Gravitáció.
Egyetemes tömegvonzás. Mivel a tömeg, a gravitáló testek tehetetlenségét kifejezni képes tulajdonság csupán, amelyeknek már nem lehet további vonzó jellemzősége, ezért szerintem, a gravitáció jelensége, közel sem lezárt téma a tudományban.
Az indukció jelensége, egyértelmű módon utal arra, hogy az Univerzumban kétféle, ellentétes tulajdonságú halmaztípus valósága alkotja a létezés feltételeit. Az objektívnek értékelhető elektromos anyagi valóság, amely folyamatos kényszer-kapcsolatban áll, a szubjektívként értékelhető mágneses valósággal.
Az oszthatatlan alaptömegekből felépült mágneses alaphalmaz, szubjektív valóságként, olyan mátrix-szerű egységes alapközege az Univerzumnak, amelyben az oszthatatlan alkotóelemek, a nyugalmi helyzetüket keresve, állandó mozgáskényszerrel rendelkeznek. Mivel egymást félretolni vagy félrelökni képtelenek ezért, egy egységes mátrix rendszert alkotva, csak rezegnek. A szervezett együtt-rezgésük pedig, mágneses hullámot alakít ki. Amelyben az egyenes vonalvezetés hullámhossza mentén, a rezgési részerőik, erőimpulzus sorozatok formáját öltve terjednek, mint a mágneses frekvenciában kódolt energia kvalitatív hatásai. Szubjektív nyomásértéket közvetítve bármire, amivel kölcsönhatásba léphetnek.
Magának, a mágneses alaphalmaznak a teljes közege, ezért állandó. Mert ő maga az, az egységes alapközeg, amiben bármi megvalósulhat. Ezért a teljes közeg, olyan zárt rendszernek minősül, amelynek az energiája szintén állandó. Fenntartva ez által, az Univerzumra jellemző energia megmaradási törvényszerűségét. Az energia tehát, azért megmaradó tényező az Univerzum zárt mágneses trében, mert nincsen rajta kívül semmi, amibe terjedhetne. Nem csupán végtelen, hanem zárt a mágneses rendszer. Ami azt jelenti, hogy benne a mágneses hullámok, önmagukba visszatérő módon közvetítik az energiát. Egy óriási almához hasonló, egységesen zárt tórusz rendszert alkotva.
Ahol az Univerzum zárt terében, mágneses hullámok konfrontálódtak, ott az energiaütközések gigantikus szubjektív nyomásának a hatására, összetett szerkezetű anyagi minőségek alakultak ki. Örvénylő mozgást szerezve. Ezek lettek, az általunk égitesteknek nevezett anyagi minőségek. Amelyek szerkezete ennél fogva, kizárólag gömb alakú lehetett. Mint a szubjektív alaphalmazban objektívvé vált, összetett szerkezetű anyagi valóság alkotóelemei. Az Univerzum „atomjai”. Az égitestek tehát, szerintem úgy alakultak ki, hogy a mágneses alaphalmaz résztömegeiből tevődtek össze, a mágneses hullámok hatására. Ezért a megnyilvánulásuk során, nem történt semmiféle közegkiszorítás. Hanem éppen ellenkezőleg, egyfajta relatív közeghiány jelentkezett, az abszolút értékű mágneses alapközegben.
Ez a kozmikus szintű vákuum jelensége. Ami, az óta sem tűri a hiányt. A mágneses térben tehát, olyan egységes szívóhatás alakult ki, amelyiknek nincsen külön kitüntetett iránya. Így az égitestek mindegyikére egyformán hatást gyakorol, mintha gravitatív jelleggel mozgatná valami őket a mágneses térben. Ezért a megnyilvánuláskor megszerzett lendület és perdület szerint mozog állandóan, minden anyagivá vált égitest. Amelyekre ez által, az Univerzum vákuumszerű szívóhatása, állandóan vonzást jelképező alaphatást gyakorol.
Továbbá, a mágneses hullámok, továbbra is hatást gyakorolnak, a mágneses térben kialakult égitestekre. Mégpedig mindegyikre, a saját kialakult rezgési hullámhosszuk és frekvenciájuk alapján. Így a megnyilvánulásuk során szerzett haladási sebességüket és perdületüket a vákuumban megtartva, szabadon esnek az Univerzum mágneses trében.
