Futótűz

Mielőtt bárki kihangsúlyozhatná jogosnak vélt ellenvéleményét, leszögezem, hogy nem beletörődésről vagy megalkuvásról van szó, hanem egyszerű túllépésről. Elfogadni valamit ugyanis annyit jelent, mint nem foglalkozni valamivel, és nem harcolni valami ellen, túllépni a dolog felett. Tudomásul venni azt, hogy valami van, de már hatást nem gyakorol reánk, mert a létezését elfogadva, túlléptünk annak, reánk nézve, probléma jellegén is. Félreértés ne essék, azokat a dolgokat is elfogadjuk előbb-utóbb, amelyek zavarnak bennünket, csak idővel, rendszerint sokkal később, beletörődéssel. Addig azonban, az elménkben vívódunk, harcolunk ellenük.

Jézus szimbolikus tanításai közül talán ez a legsejtelmesebb. A kétezer éve élt emberek előtt is érthetetlennek tűnt ez a tanítás, de a mai kor embere sem tud sokszor mit kezdeni vele. Úgyhogy, nem sokat fejlődtünk ezen a téren.

Teológiai értelmezés szerint, röviden azt jelenti, hogy az embernek szabad akarata van, és így bárki szabadon eldöntheti azt, hogy egy szellemi vagy testi bántalmazásra hogyan reagál. Átokra átokkal válaszol-e, vagy egy testi bántalmazás esetén visszaüt-e. A teológia azt tanácsolja, hogy nem szabad negatívan reagálni, mert az átok átkot hoz reánk míg, aki karddal harcol, kard által is pusztul el. Így sokkal előnyösebb, ha tűrünk, és a reagálás jogát egyszerűen Istenre bízzuk.

Dialektika a lexikon szerint: minden mozgás a természetben, a társadalomban és a gondolkodásban s ennek legáltalánosabb törvényeivel foglalkozó tudomány, amely a jelenségeket kölcsönhatásaikban, a fejlôdést ellentétek harcaként és egységeként, az eszméket a valóságban végbemenô folyamatok tükrözôdéseiként fogja fel.

Sátán a kísértő, a Biblia állításai alapján. Isten ellenfele, a kereszténység teológiai tanításai szerint. Mivel pedig Isten a Teremtő, ezért Sátán a teremtés ellen ható kísértő. Kísértő tevékenységét a teremtett ember relatív elméjében formálódó relatív hitek labilis állapotban tartásával vagy azok értékének megszüntetésével végzi. Az elménkben értéktelenné vagy feleslegessé vált hiteink ugyanis nem kerülnek Isten teremtési feladatai közé. Így Sátán a teremtés ellen tevékenykedik, a mi relatívan gondolkodó elménkben.

Filozófiai jelentése szerint, a dialektika azt a folyamatot jelenti, ami az észlelhető objektív valóság és az emberi megismerés ténye között a gondolkodásban kristályosodik ki. Szókratész, Platón, Arisztotelész és Hérakleitosz, már az ókorban használták a dialektikát, ami azt az ellentmondást jelentette, ami a valóság ténye, és a valóság észlelésének a ténye között fennállt. Vagyis, abból fakadt minden vitás ellentét, hogy a valóságról, csak elképzelésünk lehet. Hiszen nem közvetlenül ismerjük meg azt hanem, csak az érzékszerveink közvetítő szerepe által. Így a valóságról, csak érzetünk lehet. A dialektika tehát, azt a vitát, beszélgetést jelentette miszerint, minden ember más valóságot ismer az alapján, amennyi az ő saját érzete a valóságból.

A dialektika fogalmát, Szókratész használta először. A görög "diagolosz" szóból ered, amely párbeszédet, vitát, gondolatcserén alapuló beszélgetést jelent. Így Szókratész elméleteiben, az értelmes beszélgetés egyetlen célja, nem más, mint a gondolatmenetben használt fogalmak vizsgálata, helyreigazítása, egyeztetése. Olyan természetes beszélgetési forma kialakítása, amelynek során, a vitázó felek, közös nevezőre juthatnak. A beszélgetésben kialakult vitának pedig, az észlelhető és az észlelt valóság között fennálló különbözőség áthidalására kell szorítkozni. Egy tökéletesebb valóságkép kialakítása érdekében. Ezért a dialektika fogalma, Szókratész nevéhez fűződik. Minden más elmélet legfeljebb, csak dialektikus lehet.

