Félreértett gravitációnk.
A gravitáció jelenségét, az egyetemes tömegvonzással magyarázza a tudomány. Ahol a tömegtulajdonságokkal jellemezhető anyagi testek, a kiterjedésük és az egymáshoz viszonyított távolságuk függvényében, vonzódnak egymáshoz. Az, hogy az anyagi testek tömegközpontjai felé irányulnak ezek a vonzó erőhatások, még nem határozza meg azt, hogy hol ébrednek. Ezzel a fizika tudománya, még adós maradt eddig. Viszont, a mai modern, relatív fizika szemszögéből tekintve, már egyszerűen geometriai módon értelmezik a gravitáció jelenségét. Ahol a térgörbülettel értelmezve, már nincs is szükség arra, hogy a tömegek vonzó hatásáról beszéljünk. Ezért egy mai modern gravitációs film, gyakorlatilag úgy kezdődik, hogy a vonzás nélküli téridő görbületét értelmezi és veszi alapul, majd a végén, mégis eljut a gigantikus méretű vonzó hatáshoz. Amit a fekete lyukak képviselnek. Bravó. Ez így, biztosan tudományos.
A gravitációs jelenségek értelmezését, ezek után, a tömeg fogalmának magyarázatával érdemes kezdeni. Egészen az alapoknál. A tömeg, az anyagi testek tehetetlenségét kifejezni képes fizikai tulajdonság. Ami a testek anyagi mennyiségével arányos. Vagyis, mivel minden anyagi test, összetett szerkezetű mennyiségi tényező, ami összetömörödött sűrűséggel határozható meg, ezért a tömeg nem más, mint valamilyen egységnyi részekből álló egységes sokaság. Így az anyagi testek tömegei nem mások, mit az ő térfogatukban stabilizálódott közegük.
Az egységes testtömeg fizikai módon kifejezve, az m = F/a képlettel fejezhető ki. Míg a tömegek közeges mivoltára, az m = V*ρ. Ahol a ρ-Ró szimbóluma, az anyagi mennyiség belső sűrűségre utal. Vagyis, arra a közegtartalomra, amit az adott test teljes stabil tömegértéke képvisel. Ilyen értelemben véve, minden anyagi test, egymással teljesen azonos anyagmennyiségű tömeg és közegértékkel jellemezhető.
Tömeg = m = F/a = anyagmennyiség = V*ρ = m = Közeg = k
Ezért, minden test anyagi mennyisége, kifejezhető az ő tömegtulajdonságával és az ő közegtulajdonságával is. Ahol az egységes tömegtulajdonság, az anyagi testre közvetlen módon hatást gyakorló F- erőkkel szemben mutat tehetetlen tulajdonságot, amit a felületi kölcsönhatásokkal magyarázott Newton. Míg a test sűrűségét biztosító közegtulajdonsága, a testre közvetett módon hatást gyakorló E- energiahatásokkal szemben produkál tehetetlen tulajdonságokat. Amelyek, mint térfogati jellegű kölcsönhatások vannak meghatározva a fizikában.
Ha tehát, tömegvonzást feltételezve, az anyagi testek tehetetlen tulajdonságát produkálni képes tömegtulajdonságnak, a vonzódás többlettulajdonságát tulajdonítjuk, akkor az azzal tökéletesen azonos anyagmennyiséget képviselő közegtulajdonságának is kellene vonzódó jelleget produkálnia. Mert az anyagi testek vonatkozásában, tömeg és közeg, azonos matematikai értékű tehetetlenségi adottságok. Mert, ugyanarra az anyagi mennyiségre vonatkoznak. Ilyen módon a testtömeg, az anyagi mennyiség objektív, külső tehetetlen tulajdonsága, míg a testközeg, az anyagi mennyiség szubjektív, belső tehetetlen tulajdonsága.
Ahogy a tömeg, az anyagi testre ható objektív kölcsönhatásokkal szemben mutat tehetetlen tulajdonságot, úgy a közeg, az anyagi testre ható térfogati jellegű szubjektív hatásokkal szembeni tehetetlenség mértéke. Mert a testtömeg és a testközeg, ugyanannak az anyagi testnek, a mennyiségi jellegű kifejező tulajdonságai. Így egyetemes tömegvonzást feltételezve, egyetemes közegvonzásról is kellene, hogy beszéljen a fizika tudománya. Mert, ha az anyagi testek tömegek és közegek egy időben, akkor a gravitáció jelenségét is, közegvonzásként éppúgy kellene tudni értelmezni, mint ahogyan tömegvonzásként meghatározták.
