Térdimenziók.
A dimenzió szó, kiterjedést jelent. Ilyen módon, egy háromdimenziós koordinátarendszert, az origónak nevezett pontig lehet elvileg visszabontani. Amelyben, a magasság, a hosszúság, és a szélesség, egymásra derékszögű kiterjedései biztosítják, magát a teret. Amit háromdimenziósként értelmeznek. Magasság nélkül, csak kétdimenzióssá válik a rendszer. Ami síkot eredményez. Míg a hosszúság nélkül, már csak egydimenziós vonalról beszélhetünk. Amely az origó pont egyirányú kiterjedése. Vagyis, a pontok azonos méretű egymásutánisága. Ebből adódik, hogy a magányos pont maga, nem más, mint az egységnyi alapkiterjedés. Aminek a sokaságát már, dimenzionálni lehet.
Ezek azonban, pusztán geometriai szintű felosztások. Ahhoz ugyanis, hogy egy origó nevű kezdőpontot fel tudjunk jelölni bárhová, ahhoz találnunk kell a létezésben egy, már eleve kiterjedt helyet. Majd, ennek az alapkiterjedést biztosító pontnak, az egymás után feljelölt sokasága fogja eredményezni a vonalat. Amit szintén, csak egy már kiterjedt síkra vetíthetünk. A vonalak ponttávolságra húzott párhuzamos egymásutánisága pedig, síkot eredményez. De ez a sík is, valamilyen kiterjedésen valósítható csak meg. Majd a síkok ponttávolságnyira, egymásra vetített egymásutánisága adja, a térfogatot. Ezért, ez a térfogat sem képzelhető el, csak úgy önmagában. Csak egy már, eleve létező kiterjedt térben képzelhető el. Akármilyen kicsinek vagy nagynak tervezzük is.
A modern fizika az időt, negyedik dimenzióként határozta meg. Azt az időt, aminek a pontból származtatható kiterjedése nincsen. Ha lenne, akkor az időt is, éppen a pontig lehetne visszafejteni. De az időnek, pont nincsen kiterjedése. Viszont, dimenzionáltsága mégis van. Mert a tudományban, szakszerű méréssel való meghatározottságot is jelent a dimenzionáltság fogalma. Így általában véve, két konkrét tulajdonság ismeretében, matematikai szinten meghatározható egy harmadik adottság. Ezért a matematikai képletek, olyan értékeket határoznak meg, azaz dimenzionálnak, amit két vagy több konkrét tulajdonság mért adatai alapján számolnak ki. Mivel az időt is, konkrét módon lehet mérni, azaz mérés alapján meghatározva dimenzionálni, ezért keveredhetett az idő, a tér három kiterjedés-dimenziója közé.
Ahogy a térnek, az origó kezdőpontra visszavezethető három kiterjedést biztosító alapdimenziója létezik, úgy az időt is, három sajátságos meghatározottság jellemzi. A múlt, a jelen, és a jövő. Amelyből, mindig a jelen a domináns. Mert, abból lehet csak viszonyítani, az éppen zajló események múltját és jövőjét. Ezért, amelyik pillanatok, ezen a viszonyítás jelen pillanatán túlmutatnak, azok már nem a jelen eseményei, hanem a múlté vagy a jövőé. Amelyek, nem képezik a létezés aktuális mibenlétét. Mert a múlt, az csak volt. Míg a jövő, az csupán lesz. Ezért, csak azt nevezhetjük aktuálisnak, ami éppen van. Itt és most, a viszonyítás jelen pillanatában.
Így az idő aktív részét, éppen az a jelen határozza meg, amelyben most viszonyítunk. A múlt és a jövő, már csak az idő passzív részei. Amelyeket a memóriánkban tárolunk. Az emlékeink között. A múltban már, nem történik semmi. Míg a jövőben, még nem történik semmi. Ami történhet, az itt és most, a jelenben viszonyítható. Ezért a múlt és a jövő, csupán a memóriánkban őrzött emlékeinkben létezik. A múltat, a megtapasztalt emlékeinkben, míg a jövőt, az előre megtervezett emlékeinkben őrizzük. A jövőt csak, mint elvi lehetőségeket ismerhetjük.