Ez a szabadon esésük, relatív súlytalan állapottal ruházza fel őket. Miközben a perdületüknek köszönhetően, óriási ívű keringő mozgást végezhetnek egymás körül. Centripetális módon. Ezért a keringésük közben, a pályaívük eltér az egyenes haladásuk megszerzett vonalvezetésétől, Ami ez által, relatív gyorsulást eredményez számukra. Önmagába záródó centripetális mozgást kialakítva számukra. Így a mozgásukat fenntartani képes mágneses hullámok szubjektív nyomása, könnyedén keringési pályákon tudja tartani őket. Miközben a mágneses tér, tórusz alakú végső, végtelenített szerkezetet vett fel.
Ezért, a gravitáció jelenségét szerintem, a mágneses vákuum idézi elő. Ami ennél fogva mindig, csak az égitestek tömegére tud hatást gyakorolni. Míg a mágneses hullámok, az égitestekre jellemző hullámhossz és frekvencia szintű tartományokon belüli szubjektív nyomásértékükkel irányítják, az égitestek megszerzett mozgásformáit. Épp úgy hatnak a mágneses hullámok, szelektív módon az égitestek tömegeire, mint ahogyan más hullámhossz tartományon belül, fény vagy hanghatásnak érzékeljük azokat.
Ezért képesek a gravitációs hullámok is, a fény sebességével terjedni. Amit a LIGO és LARGO nevű obszervatóriumokban, már elég jól tudnak mérni fizikai szinten. Mert a fénysebesség, a mágneses hullámokban létrejövő szubjektív hatássebesség, ami egyáltalán nem objektív sebességérték. Hanem hullámsebesség. Mivel az objektív sebességek összeadódhatnak egymással. De a mágneses frekvencia által terjedő energia szubjektív sebességértéke állandó. Amit különböző hullámhossz szerinti tartományokon belül, más és más hatásként értékelünk. Fény, hang, hő, röntgen, és gravitációs keringőmozgás jelenségét produkálva. De magának a gravitációnak az alapját, a mágneses alaphalmaz vákuumhatása képezi.
Ebben a szubjektív hatássebességben, nem a hatást közvetítő részecskék száguldanak sugárirányban, mint az objektív sebességek esetében, hanem a hatást közvetítő részecskék, csak rezegnek. Longitudinális módon, egymás után terjedő rezgési szintű erőimpulzus sorozatokat adnak át egymásnak, a mágneses hullámokban. Az adott hullám frekvenciáját biztosítva. Ezért az energia szerintem, nem más, mint a mágneses hullámokban megvalósult és állandósult erőimpulzus sorozatok folytonossága. Mint szubjektív kvalitatív hatás. Amely az anyagi halmazok elektronjaira fejti ki az állapotváltoztató hatását. Vagyis ennél fogva, térfogati jelleget öltve, az anyagi testek közegére.
Félreértés ne essék, az észlelt jelenségeknek már, elektromos vonatkozása is van. Mert az öt érzékszervünk, alkalmatlan arra, hogy a mágneses hullámokat érzékelje. Ezért, csak az általuk induktív módon előidézett elektromos anyagi eseményekre lehetünk fogékonyak. Amit, a természet eseményszerűségeit megfigyelve érthetünk csak meg. De az indukció jelenségét megismerve, logikusan visszakövetkeztethetünk, a mágneses alaphalmaz létezésére is. Amelyben a gravitáció vákuumjelensége, egy adott hullámhossz tartományon belüli keringőmozgásban valósul meg. Mágneses hullámok közvetítésével.
A földi mozgásformák pedig, Newton szerint is, elég jól megmagyarázhatók, a gravitáció jelensége nélkül is. Arkhimédész törvényére alapozottan. Amely szerint, a testtömegek által bekövetkező közegváltás során létrejövő közegkiszorítást valósítja meg. Így az új közegbe merülő test tömege, a súlyából annyit veszít, amennyi az általa, kiszorított közeg súlya. Mivel az anyagi testek közegváltási lehetőségeit, a földi közegek anyagi minőségeinek a sűrűségkülönbségei határozzák meg. Így egy folyamatosan gyarapodó tömegű alma esetében, a teljesen érett alma már, olyan belső közegértéket képvisel, amelyik a fáról elszabadulva, mindig a Föld felé esve fogja megtalálni a nyugalmi helyzetét. Mert a levegőnél sűrűbb anyagi halmazzá érett.
