke. Ezért tömegnek, egyéb többlettulajdonsága már nem lehetséges.
A kinetikában pedig, gravitáló azaz, „súlyos tömegről” beszélnek. Amelyben a tömegeknek már, vonzó hatást tulajdonítanak. Annak ellenére, hogy a kinetika alapját is, maga a statika képezi. Így a vonzódó tömegek, úgy biztosítanak gravitációs hatást az Univerzumban, hogy a jelenség, egyetemes jelleget ölt. Vagyis, a leárnyékolhatatlansága miatt, abszolút értékű hatásnak könyvelték el. Így minden egyes résztömeg, aktív módon vesz részt a gravitációs hatás közvetítésében. Kivétel nélkül. Ezt állítja a tudomány.
Ilyen módon, az anyagi testek statikus tehetetlen tulajdonsága, a tömeg, új tulajdonsággal bővült a kinetikai értelmezése során. Ezért, a tömeg fogalma képviseli a tudományban, a címben szereplő rejtélyt. A statikus kinetikát. Vagyis, a passzív tehetetlenségénél fogva nyugalomban lévő testtömeget, amely aktív vonzóerőt biztosít, a gravitáció fenntartása érdekében.
Valamikor, Eötvös Lóránd foglalkozott tudományos szinten a tehetetlen-tömeg és a súlyos-tömeg viszonyaival, és kétséget kizáró módon megállapította azt, hogy a tömegük között nincsen semmiféle különbség. Vagyis, a tehetetlen és a súlyos jelzőket, nyugodtan mellőzni lehet. Mert a tömegazonosság, immár nyilvánvalóvá vált. De a tudomány, még ma is határozottan megkülönbözteti a kétféle tömeget. Így Eötvös Lóránd munkássága ezen a téren, teljesen felesleges volt.
Pedig, ha csak leírjuk a kétféle módon értelmezett tömeg fogalmát egymás mellé, máris nyilvánvalóvá válhat bárki számára az, hogy nem is a tömegükben különböznek azok. Hanem a tömeghez rendelt többlettulajdonságaikban. Amit a tehetetlen és a súlyos tulajdonságok kifejezései jelentenek. Ha azonban, a tömeg, maga is, csak a testek tehetetlen tulajdonsága, akkor a tömeghez rendelt többlettulajdonságok, amit a tehetetlen és a súlyos jelzők képviselnek, teljesen jogtalanok. Mert azok az új tulajdonságok is, csak a testeket jellemezhetnék. Nem a tömegüket.
Így a testek tehetetlen tulajdonságát, a tömegértéke fejezi ki, míg a súlyos tulajdonsága, csak arányos lehet a tömegével. Attól függően, hogy a testre, milyen erő fejt ki hatást, ami képes legyőzni a tehetetlen tulajdonságát biztosító nyugalmi állapotú tömegértékét. Ezen alapszik a „kölcsönhatás” fogalma. Ami éppen arra utal, hogy a nyugalmi állapotukat elveszített testek, csak kölcsön kapták azt a hatást, ami a statikus állapotukat megváltoztatta. Mert egy esetleges kölcsönhatás alkalmával, kinetikus módon továbbadják azt, a kölcsönhatásukban részvevő másik testeknek.
Így a kvalitásokra utaló erő vagy az energia megmaradási tételei, csak akkor érvényesülhetnek, ha a hatásközvetítésben résztvevő testek, teljesen tehetetlenek a kvalitatív hatásokkal szemben.
Mivel minden erőhatás, valamilyen energiafelhasználás eredményeként jön létre, ezért nem beszélhetünk csupán, az energia megmaradási tételéről, hanem hatásmegmaradásról kell értenünk alatta. Amely szerint, az erő éppúgy megmaradó tényező, mint az energia. Viszont ahhoz, hogy a kvalitatív hatások megmaradó tényezők maradhassanak a fizikában, ahhoz a kvantitatív kiterjedést biztosító tömegeknek is, szintén megmaradó tényezőknek kell lenniük. Bármilyen méretű anyagi testet alkossanak is azok a résztömegek.
Newton volt az a természettudós, aki a testek tehetetlen tulajdonságát vizsgálva, matematikai értékkel ruházta fel a tömeget. Így a tömeg pontos meghatározására, kétféle alapképletet is alkotott. Az első képlete szerint, „m = F/a”. Vagyis, a tömeg egyenlő, a testre hatást gyakorló erő és az általa előidézett gyorsulás hányadosával. Ez a tömegképlet igazolni képes az axiómáiban maghatározott mozgástörvényeket. Amelyekben a testek megmaradó tehetetlen tulajdonságát párhuzamba állította, az állapotváltozásukat létrehozni képes erők megmaradási törvényével.