Ebből az is azonnal adódik, hogy jövő az nincsen. Majd csak lesz. Csupán jövőképünk létezik. Elvárásunk. A múlt pedig, olyan valós képek összessége a memóriánkban, amit már megtapasztaltunk. Ezért számunkra realitása, kizárólag a jelennek van. Ez azért fontos nekünk, mert erő vagy az energia hatását, csak a jelenben tudunk hasznosítani. A múltba vagy a jövőbe irányított hatások, elvesznek számunkra.
Ez azt is jelenti egyben, hogy aki a jelenben, nem képes önmagának reális jövőt elképzelni folyamatosan, arra kényszerül, hogy a mások által elképzelt jövőben éljen. Vagyis, a mások révén kialakított mentális előfeltételek szerint élje az elkövetkezendő napjainak a jelenét. Így él ma, a munkavállalók kilencven százaléka. Napról-napra. Hónapról-hónapra. Évről-évre. A mások szellemi előfeltételei által biztosított elvárásait teljesítve. Ismerős valahonnan?
Na, már most, négydimenziós téridőt feltételezve, jogosnak látszik a kérdés, hogy az idő melyik dimenzióját csatolták a térhez? A múltat, a jelent, vagy a jövőt? Továbbá, ha az időt, a tér háromdimenziós kiterjedéséhez igazították, akkor ahhoz, csupán két egymásra merőleges egyenest kellett volna felhasználniuk. Történetesen a tér és az idő egyenesét. Ha azonban, a kiterjedések mindhárom dimenziójához rendelték az időt, ahogy a fizika tanítja, akkor nem pusztán téridőről, hanem sík-időről és egyenes-időről is kellene beszélni. Oly annyira, hogy az origót is, éppen a pont-időnek kellene megvalósítania.
Mert, ha a háromdimenziós térnek, negyedik dimenzionált egyenrangú eleme az idő is, akkor a tér bármelyik alkotóelemére vetíthető az idő is. De az időnek, melyik dimenziója? A múlt, a jelen, vagy a jövő? Ezt már, nem is akarom külön kifejteni. Mert az, csupán egy tapasztalati tény, hogy az időt, óraszerkezettel mérjük. Ilyen módon, a múlton keresztül jutunk a jelenbe, ami a jövő felé irányul. De az, csak azért van, mert eleve kétféle időnk létezik. Abszolút idő, és relatív idő. Vagyis, nem minden relatív. Ehhez jó lenne végre hozzászokni. Ezt, a „viszonyelmélet” című írásomban, még jobban kifejtettem.
Abszolútnak minősül számunkra az, az idő, amit az óraszerkezeteink mérnek és folyamatosan mutatnak. Mert éppen mi magunk hoztuk abszolút helyzetbe az által, hogy etalont csináltunk belőle. Éppen azért, hogy az időrendi beosztásunk, a világ minden pontján összehangolható legyen. Így a Földünk különböző időzónáinak a zónaidőit, összehangolták a tudósaink. Hogy a társadalmi életünk megszokott ritmusa ne csorbuljon akkor se számottevően, ha más, távoli országba repülünk. Így a társadalmi életünket, az abszolút-idő határozza meg.
Relatív időnek minősül azonban, minden olyan eseményszintű időtartam, amit ehhez az abszolút időhöz viszonyítunk. Függetlenül attól, hogy az, valamilyen sportesemény időtartamát fejezi ki, vagy csupán, a tükörtojás főzési idejét határozza meg. Mert viszonyított időnek minősül csupán, az abszolútként értelmezett időhöz viszonyítva. Ezért, abszolút idő, csak egy van számunkra, amit az óra mutat. Az összes többi pedig, relatív azaz, viszonyított időtartamnak minősül. Kivétel nélkül.
