Táguló világegyetem.
A kozmikus szintű tágulás, csupán egy vizuális látszat számunkra. Hiszen a Nap fénye is, nyolc perc alatt ér el a Föld felszínére. Mivel a Nap, olyan távol van tőlünk, hogy a fénysebességgel terjedő hatásának, nyolc percre van szüksége ahhoz, hogy a térbeli változását észlelhessük, a Föld forgása következtében. Az időbeli különbséget, mégsem észleljük. Mert az idő és a tér, a fénysebesség használatával, összekapcsolódik az elménkben. Ennél fogva kézenfekvő lett az számunkra, hogy a csillagok távolságait, fényévekben határozták meg. A kozmikus térfogatokat pedig, köbfényévekben.
Ilyen módon egy fényév, olyan kozmikus távolságot jelent, amelyikben a 300 000 km/s sebességgel terjedő fény, egy évig halad. De ez azt is jelenti egyben, hogy az egy fényévnyire észlelhető állapotváltozások, legalább egy éve történtek. Ennél fogva, aki az éjszakai csillagokat szemlélve, a világegyetem távolságába tekint, gyakorlatilag a múltba néz. Így a több millió fényévre észlelhető változások, több millió évvel ezelőtt történt események. Ezért időben, nem kompatibilisek a Földünk jelen eseményeivel.
A Nap 8 fényperces távolsága után, az Alfa Centauri a következő csillag. Több mint négy fényévnyire van tőlünk. Majd a Barnadr Csillag, hat fényévnyire. A többi csillag pedig, egyre távolabb van tőlünk. De azt tudnunk kell, hogy az a tény, hogy a csillagok mindig közel állandó csillagképeket alkotnak számunkra, éppen arra utal, hogy az Univerzum anyagi szintű világmindensége, harmóniában van. Ami azt jelenti, hogy relatív egyensúlyt tart fenn. Vagyis, az égitestek keringése egymáshoz képest, állandónak mondható.
Most nézzük szigorúan az idő mibenlétét. Az idő, az emberi elme szellemi szintű produktuma. Ami azt jelenti, hogy az éppen észlelhető események, mindig a jelenben történnek. Az előző viszonyítási pillanatokat, az elménk eltárolja a memóriánkban, mint emlékeket. Az elkövetkező pillanat pedig, még nincsen meg a jelenben. Csupán várható az. Mivel azonban, az égitestek mozgását folyamatoknak érzékeljük, ezért joggal feltételezzük azt, hogy a következő pillanatban hol várható az eseményszintű létezésük.
Mert a jövő, nem létezik még számunkra. Legfeljebb a múltban eltervezett jövőképünk utalhat arra, hogy milyen logikusan várható események megtörténését várhatjuk. Így az általunk viszonyítható események, mint folyamatok, úgy működnek számunkra, mint a filmek. Amelyek, különböző egymás után vetített filmkockák pillanatnyi részállapotait vetítik elénk. Szép sorban, egymás után. Amelyben minden részpillanat, egy adott pillanatnyi állapotnak minősül csupán. De az elménk, egyetlen megtapasztalásnak értékeli.
Éppen úgy működik a dolog, mint amikor szükségszerűen alszunk nyolc órát, és az elménk, mégis huszonnégy órásnak értékeli a napunkat annak ellenére, hogy csak tizenhat órán át voltunk tudatosak. Hiszen a nyolcórányi alvásunk időtartamára, szinte teljesen öntudatlanok voltunk. Így egy hatvanéves ember például, tulajdonképpen húsz évet átaludt. Mégis hatvan évesnek könyveli el magát. Mert utólag, az alvással töltött időinek a ténye is tudatosodik az elméjében.
Az emberi elme tehát, könnyedén átsiklik az ilyen mentális tudatossági hiányosságaink felett. Mert amíg a jelen, a lelkünk aktuális viszonyítási képességének a pillanata, addig a múlt és a jövő, a szellemiségünk összes emlékeként lineárisan eltárolt részpillanatainak az ideje. Így a tudatos elménk, képes az egészet mentális folyamatként értékelni.