Ráadásul a tömeg, az anyagi testek objektív anyagmennyiségi tulajdonsága, míg a hozzárendelt vonzódás képessége, egy szubjektív többlettulajdonság csupán, az anyagi testekre nézve. Ilyen értelemben véve, az anyagi testek anyagmennyiségének a szubjektív közegtulajdonságához lenne csak illeszthető legfeljebb. A közeghez. Mint, távolba ható térfogati jellegű hatás.
De a tulajdonságok, csak külön-külön jellemezhetik az anyagi testeket. Így egymással összeilleszteni értelmetlen dolog. Így vált számomra értelmetlenné a „tömegvonzás” fogalma is. Ahol a tömeg, az anyagmennyiséget kifejezni képes külső, objektív tehetetlen tulajdonság, míg a vonzás, egy mágneses vagy elektromágneses anyagi test szubjektív tulajdonsága. De, a tömeg és a vonzás tulajdonságait, még a mágneseknél vagy az elektromágneseknél sem használjuk egyben. Sőt, mi több, a mágneseknél és az elektromágneseknél, külön ki is jelentik, hogy az bizony, nem minősül tömegvonzásnak. Pedig, ott aztán igazából is, két tömeggel rendelkező anyagi mennyiség vonzódik egymáshoz. Fordított esetben pedig, taszítják egymást.
A tömeg tehát, egy objektív anyagmennyiségi tulajdonság, és az anyagi testek erőhatásokkal szemben tanúsított ellenálló képességére utal. Míg a vonzás tulajdonságában, már eleve olyan hatás rejlik, amely az anyagi testeket egymás felé húzza vagy egymás mellett tartja. Így a vonzás tulajdonsága, nem anyagmennyiségi tényező, hanem valamilyen mágneses hatást képviselő tulajdonságként határozható meg. Ha tehát, a tömeg anyagmennyiségi tulajdonságát, társítjuk egy hatás vonzódást előidézni képes tulajdonságával, akkor a tehetetlenséget kifejezésre juttatni képes tömegtulajdonságot, erőhatással látjuk el látens módon a nélkül, hogy ezt észre vennénk.
Mert a „tömegvonzás” fogalmában, éppen a „vonzás” szubjektív tulajdonsága miatt, már erőhatás rejlik. Ami a matematikai számítások során, elő is kerül. De azt a vonzó erőt, nyilván nem a tömeg produkálja. Mert az erő terjedési iránya, mindig a tömegek felé hat. Így vektoriális módon, nem értelmezhető az, hogy a vonzódást előidéző erőhatás hol ébred. Csupán arra utal, a „tömegvonzás” fogalma, hogy a tömeg, a vonzódás erőhatásának az elszenvedője.
Ha pedig, az anyagi testek vonatkozásában, a tömegállapottal azonos mennyiségi értéket fejez ki a közegállapot is, akkor a „közegvonzás” fogalmáról is kellene beszéljen a fizika. De ilyen vonzódásról, szót sem említenek. Pedig a közeg, ugyanolyan anyagmennyiségi tulajdonság az anyagi test létezésében, mint a tömeg. Oly annyira, hogy matematikai szempontból tekintve is teljesen azonosak. Mert, ugyanannak az anyagmennyiségnek az objektív és szubjektív kifejeződései. De akkor, mi lehet az a bűvös gravitáció, ami sem az anyagi testek anyagmennyiségét kifejezni képes tömegtulajdonságra, sem a közegtulajdonságra nem vonatkoztatható?
Mivel a gravitáció fogalmát, az égi mozgásformák megértésére hozták létre, ezért a gravitáció fogalmi jelentése is, az égi mozgásformák helyes értelmezésén múlik. Aki éjszaka feltekint az égre, harmóniát lát. Az égitestek relatív egyensúlyán alapuló harmóniáját. Ahol az égitestek, egymáshoz viszonyított módon, olyan keringőmozgásokat végeznek, amelyek periodikus módon visszatérőek. Ez a mozgásforma pedig, rezgésnek minősül. Így a mi bolygónk is, csupán rezeg a többi égitesthez viszonyítva. Még akkor is, ha ezt a rezgési szintű mozgását mi, nagyon gyors tempójú haladásként értelmezzük.
