Abszolút és relatív.
Alapjában véve, semmi sem lehet önmagában abszolút vagy relatív. Ez a kétféle megkülönböztetés, csupán a tudatos elménk számára fontos. Éppen a logikus értelmezhetőség kényszere miatt. Mert, ha az abszolút tényezőket a relatív tényezőkkel keverjük az ésszerű megértés során, akkor logikai ellentmondásokba ütközünk. Úgynevezett paradoxonokba. Ezért érdemes biztosan tudnunk azt, hogy az elménk számára, mikor abszolút értékű egy dolog vagy esemény, és mikor relatív. Bár ezt, a „Viszonyelmélet” című írásomban, már kifejtettem egy alkalommal. Kicsit, más módon.
Az abszolút, feltétel nélkülit jelent. Teljességet. Amit relatív feltételek nélkül is el tudunk fogadni egésznek. Ezzel szemben a relatív, éppen a feltételekhez kötöttséget jelenti. A részlegességben rejlő, kényszerű egymáshoz tartozás viszonyíthatóságát. Így az abszolút, a teljesség korlátlanságát jelenti. Míg a relatív, a felosztottság által fennálló korlátoltságot. A felosztott egész részlegességére utal. Ezért az abszolút és a relatív, nem csupán egy ellentétes értelmű fogalompár, hanem a relatív tényezők, éppen valamilyen abszolút tényezőből eredeztethetőek.
Ebből adódik az is, hogy a relatív, mindig valamilyen abszolút tökéletes egész tényezőnek a felosztott része lehet csupán. Vagyis, az abszolút egész darabjai, nem mások, mint az egymáshoz viszonyítható relatív részletek. Amelyek ennél fogva, egymás viszonylagos rokonai. Ezért, ha a relatív részek teljes mértékben együtt vannak, és egy teljes egészet képesek alkothatni, akkor közösen összerakva, egy teljes, abszolút értékű egészet képviselnek.
Ennél fogva, a teljes és tökéletes abszolút tényező határtalansága, éppen abban nyilvánul meg, hogy önmagához képest, nincsen jelentősége a határait jelentő kiterjedésének. Mivel teljes. Mert egész. Ezért, teljesen független, önmaga részleteitől. Ezzel szemben, ha az abszolút teljességet, tudatosan felosszuk az őt összetevő részleteire, akkor már, olyan relatív tényezőkké válik, amelyek minden egyes alkotóeleme, egymáshoz viszonyítható. Mert, teljesen különhatárolt részletet biztosít számunkra, a saját abszolútként kezelhető egységéből. Így, bármi lehet abszolút számunkra, ami egésznek minősül, és relatív, ha annak részleteit látjuk csupán.
Ezért, az abszolút határtalanból felosztott relatív tényezők, már egymástól függő részekké váltak amelyek, mint azonos minőségű rokonok, konkrét módon elhatárolhatók egymástól. Mert az egymáshoz viszonyított határaikat, ugyanannak az abszolút tényezőnek, a relatív módon felosztott minősége biztosítja számukra. Ilyen módon, bármi lehet számunkra abszolút értékű is, meg relatív értékű is. Nézzünk erre egy egyszerű példát.
Egy egész alma például, abszolút értékű számunkra, amíg őt magát nézzük, a saját teljességében. Ha azonban, felosszuk négy részre, akkor azonnal lesz négy darab relatív almánk. Amelyek egyike sem lehet egész önmagában véve, de mégis mind a teljes alma részét képviseli. Vagyis, egymással közvetlen rokoni kapcsolatban állnak. Mivel viszonylagosak egymással, ezért egymáshoz viszonyítható relatív részei csupán, az abszolút egész almának. Amit bárki újra összeilleszthet egy teljes egésszé. Egy abszolút értékű almává.
Amikor tehát, azt mondom, hogy mindenki kap egy almát, akkor mindenkinek kell adnom egy teljes, abszolút értékű egész almát. Nem tehetem meg azt, hogy valakinek csak egy negyed almát adok. Csak azért, mert az is ott volt az egész almák között. Hiszen az, egy egész almának, csupán egynegyednyi relatív része. Ennél fogva, az abszolút módon beígért egész almának, csupán egy negyedét adnám oda csak. Egy relatív részét. Így minden alma, egy teljesen egész almának minősül, abszolút értelemben véve.