Platón dialektikus elmélete, a legfelsőbb rendű emberi, spekulatív logikai gondolkodás módja, amely alapján, a beszélgetés során használt fogalmakat elemzi. Függetlenül attól, hogy azok, a valóság megismerésére szorítkozó beszélgetésekben használt fogalmak-e. Így analizálja a fogalmakat, és az analízise során, minden tézissel szemben antitézist állít. Egy közös nevezőnek értékelhető szintézis érdekében. Ezért az elmélete eltér Szókratész dialektikájától. Ennél fogva legfeljebb, csak mint Platóni dialektika szerepelhet. Mint vitás, dialektikus elmélet.

Arisztotelész, a tudományos vizsgálat művészetének tekintette a dialektikát, olyan bizonyítási eljárásnak, amelyben eleve kizárta a merőben valószínű feltételeket, hogy az által, eljusson a lehetséges bizonyosságig. Így a dialektikája legfeljebb csak dialektikus elmélet, amely nem ragaszkodik mereven a valóság értelmezéséhez, hanem minden egyéb tudományosan felmerülő elméletet magába foglal.

Így az ó-korból, eleve háromféle dialektikus elmélettípus maradt reánk. De dialektikaként, mint önálló elméletként, Szókratész használta először. Így a dialektika fogalma, mindig az észlelhető valóság, és a róla kialakult emberi értelmezés közötti különbségre utal. Minden más gondolkodó dialektikája legfeljebb, csak dialektikus elmélet lehet. Vagy olyan személyes dialektika, amely szigorúan a kidolgozója nevéhez köthető csak. Így a dialektika általános értelemben véve, mindig Szókratész nevéhez fűződik.

Az objektív valóság megismerési folyamatai során mindig az objektumokkal, azok konkrét külső megjelenési formáival találkozunk először. Ez persze csak a felületes megismerést biztosíthatja, azt a megkülönböztethetőséget, amelynek függvényében a különböző objektumokat konkrétan meg tudjuk különböztetni egymástól. Ez a dolgok konkrét megismerési lehetősége, azok objektív, külső adottságaiktól függő. A konkrét filozófiai fogalma azt jelenti tehát, hogy a tapasztalataink által megismerhető objektumok, jelenségek és folyamatok annyira különböznek egymástól, amennyire azokat első látásra és külső szemlélésre meg lehet különböztetni egymástól. A konkrét azt is jelenti ez által, hogy valami a külsőségei által meghatározott. Így a konkrét az egyes megismerhető tényezők konkrétuma. A különböző konkrétumok között pedig eltérés áll fenn, ez pedig a differencia, a logikus megkülönböztethetőség. A konkrét ellentéte pedig az absztrakt, azaz elvont, vagyis az általános.

Az emberi kultúrák fejlődése során rengeteg féle vallás alakult ki. Csak a keresztény hitre több, mint négyezer féle vallás van a világon bejegyezve.

A lexikon szerint a vallás:

„A társadalmi tudat történelmileg kialakult és változó formája, amelyre a valóságot hamisan, tudományellenesen tükröző tudattartalmak ( eszmék, nézetek ) rendszere és a valóságnak nem megfelelő cselekvések ( szertartások ) jellemzők. …”

Minden vallás alapja a hit. Hit nélkül nincsen emberi gondolkodás, mert általános értelemben a hit cselekedetvezérlő gondolat. Hit nélkül ugyanis semmilyen szabad cselekedet nem jön létre. Az Istenhit csupán abban különbözik az általános hit relatív formáitól, hogy annak alapja Isten, mint a hitünk teremtője, így az Istenhívő minden relatív hitét tudatosan az Istenbe vetett abszolút hitének rendeli alá.

Az a tény, hogy a dolgok relatív viszonylatban állnak velünk azt jelenti, hogy mi tudatosan ítélkezünk felettük. Így a dolgok, vagy események, nem azért jók, vagy rosszak számunkra, mert vannak, hanem azért, mert a mi tudatunk által, a létezésüket megítélve, relatív viszonyba hozzuk őket, és ennek eredményeként jó vagy rossz minősítést nyernek a tudatunktól. Tehát az abszolút létezésből, a folyton viszonyító tudat formál relatív létezést. A kulcs a tudatos elfogadásban rejlik, hiszen az abszolút módon létezőkről ítélkezve mondhatjuk csak, hogy jók, illetve azt, hogy rosszak azok, a mi számunkra. Akkor azonban már relatívvá is tettük őket önmagunk számára. A jónak ítélt dolgokat elfogadjuk magunknak, míg a rossznak ítélteket kirekesztjük az életünkből. Ez által persze az abszolút dolgok egy része, amelyeket rossznak minősítettünk, nem fog beilleszkedni a mi életünkbe. Így abszolút módon vagyunk relatívak.