Ha tehát, az égitestek relatív súlytalan állapotú keringőmozgásai, csak egymáshoz viszonyított rezgéseknek minősülnek, akkor a gravitáció nem más, mint az a jelenség, ami ettől eltér. Vagyis, az égitestekre jellemző relatív súlytalan állapottól eltérően, a gravitáció jelensége, éppen a nehézség megnyilvánulásait értelmezi. Mindaztokat a jelenségeket, amelyek az abszolút és a relatív súlytalanság állapotaitól eltérő módon, az egyéb mozgásformákat jellemzi, itt a bioszféránk tapasztalati világában. Ahol a levegő és a víz közegihez viszonyítva nyer minden nehézségi állapotot. Éppen az alapján, hogy a sűrűségkülönbsége miatt, milyen gyorsulási értékkel esik benne szabadon.
Ahhoz, hogy ezt tökéletesebb módon megérthessük, az abszolút Létezést kell értelmeznünk. Mert szerintem, az abszolút Létezés, kétféle valóságra épül. Az általunk objektívként ismert, összetett szerkezetű elektromos anyagi valóságon, és az azzal ellentétes tulajdonságú szubjektív, mágneses valóságon. Amit a régi fizikusok és filozófusok, „éternek” neveztek. Mivel az objektív anyagi valóság nagyjából ismert, ezért a szubjektív mágneses valóságot értelmezném inkább csak futólag.
Az Univerzum oszthatatlan alaptömegeinek a teljes közege építi fel a szubjektív alaphalmazt. Amely alaptömegek, mint egységnyi oszthatatlan részecskék, nem rendelkeznek az elektromos megosztás közeges jellegű lehetőségével. Így elektromos tulajdonságuk nem is lehet. Mivel teljesen egyenrangú alaptömegek, ezért egymást félretolni vagy félrelökni képtelenek a közegükben. Viszont az egyensúlyi helyzetüket állandóan keresik. Ezért, az alátámasztás és a lerögzítettség hiányában, állandóan csak rezegnek. Egy folyamatosan rezgő mátrix rendszert alkotva. Míg a teljes közegük mozgásképtelen, mert mindent magában foglal, ami eleve létezhet. Így a benne kialakult szervezett együttes rezgéseik miatt longitudinális, azaz egyenes irányú mágneses hullámok alakultak ki. Amelyek, mágneses erőtérré alakították a mágneses alaphalmazt.
A mágneses hullámoknak két összetevője van. A hullámhossz és a frekvencia. Szerintem, a hullámhossznak informatív értéke van. Mert egyértelmű módon különbséget képes tenni a mágneses hullámok között. Míg a frekvencia által, az energia terjed. Mégpedig, egymás után periodikus módon terjedő erőimpulzus sorozatok formájában. Így a mágneses hullámokban, mindig a hullámhossz informatív értéke határozza meg azt, hogy a frekvencia energiaértéke, milyen mértékű induktív munkát végezzen, az elektromos anyagi részhalmazokon.
Az objektív valóságot alkotó, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok pedig, a mágneses valóság oszthatatlan alaptömegeiből tevődtek össze, nyilvánultak meg. Mint az Univerzum „atomjai”. Amelyeket ma, égitesteknek neveznek. Csillagoknak, bolygóknak és holdaknak. Így azok szervezett együttes rezgései, az Univerzum szubjektív mágneses terében valósultak meg. A mágneses alaphalmaz által biztosított bolygó és csillagközi térben, szabadon esnek relatív súlytalansággal. Vagyis, nehézségi állapotuk gyakorlatilag, egyáltalán nincsen.