Newton második képlete szerint azonban, egy test tömege egyenlő, az aktuális test egységnyi Ró sűrűségének, és a teljes V térfogatának a szorzatával. „m = ρ * V” Vagyis, az anyagfajtára jellemző egységnyi sűrűséget, kiterjesztette a test egész térfogatára. Ilyen módon, meghatározva az adott test közege által stabilizált teljes tömegértékét.
Csakhogy, a sűrűség fogalma éppen azt jelenti, hogy a kérdéses test teljes tömegértékét, apró résztömegek stabilizálódott közege építi fel. Így az említett, „m = ρ * V” képlet amellett, hogy a test teljes tömegértékét határozza meg, gyakorlatilag a test közegértékét is kifejezésre juttatja. Mert az egységnyi sűrűség által meghatározható egységnyi közeget, kiterjesztette a test teljes térfogatára.
Testtömeg = m = ρ * V = k = Testközeg
Na, már most, ha minden anyagi test, a tömegértékével teljesen egyenértékű közeg is egyben, akkor ezek a részközegek egyszerűen szétszedhetőek. Ha most elméletben, szétszedünk minden lehetséges anyagi halmazt, egészen a tovább már oszthatatlan alaptömegek szintjéig, akkor egy olyan egységes alaphalmazt kapunk, amelyiknek nem lehet elektromos tulajdonsága. Mert elektrosztatikus megosztást, csak összetett szerkezetű részecskék produkálhatnak.
Ezért, ez az oszthatatlan alaptömegekből fennálló alapközeg, kizárólag mágneses tulajdonságokat képviselhet. Vagyis szerintem, egy egységes mágneses alaphalmazt biztosít számunkra. A szubjektív valóságot. Amelyben, és amelyből kialakulhatott, minden összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmaz. Megnyilvánítva az objektív valóság anyagi testeit.
Kialakulni, megnyilvánulni tehát, minden összetett szerkezetű anyagi test, a mágneses alaphalmazból, és abban történik, mint rezgési részesemény. Mert az anyagi megnyilvánulások minden lehetséges részeleme, rezgésnek minősül. Az atomoktól kezdve, egészen a csillagokig. Olyan objektív másodrezgéseknek minősülnek, amelyek a szubjektív alaprezgésekre vezethetők vissza. Vagyis, a kozmikus szintű mágneses hullámokra.
Ezek a kozmikus szintű mágneses hullámok, a hullámhosszuknak köszönhetően, informatív értéket képviselnek. Míg a frekvenciájuk által, az energia terjed a mágneses hullámokban. Így minden anyagi másodrezgés, a mágneses hullámokban kódolt információ és energia kozmikus rezgéseinek engedelmeskedik. Mert a mágneses alaphalmaz, túl azon, hogy mozgási, létezési teret biztosít az elektromos anyagi részhalmazok számára, a mágneses hullámai segítségével, meghatározza azok objektív tulajdonságokat biztosító másodrezgéseit is. Gyakorlatilag a mágneses alaphalmaz, induktív munkát végez, az elektromos anyagi részhalmazokon.
De, az atomokra visszavezethető anyagban, az elektromosság és a mágnesesség, együtt mutatkozik meg. Mert az atomok szerkezete igen szellős. Mivel az atomokat felépítő objektív alkotóelemek teljes térfogata, csak az aktuális atom egy tízezred részét biztosítják. Vagyis, az atomokban, éppen az objektivitás a legkevesebb. Mert az atommag és az elektronhéj közötti óriási teret, a mágneses alaphalmaz tölti ki. Mint a jelzett atom szubjektív része.
De ugyanez a mágneses alaphalmaz tölti ki az atomok közötti „üres” tereket is. Mivel az atomok rács, vagy kristályrács szerkezetekkel biztosítanak, stabilan viszonyítható állapotot az anyagi testeknek. Így rácsszerkezetek belsejét is a mágneses alaphalmaz tölti ki. Valamint, éppen ilyen módon tölti ki a mágneses alaphalmaz, az anyagi testek között is a helyet. Teret biztosítva az anyagi létezések számára.
Így a kvantitatív kiterjedést biztosító oszthatatlan alaptömegek, felépítik az összetett szerkezetű anyagi részhalmazokat. Kvalitatív hatásra. Majd amikor ez a kvalitatív hatás megszűnik a test viszonylatában, akkor történik meg az annihiláció, azaz a szétsugárzódás. Ami megszünteti ugyan az adott anyagi test egységét, de az őt alkotó résztömegeket, a mágneses alaphalmazba szórja szét. Vissza oda, ahonnan származtatható az. Így a tömeg, szintén megmaradó tényező az Univerzumban.