De, a sok elosztható egész alma között, mégis mindegyik alma relatív értéket vesz fel számunkra, ha egymáshoz viszonyítjuk az almákat. Egymáshoz viszonyítható relatív értéket vesznek fel számunkra, az almák teljes halmazában. Mert, nincsen két teljesen egyforma alma. Akkor sem, ha önmagukban véve, egészek.
Hasonló a helyzet az emberrel. Minden ember egy abszolút értékű egyén. Mert önmaga teljességét bírja. Teljesen hiánytalanul. Akkor is, ha a csecsemőkorától fogva, relatív módon folyamatosan változik, egészen a halála pillanatáig. Az egyéni változás lehetősége azonban, mégis relatívvá formál bennünket. Önmagunk régebbi énjéhez képest. Mint egyéniség azonban, a maga teljességében, abszolút értékű marad minden személy. De a családunkban, a népünkben, vagy az emberiségben, csupán relatív rokonoknak számítunk. A másik emberekhez képest. Akik, relatív rokonaink, magában a teljes emberiségben.
Azt a tényt tehát, hogy az elménk számára, mi minősül abszolút értékűnek és mi relatívnak, mindig a viszonyítás iránya határozza meg. De mindig csak, a viszonyítás idejére. Ezért, amíg egy embert, önmagában tekintek a viszonyításom során, abszolút értékű számomra. Olyan egyéniség, akiből nincsen több. Ha azonban, a többi emberhez viszonyítom, akkor relatív lesz számomra. Mert az egyénisége, akármilyen kiváló legyen is az, csupán egy a sok közül. Majd, szintén relatívvá válik számomra, ha a régi énjéhez hasonlítom. Amely az idők során nyilván megváltozott.
Hasonló a helyzet akkor, amikor az emberi tulajdonságok szerint tekintek a társaimra. Amelyek, relatív módon megkülönböztetnek bennünket egymástól. Vagy éppen, szellemi szinten értékelem őket. Mert, nincsen két egyforma szellemiségű ember. Hiszen, mindenki szellemisége, a saját élettapasztalatai által formált hitei alapján alakul ki. Így szellemben is különbözünk egymástól. Relatív módon. Mégis képesek vagyunk olykor egyetérteni, abszolút jelleggel.
Ahhoz tehát, hogy a viszonyításunk során, mindig egyetértsünk, olyan viszonyító eszközöket és mértékeket kell használnunk, amelyeket mi magunk abszolutizáltunk. Vagyis, a mértékegységeinkből etalonokat készítettünk, hogy minden ember ugyanazokat a mennyiséget értse a viszonyítás során mért adatainkból. Így az etalonjaink egységes abszolút értékeit, mi magunk határoztuk meg. Éppen azért, hogy a viszonyítást jelentő méréseink során, mindenkiben ugyanaz a mérték tudatosodjon. Abszolút módon. Minden tanult ember tudatában.
Ennél fogva, mindig a viszonyítás iránya határozza meg számunkra azt, hogy az elménk számára, mi minősül abszolút értékűnek, és mi minősül relatívnak. Vagyis, az a tény, hogy az abszolút értékű etalonjainkat használjuk a viszonyítást jelentő méréseink során. Ilyen módon, amit mérünk, az mindig relatív, változó marad számunkra. Mert folyamatosan változik rajta az etalonunk helyzete. Míg, amivel mérünk, az viszont abszolutizált értékű marad. Mert, ugyanazzal az etalonnal végezzük az adott mérési folyamatot. Így matematikailag kezelhető számértéket, éppen az a tény biztosít a viszonyításunknak, hogy a méréshez használt etalonunkat, hányszor használtuk a viszonyítást jelentő felmérés során.