Ahogy az elkövetkező pillanatok várható eseményeinek a valóságát csak feltételezzük, úgy a távoli kozmikus eseményeket szemlélve, komplett folyamatnak értékeli az elménk a látottakat. Mert együtt „látjuk” a szellemi szintű múlt kozmikus eseményeit az elménkben, a lelki szinten éppen viszonyított kozmikus pillanat eseményével. Valamint, mivel a relatív egyensúlyon alapuló égi harmóniát már ismerjük, ezért az elménkben, látni véljük a teljes folyamatot. Mert az elménk, a lelki jelenlétünk pillanatnyilag viszonyítható eseményére éppúgy tudatos, mint a szellemi szintű időnk múltbéli részpillanatainak a részeseményeire.
Nézzünk egy gyakorlati példát. Egy szülő például, aki nagyon sokat van együtt a szeretett gyermekével, idővel együtt látja a gyermeke minden eddig megélt életperiódusát. Ami azt jelenti, hogy a pillanatnyi lelki jelenlétében, éppúgy tudatos az elméje, a gyermeke mostani aktuális pillanatnyi eseményére, mint az emlékeiben őrzött régebbi, szellemi szintű részeseményeire. Amelyek, nyilván a múltban történtek meg. Ilyen módon, egyszerre lehetünk tudatosak, a szeretett gyermekünk teljes életére.
Na, már most, a kozmikus idő is éppen így működik az elménkben. Mi, csupán egy pillanatnyi állapotot látunk az égitestek keringési részeseményeiből. De a memóriánkból előtérbe kerülő emlékeink miatt, a szellemi szinten tárolt múltbéli részpillanatokra is tudatosak vagyunk az elménkben. Így a tudatosságunk, együtt láttatja velünk az éppen zajló esemény pillanatát, és a róla eltárolt emlékeinket. Vagyis, a lelki szintű aktuális pillanat tudatosodása, elvegyül a szellemi szintű részemlékeink tudatosodásával.
Hogy ezt bárki könnyen megérthesse, nézzünk egy kézzelfogható példát. Nyújtsd ki a karodat és rajta a mutatóujjadat egyenesre. Míg a többi ujjad zárva marad, az öklödet képezve. Most pedig, mintha nemet mutatnál, mozgasd az ujjadat jobbra és balra. Ahogy nézed, látod a teljes folyamatot. Csakhogy, amíg lassan mozgatod az ujjadat, addig egyenletes folyamatként értékeli az elméd. Ha pedig, felgyorsítod az ujjad mozgatását, egyre szakadozottabbnak fogod látni az eseményt. Mintha különböző filmkockák érkeznének az elmédbe egymás után következő sorrendben. Mert az elméd, folyamatosan a tudatossági szintedre próbálja hozni, a már megtapasztalt és elmúlt részpillanatokat, az éppen aktuálisan látható pillanat állapotával. Éppen azért, hogy egyenletes folyamatként tudja értékelni azt.
A világegyetemben zajló kozmikus folyamatok, éppen ilyenek. Amikor felnézünk az égre, akkor mindig egy aktuális pillanatot „fényképez” le az elménk tudatossága. Ezek a már viszonyított állapotpillanatok, együtt tudatosodnak az elménkben. Így az elménk számára, nem okoz komoly gondot áthidalni, a jelen pillanat lelki eseménye, és a szellemi szintű múlt részpillanatainak az eseményei közötti részidőket. Ezért, ahogy figyelemmel kísérjük a csillagokat a jelenben, könnyedén kalandozva egyikről a másikra, úgy a jelen tudatosságunkat, kiszélesítik az emlékeinkben tárolt szellemi szintű részpillanataink tudatosodásai.
Ahogy a csillagokat szemléljük szabad szemmel, és fényévekre látunk, úgy a csillagászati távcsőbe tekintve, több millió fényévnyi távolságokat is beláthatunk. Mivel a lelki jelenlétünkben viszonyítjuk az éppen látottakat, ezért hajlamosak vagyunk azt képzelni tudatosan, hogy az, amit látunk, éppen most történik. Holott, a több millió fényévnyi távolságú esemény, nyilván több millió éve történt. Csupán a fénye által közölt kozmikus információját érzékeljük itt és most, a jelenben. Amely esemény nagy valószínűséggel, már nem is létezik a jelen pillanatában.
Ha joggal feltételezem azt, hogy az Univerzum állandó, mert a csillagképek mindig ugyanolyanok, akkor azt is feltételezhetem, hogy a tágulás, csupán egy illuzórikus látszat. Amit a pillanatnyilag észlelhető állapot, és az állapot idővel meghatározott távolsága együtt vizualizál számunkra. Így a térbeli távolságot és az időt, éppúgy összekapcsolja az elménk.