Tehát, a kvantitatív tömeg és a kvalitatív energia, mint állandóan megmaradó alaptényezők, dinamikus egyensúlyt tartanak fenn a világmindenségben. Mégpedig, a kozmikus mágneses hullámok hullámhosszában kódolt informatív értékek alapján.
A mágneses alaphalmaz pedig, mert a mágneses hullámokban kódolt információk kialakítására, tárolására, és közvetítésére alkalmas, az Univerzum abszolút memóriájú Elméjeként fogható fel. Ennek az abszolút Elmének az öntudata pedig, nem más, mint az a kozmikus értelem, ami az objektív módon megnyilvánult és viszonyítható anyagi valóságban tükröződik vissza.
Mert, bárhová tekintenek is a csillagvizsgálók tudósai, minden viszonyítható kozmikus jelenségben, valamilyen végtelen intelligenciájú értelem mutatkozik meg számukra. Erre utal a kvantumpszichológia tana is. De a kvalitatív energia és a kvantitatív tömeg, csak kiszolgáló részelemei ennek a kozmikus szintű intelligenciának. Amit nagyon halkan, csak Istennek lehet nevezni.
Ha pedig, az objektív anyagi megnyilvánulásokban a kozmikus szintű szubjektív értelem mutatkozik meg, akkor az értelmes emberben, ez az abszolút intelligencia, önmagára is találhat. Megvan tehát a lehetőségünk arra, hogy a kozmikus öntudat intelligenciájával eggyé váljunk szellemben. Vagyis, szubjektív értelemben. Ez az emberi élet egyetlen reális célja.
Mert az ember, nem csupán objektív tényező. Hanem a szellemiségünknek és a lelkiségünknek köszönhetően, szubjektív létezők is vagyunk. Mivel, az elménk által formálható agyi mágneses hullámaink segítségével, mi magunk is információkat és lelki erőket egyesíthetünk a hiteinkben. Amelyek mindenképpen alakítják a valóságunkat. Vagyis, tudatosan veszünk részt a teremtésben. Akár hiszünk Istenben, az Univerzum kozmikus öntudatában, akár nem.
A tömeg tehát, legyen az egységnyi oszthatatlan méretű, vagy összetett közeg által biztosított testtömeg, csak a kvantitatív kiterjedés mennyiségét biztosítja. Bármekkora kiterjedésű anyagi testet alkossanak is oszthatatlan alaptömegek a világmindenségben. Ezért mutatnak tehetetlen tulajdonságot a kiterjedést biztosító tömegek, az őket befolyásolni képes kvalitatív hatásokkal szemben.
Az energia pedig, tulajdonképpen az egyensúly mértéke az Univerzumban. Amely abból adódik, hogy az oszthatatlan tömegek teljes közege egy statikus, azaz mozgásképtelen alaphalmazt képez. Amely alaphalmaznak minden egyes alaptömege, kinetikus módon, állandóan csak rezeg. A fix alátámasztás vagy felfüggesztés hiányában, a nyugalmi állapotukat keresik tehetetlenül. Folyton csak rezegve. Mert félretolni vagy félrelökni egymást képtelenek.
Az Univerzum dinamikáját biztosító energia tehát, a mágneses alaphalmaz egységnyi résztömegek tehetetlen tulajdonságának köszönhető. Annak az alapvető ténynek, hogy egységnyi közegként, statikus módon nyugalomban van, míg benne az egységnyi alaptömegek, állandó kinetikus mozgáskényszer rezgésében vannak. A szervezett együttes rezgésük pedig, a kozmikus jellegű mágneses hullámokat alkotja. Amelyeknek a frekvenciái által, az oszthatatlan alaptömegek rezgései során ébredő erőimpulzus sorozatok terjednek, a hullámhosszaik szerint meghatározott irányba.
Ezért, a kozmikus szintű mágneses hullámok egyetlen reális célja a nyugalom megvalósítása az Univerzumban. De a tehetetlenséget mutató tömegek méreteinek megváltozása miatt, ezt a kozmikus nyugalmat, csak relatív módon képes megteremteni. Ez a relatív egyensúlyon alapuló nyugalom az a harmónia, amit minden este láthatunk az égboltra tekintve.
A tömeg tehát, bármilyen kicsike vagy nagy legyen is, éppen a kiterjedésénél fogva, tehetetlenségre van ítélve. Egyéb tulajdonságot nem képviselhet.
Matécz Zoltán
2018.10.26.