A matematikai mennyiségeket kifejezni képes egész számok, egymással teljesen egyenrangúak. Vagyis, a számok abszolút végtelen mennyiségét felosztva értelmezhetjük, az egyedi értékű relatív számokat. Mivel az abszolútként kezelhető végtelent nem ismerjük, nem tudjuk számszerűen kifejezni, ezért minden egész számnak, abszolút értéket adtunk. Ami, a nullától mért távolságukat fejezi ki. Ezért például, a plusz ötnek a mínusz öt, a fordított irányú abszolút értékű számértéke. Mert, ugyanolyan távolságra van a nullától mindkettő. Különbséget közöttük, csak a plusz és mínusz polaritás jelző szimbólum biztosít. Ami csupán arra utal, hogy a nullától kisebb vagy nagyobb egész számról van szó. De az abszolút értékük, mégis teljesen azonos.
Így az egész számok abszolút értékét, éppen az határozza meg, hogy a nullától számítva, hányadik azonos értékű létező egyesről van szó. Ezért, egy abszolút számegyenesen elvileg, abszolút értelemben véve, csak egyesek léteznek. Amelyek a relatív számsorban, abszolút értékeket nyerve, relatív módon meg vannak különböztetve egymástól. A matematikai műveletekkel pedig, mozgásba hozzuk a számértékeinket. Ezért lesz az eredményük változó.
Egy abszolút számegyenes tehát, csak olyan létező egyeseket tartalmazhat, amelyek az abszolút létezés relatív egymás utániságát fejezi ki, teljesen abszolút módon. Ezzel szemben, a relatív számegyenesen, minden egymás után lejegyzett egyesnek, saját abszolút értékű számértéke van. Amely mindig arra utal, hogy hányadik létező egyesről van szó a számegyenesen, a nullához viszonyítva.
Abszolút számegyenes 111111111111111111111
Relatív számegyenes „-„ 9876543210123456789 „+”
Ha tehát, megnézzük az abszolút és a relatív számegyenest, és összevetjük őket egymással, akkor azt vehetjük észre, hogy a nulla, mint a relatív számérték nélküliségnek a szimbóluma, eltakar egy darab egyest, az abszolút létezés számegyenesének a valós egyesei közül. Ez röviden azt jelenti, hogy nem-létezni, csak a relatív számegyenes alapján lehetséges. Mert az abszolút számegyenes, minden egyenrangú valós létezőt felvetít a számegyenesére. Végtelen módon. A relatív nemlétezést pedig, nem képes megjeleníteni azon. Mert a relatív nemlétezésnek, nem lehet semmiféle abszolút számértéke. Mivel, az abszolút létezés valóságában, a relatív nulla, szintén a nemlétezést valósítaná csak meg. Ilyen módon, paradoxonná válna a nulla, az abszolút számegyenesen.
Ezért, amikor a relatív módon meghatározható számértékek abszolút értékei szerint próbáljuk kifejezni az abszolút létezést, akkor mindig valamilyen paradoxonhoz jutunk. Mert az egymástól jól megkülönböztethető relatív számértékek kiindulási alapja, a nemlétezést szimbolizáló nulla. Ami az abszolút létezésben, eleve nem is szerepelhet. Mi pedig, a relatív számegyenesünkön, nélkülözni sem tudjuk azt. Mint viszonyítási, kiindulási alapot.
Ezért, az abszolút számegyenesből kiragadott relatív számegyenes, olyan abszolút értékű számokkal különbözteti meg az egymás után lejegyzett valós egyes számokat, amelyek azt határozzák meg, hogy hányadik egyesről van éppen szó, a végesnek minősülő relatív számsorban. De az abszolút számegyenesből kiragadott relatív számsor, csak akkor nyer értelmet számunkra, ha rajta egy viszonyítási kezdőpontot jelölünk ki. Amit a nulla biztosít. Így az első egyes, éppen a nullához viszonyítva veheti fel a saját abszolút, egyes értékét. A második egyes pedig, kettesként fog szerepelni a számsorban. És így tovább. Így a relatív számsor, sohasem lehet végtelen.
Ezért a relatív számegyenes, nem képes kifejezésre juttatni a végtelent. Mert a végtelen, abszolút értékű valós teljességet jelent. A nulla pedig, éppen a viszonyítás kezdőpontjával, az egyik végét képviseli a számegyenesnek. Ezért, a relatív számegyenes alapja a nulla. Ami nem természetes mennyiség. Hanem a mennyiségek hiányára utal csupán, a viszonyításunk kezdőpontjára. Amelyből kiindulva válik számunkra természetes módon kezelhető számértékké, az első valós egyes. Majd a többi is, amikor már abszolút értéket nyertek számunkra.
