Anyagmennyiség.
Az anyagi testek fizikai szintű mennyiségi értékét Newton, azok tömegével határozta meg. Az m = F / a képletével. Amelyben az anyagi testek m-tömegét, az F-erő és az a-gyorsulás hányadosaként állapította meg. Mivel azonban, a testek anyagi mennyiségét, nem csupán a külsőségnek számító tömegük által lehet kifejezni, hanem az ő belső közegük segítségével is, ezért az egységnyi ró, ρ-sűrűség és a test teljes V-térfogatának a szorzatával is meghatározta azt. De éppen úgy, az anyagi test m-tömegértékére vonatkoztatva. Az m = ρ * V képlete alapján. Így tulajdonképpen, mindkét képlet, a test teljes anyagi mennyiségét fejezi ki.
Csakhogy, mivel az egységnyinek vett ró, azaz ρ-sűrűség, az anyagi minőségek legkisebb fizikai szintű közegértékét határozza meg, ezért a teljes V-térfogatra való kiterjesztése által, az anyagi test teljes közegértéke fejezhető ki általa. Ez a teljes V-térfogatra vonatkoztatott közegérték azonban, az anyagi test térfogatában van rögzítve. Többnyire valamilyen rács vagy kristályrács alapú strukturális szerkezetben. Ennél fogva, az anyagi testek valós közegértékével közvetlen módon nem is találkozhatunk. Csupán az ő külsőségének számító m-tömegértékével kerülhetünk továbbra is, közvetlen felületi érintkezésen alapuló fizikai kapcsolatba. Ezért vált az m = ρ * V képlet is, az anyagi testek tömegértékét kifejezni képes fizikai képletté.
Azt azonban érdemes tudni, hogy az m = ρ * V képlet, az anyagi testek közegértékét éppúgy kifejezi, mint azok tömegértékét. Vagyis, az adott anyagi test vonatkozásában, az m-tömegérték, ugyanazt a fizikai szintű anyagi mennyiséget határozza meg, mint a k-közegértéke.
tömeg = m = F / a = ρ * V = k = közeg
tömeg = anyagmennyiség = közeg
Felmerül a jogos kérdés, ha az anyagi testek mennyiségének a tömeg és közegállapotai, egymással tökéletesen azonos matematikai mennyiségek, amelyek bármikor felcserélhetők a számtani műveletekben, akkor mégis, mi értelme van fizikai szinten megkülönböztetni őket?
A választ, az anyagi testekre irányuló fizikai kölcsönhatások módjai határozzák meg. Az erő ugyanis, az anyagi testek m-tömegértékére fejti ki a fizikai állapotváltozásra képes hatását. Egyszeri impulzus igénybevételével, valamilyen másik anyagi testtel való közvetlen felületi szintű kölcsönhatás által. Így az objektív jellegű fizikai kölcsönhatás, azok külső felületét biztosító tömegeik között valósul meg. Számunkra teljesen látványos módon. Ahogyan azt Newton meghatározta az axiómáiban.
Csakhogy, a fizikai kölcsönhatásoknak van egy másik, térfogati jellegű módja is. Ami nyilván láthatatlan előttünk. Ezért nevezték el közvetett kölcsönhatási formának. Mint például, az elektromos vagy éppen a mágneses kölcsönhatások. Hiszen a mágneses vagy az elektromos erőterek, számunkra teljesen láthatatlanok. Így az ilyen minőségű kölcsönhatások, a testek anyagi mennyiségének a közegei között valósulnak meg. Térfogati jelleggel. Ezt a térfogati jellegű kölcsönhatási módot, mindig az energia valósítja meg. Többnyire induktív módon. Ahol a mágneses energia, elektromos erővé alakul. Vagy éppen fordítva, az elektromos energia, mágneses erőhatásként jelenik meg az induktív folyamatokban.