Egészen más a helyzet a mi Földi viszonylatainkban. Ahol a bioszféránkat a Föld szilárd anyaga, a folyékony víz-közege és a gáznemű légtere biztosítja számunkra. Amelyben a nehézségi erő, eleve két irányú. Lefelé, a Földünk középpontja felé hat, egészen a Föld felszínéig. Ahol végül, súlyerőként jut érvényre. Vagy pedig, felfelé irányul, és a légtér széléig hatol, mint túl könnyű anyagi minőség. Tulajdonképpen így rétegződik a víz és levegő közegünk. Így hasonló a helyzet a folyadékközegünkkel. Amelyben a könnyű dolgok felfelé a víz felszínére iparkodnak, míg a nehéz dolgok lefelé haladnak a fenékig. Ahol megpihennek, és nehézséginek minősülő súlyerővel terhelik az alátámasztási pontjukat.
Így gravitációs, azaz nehézségi módon, csak az égitestek légnemű és folyadék alapú terében kialakult mozgásformák jellemezhetők. A nehézségi hatásukat, a légtérben vagy folyadékközegben kialakult gyorsulásuk jellemzi. Míg a bolygó felszínére kerülve, az ott viszonyítható súlyuk. Ha azonban, a légtérben vagy a folyadék alapú közegben történő szabadon esésüket megakadályozzuk, és felfüggesztési vagy alátámasztási pontot biztosítunk számukra, akkor azt a súlyerőt is megmérhetjük, amely az adott magasságban nehézségi hatásaként értelmezhető.
Mert a görög eredetű „gravis” szó, nehézséget jelent. Így a gravitáció szó jelentése, a nehézségre visszavezethető terhelő hatásokat jelenti. Vagyis, tulajdonképpen azt az erőhatást, ami a szabadon eső testek gyorsulását idézi elő, vagy a nyugalomban lévő testek súlyát. Így van ez az Univerzum mágneses terében is. Ahol az égitestek, teljesen szabadon eshetnek. Éppen az egyensúlyi helyzetüket keresve. Így az anyagi mennyiségüknek megfelelő gyorsulási értéket megszerezve történik a szabadon esésük állandósult folyamata. Amely az egymásra gyakorolt mágneses hatásaiknak köszönhetően, kissé eltérült az egyenes vonalvezetéstől. Ezért, óriási nagy ívben mozogva, állandóan változik a haladásuk iránya. Így relatív módon gyorsulnak tovább. Íves pályán keringve.
De az ilyen módon megszerzett és állandósult keringő mozgásformáik, csupán rezgéseknek minősülnek. Mert periodikus módon visszatérnek mindig ugyanoda a kezdőpontba. Vagyis, az egyensúlyi helyzetük számottevően nem változik. Mivel, ezt szervezett módon együtt teszik, ezért harmóniát sugároznak felénk. A tökéletes nyugalom és biztonság megnyilvánulását. Amelyik az örök mozgás kényszerének ellenére is, mindig állandó nyugalmat biztosít. Amelyben, csak ritkán fedezni fel olyan égi mozgásformát, amelyeik gravitációs jellegű. Vagyis, valamilyen egyéb nehézségi hatásként, egyenes irányú eltérő mozgásformát valósít meg. Mint például, a meteoritok.
Az égitestek tehát, állandó súlytalan állapotban rezegnek. Így nehézségi módon nem is jellemezhetők. Mert a gyorsulási értékeik, már csak relatív módon, a haladási irányukat változtatja meg. Vagyis, a keringésük ívével, a rezgésük minőségét határozza meg. A többi égitesthez viszonyítva. Valós gravitatív jellegű nehézségi értékekkel, csak olyan mozgásformák jellemezhetők, amelyek eltérnek az égi harmóniát biztosító stabil rezgésektől. A mi bioszféránkban pedig, ahol a kialakult mozgásformák anyagi közegekben valósulnak meg, elég ritka jelenség, a rezgéseken alapuló természetes harmonikus mozgás.
Az anyagi minőségek atomos és rács vagy kristályrács alapú szerkezeteiket, ugyanaz a mágneses alaphalmaz tölti ki, mint amelyik körül-öleli azokat. Így az anyagi minőségek, olyanok a mágneses alaphalmazban, mint az igen lágy szivacsok a víz közegében. Vagyis, a mágneses alaphalmaz, nem csupán mozgási, létezési teret biztosít az anyagi minőségek számára, hanem térfogatot is biztosít számukra. Mert az ő átaluk bezárt teret, éppúgy a mágneses alaphalmaz tölti ki.