Ha az almához hasonlóan, az abszolút létezést is felosztjuk, tökéletesen egyforma, tovább már oszthatatlan, abszolút értékű egységnyi alapkiterjedésekre, akkor az oszthatatlan pontok teljes halmazát kapjuk meg. Amelynek minden alkotóeleme, egy darab teljesen egyforma méretű oszthatatlan alapkiterjedés. Amit geometriai szinten a pont képvisel. Matematikai szinten pedig, az egyes szám szimbolizál. Mint a létezés valóságának egyetlen, abszolút értékű alapeleme.
Így az oszthatatlan alapkiterjedések folyamatos egymásutániságát, a vonal határozza meg. A vonalak egymásutániságát pedig, a sík. Amíg a síkok egymásutánisága pedig, a teret biztosítja. Ilyen módon dimenzionálható azaz, határozható meg minden kiterjedés. Az összes abszolút értékű oszthatatlan alaptömeg együttesen, az abszolút létezést garantálja.
Az abszolút létezést tehát, a tovább már oszthatatlan alaptömegek teljes közegének a halmaza tartja fenn. Oszthatatlan alaptömegek közegeként, az alaphalmaznak elektromos tulajdonsága nem lehetséges. Mert az elektrosztatikus töltésmegosztás képességével, csak összetett szerkezetű kiterjedések rendelkezhetnek. Ezért az oszthatatlan alaptömegek teljes közegének, csak mágneses tulajdonságai lehetnek. Az Univerzum mágneses alaphalmazát biztosítva.
Ezt nevezi a modern tudomány kvantumtérnek, energiatérnek, információs térnek, erőtérnek, vagy éppen, morfogenetikus mezőnek. Míg a régi fizikusok éternek vagy, csak abszolút térnek titulálták. Teljesen mindegy azonban, hogy melyik tudományos szakterület milyen nevet adott neki, mégis mindig a kozmikus szintű mágneses térről volt szó.
A mágneses alaphalmaz oszthatatlan alkotóelemei, állandóan csak rezegnek. A stabil nyugalmi helyzetüket folytonosan keresve. De egymást félretolni vagy félrelökni önerőből képtelenek. Ezért, egy folyton rezgő, egységes mátrix rendszert alkotnak. Amelyben a szervezett együttes rezgéseik hatására, mágneses hullámok alakulnak ki.
Így a mágneses hullámok által biztosított szervezett együttes rezgéseikben, a nyugalmuk relatív módon oldódott meg. Egymáshoz viszonyítva. Ezért az oszthatatlan alaptömegek teljes halmazában kialakult kozmikus szintű mágneses hullámok hatásterjedési iránya, az égitestek szintjén, mindig egyenesnek mondható. A teljes Univerzumra vetítve azonban, mégis egy gigantikus méretű, önmagába záródó tórusz alakot ölt, a sok kozmikus szintű mágneses hullám egységes erőtere.
Ebben a mágneses alaphalmazban alakultak ki tehát, a kozmikus szintű mágneses hullámok. Amelyekben egy-egy adott hullámhossz mentén, a frekvencia által, az energia terjed. Egymás után haladó erőimpulzus sorozatok formáját öltve. Magának a mágneses hullámhossznak szerintem, csak informatív értéke van. Mert a hullámhossz, egyértelmű különbséget tesz, a mágneses hullámok között. Míg a frekvenciáik által szerintem, a fény sebességével terjed bennük az energia. Az oszthatatlan alaptömegek által folyamatosan közölt erőimpulzus sorozatok periodikus egymásutánisága.
Így az energia, folyamatos hatásközvetítési lehetőséget valósít meg a mágneses hullámokban, az állandóan szaggatott, periodikus módon ismétlődő impulzussorozatok révén. Mert a mágneses frekvencia erőimpulzusaiban, nem a hullámot kialakító oszthatatlan részecskék haladnak, hanem csak a rezgési szintű erőhatások. A fény sebességével. Amit az energia jelent.