Na, már most, a téridő negyedik dimenzióját akkor most, az abszolút idő képviseli, ami egyenletesen terjed mindentől függetlenül, vagy a hozzá viszonyított relatív eseményidő? Ami csupán egy részidőt képvisel az abszolút időben. Ami a relativitás elmélete szerint, mindig relatív. Ez, azért olyan fontos kérdés, mert ha a tér háromdimenziós rendszerét abszolútnak tekintjük, akkor az abszolút idővel számolva, valós értéket kaphatunk. De, ha a relatív idővel számolunk, akkor mindenképpen paradoxonhoz jutunk. Olyan logikai ellentmondáshoz, ami minden esetben eredményként jelentkezik, ha abszolút és relatív tényezőket viszonyítunk egymáshoz, matematikai szinten.
A téridő elmélet tehát, már ott lesántult, amikor a tér három kiterjedését, az időhöz társították. Mint negyedik kiterjedéshez. Annak ellenére, hogy az időnek, egyáltalán nem létezik semmiféle kiterjedése. Az időnek, csak matematikai szintű dimenzionáltsága azaz, mért meghatározottsága lehet. Olyan konkrét értéke, amivel bármikor lehet számolni. De, csak a relatív módon értékelhető időtartamokat. De a kétféle idő, meghatározott módon dimenzionált alapja, a kiterjedés nélküli másodperc.
A másodperc építi fel a percet, az órát, a napot és így tovább. De a másodperc tört részeivel is kell dolgoznia annak, aki a nagyon gyors eseményekkel foglalkozik. Ezért a másodperc, csupán egy meghatározott alapdimenziója az időnek. Épp úgy, mint a pont a kiterjedéseknek. Így a pont, mint alapkiterjedés, képes vonalat alkotni, az egymás után rajzolt ponttársaival. De a geometriában, ma még a pont, kiterjedés nélküliséget jelent. Viszont, még elképzelni sem tudunk olyan pontot, aminek nincsen kiterjedése. Főképpen még feljelölni azt. Míg a másodpercek sokasága, a kiterjedés nélküli időt eredményezi számunkra.
Amikor feljelölünk egy kezdőpontot bárhová, akkor az, éppen egy pontnyi helyet foglal el. Mekkora egy pont? Azt mindig, a belőle kiterjedő vonal vastagsága határozza meg számunkra. Ha egy merőlegest húzunk egy vonalra, ugyanolyan méretű vonallal, akkor a kereszteződésük adja a pont logikai módon elfogadható méretét. Mert rajzolhatunk vékony hegyű ceruzával, vagy akár vastag krétával is. De a geometriai szintű rajz esetén, csupán a matematikai szintű arány a mérvadó.
Valós elképzelésünk a pontról, csak akkor lehet, ha a létezést felosszuk kétféle valóságra. Az objektívként értelmezett elektromos anyagi valóságra, és a szubjektívként értelmezhető mágneses valóságra. Az objektív valóságot, többé-kevésbé mindenki ismeri. Térfogattal rendelkező anyagi testek részhalmazai alkotják. A szubjektív valóság azonban, egészen más tészta. Mert kizárólag, az oszthatatlan alaptömegek teljes közege építi fel. Amelyek az oszthatatlan jellegüknél fogva, elektromos megosztásra alkalmatlanok ezért, elektromos tulajdonságuk nem lehetséges.
A szubjektív valóság tehát, oszthatatlan alaptömegekből álló olyan egységes mágneses alapközeg, amelyből kialakultak az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások. Így azok atomos szerkezeteit is, a mágneses alaphalmaz tölti ki belülről. Épp úgy, mint ahogyan körülöleli azokat. Így a mágneses hullámok alaprezgései tartják működésben, az elektromos anyagi eseményeket. Mert az anyagi létezés minden megnyilvánulása, eseménynek minősül. Rezgési eseménynek. Amely a mágneses hullámok alaprezgéseire vezethető vissza.