Így az atomokat felépítő alkotóelemek együttes térfogata, amit a protonok, neutronok, és az elektronok térfogatösszege jelent, csupán egy tízezred részét teszik ki a teljes atomtérfogatnak. Ezért egy atom térfogatában gyakorlatilag, tízezerszer több a szubjektivitás, mint az objektivitás. Ilyen módon elképzelhető az, hogy milyen parányi egy oszthatatlan alaptömeg, ha tízezerszer kisebb, mint az elektronmikroszkóppal is alig látható elektron.
Az elektronok pedig, ugyanazokból az oszthatatlan alaptömegekből építik fel az elektrosztatikus erőtereiket, mint amelyik a mágneses erőteret alkotja. Azzal az alapvető különbséggel, hogy a mágneses hullámokban, mindig longitudinális, azaz egyenes irányú a hatásterjedés módja, míg az elektronok elektrosztatikus erőtereiben mindig centrális. Mert azok az erőterek, folyamatosan követik az elektronjaik kialakult gömbalakjait és azok megszerzett mozgásformáit.
Így a mágneses hullámok által biztosított induktív viszony azon alapszik, hogy a mágneses erőtér, folyamatosan hatást gyakorol az elektronok elektrosztatikus erőtereire. A kétféle erőtér ugyanis, ugyanabban az alaphalmazban funkcionálva, mindenképpen egymás fizikai ellenhatásait képviselik. Így lett a mágneses hullámok által biztosított induktív kölcsönhatási forma szubjektív, azaz térfogati jellegű. Mert a mágneses hullámok, nem az elektronokra fejtenek ki közvetlen hatást, hanem az őket körülvevő elektrosztatikus erőtereikre. Így az elektronok mozgásformáit, csak közvetett móron, az elektrosztatikus erőtereiken keresztül képesek befolyásolni.
Ebben a mágneses valóságban alakult ki, az égitestek harmóniája. Viszont a bioszféránk anyagi minősége összetett szerkezetű. Amelyben belül, ugyanaz a mágneses alaphalmaz biztosít mozgási teret, mint kívül. Így az anyagot tanulmányozó tudósok előtt, a mágneses és az elektromos alapú kétféle jelenség, együtt mutatkozik meg. Mint „elektromágnesesnek” értelmezett egyedi tulajdonság. De az indukció jelensége, egyértelműen utal arra, hogy mégiscsak kétféle valóság erőtere feszül egymásnak. Az objektív elektromos, és a szubjektív mágneses valóság erőterei.
Így a bioszféránkban, éppúgy érvényesülnek a mágneses térben kialakulható mozgásformák, mint az anyagi halmazokban kialakulhatók. Viszont, az anyagi minőségekben kialakuló mozgásformák a dominánsabbak. Mert azok közegei, mindig a sűrűségük alapján rétegződtek. Ezért, a Földünk viszonylatában, a teljes bioszféránkat figyelembe véve, a sűrűségi különbözőségekre visszavezethető gyorsulási értékek a jellemzők. Amelyek így, nehéz anyagi testek esetében lefelé, a Földünk középpontja felé irányulnak. Könnyű testek esetében pedig, azzal éppen ellentétes irányúak. Fordított nehézségi erőt képviselve. Amit „könnyűségi” erőnek is nevezhetnénk.
Így a görög „gravis” szóból eredeztetett nehézségi erő, ami a gravitáció fogalmában nyilvánul meg, főképpen a Földi bioszféránkban megszokott mozgásformákra jellemző. Az égi mozgásformákban megnyilvánult harmóniában pedig, a súlytalanságnak köszönhetően, semmiféle nehézség nem jut érvényre. Így azok gravitációs, vagyis nehézségi módon nem értelmezhetők. Ami azt jelenti, hogy a gravitáció fogalmát, éppen fordított értelemben használja a tudomány, amikor az égi mozgásformákat magyarázza vele.
Ezért volt furcsa számomra az, hogy a gravitáció jelenségét, a tömegvonzással magyarázták. Ami nyilván, nem is felelhet meg a valóságnak. Mert a gravitatív jellegű nehézségi erő, csak az egyensúlytalan mozgásformákra jellemző. A bioszféránkban kialakítható mozgásformákra. Amelyekben a gyorsulási érték ismeretében vagy a súly hatására, a nehézségi erő is realizálható. Mint gravitatív jellegű nehézségi hatás.