Egészen más a helyzet, ha egy anyagi testet űrhajóként, a kozmikus szintű mágneses térbe küldünk. Akkor a mágneses tér alapközegébe kerülve, nem képes közegkiszorítást végrehajtani. Hanem a jelenlétével, tovább növeli annak vákuumszerű alaphatását. Ilyen módon, az égitestekre jellemző módon, egy sajátságos kozmikus pályára kényszerül. Éppen úgy, mint más természetes égitestek. Amely pályát, csak az effektív energiafelhasználás által megvalósított munkavégzéssel tudunk megváltoztatni. Épp úgy, mint a kozmikus szintű mágneses térbe való juttatását.
Így az űrhajó visszatérése sem egyszerű. Mert a bioszférába hatolva, le kell győznie azt az erőhatást is, amit az általa kiszorított légtér súlya képvisel. Mint anyagi halmazban ugyanis, a légtérből szorít ki teret ahhoz, hogy újra a bioszféránk része lehessen. Majd a Föld felszínéig eshet, mert az anyagi sűrűsége, jóval nagyobb, mint a légtér bármelyik szintű rétegsűrűsége.
Az elektromos tulajdonságú anyagi megnyilvánulások, atomok által megvalósult, rács és kristályrács alapú összetett szerkezeteit, éppúgy a mágneses alaphalmaz tölti ki belülről, mint ahogyan körülöleli azokat kívülről. Így az anyagi minőségek részhalmazai között, ami a légterünk külső pereméig tart, az elektromos hatások éppúgy dominálnak. Ezért, a mágneses hullámok által diktált elektromos tulajdonságoknak, az anyagi halmazokon belül, csupán induktív hatáskiegyenlítő szerep jut. Ezért az anyagi minőségek, főképpen Arkhimédész törvényét követve viselkednek egymással szemben, az anyagi szintű bioszféránkban. Az űrre jellemző gravitatív hatás legyengül, és másodlagossá válik a bioszféránkat képviselő anyagi halmazok között. Mert azokban, a mágneses és elektromos hatások, szinte teljesen kiegyenlítik egymást.
A megnyilvánult anyagi testek pedig, éppúgy jellemezhetők tömegállapottal, mint közegállapottal. Mivel az anyagi testek tömegállapotai, a Newton által meghatározott axiómák szerint, objektív felületi kölcsönhatással közvetítik az erő kvalitatív hatását. Míg a testek közegállapotai, a testek térfogatán belüli elektronjainak köszönhetően belső, azaz szubjektív módon reagálnak, a mágneses hullámok által közölt energia kvalitatív hatásaira. Ez, a testekre nézve szubjektív kölcsönhatási mód, nem más, mint a kétféle halmaztípus között fennálló folytonos induktív viszony.
Ezért az anyagi testek tehetetlen tulajdonságát objektív módon, a tömegértékük fejezi ki. Míg az anyagi testek tehetetlen tulajdonságát szubjektív módon, az ő különböző sűrűségű közegértékük határozza meg. A tömegük tehát, az erőhatásokkal szemben mutat felületi szintű tehetetlen állapotot. Míg a közegük, az energia induktív hatásával szemben produkál térfogati szintű tehetetlen állapotot. De mivel, a testtömeg nem más, mint az anyagi test térfogatában stabilizált fix közeg, ezért a matematikai egyenletekben, a tömeg és a közeg képletei, bármikor felcserélhetőek.
Tömeg = m = F*a = Anyagmennyiség = V*ρ = k = Közeg.
Míg az oszthatatlan pontnak, csak objektív külső tehetetlen tulajdonsága van, addig az általuk felépült szubjektív alaphalmaz közegének, csak szubjektív, belső tehetetlen tulajdonsága lehet.
Ezért, az oszthatatlanokból megnyilvánult, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazokra pedig, mint közöttes relatív tényezőkre, mindkét tehetetlen tulajdonság jellemző egy időben. Felszínre hozva ez által, az oszthatatlan pont és a mágneses alaphalmaz állandósága mellett, az idővel kifejezhető változékonyságot.
A viszonyítható állapotbéli változásokat tehát, idő jellemzi. Amely változásokat az erő, és az energia képes produkálni, a hatásukkal szemben tehetetlen testhalmazok aktivizálásával. Akkor is, ha testtömegként értelmezzük azokat, és akkor is, ha testközegként. Mert mindkettő, az anyagi testek egymással egyenértékű tehetetlen tulajdonsága.