Most képzeljük el, hogy az abszolút Létezés kétféle valóságra épül. Az oszthatatlan alaptömegek által biztosított mágneses valóságra. Valamint, a benne és belőle kialakult, összetett szerkezetű elektromos anyagi valóságra. Az elektromos anyagi valóság képezi számunkra, az objektív valóságot, míg a mágneses valóság, az Univerzum szubjektív valóságát biztosítja.
Mivel azonban, az összetett elektromos anyagi szerkezeteket, éppúgy a mágneses valóság tölti ki belül, mint ahogyan körülöleli azokat, ezért a kétféle valóság, együtt mutatkozik meg számunkra. Miközben az induktivitás jelensége, egyértelműen utal arra, hogy a valóságnak kétféle eleméről van szó a létezésben.
Az energia, a mágneses valóság felől terjed, az elektromos anyagi valóság felé. Mégpedig, a mágneses hullámok frekvenciái révén. Ahol, egymás után terjedő erőimpulzus sorozatok formájában közlődik. Mint szubjektív munkavégző hatás. Így, mindig a mágneses hullámok hullámhosszainak az informatív értékei határozzák meg azt, hogy a frekvenciájuknak az energiaértéke, milyen mértékű induktív munkát végezzen, az elektromos anyagi részhalmazok pillanatnyi állapotai által biztosított minőségein.
A zárt rendszer energiája állandó. Ezt állítja a fizika. Az Univerzum tehát, mágneses szempontból tekintve, zárt rendszernek minősül. Erre utal, az energia megmaradási tétele. Míg a benne megnyilvánult összetett szerkezetű elektromos anyagi minőségek, nyílt rendszereket képeznek. Mégpedig azért, mert a mágneses hatások, könnyedén áthatolnak rajtuk.
Az Univerzum abszolút létezése tehát, olyan mágneses alapon nyugvó elektromos rendszer, amelyben a kvantitatív kiterjedést biztosító tömeg és a kvalitatív energia állandó. Ezt az a tény bizonyítja, hogy az energia, relatív egyensúlyon alapuló harmóniát teremtett, az objektív anyagi világ valóságában. Ezt láthatjuk akkor, amikor az égre tekintve a csillagokat nézzük. Ezért a tágulás, csak látszat lehet az Univerzumon belül. Egy olyan vizuális módon értékelt tévképzet, ami a gigantikus távolságoknak köszönhetően, összehozza az elménk számára az eseménytér és a benne észlelhető eseményidő látszólagos valóságát.
Ahhoz, hogy valós tágulásról beszélhessünk, kvantitatív többletkiterjedésre volna szükség. Ha az ilyen többletkiterjedés valós lenne, akkor viszont, az energia megmaradási tétele válna feleslegessé. Mert egy olyan rendszer, amelyik több tömeget képes magába fogadni, nyílt rendszernek minősülne. Amelyre az energia megmaradási tétele nem vonatkoztatható. Ahhoz azonban, hogy relatív egyensúlyon alapuló harmónia alakulhasson ki, állandó tömeg és energiaviszonyra van szükség.
Az persze elképzelhető, hogy az Univerzum mágneses terében, éppúgy felbomlanak összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok, mint ahogyan kialakultak azok. Olyankor pedig, a tágulás látszatát kelthetik a tudományos megfigyelőkben. Mivel szükségszerű színeltolódásokat eredményezhetnek. De ez csupán, a világmindenség aktív pulzálását jelenti. Az anyaggá szerveződés és az anyagi elbomlás váltakozó eseményszerűségét. Az Univerzum valós tágulása nélkül.
A kvantitatív kiterjedést biztosító oszthatatlan tömegek, mágneses alapközegként, mozgási teret biztosítanak, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára. Mégpedig, háromdimenziós teret. Az idővel való társításuk, mint „téridő”, nem állja meg a helyét. Mert az idő mibenléte, éppen ebben a mágneses térben megvalósult elektromos anyagi részesemények egymáshoz való eseményszintű viszonyában rejlik. Az elménkben tudatosodó események elmúlt részpillanatainak az emlékeiben. Ami az eseményeket szemlélő értelmes ember elméje számára tudatosodik. Így az időnek, kvantitatív kiterjedést biztosító kiterjedése, nem létezik.