Ahhoz, hogy a címben rejlő sejtelmes összefüggéseket megérthessük, arra van szükség, hogy a címet felépítő alapfogalmakat tisztán lássuk. Mivel pedig minden lexikon másképpen fogalmaz a fogalmak értelmezése során, ezért egyfajta összegzést írok le a fogalmak leírásakor, amelyekben már benne van az én szubjektív véleményem is.

Objektív: A tudattól független, kézzel fogható tárgyi valóság, illetve minden kvantitatív tényező, amely valamilyen kiterjedés külső jegyeivel eleve rendelkezhet, és így elvileg számunkra a kézzel foghatóságot építi fel. Így minden tényező objektívnek minősül, ami terjedelmi, tehát kvantitatív.

A Biblia sokat beszél a felebarátokról és a felebarátságról a nélkül, hogy konkrétan értelmezné a felebarátság mibenlétét. Persze példázatokkal utal rá, hogy az a felebarátunk, aki nem megy el mellettünk segítségnyújtás nélkül, ha bajban vagyunk. Azt sugallj, hogy csak a fele-barátainkra számíthatunk. Így a köznapi életünk barát, ismerős fogalma nem fedi a felebarát fogalmát, nem képes kifejezni azt.

Tudomásul kell vennünk azt, hogy Isten abszolút lelkiségében megnyilvánult relatív lelkiségek vagyunk, akik társadalmi kölcsönhatásban élnek egymással. Így az olyan ember a felebarátom, akivel lelkileg, tehát érzelmileg képes vagyok azonosulni. Ahogy a barátom barátja is lehet a barátom, úgy bármely számomra idegen ember lehet a fele-barátom, ideológiai hozzáállásától függetlenül. Akivel lelki közösséget tudok vállalni, illetve aki lelki közösséget tud vállalni velem, egy adott probléma megoldásának érdekében. Olyankor az ember érzelmileg azonosul, együtt érez a másik emberrel, és közös erővel megoldják egymás problémáit, önzetlenül.

Sajnos, mi emberek hozzászoktunk ahhoz, hogy akit megbántunk, azzal szemben haragot, neheztelést és gyűlöletet táplálunk. Majd később, már mi magunk sem igazán tudjuk az ellenszenvünk valódi okát.

Az utólagos megbocsátásunk pedig nem képes működni, mert a hibáinkat mi magunk követtük el, mi bántottuk meg azt, akire haragszunk. Látszólag így kényelmesebb nekünk. Le kell végre szoknunk arról, hogy az önmagunk tehetetlenségéből adódó pillanatnyi dühünket, mérgünket harag formájában kivetítsük arra, akivel szemben tehetetlenséget mutattunk, mert a butaságunk miatt az igazságérzetünk csorbát szenvedett. Sokkal nehezebb ugyanis egy ilyen régi harag okát utólag belátni és orvosolni, hiszen akkor már sokkal komolyabb önkritikára volna szükségünk. Ráadásul, ha már végre eljutottunk oda, hogy hibáinkat belátva megbocsátottunk önmagunknak, akkor a béke helyreállításának érdekében még bocsánatot kell kérnünk attól is, aki felé a jogtalan haragunkat valaha kivetítettük. Így duplán kell megalázkodnunk és az nagyon nehéz, de mindenképpen érdemes megtenni, mert minden harag visszahat reánk.

Jelen társadalmunk a kereszténység ideológiai elveire épülve jutott oda, ahol most tart etikai és erkölcsi szempontból. Így az etika és az erkölcs első megnyilvánulását is a Bibliában lelhetjük fel, mégpedig a teremtéskor. Isten, amikor megteremtette a világunkat, benne a természetet, akkor teremtette meg az embert is a saját képére, „tudatosnak”. Mivel az első ember Isten Szubjektivitásának tökéletes objektív megnyilvánulása volt, ezért a tudatát nem korlátozhatta, így az ember szabad akaratot nyert Istentől. Ahhoz azonban, hogy a szabad akarat értelmet nyerjen az ember életében, döntési helyzetet is kellett teremteni, mert a szabad akarat a befolyásolásoktól mentes döntéseinkben juthat csak kifejezésre. Ezért Isten az édenkertbe megteremtette a tudás fáját, ami az emberi tudat relatív lehetősége volt. A tudás fája ugyanis a jó és a rossz tudatos elkülönülését jelenti a tudatos elmében. Isten tehát egy törvényt, egy parancsot adott az embernek, mégpedig azt, hogy a tudás fájának a gyümölcséből ne egyen. Ez volt tehát az első és az egyetlen feltétel annak érdekében, hogy ez által a szabad akarat döntési lehetősége megnyilvánulhasson.