Na, már most, ha egy ilyen oszthatatlan alaptömeget, egyetlen pontnak veszünk, akkor a pont valós mérete, az elektron méretétől, körülbelül tízezerszer kisebb. Mert, ha az atom-térfogatból, kivonjuk az elektronok, a protonok és a neutronok együttes térfogatát, akkor az csupán, a teljes atom-térfogatnak, az egy tízezred részét teszi ki. Az atomtérfogat többi részét, a mágneses alaphalmaz közege tölti ki. A mágneses alapközeg oszthatatlan alaptömegeivel.
A mágneses alaphalmaz alapközege tehát, egy egységes mátrix rendszert alkot. Mert az oszthatatlan alaptömegekből álló alkotóelemei, egymást félretolni vagy félrelökni képtelenek önerőből. Ezért a nyugalmi helyzetüket, állandóan keresik. Ezt folyamatos rezgőmozgással valósítják meg. A szervezett együtt-rezgésük pedig, mágneses hullámot alakít ki a közegükben. Ami a mágneses alaphalmaz mátrix alapú térszerkezetén nem változtat.
Mert a mágneses hullámban, nem a részecskék haladnak energikus módon, hanem azok, csupán rezegnek. Így a mágneses frekvencia által, olyan erőimpulzus sorozatok terjednek, amelyek egymás után rezegnek a mágneses alaphalmaz közegében. Ilyen módon, csak az energia hatása terjed a mágneses hullámokban. A frekvenciában meghatározható erőimpulzus sorozatok formájában.
Ennek a mágneses térnek, egyetlen ilyen oszthatatlan alkotóeleme nevezhető a valós pontnak. Ezeknek a pontoknak az összessége biztosítja a teret, amelyben az elektromos anyagi események megtörténhetnek. Így a szubjektív valóság biztosít létezési jogosultságot, az objektív valóság számára. Ezért, a szubjektív valóságot alkotó oszthatatlan alaptömegek képviselik, azokat az elvi szintű pontokat, amelyek bármikor kijelölhetőek az objektív valóságunkban.
A pont tehát létezik, és a geometriai magyarázatok során, logikai szinten mindig olyan méretet ölt számunkra, amilyen az éppen használt vonal vastagsága. Mert az objektív valóságban, csak elvont módon értelmezhető, mint szubjektív alapkiterjedés. Mivel az objektív mérete, sokkal kisebb, mint az elektronoké. De, hogyan lehet mégis objektív mérete, egy mágneses alapú szubjektív tényezőnek?
Az oszthatatlan alaptömegként értelmezett pontnak, objektív alapkiterjedése van. Amelynek az egységes közege, teljesen kitölti az Univerzum terét. Mivel az Univerzumot alkotja, és így rajta kívül nem létezik semmi, ezért az Univerzum szempontjából tekintve szubjektív azaz, kizárólag belső adottság csupán. Mivel, csak mágneses tulajdonságai lehetnek, ezért az elektromos tulajdonságú objektív valóságtól, induktív módon elkülönül. Így a szubjektív valóságot, olyan objektív alapegységek építik fel, amelyek oszthatatlan alaptömegek egységes közegeként, csak belső tulajdonsága lehet, az Univerzum teljességére vetítve. Ezért a szubjektivitás nem más, mint belső objektivitás.
Mivel az objektív valóság elektromos alkotóelemei, olyan összetett szerkezetű anyagi részhalmazok, amelyeket a mágneses alaphalmaz tölt ki belülről is, ezért az anyagi valóság nyílt rendszernek minősül, a mágneses alaphalmaz zárt rendszeréhez viszonyítva. Amelyben a mágneses hullámok frekvenciája által közvetített energia hatása, könnyedén áthatol. Induktív módon hatást gyakorolva, az érintett elektronok elektromos erőtereinek a szükségszerű mozgásformáira.
Így az Univerzum mágneses szempontból véve, zárt energetikai rendszernek minősül, míg elektromos szempontból szemlélve, nyílt energetikai rendszerek sokasága marad. Másképpen fogalmazva, a szubjektív valóság zárt rendszert képez, míg az objektív valóság alkotóelemei, nyílt rendszert alkotnak. A közöttük fennálló viszony pedig, induktív. Az erőterek kölcsönhatására épül. A mágneses erőtér, és a benne megvalósult elektronok elektromos erőterei között fennálló kölcsönhatást valósítva meg.