Tudomásul kell vennünk azt, hogy mi, mindig egy adott pillanatot észlelünk a jelenben. Mint, egy fotón rögzített stabil állapotot. De a múlt eseményeinek az ismeretében, és a jövőről alkotott elképzeléseink fényében, az elménk folyamatoknak értékeli a látottakat. Gyakorlatilag, az induktív munka által elvégzett állapotváltozások részpillanatok által fenntartott folyamatainak.
A csillagközi távolságokat és térfogatokat, fényévekben határozzák meg. Ezért a fény és az idő, elvi síkon megvalósult társas viszonyának köszönhetően az idő, becsempészte magát negyedik dimenzióként, a tér három kiterjedése közé. Annak ellenére, hogy a jelen pillanata, az éppen most viszonyításra kerülő állapotot jelenti számunkra. Míg maga az idő, az eddig viszonyított részpillanatok emlékeit valósítja meg. Amit a memóriánkban tároltunk el. De attól, hogy a csillagközi távolságokat fényévekkel fejezzük is ki, az egyszerűség kedvéért, attól azok még távolságok maradnak. Amelyeknek egyébként, önmagukban véve, semmi közük sincsen az időhöz.
Éppen olyan módon, mint ahogyan a méternek, mint a hosszúság elfogadott mértékegységének is, csak akkor lehet viszonya az idővel, ha rajta, egy viszonyítható eseményt szemlélünk. Vagy események nélkül, sokáig szemléljük a méternyi távolságot. Mert olyankor, a viszonyításunk eseménye nyúlik meg.
Mert az idő elvileg, két részre osztható. Az aktuális viszonyításunk jelenleg megvalósult lelki pillanatára. Mint az idő alapegységére. Valamint, a szellemi szinten tárolt emlékeink részpillanatainak az összességére. Így az idő valójában már, szellemi szintű mentális termék számunkra. Amely képes arra, hogy kitágítsa számunkra, a lelki jelenlétünk viszonyításának az aktuális pillanatát.
Ezt a mentális szintű kitágulási lehetőséget hívjuk elvonatkoztatásnak. Amelynek keretében, éppen a viszonyítás aktuális lelki pillanatától vonatkoztatunk el, a szellemi szintű időérzetünkkel. Aminek következtében, egy pillanatnyilag viszonyított részállapotot, folyamatos állapotváltozásnak értékelhet az elménk.
Így a táguló világegyetem tudatos látszata, éppen annak köszönhető, hogy szellemi szintű múltba tekintve, torzul a jelen pillanatának, a lelki szinten észlelhető valóságáról alkotható aktuális képünk. Mert, szinte teljesen képtelenek vagyunk arra, hogy a jelen pillanat viszonyításának a lelki élményét, a szellemi szintű emlékeink nélkül tudatosítsuk az elménkben. Mint ahogyan azt, egy fényképfelvétel rögzíthet számunkra. Mert az elménk, azonnal elvonatkoztat bennünket, a jelen pillanatunk viszonyításának a lelki élményétől.
A meditáció során, tudatosan lecsendesítjük az elménk szellemi szinten irányított működését. Mégpedig olyan módon, hogy a szellemi gondolatainkat leállítjuk. Ilyen módon az elménk, csak a lelki érzéseinkre lehet tudatos. Mégpedig, a jelen pillanatában. Addig, amíg meditálunk, nem vonatkoztat el bennünket a jelentől, egyetlen szellemi gondolatunk sem. Vagyis, az idő mentális terhe nélkül lehetünk tudatosak az elménkben. Bármennyi ideig tartson is a meditatív elmeállapotunk. A jelen stabil pillanatának fogjuk értékelni. Így folyamatosan, a jelen változatlan pillanatára lehetünk tudatosak.
Ezért, a meditációval töltött idő, szellemi szinten nem terhel bennünket. Így a lélek nyugalmát biztosítja az elménk tudatos állapotában. Ez a hosszú élet titka. E miatt, amikor az égre tekintünk, az olyan, mintha meditálnánk. Mert egyetlen harmonikus módon kialakult állapotot szemlélünk csupán. Még akkor is, ha szellemi szinten tudjuk is azt, hogy az égitestek, amelyekben gyönyörködünk, folyamatosan száguldanak.