Ezért a tömeg, mint az anyagi testek objektív tehetetlen tulajdonsága, éppúgy képtelen a vonzódás képességére, mint a közeg, mint az anyagi testek szubjektív tehetetlen tulajdonsága. Mert a két tehetetlen tényező, ugyanazt az anyagmennyiséget tükrözi. Ezért, a tömegvonzáshoz mereven ragaszkodva, közegvonzást is kellene értelmeznünk.
Tömegvonzást feltételezve ugyanis, olyan erőt tulajdonítunk a testek tehetetlen tulajdonságának ami, csak a testek tömeg-középpontja felé irányul. De azt, hogy hol ébred ez az erő, egyáltalán nem tudni. Mert minden egyes testnek, önmaga tömeg-középpontja felé irányuló tömegvonzási erőértéket tulajdonítanak. Ami legfeljebb, csak a test felületén ébredhetne. A testen kívül semmiképpen. Így az egymással érintkező testek, egynek érzékelhetnék esetleg magukat, és talán vonzódhatnának egymáshoz. De az egymással nem érintkező testek esetében, már teljesen hatástalannak kellene lennie. Mert az esetlegesen feltételezett tömegvonzási értékük, csak önmagukról és önmaguk tömeg-középpontja felé vetíthető.
Ezzel ellentétben, az a gravitatív hatás, amelyik a mágneses tér vákuumszerű szívóhatásán alapszik, minden esetben a testek tömeg-középpontja felé irányuló hatás. A mágneses hullámokban terjedő energia pedig, az induktív hatásának köszönhetően, az anyagi szintű égitestek belső elektronjaira gyakorol szubjektív hatást. Ami szintén a testek tömeg-középpontjába irányítja azt. Fenntartva ez által, azt a láthatatlan mágneses „zsinórt”, ami alapján az égitestek megszerzett mozgása, a keringési pályáikon állandósult.
Az Univerzum, almához hasonló felépítésű, tórusz szerű mágneses terében, középen van a legnagyobb függőleges mágneses aktivitás. Így a legnagyobb energiasűrűség is. Ezért a benne kialakult és megnyilvánult elektromos anyagi szintű égitestek, a tórusz vízszintes peremkerületére sodródtak. Különböző csillagrendszerek galaxisait alkotva. Ezért a mi otthonunkat képviselő galaxisunk, az tórusz alapú mágneses almaszerkezet magházát alkotó középrészétől oldalra eltávolodva, az képzeletbeli alma egyenlítőjének a szélén helyezkedik el. A képzeletbeli magház körül keringve. Ahol már elkerülhető, a mi mozgásunkkal éppen merőleges, lehető legnagyobb mágneses aktivitás.
Itt, a tórusz közepének a peremszerkezetén keringve biztosítható az, hogy mint anyagi megnyilvánulás, akár évmilliókig is fennmaradhat a galaxisunk. Benne a mi Naprendszerünkkel. Azzal együtt pedig, a mi Földünk is. Mert ez a kialakult helyzet, az Univerzum, állandó mozgáson alapuló relatív egyensúlyát biztosítja. Azt a harmóniát, amit az égre tekintve érzékelünk esténként. Ezért, a mágneses hullámokat folyamatosan figyelve, olyan kozmikus szintű gravitációs hullámokra lehetünk figyelmesek, amelyek az űrből, a távoli galaxisok felől érkeznek felénk.
De azt tudnunk kell, hogy minél mélyebben tekintünk az űrbe, annál távolabbi időpontból érkezik felénk mágneses hullámokkal terjedő információ. Így a több millió fényévre lévő égitestek felől érkező mágneses jel, csak arról adhat információt számunkra, ami több millió éve történt, egy adott kozmikus helyszínen. De könnyen lehet, hogy már nem is létező eseményről tudósít bennünket. Mert a világmindenség, ott is változékony, ahol mi nem jártunk még, de ahová már, estlegesen betekintést nyerhettünk. Közvetett módon, a kozmikus szintű mágneses hullámok észlelésével.