Az induktív hatás, abban nyilvánul meg, hogy az elektronok elektromos erőtereit is, ugyanannak a mágneses alapközegnek az oszthatatlan alaptömegei építik fel, mint amelyik a mágneses hullámokat kialakítja. Azzal az alapvető különbséggel, hogy az elektromos erőterek, mindig centrális irányultságúak, míg a mágneses erőtér, kizárólag lineáris. Ennél fogva, a mágneses hullámok frekvenciáiban terjedő energia, mint a mágneses tér energikus hatása, az elektronok elektromos erőtereire fejt ki hatást. A kétféle erőtér ugyanis, mindig egymás ellen dolgozik. Mert a közös halmazukban, ki akarják egyenlíteni, egymás fizikai szinten kialakult mozgásformáit. A mágneses hullám marad azonban, mindig a domináns.
Ezt úgy érdemes elképzelni, hogy a mágneses hullám hullámhosszának az informatív értéke határozza meg azt, hogy a frekvenciája által közölt energia, milyen mértékű induktív munkát végezzen, az elektronok centrális mozgású elektromos erőterein. Ha tehát, egy elektromos anyagi halmaz elektronjainak a rezgési szintű hullámhossza, eltér a mágneses hullám hullámhosszától, akkor a mágneses frekvencia energiahatása, egyszerűen áthalad az anyagi halmazon. Hatástalan az anyagi halmazra nézve.
Ha azonban, a rezgési szintű hullámhosszuk megegyezik, akkor a frekvencia által közölhető energia hatása már, befolyásolni fogja az anyagi halmaz rezgési folyamatait. Mert a mágneses tér hulláma, hatással lesz az adott anyagi halmaz elektronjainak az elektromos erőtereire. A mágneses tér, az adott anyagi halmaz elektronjainak a fennálló elektromos tereinek feszül, és átadja nekik az energikus hatását. Megváltoztatva vagy fenntartva ezzel, az elektronok kialakult mozgásformáit.
Ez a térerők között fennálló hatásközvetítés pedig, éppen úgy alakul ki, mint ahogyan a robbanómotorokban, a lineáris módon, egyenesen rezgő dugattyúk, centrális irányú forgómozgást állítanak elő, a főtengelyre vetített hatásukkal. Csak ebben az esetben a „dugattyúk” szerepét, a lineáris mágneses erőtér képviseli, míg a „főtengelyt”, az elektronok centrális elektromos erőterei. Így a mágneses erőtér hullámában terjedő energia, a teljes anyagi halmazon belül, minden elektron elektromos erőterére hat egy időben. Épp úgy, mint a mikrohullámú sütő esetében.
Visszatérve azonban, a kiterjedéseket meghatározni, dimenzionálni képes alapegységre, a pontra, nyugodtan kijelenthetjük azt, hogy a pont létezik. Csak a számunkra szubjektív valóság alaptömegeként. Ami az elektron méretétől jóval kisebb. Ezért az objektív anyagi valóságban, csak logikai szintű képet festhetünk róla. Ilyen módon, a geometriai szintű ábránk vonalvastagsága határozza meg azt, hogy a magyarázat idejére, milyen méretű lehet a pont.
Mivel pedig, az idő, nem vezethető vissza a pont alapkiterjedésére, ezért teljesen alkalmatlan arra, hogy negyedik dimenzióként, a kiterjedések egyenrangú eleme legyen. Akár az abszolút, akár a relatív idő. De az időnek, a múltat, a jelent, vagy a jövőt biztosító alkotóelemei sem. Amit egy közös koordinátarendszeren lehetne ábrázolni.