Az indukció jelensége, eleve kétféle módon valósul meg a világunkban. Természetes és mesterséges módokon. Ahol a mesterséges módot mindenki megtapasztalhatja, aki valamilyen elektromos vagy mágneses gépet működtet. A természetes mód azonban, éppen azon alapszik, hogy a világűrt képviselő mágneses erőtér, állandó induktív viszonyban áll, a benne megnyilvánult elektromos anyagi részhalmazokkal. Úgy az égitestekkel, mint az égitesteken fellelhető egyéb anyagi részhalmazokkal. Mert az összetett szerkezetű anyagi minőségek, a mágneses alaphalmazból és abban alakultak ki, valamint abban is működnek rezgési szinten. Ami azt jelenti, hogy ahogyan körülöleli a mágneses erőtér az anyagi minőségeket kívülről, éppen úgy, ki is tölti azok belső atomos és rács alapú szerkezeteit is.
Az összetett szerkezetű elektromos anyagok tehát, olyanok a mágneses erőtér számára, mint a szivacsok. Így az anyagi minőségeken és azok atomjain belüli mágneses erőtér, elektromos erőtérré alakult. Az elektronok elektrosztatikus erőtereit alkotva. Ilyen módon, a mágneses erőtér és az anyagok elektromossá vált erőterei között, állandó induktív viszony áll fenn.
Az induktív viszony alapja pedig az, hogy a mágneses erőtér mindig lineáris felépítésű. Azaz, benne a hatásterjedés módja mindig egyenes irányú. Míg az elektromos erőterek, mindig centrálisak. Mert a felépítésük hűségesen követi az elektronjaik megszerzett forgó és keringő mozgásformáit. Ezért bennük a hatásterjedés módja, mindig szinuszos alakot ölt. Így az induktív viszony lényege éppen az, hogy a kétféle hatásterjedési mód, mindenképpen egymás ellen munkálkodik, ugyanazon a mágneses alapközegen belül.
Az Univerzum mágneses alaphalmaza tehát, mint kozmikus szintű mágneses erőtér, a mágneses alapú kozmológiai állandók segítségével tartja fenn, az anyagi szintű elektromos részeseményeket. Ilyen kozmológiai állandó például, a fény sebessége is. De, már vagy harminc féle ilyen kozmológiai állandót ismer a folyton fejlődő tudomány. Amelyek segítségével, finoman hangolta a mágneses alapú Univerzum, az anyagi szintű világmindenség elektromos rezgéseken alapuló működését. Ezért ma már a kvantumfizika, nyilvánosan is intelligens Univerzumról beszél.
A kozmikus szintű mágneses energia, az elektromos anyagi minőségek egyensúlyon alapuló nyugalmának a kialakítására törekszik. Ezért az elektromos anyagi minőségek, mindig megtartják a nyugalmukat vagy az egyenes vonalú egyenletes mozgásukat, a mágneses energia induktív hatása alatt mindaddig, amíg annak megváltoztatására, valamilyen erőhatás nem készteti őket. Így az erő és az energia, egymás természetes ellenhatásaiként jutnak érvényre a fizikai folyamatokban.
Így Newton III. törvényében, a hatás-ellenhatás törvényében, minden erőhatással szemben ébred egy természetes ellenhatás, ami a nyugalom újra elérésének a pillanatáig fog hatni. Ilyen módon, matematikai szinten, éppen olyan számtani értéket képvisel, mint az, az erőhatás volt, amelyik a gyorsulással járó állapotváltozást előidézte. Vagyis, a fizikai folyamatban, az állapotváltozást előidéző erő természetes ellenhatása, az energia lett. De az is nyilvánvaló dolog, hogy az energia által biztosított nyugalmi állapoton tudott csak az erő is változtatni. Amikor gyorsulással jellemezhető fizikai munkát végzett, a nyugalomban lévő anyagi testen. Így a hatás-ellenhatás törvénye értelmében, az erő természetes ellenhatása, az energia.