Így az energia, nem az anyagi testek munkavégző képességét jelenti, ahogy azt ma még, a fizika tanítja. Mert az a fogalom, az erővel jellemezhető. Mivel az energia, a mágneses hullámokban terjed. Mint az Univerzum szubjektív munkavégző képessége.
Ahol az Univerzum tórusz szerű, alma alakú végtelen mágneses erőterében, a mágneses hullámok konfrontálódtak, ott összetett szerkezetű anyagi minőségek alakultak ki. Mint az Univerzum „atomjai”. Amit ma égitesteknek nevezünk. Csillagoknak, bolygóknak, és holdaknak. Ezek relatív egyensúlyon alapuló tökéletes harmóniáját szemlélhetjük meg esténként, amikor az égre tekintünk.
Azóta pedig, a kozmikus szintű mágneses hullámokban fénysebességgel terjedő energia, folyamatos induktív hatást fejt ki, az objektív valóságot képező elektromos anyagi minőségekre. Folyamatosan fenntartva ez által, az ő elektromos rezgéseiket. Így minden anyagi szintű elektromos rezgés, valamilyen kozmikus szintű mágneses hullám alaprezgésére vezethető vissza. Amit induktív módon vetít, a mágneses alaphalmazban megnyilvánult, elektromos anyagi minőségekre.
Így a mágneses alaphalmaz, mint szubjektív valóság, abszolút értékű számunkra. Míg a benne kialakult, összetett szerkezetű objektív anyagi valóság résztömegei, relatív értékeket nyernek. Annak minden anyagi szintű alkotóeleme, relatív rokon csupán, egymáshoz viszonyítva. Mert továbbra is az abszolút egység részét képezik. Mivel, abból nyilvánultak meg.
Az Univerzum abszolút létezése tehát, felosztotta magát kétféle valóságra. A mágneses alapú szubjektív valóságra, és a benne kialakult, elektromos alapú objektív anyagi valóságra. Így a relativitásról szóló tudományos elméletek, az anyagi minőségek között próbálnak olyan megértésen alapuló viszonylagos értelmet sugározni, ami az abszolút létezésben valósult meg. Míg a kvantumelméletek már, az objektív és a szubjektív valóság között folyamatosan fennálló, kétirányú induktív viszonyra épülnek.
Így a szubjektív valóság biztosít teret, az objektív valóság alkotóelemei számára. Ezért, a szubjektív valóságban kialakult mágneses hatásváltozások képezik, az idő alapját is. Amely hatásváltozásokban az energia terjed, a fény sebességével. Így a fénysebesség mértéke biztosít olyan alapvető hatásváltozási értéket, amely az idő alapjául szolgál, az objektív valóság állapotváltozásaira vetítve.
A mágneses frekvencia energiaértékei pedig, olyan szubjektív hatásváltozások, amelyek a mágneses hullámhossz alapján fennálló informatív értékek szerint valósulnak meg. Ezt úgy is lehet fogalmazni, hogy mindig a kozmikus szintű mágneses hullámhossz informatív értéke határozza meg azt, hogy a mágneses frekvencia energiaértéke, milyen mértékű induktív munkát végezzen, az objektív anyagi valóság elektromos részhalmazainak az eseményeiben.
Így az elektromos alaptulajdonságú anyagi megnyilvánulások, mint rezgési szintű részesemények, olyan változások az abszolút értékű mágneses térben, amelyek relatív módon egymáshoz viszonyíthatóak. Ezen belül azonban, minden relatív anyagi megnyilvánulást, abszolútként kezel az elménk, ha azokat, önmaguk teljességében tekintjük. Relatívként értelmezzük azonban, ha más anyagi megnyilvánulással hozzuk, mint szintén megnyilvánult tényezőt, elektromos rokoni viszonyba.
Mivel az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások atomjait, éppúgy a mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegei töltik ki belül, mint ahogyan körülölelik azokat kívülről, ezért minden anyagi megnyilvánulásnak, valós térfogata van. Ezért a térfogat azt jelenti, hogy egy anyagi test, mennyi helyet foglal el a mágneses térből, amelyben megnyilvánult, mint összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulás.