A keresztény idealista filozófiák és a kialakult természettudomány, ellentétesen viseltetik az emberi szellem fogalmát illetően. A keresztény Bibliában és vallásmagyarázó írásokban, sokszor a szellem, a lélekkel van azonosítva hibásan, míg a természettudomány egyiket sem ismeri el. A lelki és a szellemi vonatkozásainkat, az agyunk sajátságos funkcióiként kezelik, a pszichológia kialakulása óta. Ezért, ahogy a tudomány nem, úgy a vallás sem képes értelmes magyarázatot adni, sem a lélek, sem pedig, az emberi szellem mibenlétét illetően. Így saját elképzelésre hagyatkozok, és ehhez segítségül hívom azokat az ismereteimet, amelyek egyéb filozófiai területekről értékelhető információkkal bírnak.

A teremtés

Isten hat nap alatt teremtette az objektív valóságot, amelyben élünk. Ezt a Biblia tényként kezeli, de tudva azt, hogy a Biblia a legcsodálatosabb szimbólumkönyv, ezért természetesnek vehető, hogy a teremtés konkrétnak leírt hat napja is egy fejlődési folyamat szimbolikus kifejezése lehet. Egy olyan folyamaté, amelyben Isten, a szubjektív létezés, objektív megnyilvánulási formák által fejeződött ki. Igen, a teremtés által Isten saját magából teremtette az objektív valóságunkat. Isten nem varázsló, hanem Teremtő. A semmiből még Ő sem tud teremteni. Éppen ezért ragaszkodik minden apró létező dologhoz. Különösen az élő lényekhez, mert Ő éltet, animál bennünket, a lélek által. Lelkünk az Ő lehelete bennünk.

Viszonyítani mindig csak a jelen pillanatában vagyunk képesek, ezért az idő, mint a viszonyítási pillanataink szubjektív viszonytényezője, „halmaza” pedig az emlékekkel párosul. A már leélt, megtörtént pillanataink a múlt pillanathalmazát erősítik, míg a jövő, a terveink, elképzeléseink által, az elkövetkezendő, a még le nem élt pillanathalmazt jelenti. Mivel a jelen pillanata a következő pillanatban már a múlt pillanata lesz, ezért a jelen pillanata látszólag a jövőből származtatható, abban gyökerezik.

Gondolatban szedjük szét az összes létező anyagot, mégpedig a tovább már valóban oszthatatlan pontokig. Az Univerzum szubjektív alaphalmazát az oszthatatlan pontok tömegei építik fel. Ugyanez az alaphalmaz képezi, a szubjektív alapközeget is. Tömegekként állandó mozgáskényszerrel bírnak az alkotóelemei, míg közegként állandó nyugalmi kényszerrel van terhelve. Így a szubjektív alaphalmaz ellentétes értelmű közeg, és tömegtulajdonságokkal rendelkezik, egyazon időben. Tehát, más érdekviszonyt képvisel a tömegeinek objektív viszonyában, és megint mást, a közegének szubjektív viszonylatában. Így a szubjektív alaphalmaz, az érdekviszonyokat tekintve, megosztott.

Hitével az ember belső, szubjektív erőket szabadít fel, mentális módon, objektív célokra koncentrálva. Legyen a hited szerint, tulajdonképpen azt jelenti, hogy hiteddel szubjektív erőket szabadítasz fel magadból azért, hogy a hited tárgya megvalósuljon, objektivizálódjon a szubjektív valóságod létéből. Így az igazi hit által generált akarat objektivizáló erőket indít el. Ezt teszi a mágia is.

Sátán az Isten ellenfeleként szerepel a Bibliában. Sok fejtörést okoz ezzel a teológusok számára. Nézzük most ezt a rettenetes fenevadat egészen más szemszögből. Ha a Sátán Isten ellenfele lenne, ahogy azt a Biblia sugallja, akkor Isten nem lehetne az Univerzum abszolút ura. Hatalma megosztott lenne, hiszen az ellenfél kifejezés éppen arra utal, hogy létezik Istennel szemben egy hasonló, vele egyenrangú hatalom is, amely az Isteni teljes uralom gyakorlásával szemben feltételeket képes szabni az által, hogy ellenfélként képes befolyásolni Isten közvetlen akaratát. Sátán Isten teremtménye, mint az ember is, csak ő szellemi teremtmény. Már a Biblia is úgy tárgyalja, hogy Isten egyszerűen levetette a Mennyből az ellene lázadni merészelő Sátánt, aki Isten egyik legszebb teremtett angyalaként, Isten hatalmára törekedett. A lázadó, angyalseregével együtt a Földre vettetett Isten által, így Isten minden Mennybéli hatalmától megfosztotta őt. Azóta a Föld gonosz seregeinek az ura, és mint szellemi teremtmény folyton szeretne megnyilvánulni az anyagi valóság szellemi lehetőségei által.