Így az égi mozgásformák, tömegvonzáson alapuló gravitációs hatással nem értelmezhető. Mert a nehézséginek minősülő gravitációs hatások értelmezéséhez, csak a közegsűrűség különbözőségére van szükség. Ha pedig, mégis csökönyösen ragaszkodunk a „tömegvonzás” elméletéhez, akkor azzal párhuzamosan, a „közegvonzás” elméletét is ki kell dolgozni, mert minden anyagi test tömeg és közeg egy időben. Mert
Tömeg = m = F/a = A test nyagmennyisége = ρ*V = k = Közeg.
Ahol a kis m-betű, a tömeget jelenti, a kis k-betű pedig, a közeget. De ez a két anyagmennyiségi tényező a test vonatkozásában, teljesen azonos matematikai mennyiség. Az m = ρ*V képlet tömegét pedig, csak azért érdemes közegként értelmezni, hogy világossá váljon számunkra az, hogy amíg a tömeg, az objektív felületi kölcsönhatások tehetetlen elszenvedője az anyagi test vonatkozásában, addig a közeg, a szubjektív térfogati jellegű kölcsönhatásokat képes elszenvedni tehetetlenül. Így a tömeg és a közegállapotok, az anyagi mennyiség olyan tehetetlen kifejezői, amelyek az objektív és a szubjektív módon létrejövő kölcsönhatások alkalmával érvényesülnek a test viszonylatában.
A tömeg, Newton által meghatározott felületi kölcsönhatásokban vesz részt. Míg a közeg, a mágneses hullámok által közvetített induktív, térfogati jellegű szubjektív kölcsönhatásoknak a részese. De tulajdonképpen, mindkét esetben, ugyanarról az anyagmennyiségről van szó. Ami az anyagi test kiterjedését felépíti.
Ma már ott tartunk, hogy a kvantumfizika, megpróbálja értelmezni, a mágneses alaphalmaz és az elektromos anyagi minőségek között fennálló induktív viszonyokat. Mivel azonban, egységesen elfogadott „elektromágneses” jelenségekről beszélnek, ezért fel sem merül bennük az, hogy az elektromos és a mágneses tulajdonságok, kétféle valóság megnyilvánulási formái. Így a tudományos módon megfigyelt eredményeik, gyakorlatilag értelmezhetetlenek maradnak. Vagy, csak olyan értelmet nyerhetnek, amelyek mindig külön magyarázatra szorulnak. Pedig, csak néhány alapfogalmat kellene konkrét módon meghatározni.
„Elektromágneses hatás” = Elektromos és mágneses hatás, folyamatos induktív viszonyban.
Gravitáció = A gyorsulást és a súlyt biztosítani képes nehézségi erő.
„Tömegvonzás” = Jól hangzik, de egy abszurd fogalom. Mert a tömeg egy anyagmennyiséget kifejezni képes passzív tulajdonság, míg a vonzás, szubjektív hatás eredményét jelentő aktív tulajdonság, ami ilyen módon, erőt képvisel.
Ahogy a vonzás fogalma, nem csatolható büntetlenül a tömeg fogalmához, úgy a közeg fogalmával is értelmetlen lenne. Mert mindkettő azt jelentené, hogy „anyagmennyiségi-vonzás”. Ezért, a „közegvonzás” lehetőségével, nem lehet magyarázni a „tömegvonzás” összevont, téves fogalmát. A gravitáció pedig, a nehézséget kifejezni képes jellegénél fogva, nem vonatkoztatható súlytalan égitestek mozgásformáira. Ezért, az égi mozgásformákat magyarázni a gravitáció fogalmával félreértelmezhető dolog. Mert a gravitáció súlyos, nehéz dolgokra utal, míg az égitestek teljesen súlytalanok.
Ezért nem illik a tömegvonzással értelmezett gravitáció, egyetlen tudományosan kidolgozott egységes elméletbe sem. Mert eleve tudománytalan. Hiszen a nehéz dolgok jelenségeire utaló gravitációs logikát, nem lehet a súlytalan állapotokra értelmezni. Amit az égi mozgásformák képviselnek. Ezért a gravitáció, minden egységesnek készült tudományos elmélettel, összeegyeztethetetlen tulajdonság maradt.
Matécz Zoltán
2021.11.25.