Az anyag térfogatát tehát, ugyanaz a mágneses tér alkotja, mint amelyikben megnyilvánult és létezik. De ez az anyagi térfogat, mégis különbözik a mágneses tértől. Mivel az anyagban, és annak a közvetlen környezetében, az egyenes irányú mágneses erőtér alkotóelemei, átalakulnak elektromos erőtérré. Mert az elektronok, ugyanazt az alapközeget használják a saját elektromos erőtereik kialakítására, mint amelyik a mágneses erőteret alkotja.
Így az anyagi minőségeken belül, és azok közvetlen környezetében, a mágneses erőtér alkotóelemei, centrális irányú rezgőmozgást végeznek. Az elektronjaik kialakult mozgásformáit követve. Ezért az elektromos erőtér, olyan mágneses erőtérnek minősül, amelyikben a hatásközvetítés iránya, centrális jelleget öltött. Ezt a centrális irányú, elektromos hatásközvetítési jelleget próbálják kiegyenlíteni, a lineáris felépítésű, kozmikus szintű mágneses hullámok. Folyamatos induktív hatásközvetítési módot fenntartva, a kétféle erőtértípus között.
Így az induktivitás valójában azt jelenti, hogy a mágneses és az elektromos erőterek között, olyan folyamatos kétirányú hatáskiegyenlítő folyamat zajlik, amelyben az ellentétes hatások de-modulálódnak. Azaz, átalakulnak egymásba. Mégpedig, éppen olyan módon, ahogyan a robbanómotorokban alakítanak ki a lineárisan mozgó dugattyúk rezgései, egyenletes forgómozgást a főtengelyre vetítve. Az erőterek esetében, a lineáris mágneses hullámok, rezgési szintű energiahatást gyakorolnak, a centrális irányultságú elektromos erőterekre. Folyamatosan befolyásolva ez által, az elektronok valós mozgásformáit. Közvetett formában.
Így a kozmikus szintű mágneses hullámok, nem az elektronokra fejtik ki közvetlenül az energikus hatásukat, hanem azok elektromos erőtereire. Ezért, az elektromos erőterek változásaihoz igazodva, minden elektron, közvetett módon jut energikus hatáshoz, a mágneses hullámoknak köszönhetően. Ezért a fizikában megismert közvetlen erőhatásokkal szemben az energia, közvetett hatásközvetítési módot jelent. Az ellentétes erőterek között fennálló, állandó induktív viszonynak köszönhetően.
Így az abszolút és relatív jelleg, csupán az értelmezés miatt szükséges az elménk számára. Ezért az egységes egészet, abszolútként értelmezi az elménk. Míg a nyilvánvaló módon felosztott dolgot már, relatív tényezőként értelmezzük. Valamilyen abszolút egész dolog, relatív módon viszonyítható részeiként.
Az, a tudományos állítás tehát, hogy „minden relatív”, nem fedi teljesen az igazságot. Legfeljebb úgy, hogy „minden relatív, amit viszonyítunk”. Mert, relatív értéket nyer a tudatunkban, a viszonyítás idejére. Éppen azért mérünk, hogy a viszonyítás során, abszolút értéket nyerjenek számunkra, a mért dolgok és események. Ennél fogva minden, amihez viszonyítunk, abszolút értékű az elménk számára, a viszonyításunk idejére. Viszonyítás nélkül azonban, nincs ilyen megkülönböztethetőség a dolgok és események között.
Illik megemlítenem még, az abszolútum fogalmát. Az Univerzum abszolút tudatosságának a fogalmát. Amit Szentszellemnek hív a keresztény filozófia. Minden abszolút tényező lehetséges etalonját. Abszolút értékű viszonyítási alapját. Ami Istenként jelenik meg az idealista filozófiában. Forrásnak az ezoterikus tanításokban. A kvantumelmélet pedig, egyszerűen intelligens Univerzumnak tekinti.