Ezért a „téridő” fogalma, az elménk folyamatos elvonatkoztatási kényszere miatt születhetett meg. A szellemi szintű időérzetünk csap be minket. A lelki szintű viszonyításunk pillanatának az értékelése közben. Ami tulajdonképpen, csak egyetlen stabil állapotnak minősül. De az elménkben tudatos emlékeink szellemi szintű tudatosodása miatt, egy folyamatos állapotváltozás tényszerűségének értékeljük a látottakat.
Olyan ez, mint a kör kerülete. Ha egy kört szemlélünk, akkor a kerületén elképzelt esemény kezdőpontja, bármelyik pont lehet a teljes köríven. De azt is tudjuk azonnal, hogy az elképzelt folyamat végpontja is, ugyanaz a kezdőpont lehet csupán. Ilyen módon, ha egy pont állapotváltozási folyamata, köríven megy végbe nagy sebességgel, akkor azt, valós körnek fogjuk értékelni akkor is, ha a kör nincs is odarajzolva. Mert folyamatot szemlélve, az elménkben egymás után tudatosodó állapotpillanatok, nem szüntetik meg az előzőleg tudatosodott állapotpillanataink tudatának a vízióját.
Ezért a kört, nem azért látjuk, mert oda van rajzolva, hanem azért, mert az emlékeink segítségével, kirajzolódott annak a köríve az elménkben. Vagyis, a jelen pillanatának a valós képe, összemosódott számukra, az előző pillanatok képzetes képeivel. Amelyekre csupán emlékszünk. Tehát, a lelki jelenlét és a szellemi szintű múlt részpillanatai, együtt tudatosodnak az elménkben, mint viszonyított körfolyamat. Mert a nagysebességű mozgás részpillanatait, nem képes egymástól elvonatkoztatni az elménk.
Ebből kifolyólag, nem mondhatjuk azt, hogy tágul a viszonyított pont. Mert, nem a pont tágult kört alkotó vonallá, hanem csupán a tudatos elménk játszik velünk. Mert az emlékeink részpillanatait, együtt tudatosítjuk az elménkben, a viszonyításunk jelen pillanatával. Mert a szemlélt folyamat olyan gyors, hogy az elménk nem képes egy pillanatra koncentrálva elvonatkoztatni, a látott esemény múltbéli képeitől.
Ha az elménk, el tudna vonatkoztatni a múlt részpillanatainak az eseményeitől, akkor a jelzett pontot, úgy láthatnánk, mint egy lassított felvételt. Kizárólag egy képzeletbeli köríven haladó egyetlen pontnak. De az elvonatkoztatás hiánya miatt, teljes körnek észleljük, a köríven gyorsan mozgó pontot is. Vagyis, a szellemi szinten már értékelt részpillanatokat, amelyek jóval előbb történtek meg, együtt látjuk a jelen állapot aktuális lelki részpillanatával.
Így az események, mint a jelen pillanat lelki szintű viszonyításának az aktualitásai tudatosodva, együtt értékelődnek az elménkben, a szellemi szintű emlékeink eddig megtapasztalt részpillanataival. Így a szellemi szintű múlt, és a lelki szintű jelen, együtt tudatosodik az elménkben. Az aktuális elvonatkoztatás hiánya miatt.
Ahogy a gyorsan forgó pont körvonalat képez számunkra, úgy a távoli múltba tekintés során, az eddig feltételezett kozmikus események tudata, teljesen összemosódik az elménkben. Mert a múltról alkotott feltételezéseinket, nem tudjuk elvonatkoztatni a jelen pillanatától. Bár tudjuk azt, hogy a régmúlt eseményének egyetlen utolsó részpillanatát észleljük, éppen most a jelenben. Így az elménk jelenre utaló elvonatkoztatási képessége, még bonyolultabbá válik számunkra.
Ezért a szellemi szintű időérzetünk csapdájában élve, szinte soha sincsen időnk semmire sem. Mert ahhoz, hogy időt szakíthassunk bármire is a lelkünk jelen pillanatában, el kell szakadnunk az idő szellemi szintű illúziójától. Mert a lelki szintű „időérzetünk”, csupán egy aktuális állapot mentális képe az elménkben. Addig a szellemi szintű időérzetünk, egy állapotváltozás folyamatát jelentő film számunkra. Amelyek között, az elménk elvonatkoztatási képessége tud csak különbséget tenni.
Matécz Zoltán
2020.02.26.