Az idő, az eseményszintű folytonosság mértéke. Nem a kiterjedésé, hanem a kiterjedésekben viszonyítható események folytonosságáé. Így alakult ki a számunkra abszolút idő mérésének a lehetősége. Hiszen az égitestek eseményszerűségeinek a folytonosságát mérjük vele, állandó jelleggel. A mágneses alapú abszolút térben fennálló égitestek, kialakult mozgásformáit. De, ugyanilyen formában mérjük, minden részesemény viszonyítási idejét is. Mint valamilyen egyéb, relatív folytonosság időegységét.
Ahogy relatív időegységeket mérünk, az abszolút idő folyamatában, és az, nem befolyásolja az abszolút idő folytonosságát, úgy az abszolút mágneses térben kialakult, objektív elektromos anyagi eseményszerűségek sem befolyásolják számottevően, az abszolút kiterjedést. Csupán együtt valósítják meg a létezést. A mágneses valóság, szubjektív formában, míg az elektromos anyagi valóság, az objektív megnyilvánulások formáját öltve. Mert a mágneses valóság, abszolút számunkra, míg az elektromos anyagi valóság részhalmazai relatívak.
Ezért, az alapkiterjedésként meghatározható pont, és a másodperc által meghatározást nyert idő, nem társíthatók egymáshoz. Mert a pont, a kiterjedések dimenzionált alapmértéke, míg a másodperc, a kiterjedésekben megvalósult események folytonosságának a dimenzionált alapmértéke. Amit időnek nevezünk. Így az általunk viszonyítható események, nem időben történnek, hanem valamennyi ideig. Ha valós kiterjedése lenne az időnek, akkor időben is történhetne. Vagy akár, téridőben.
Ezért, a tér három dimenziójával egyenrangú negyedik dimenzió, amit az idő biztosíthat, egyszerűen nincsen. Ha pedig, erre a négydimenziós rendszerre, még több dimenziót határoztak meg, akkor azok is tévedésen alapulnak. Akár 11, akár 26 dimenzió is az. Mert, ha valaminek az alapja rossz, akkor a reá épült logikai felépítmény is hibás lesz. Körülbelül, pont erre akartam kilyukadni.
Mivel dimenzió fogalma, a latin kimér szóból ered, ezért a matematikában minden dimenzionálható, amit szakszerű méréssel állapítanak meg. De az ilyen módon kialakított dimenziók, nem keverhetők össze egymással. Mivel, egyáltalán nem mindegy az, hogy miféle meghatározott, azaz dimenzionált tényezőket csatolunk egymáshoz. Mert, ha a kiterjedések dimenzióihoz, az eseményidők dimenzióit csatoljuk, akkor kétféle dimenziófajtát keverünk össze. Ez nem lehet tudományos lehetőség, legfeljebb önkényes dolog.
Ilyen módon, a kiterjedések dimenzióihoz, bármilyen más matematikai szinten meghatározott, azaz logikai szinten dimenzionált tényezőt hozzá lehetne csatolni. Ami, mindenképpen torz eredményekhez vezethet csak. Ezért, a tudomány feladata nem az, hogy a valóságot írja, hanem az, hogy a valóságot feltárja. Mert, ha valós feltárás nélkül, csupán írja azt, akkor az, önkényes jóslás csupán. A jóslás pedig, egy ezoterikus dolog, ami még, nagyon távol áll a tudománytól.
A dimenzió fogalmának, a lehető legáltalánosabb használata az, hogy a kiterjedéseket értelmezzük vele. De minden matematikai szinten meghatározott dolog kimértnek azaz, dimenzionáltnak minősül. Mégsem keverhetők össze, a kiterjedésekre szorítkozó dimenziókkal. Ahogyan például, a súly dimenziói sem keverhetők össze az űrmértékek dimenzióival, vagy éppen, a fény hullámhosszaiban meghatározott színek dimenzióival. Ezt a dimenziókra visszavezethető elemi félreértést, mielőbb ki kell küszöbölni, a tudomány komolyságának a megőrzése érdekében. Mert a tudomány, következetes lehet, de önkényes nem.
Matécz Zoltán
2020.11.23.