De ez a kozmikus szintű intelligencia, annak köszönhető, hogy az a mágneses alaphalmaz, amelyben a mágneses hullámhossz révén, információ alakulhat ki, tárolódhat el, és közlődhet induktív módon az elektromos anyagi minőségek részhalmazai felé, elmének és memóriának minősül. Az Univerzum abszolút Elméjének és szintén abszolút értékű Memóriájának. Amelynek, ennél fogva sajátságos, szintén abszolút értékű Öntudata van. Ezt a kozmikus szintű Öntudatot nevezik Istennek, Forrásnak, vagy kozmikus szintű tudatosságnak.
Az emberi értelem által pedig, ez a kozmikus szintű Öntudat nyert relatív megnyilvánulási lehetőséget. Ezért az emberi relatív öntudat, továbbra is a kozmikus szintű abszolút Öntudat szerves része. Relatív öntudatként pedig, a Forrás, Isten, vagy a kozmikus Öntudat mentális összetevője. Amely, csak akkor különbözik mentális módon, önmaga kozmikus szintű abszolút Tudatosságától, ha a világmindenségben, valamelyik másik relatív emberi tudatossághoz viszonyítja önmagát.
Amíg az értelmes ember, szellemi szinten nem viszonyítja önmagát másokhoz, addig tudatos meditatív elmeállapotban van, és Istennek, a Forrásnak, vagy a kozmikus szintű Öntudatnak a tudatosságában létezik. Lelki szinten tehát, mindig az Istennel való egy-lényegiségünk fog dominálni. Abszolút módon. Míg szellemi szinten egymáshoz viszonyulva, tisztán láthatjuk ugyan a relatív emberi viszonyokat, de eltávolodunk a lelki szintű Isteni jelenléttől.
Ezért, egy ezoterikus útkeresőnek, az a természetes alapfeladata, hogy szellemi szinten megértse, és tisztán lássa önmagát a létezésben. Hogy a lelki eredetű spirituális életét rendbe tudja hozni. Mert, csak akkor lehetünk spirituális módon fejlettek, ha a lelki érzéseinkben rejlő mentális erőhatásainkat, csak pozitív értelemben fogjuk használni, a tudatos teremtés érdekében. Ami konstruktív módon, mindig építi az egyént. A negatív lelki érzések destruktív, romboló hatásaival szemben.
Amikor tehát, az abszolút létezés kozmikus szintű Öntudata, tudatos módon megnyilvánulva felosztotta magát, és objektív anyagi formát öltött, akkor sem különült el önmagától. Hiszen benne nyilvánult meg minden, és benne működik elektromos rezgési szinten. Mégpedig, a mágneses hullámok induktív hatására. Ezért az egylényegűség mibenléte, továbbra is megvan az Univerzumban. Ezt tapasztalhatja meg minden tudatos ember, a meditáció alkalmával. Abszolút módon.
A Földön, minden élőlény anyagi minőségét, lélek élteti. Olyan sajátságos, kozmikus szintű mágneses hullám, amelyiknek az induktív hatása alatt áll egész életében. Az embernek azonban, a lelki eredetű ösztönei mellett, szellemi szintű mentális képességek is jutottak. Amelynek segítségével, megértheti önmaga Isten mivoltának a lényegét. Ilyen módon, tudatosan azonosulva a teremtőjével. A meditáció mentális lehetőségében.
A mindenkori tudatossági szintünk tehát, az egész életünk során változik. Dr. Hawkins féle tudatossági skálán, 0-200-ig, azoknak az embereknek a tudatossági szintjei vannak felvetítve, aki önmagukat, főképpen az anyagi mivoltukkal azonosítják be, primitív szellemi szinten. Szinte teljesen elnyomva, önmaguk lelki minőségét. 200-600-ig, azok az átlagemberek vannak a tudatossági skálára vetítve, akik már valamilyen szintű lelki életet is élnek. Míg 600-1000-ig, a megvilágosodás szintjei találhatók. Amikor az Istentudatos ember, már szándékosan mellőzi a szellemi aktivitását, és egyre több meditatív elmeállapotú lelki életet él. 1000 felett pedig, már szinte, csak a tudatos lelki életre alkalmas az egyén. Szándékosan kerülve, a szellemi aktivitás minden szükségtelen lehetőségét.