Míg az erő, a test anyagi mennyiségének a tömegére fejtette ki az objektív hatását, amivel gyorsulással jellemezhető mozgásállapot változást idézett elő rajta, addig az energia, az anyag mennyiségének a közegére állandóan térfogati jellegű hatást gyakorolva, azonnal megkezdi az anyagi test nyugalmi állapotba való visszarendezését. Ami az anyagi testek számunkra természetes állapota.
A hatás-ellenhatás törvénye értelmében, az erők mindig párosával jelentkeznek. Ilyen módon, ha egy anyagi test hatást gyakorol egy nyugalomban lévő másik anyagi testre, akkor a másik test is erőt fejt ki az esőre. A két erő azonban, mindig azonos nagyságú, de éppen ellentétes irányú.
A kölcsönhatásra képes első test tehát, valahonnan szerezte azt az erőt, amit tehetetlen módon közvetíthet, egyetlen felületi érintkezésen alapuló objektív kölcsönhatás impulzusa által. Bizonyíték erre az a tény, hogy kölcsönhatásra képes erőt képvisel a dinamikus mozgásával. A második test azonban, amelyik nyugalomban van a közvetlen felületi érintkezés által megvalósult kölcsönhatás pillanata előtt, honnan szerzi azt az erőt, amivel ellenhatást képviselhet? Ráadásul, miért éppen ellentétes irányú ez a hirtelen ébredt ellenhatást képviselő erő? Főképpen pedig, miért éppen ugyanolyan hatásértékű? Nincs rá fizikai magyarázat.
Ha azonban, az energia állandó jellegű szubjektív térfogati hatását vesszük figyelembe, ami az anyagi testek természetes nyugalmáért felelős, akkor a második test esetében, az első testtel való közvetlen fizikai érintkezésen alapuló kölcsönhatás eredményeképpen megvalósult mozgásállapot változás után, azonnal megkezdődik a térfogati jellegű visszarendező folyamat. Ami nyilván ellentétes irányú lesz az állapotváltozást előidéző erő hatási irányával. Ráadásul, mivel a nyugalom újra eléréséig tart látványosan, ezért a matematikai értéke is azonos lesz az állapotváltozást előidéző erőhatás értékével. Arról nem is beszélve, hogy nyilvánvalóvá válik számunkra az is, hogy hol ébredt, mint ellenhatás. Mivel eleve ott volt, az anyagi testre induktív hatást gyakorolva. Majd a nyugalom újra elérése után, továbbra is kifejti a térfogati hatását, folyamatosan fenntartva az anyagi test természetes nyugalmi állapotát.
Aki ezt megértette, annak számára nem okoz további problémát az, hogy az testek anyagi mennyiségét tömegként vagy közegként határozzák-e meg. Mert a tömeg, az erőhatásokkal szemben tanúsít objektív tehetetlen tulajdonságot az anyagmennyiség vonatkozásában. Míg a közeg, az energia hatásával szemben mutat belső, szubjektív tehetetlen ellenállást. Számunkra láthatatlan módon.
objektív tehetetlenség = tömeg = közeg = szubjektív tehetetlenség
Így a tömeg és közegállapotok, az anyagmennyiség objektív és szubjektív tehetetlen megjelenési formái. Míg a külsőségnek számító tömeg, az erő hatásával szemben tehetetlen, addig a belső közegállapot, az energia hatásával szemben tanúsít tehetetlen tulajdonságot. Ezekkel az ismeretekkel, sokkal teljesebbé válik a fizikai tudásunk. Annak ellenére, hogy az anyagi mennyiségeknek teljesen mindegy az, hogy tömegként vagy közegként fejezzük ki őket. Mert a matematikai értékük tökéletesen azonos. Csak a fizikai szintű hatásokra érzékeny minőségükben ellentétesek. Mert a tömegállapot, külső tehetetlenségnek számít, míg a közegállapot, a belső tehetetlen tulajdonságokért felelős az anyagi testek vonatkozásában.
Matécz Zoltán
2024.08.03.