Ha pedig, egy égitest megszűnik létezni, mert a létezését fenntartani képes mágneses hullámai „elhalnak”, akkor újra oszthatatlan alaptömegekké esik szét. Annihilációs szétsugárzás következtében, belehatolva az Univerzum mágneses alapközegébe. Ezt a jelenséget, „fekete lyuknak” érzékelhetjük. Mert szinte, semmiféle konkrét objektív információt nem hordoz már, az éppen lecsengő mágneses hullámuk. Amikor pedig, több fekete lyuknyi oszthatatlan alaptömeg oldódik fel a mágneses alapközegben, akkor azok a jelek, még intenzívebbek lehetnek addig, amíg a teljes feloldódás tényszerűsége meg nem valósul.
Az égitestek tehát, mint az Univerzum „atomjai”, mágneses hullámok konfrontációjának a hatására alakultak ki, és a létezésüket biztosító mágneses hullámok nélkül, egyszerűen elbomlanak és az oszthatatlan alaptömegeik, újra elvegyülnek és megszelídülnek a mágneses térben. A mágneses tér alapvákuumszerű hatását gyengítve.
Az ősrobbanás tudományos meséje pedig, szerintem nem fedi a valóságot. Mert az a semmiből, illetve az energiából származtatja az anyagi létezést. Ami tagadja az energia megmaradási tételét. Hiszen, ha az energia tömeggé és a tömeg energiává alakítható, akkor egyáltalán nem beszélhetünk az energia megmaradásáról. De a tömeg megmaradási lehetőségéről sem. Mivel azonban, mindkettő megmaradó tényező, ezért képesek olyan kozmológiai állandókat biztosítani, amelyek abszolút módon igazolják, az ő megmaradási feltételeiket.
Mivel az energia, úgy van jelenleg elkönyvelve a tudományban, mint az anyagok állapotváltoztató képessége, ezért az anyagi testeknek, olyan saját hatóképességet tulajdonítanak, amelyik a munkavégzés által változtatható. Ezért tekintik őket energiahordozóknak. Így például, egy anyagi test energiaállapota, a földről való felemelés által növekszik. A felemelt magasság arányában. Így az anyagi testek belső energiaértékére hivatkozva, akár egymás felé irányuló vonzó hatást is gyakorolhatnak a tömegértéküknél fogva. De ez hibás elgondolás. Mert a tömeg, mindenképpen tehetetlen tulajdonság az anyagi testek vonatkozásában. Akármit is teszünk az anyagi testével.
Ráadásul az energiának, mint szubjektív munkavégző képességnek, jelenleg ugyanaz a mértékegysége, mint a már elvégzett munkának. Ami semmiféleképpen sem fedheti a valóságot.
Szerintem az energiát, a mágneses hullámok hullámhosszában terjedő frekvencia erőimpulzus sorozatainak a folytonossága biztosítja. Amely induktív módon szubjektív, belső, térfogati hatást gyakorol az elektromos anyagi testek elektronjaira. Azt a látszatot keltve, mintha az anyagi testeknek energiája lenne. Az energia tehát, mágneses alapú szubjektív munkavégző képesség, ami P - létezési állapotban tartja, az elektromos anyagi testeket, és W - munka által, induktív állapotváltozást képes végrehajtani rajtuk. Ezért az energia, csak addig viszonyítható a már stabilan létező anyagi test vonatkozásában, amíg az induktív állapotváltoztató hatása, éppen befolyásolja annak elektromos szerkezetét. Ezért a ma használatos energiaképletek, csak a munkával azonosíthatók. Az energiával csak akkor, ha megszorozzuk őket a munkára fordított idő mértékével.
P- teljesítmény, W- munka, és az E- energia, a valós mértékegységeikkel.
P = F*v = (m*a)*v = L*a = I*a = I*(v/t) J/s W (Watt)
W = (F*v)*t = (F*t)*v = I*v = I*(s/t) J W*s (Watt-szekundum)
E = (F*v)*t*t = (F*t)*(v*t) = I*s J*s W*s2 (Watt-szekundum négyzet)
Bővebben az energiáról, az „Energia” és az „Erő és energia” című írásaimban. Mert ez az írás, a gravitáció jelenségét célozza meg. A fizika alapjait tehát, meg kell erősíteni a tér, az idő, az energia, és az információ fogalmainak a konkrét meghatározásaival. Mert ezek az alapfogalmak jelenleg, csak elvont módon szerepelnek a fizikában. Ezek konkrét ismeretében, a fizika egy egységesen elfogadható tudománnyá alakítható.
Matécz Zoltán
- 08.02.