A szellemi aktivitás tehát, relatív döntésekre kényszeríti a tudatos emberi elmét. Ilyen módon, relatív állapotban tartva azt. Ami persze, lehet jó is néha. De a szellemi aktivitástól mentes, megvilágosodott lelki élet, csak jó lehet. Mert nem árnyékolják be, a szellemi aktivitásunk relatív hibái és hiányosságai. Ezért a lelki életvitellel, közvetlenül az abszolút Isteni akaratot követjük. Azt vetítjük az elménkből a valóságunkra, és az alapján alakul a megtapasztalható sorsunk, Isteni rendben.
A Bibliában lejegyzett Genezis eseménye óta, az Isteni szintű teremtés megvalósult, és az óta is, folyamatosan zajlik eseményszinten. Megállíthatatlan módon. Aminek a reánk irányuló részeseményeit, mindig a jelen pillanatában viszonyíthatjuk, élhetjük meg. Ez alapján igazodhatunk, a természetben megvalósuló Isteni teremtés részeseményeihez. Tudatosan belehelyezkedve, az éppen zajló részeseményekbe.
A tudatos teremtés lehetősége azonban, olyan relatív, feltételes mentális helyzetben tart bennünket, amely alapján, előre meghatározhatjuk azt, hogy milyen eseményeket szeretnénk megtapasztalni, az Isteni teremtés abszolút folyamatából. Vagyis, előre megtervezhetjük azt, hogy milyen tapasztalatokat szeretnénk megélni a közeljövőnkben. Így a vágyainkat tudatosan elképzelve, olyan mentális előfeltételeket határozhatunk meg, amelyek lehetőségekként fognak jelentkezni az életünk eseményei között, amelyekkel természetes módon élhetünk.
Ez azt jelenti, hogy a vágyaink reális elképzelései szerint kialakult agyi mágneses hullámaink, az Isteni szintű teremtés folyamatosan zajló elektromos anyagi eseményei elé „kúsznak” a mágneses térben, és induktív módon befolyásolják azok, számunkra megnyilvánuló részleteit. Vagyis, a reális módon kialakított mentális terveinkkel, mint hiteinkkel, befolyásolni tudjuk az Isteni teremtés reánk irányuló eseményszerűségeit. Mégpedig, éppen a vágyaink szerint. Előre meghatározva azt, hogy milyen módon vegyünk rész bennük. Ezek a mi terveink.
Az abszolútként értelmezhető Isteni gondviselésben tehát, a bennünket relatív módon éltető Isten, megadja számunkra azt a lehetőséget, hogy a vágyaink szerint élhessünk. Ha az elménkben formált hiteinkkel, olyan reális elképzelések lehetőségeit vetítjük a megállíthatatlan elektromos anyagi események elé, amelyek induktív módon befolyásolhatják azok folytonos történéseit. Éppen a mi személyes érdekeinket képviselve.
Vagyis, az abszolút mágneses térben történő, relatív elektromos anyagi események, az agyi mágneses hullámaink abszolút értékeivel, bármikor befolyásolhatóak. Csupán arra van szükségünk, hogy a vágyainkat, a mentális elképzelés szintjén, folyamatosan realizáljuk. Azaz, képzeletben meghatározott hiteket formáljunk belőlük. Olyan agyi mágneses hullámokat, amelyek nem korlátozódnak az elektromos anyagi események folytonosságához. Hanem azok relatív módon lokalizált viszonyaitól függetlenül, a mágneses térben bárhová vetíthetőek. Az abszolút Térben és Időben. A fény sebességével.
A kvantummechanika tehát, mint az erőterek fizikája, éppen az induktivitást próbálja értelmezni számunkra. A mágneses és az elektromos erőterek között fennálló folyamatos fizikai viszonyt. Amit az értelmes ember, tudatosan befolyásolhat, az elméjében formált hiteivel. Mint agyi mágneses hullámokkal. Amelyek, bár az elektromos tulajdonságú relatív agyában fogantak meg, de a mágneses jellegüknél fogva, mégis abszolút, azaz korlátlan lehetőségekkel rendelkeznek, az Univerzum mágneses trében.
Matécz Zoltán
2020.12.31.