Ideológiai hozzáállás nélkül, a hit minden reális gondolkodásmód alapja. A hit ugyanis, nem más, mint a reális tudat abszolutizáló képességén alapuló meggyőződésünk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a reális szellemiségű tudati agy, a kínálkozó lehetséges alternatívák közül, kiválasztja a számára legracionálisabb lehetőséget, azt a lélek érzelmeinek szabad akaratával megerősíti, a többi lehetséges alternatíva rovására, és így abszolút értéket nyert ítéletként, továbbítja a tudatalatti agyba, végrehajtás céljából. Hitünk tehát, nem más, mint abszolútizált cselekedetvezérlő gondolatunk.

A valóságban, minden észlelhetőség és változás eseményként értelmezhető. Így a létezés is, eleve eseményt jelent. Egy eseményben, mindig valamely hatás, és a hatás alatt álló tömeg vagy tömeghalmaz viszonya tükröződik vissza, mint létező állapot. Ezen állapotok észlelése, a viszonyítás képessége, ezért a viszonyelméletet, eleve két fő rész alkotja. Egyik a viszony mibenléte, az észlelhető esemény, a másik pedig, a viszonyítás ténye, amelynek során az észlelt viszony vagy viszonyok, a tudatban valóságként fogadhatók el.

Azt szoktuk mondani, hogy felesleges ábrándokat kerget az, aki egy tökéletes államforma tökéletes társadalmi rendjéről álmodozik, és abban kíván élni. Az emberek ezt utópiának hívják, azaz eleve kivitelezhetetlen álomnak csupán, mert a kivitelezéséhez elengedhetetlen az, hogy a társadalom szabályait minden polgár maradéktalanul betartsa. Csakhogy a társadalmakat alkotó polgárok egoista hozzáállása miatt azok a tevékenységeink, amelyek nem a társadalom érdekeit szolgálják közvetlenül, azok a társadalmi érdekek ellen hatnak. Így a társadalom köz érdeke és a polgárok magán érdeke ellenhatásokként érvényesülve a középszerűség nívóján próbálja tartani a társadalom morális szintjét. Így az ideális társadalom kialakítása, ami egyébként minden ember egészséges álma, utópisztikus.

Azzal, hogy a természettudomány a XIX. -században izolálta a vírust és kristályosítani tudta, végül is rátalált az egységnyi biológiai oszthatatlanra. Az által ugyanis, hogy kétféle alapállapotot képes produkálni, relatív helyzetet biztosít. Sejten kívül határtalanul hosszú vegetációs, kristályos állapot jellemzi, valamint igen aktív szaporodási, élő ciklus a sejtbe beépülve. A vírus képviseli tehát az átmenetet élő és élettelen anyagok között. Úgy is mondhatnánk, hogy a vírus a bioszféra kvantuma. Mint élettelen kristályos anyag természetesen tovább bontható fizikai alkotóelemeire, de akkor már nem létezhet, mint esetlegesen élő alapegység. A vírusnak jutott az élősködő életmód, mert olyan apró képviselője a biológiának, hogy testtömege nem képes az anyagcsere-folyamatainak fontos szerveket tárolni. Így szaporodás és táplálkozása érdekében kényszerhelyzet alakult ki.

Mióta felmerült az Európához való csatlakozás elvi lehetősége, azóta hazánk elkötelezte magát mindennemű faji és rasszista megkülönböztetés ellen. Bár jól tudom, hogy ez az elkötelezettségünk az emberek kisebbségi rétegeire vonatkozik, de az állatvédelmi törvény beiktatása óta már az állatok is törvényes védelmet élveznek hazánkban. Egy aktuális NÖVÉNYVÉDELMI-TÖRVÉNY kiterjeszthetné a fajvédelmet a hazánkban honos növényvilág fajaira is.

Mivel az Univerzum legkisebb oszthatatlan alapeleme a pont, és annak teljes halmaza maga az Univerzum, ezért két teljesen ellentétes jellemvonását határozzák meg a világmindenségnek. Így azok potenciális érdek-különbözőségként, energiát tartanak fenn. A pont mozgáskényszerrel bíró alaptömeg,  amely állandóan mozog, míg a pontok halmaza alapközegként, mozgásképtelenségre van ítélve.